Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)

1930-09-07 / 204. (2425.) szám

6 1030 szeptember 7, vasárnap. Charlie Chaplin és Greta Garbó metafizikai farsangja Itta: Neabauer Pál 6 _______ ^I^<aiA\\<^ARHlKLAP „A z ember legnehezebb föladata — irta nemrég Albert Einstein — a saját énjétől való szabadulás.“ Ez sem uj tétel é>s nietz­schei diametrális ellentéten túlhaladva ide leng vissza az inga. Az Éntől való szabadu­lás minden vallás és az egész panteisztikus filozófia alifaomegája. Mégis: kizárólagosan az Én győz, az Én akar, él, az Én a minden és vele szemiben a minden a semmi. Chaplin Énje oly markánsan körvonalozott egyszeri jelenség, amilyennel másodszor alig lehet találkozni. Ezért rendkívüli a szűk zsákét, a dinnyekalap, a csónakéipők, a ragasztott bajuszpótlék és a kis sétapálci­ka titka, amely paradox igazságot ismertet meg a világgal; azt, hogy ez az egyszeri Én mindnyájunk Énje lett, mindenki saját ma­gából talál benne vonást és elemet. Szóval az utánozihatatlanul árnyképszerüen a világ- forgatagból kiugró emberprofil saját-önma­gában az egész emberi séget tükrözteti. Ev­vel a paradoxonnal történt meg az a para­doxon, amely viszont a kezdet kezdetéhez, az emberi Én primőr adottságához hajlítja vissza a vizuális gondolkodás körét. A je­lentéktelen történetnek metafizikai csatta­nója van, bár első pillanatra ugv hat, mint­ha anekdotáról lenne szó.. Hollywoodban, ötszáz színész paradicso­mában és ötvenezer statiszta poklában, a farsangot ünnepelték. A statiszták is elhatá­rozták, hogy ünnepet rendeznek, álarcos ün­nepséget. Érthető, hogy mindegyikük a vágy álarcát öltötte magára, ami annál könnyebb, mert mindegyikük vágya a hir- uév volt. A farsangi éjszaka tartamára elő­leget vettek fel a sorstól és igy történt, hogy majd mindenki egy híres férfi- vagy női sztár képében jelent meg. Negyven Valenti- no királyi gőggel tekintett le kilencven Greta Garbóra, és kétszerannyi Lilian Gisth enyelgett a sok Harold Lloyddal. Egy zsűri volt hivatva eldönteni, melyik a legjobb maszk, és a díj óriási volt: a maszk kiemel­kedett a szürke tömegből és már másnap beléphetett egy nagy gyér kötelékébe. Világhíréé Chaplin tudott erről a farsangi élari»smulatságról és gondolt egyet, azt, hogy elmegy az ismeretlenek közé, ö, a világszerte ismert, a világ kedvence elmegy a világ mostohagyerekeihez, és pedig a ma­ga sorsának jelmezében: kinőtt zsaketben, dinnyekalappal a fején, kis sétapálcikájával a kezében, avval a pálcikával, amely mózesi erővel csapott le a világ sivatagában a szik­lára, és a szikiiből buzogva tört elő a leg­drágább nedű: a humor. így történt, hogy amikor belépett a masz­kok termébe, azt hitték, hogy ő is csak Ghaplinnak öltözött Chaplin, a nyolcvan­egyedik Chaplin, aki holnapra statisztává vedlik újból. így történt, hogy a nagy barát- kozás és ünneplés helyett irónikus, gőgös és lenéző mosolyok fogadták. Nyolcvanszoros Énjét látta a zsűri pódiuma előtt hajlongani. Nyolcvan szűk kabátocskát, ugyanannyi szé­les nadrágot, dinnyekalapot és ragasztott bajuszt és nyolcvan botocska azt gondolta magáról, hogy marsallbot, amely megnyeri a nagy Chaplin-csatát. Nem sokáig tartott ez, mert a zsűrinek a Ghaplinokon kiviil másokkal is dolga volt: a Garbókkal, a Gishekkel, a Harold Lloydokkal. Chaplin az ő Énje leghívebb utánzásáért folytatott csa­tában nem győzött. Kilencedik lett. A zsűri kimondotta, hogy nyolc maszk jobb nála, aki önmaga volt: nyolc utánzat jobb az ere­detinél, akit nem ismertek "fel. Az első helyre egy rendkívül eleven fiatalember ke­rült, cy kezdő statiszta, amilyen Chaplin is volt valaha. Chaplin örült neki, hogy nem ismerték fel, és hogy ne zavarja meg a mu­latságot, kilopódzott a teremből és nagy szomorúsággal szomorú szivében sebesen elautózott. Hyen súlyos következményekkel járhat az önmagával való találkozás. Vzt hiszed ma­gadról, hogy egyszeri jelenség vagy. Éned­del világhírre tehetsz szert, mint Chaplin, de jön a zsűri és hideg tárgyilagossággal megállapítja, hogy Éned nem éppen rossz jelenség, de nagyon is távol állsz attól az első helytől, amelyet magadnak tulajdoní­tasz. Sőt, ha ez a hely meg is illet, mint Chaplint a statiszták farsangi mulatságán, mert tényleg Chaplin volt, akkor is megtör: ténhetik, hogy kilencedik helyre kerülsz és egy fiatalember, akit sohasem láttál, vad­idegen kezdő és kontár ny^ri el a pálmát és a dijat, melynek neve a te saját és legsajá- tabb Éned. Ezen elgondolkozhatsz, ha ilyen élmény metafizikai csattanója után a gondolkozás­hoz van még némi kedved. A világ farsang­ján mindig csak te hiszed magadról, hogy te vagy. Az Énednek öltözött maszkok lesaj­nálnak és a zsűri kilövi alólad létezésed egyetlen megbízható paripáját: Énedet. Mert erre ültettek a szüleid, amikor nem­zettek és ezen száguldód vagy poroszkálod át az óletutakat. Egy sor chaplini farsang- élmény tud csak meggyőzni róla, hogy a fe­nét vagy te Én: nem vagy herceg Metter­nich és nem vagy a Jeritza, nem voltál Han­nibál és nean voltál Artaxerxes, bármennyi­re is nem fért a fejedbe ez;, amíg Hannibál voltál és nem fér a fejedbe, amig Jeritza vagy. Nem vagy saját magad, önmagad Énje: legjobb esetben Énedet kergető önmagad Peer Gyntje. Mi másra gondolhatott Cha­plin, amikor elgondolkozott a furcsa ese­ten? És ő, aki sorsszerű nagysággal hasítot­ta ki a világmasszából önmaga sziluettét, ezen az estén rájött arra, hogy Chaplin nincs. Egy külső jelenségnek, a megjelenés­nek, individualizáló grimasznak és meg­különböztető gesztusnak köszönheti, hogy Énje győzött, miglen rájött arra, hogy py- rihusi győzelem volt. Ajz Én és Nem-Én lenni-nemlenni-labirinitusában vájjon ho­gyan igazodott el az Én eme legmarkánsabb mestere? Elmondta Greta Garbónak, mi történt ve­le. Greta, híresség és egyéniség tekinteté­ben Chaplin társa, könnyed női mosollyal intézte el a súlyos férfiproblémát. Elmesél­te, hogy egy szigetre ment nyaralni, ahol senki sem ismerhette. Ott, ahol csak sze­gény bennszülöttek és olyanok nyaralnak, akiknek jotbb helyre nem telik, pihenni akart. Szóval inkognito. A szigeten egy ripacs operatőr került az útjába, aki beható vizsgálat után hajlandó volt néhány kis jele­netet készíteni róla, mert feltűnt neki, hogy a nyaraló asszony hasonlít valamelyest a nagy Greta Garbóhoz. Diétának az volt a feladata, hogy önmagát élethűen utánozza, ami nem volt túlzottan nehéz feladat. Bár­mennyire is tökéletesen oldotta meg a fel­adatot, a ripacsoperatőr nem volt vele meg­elégedve, szidta, hogy hiába pazarolja rá a filmet és hogy sohasem lesz belőle nem hogy Greta Garbó, de még közönséges sta­tiszta sem. „Mielőtt otthagytam a szigetet — mesélte Greta — félfedtem titkomat, bebi­zonyítottam, hogy én vagyok én és az ope­ratőrt úgy kinevették, hogy sietve elvitorlá­zott. Ilyen szamarak vannak a világon és ilyen szamarakból állt az a bizonyos farsan­gi zsűri Is!“ — fejezte be nevetve. Chaplin elszomorodott, Greta Garbó ne­vetett ugyanazon az élményen. Ebben ben­ne van a férfi és az asszony. A férfit szomo­rú ráeszmélés és végnélküli csodálkozás shakesp&arei tusákba dobott, az asszony könnyed mosollyal siklott el a legmélyebb probléma felett. A férfi nem oldotta meg. Az asszony? Az ő titka. De azt lehetne hin­ni, hogy a maga módján megoldotta. Az asz- szony közelebb áll a születéshez és a halál­hoz, mint a férfi, ösztönös biztonsággal, meg nem zavarodva gondolatkörök ab­sztrakcióitól, megleste, hogy nincsen Én Személytelenül úgy él, mint a termőföld és felszínre veti az Éneket, amelyekről tudja, hogy tűnő jelenségek. Greta Garbó neve­tett Chaplin szomorúságán f Mona Lisa mo­solyog. Azon, hogy egy izzadságszagú mé­száros felesége volt, aki nem igen törődött vele. Azután jött Leonardo da Vinci és négy évig kutatta, kereste az arcmögöttiséget, az Ént; azt, ami nem volt. Azt, ami csak Leo­nardo Énje volt. És Mona Lisa mosolygott ezen a tipikusan maszkulin gyerekségen ... így, mosolyogva festette meg Leonardo az­zal a szándékkal, maradjon ez a mosoly ta­lány. Az is maradt és Mona Lisa ma is mu­lat rajta, legalább olyan jót, amilyet Greta mulatott az operatőrön. És nem kell szé- gyelni a paradox megállapítást: Leonardo az volt, ami ez a ripacsoperatőr. Fordítva az: Leonardo hitt a Mona Lisa Énjében, amely nem létézett leonardói értelemben, a ripacsoperatőr nem hitt Greta Garbó Énjé­ben, amely létezett — az operatőr értel­mében. Ezért mosolygott mindkét asszony. Ezért volt tele metafizikai szomorúsággal a két férfi. És a probléma megfejtése? „Csak férfi és asszony együtt teszi az Em­bert" — mondja valahol Kant. Ha pedig az Ember az a probléma, amelyet Sokrates szerint legnehezebb megfejteni, akkor en­gedtessék meg nekem, hogy cikkem elejére való utalással rámutassak arra a feladatra, amely minden vallás és a panteisztikus filo­zófia szerint az emberi élet alfaomegája: az önmagától való szabadulás. Mert a nagy zsűri senkiről sem hiszi el az Én valódiságát mindaddig, amíg az Én azt állítja magáról: Én vagyok! Chaplin nem értette önmagát azon az es­tén. Greta Garbó értette meg őt. Az aszr szony, aki tudja, hogy az Én kulisszája mö­gött lét és nemlét közt nincs különbség, mert az egyik a másikból folyik. Bölcs asszonyt ösztön mosolyog ostoba férfiúi intellektuson. Ezért asszony a — szfinksz. És a férfinak ezért szfinksz — az asszony. Hölgyeim és Uraim — íme, az Ember! — Hangos híradó, három perc — irta: KARINTHY FRIGYES 1930. szeptember 6. Egyszer már álmodtam ilyen rémeset (s nem tudom, vájjon lelkiéletem egész erőfeszí­tése, mióta eszmélek, nem ennek az álomban jelképezett öntudatlan kényszergondolatnak hipnózisa alatt alakított azzá, ami vagyok) — egyszer már álmodtam olyasfélét, hogy va­lami véletlennel eljutok egy idegen csillagra, egyedül, az első földi ember ezen a csillagon, ahol testben és lélekben egész másfajta ural­kodó él, — több vagy kevesebb az embernél, de más s még soha nem kapott hirt fajtámról. Micsoda feladat, micsoda felelősség, gondol­ják el — az illető bolygó császára felszólít, tegyek rövid és tömör jelentést, tartsak, mondjuk, felolvasást az ő Akadémiájukon, amelyben tájékoztatom őket az Emberről, hogy ki ő és mit jelent a világon e vájjon tisztelni és csodálni illik őt, vagy rettegni tő­le, harcolni ellene? Hogy kezdeném, miről beszélnék, milyen példákkal igyekeznék közelférkőzni képzele­tükhöz? Tegyük fel, hogy ott a technika fejlődése régen fölöslegessé tette volna már a szavak ős betűk utján való elképzeltetőet, előadásom ab­ból állana, hogy hirtelenében félténnének egy pódiumra, valami villamossapkafélét rak­nának a fejemre s felszólítanának, hogy most gondoljak erősen arra, amit fajtám em­lítése jelent számomra, — állítsak be lelkem­ben élesen néhány képet, ami magától jelent­kezik, mos berkedé* ős okoskodás nélkül, ha ea* a szót, Ember, kimondom. Az előadás sá­tán abból állana, hogy ez a bennem felvillant kép minden egyes hallgatóm képzeletében megjelenne pontosan úgy, mint bennem, mint valami miniatűr hangos film, a koponya belső falára vetítve. S még azt is hozzátennék: csak röviden, kedves Mester! Számunkra az éppen csak ku­riózum, híradó a rólunk szóló nagy film előtt, — három percet adunk önnek, tessék kezdeni — hölgyeim és uraim, ime az Ember! * Nem tehetnék mást, kénytelen volnék köz­vetíteni azt a képet, ami az adott pillanatban villanna fel. Most magammal kísérletezek. Mi lenne, ha most, ebben a pillanatban tennék fejemre a földöntúli sapkát s e pilla­nattól kezdve három percig százmillió földön­túli lény látná az önkéntelenül jelentkező ké­peket? Itt nem lehetne hazudni és szavalni. Éppen csak annyit tehetnék, hogy feliratokkal eny­hítsem, vagy magyarázzam, ami a képből szá­munka érthetetlen. * Első feladatnak talán jó lesz ez a szó, ahogy kapkodva próbálom rögzíteni az első perc je­lentkező képéi: bátorság. Magamat látom a kép közepén, passzív sze­replő, de jelen van. Jövök a klubból (igen, ez pár nappal ez­előtt történt, jól emlékszem!) késő éjszaka van már, kettő felé jár, taxiba ülök. Kocsisom a Dohány uccába fordul, rövidít­ve az utat. Tompa kiabálás a sötétből, káromkodás. Valami csetepaté folyik ott, rendőr hátracsa­vart kezekkel cipel holmi elszánt vagányt. Gyerünk tovább, intek. S ekkor, az autólámpa fényében, két lépésnyire, a következő jelenet: Hórihorgas csirkefogó felesel hadon ázva egy másikkal, — valami nagy gorombaságot mondhatott éppen, a másik potfoncserditi. Az alak megtántorodik, hátrapattan, aztán, mint a kiűz, előre: öklével csap az arcába, az vér- beboral, — utána mégegyszer, hátrafelé ugrik hármait s látván, hogy amaz kardot ránt, nyil- sebesen futni kezd a Klauzál tér sötét bokrai felé. Abban a pillanatban <?■ üldöző utoléri taximat, felugrik a hágcsóra s csak ennyit, li­begve, a soflfőmek: utána 1 A futó már elérte a bokrokat. Autónk kö­veti. Feje egy pillanatra kibukkan a bokor mögött. Ekkor a hágcsómon álló lassan hátrányul. Az ütéstől feldagadt arcán elszánt energia leh őrlik. Előhúzza a kezét, a kezében revolver. S most mintegy a fejemet használva fedezékül, a fülem mellől, szép lassan oélbaveszi a buk­dácsoló alakot. Egy szót se szól. A sofifőr közben lassan ke­rülgetni kezdi a teret. Utasom ott áll a hág­csón, fülem mellett a revolverrel és várja, hogy mikor bukkan fel újra a fej, a bokrok közt. Megsokallom a dolgot, néhány szóval magya­rázni kezdem, hogy talán elég lesz ebből, bár, úgy látszik, elszánt fickóról van szó, akivel nem lesz könnyű dolga, ha sikerűi lefülelnie a bokrok közt. Nem felel, — ő jobban tudja ná­lam, hogy állanak az erő- és terepviszonyok — s ki tudja, hányán bujkálnak még ott. a sö­tét sűrűben, a banda legénységéből ? Látván az arcán, hogy el van száma belé- durrantani a menekülőbe, magam is felszál­lóik s most már határozottan állítom alternatí­va elé: vagy ő száll le, vagy én, ketten nem használhatjuk a bocsit. PilHanatig habozik, aztán inkább mégis ő ugrik le, nehogy fel kelljen adnia a harcot, amit teljes jóhiszeműen érez kötelességnek. Előreszegzett revolverrel tűnik el a bokrok közt. A többire nem Nagyok kiváncsi- Szólok * sotfőrnek, hogy hajtson tovább. * Felirat ez volt: bá/torság, embernek elszánt és nyílt harca ember ellen, az elsó kép. De hogy lehet törvény és meggyőződés az, tűnő­döm, mig a film pereg, hogy nem vettem ben­ne részt, sem egyik, sem másik oldalon, sőt igyekeztem félreállani — vájjon nem fog fél­reérteni a földöntúli hallgatóság, úgy Ítélve meg, hogy egyszerűen gyáva vagyok, nem méltó rá, hogy Achilles és Napóleon, Dávid és Góliát, Tankréd és Konstantin fajíAját képvi­seljem? * Lássuk csak. Mert ime van rá alkalom, hogy a következő felirat dicsőbb fogalmat ad­jon az emberi bátorságról. Emlék. Repülőgépen ülök. Az elsők közül valón, tizenöt évvel ezelőtt — aifféle papírsárkány, vékony drótokkal összeeszkábálva. Pilótám (egy hónappal utóbb lebukott és meghalt) előttem ül, a ragyogó napfény élesen rajzolja ki profilját, ahogy jobbra-balra figyel. Kunsz- tokat csinál jókedvében s hogy a gépet kipró­bálja: bukfencet vet és dugóhúzót ugrik. Li­hegek, szeretnék már lent lenni, de azért en­gem is hevít a lelkesedés. Ekkor dermedő szemmel látom, hogy az egyik számytartó drót elpattant — pillanaton múlik, hogy a másik, megfeszült drót is igy járjon s a szárnyak összecsapódjanak. A pilóta is észreveszi, hát­rafordul. Arcán kedves, hetyike kamaszmo- soly. Jobbkezével lefelé mutat, kacsint egyet T^e nézek. Alattunk éppen a Kerepesi temető. Nem tudván beszélni a motor zajától, azt akarta jelezni, hogy egyenesen oda fogunk zuhanni, nem lesz szükség halottaskocsicra. Én nem tudok mosollyal felelni, a világ el­sötétül előttem s megátkozom a pillanatot, amikor a repülőgépet kitalálták. Felirat: az ember bátorsága nem egymásel- leni vad ösztön csak, az ember különb az ál­latnál: az ember bátor a természet elken, har­col vele és legyőzi. * De miért szerepelek itt ie a féléukébb szerepében, aki nem szívesen kockáztatja é» áldozza életét ebben a harcban — ha oly nagy dolognak érzem ezt a harcot, miért nem lett belőlem Liliemtihal, Audré, Armindsen, Lind- bergh?

Next

/
Thumbnails
Contents