Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)
1930-09-14 / 210. (2431.) szám
4 ^X«<M-7V\A<y^AR-mHLAE; lÖMjie^tenAiM 14, vasárnap, ■ : . ...; . T~ i - .■ . .IT- •■■ ■ ■ . > . J- ......- . . 3 Al apítva 1833> ¥bl#fc» M \ \J S > A Üveg, porcalSAa aagykearaakedsse, * KO Sí CB, Fö-utcn m Nagy választék. Jvtáajua ink i —w Pi --------------' " ' ■ *■—MMIIii n»w 1 ■ ■ ■■ ■ • m —aaaÉwa^— Ká rmán sírjánál... & losonci diékkongrcsszus szalmával elmondta: HOSUáTK ZOLTáüt Lángolni és kialudni ősi, nagy törvény sablonja: ez maga az élet. E sablon két sarkpontja között tömörüi mindaz, ami munka, ami fáradtság, ami cél. Lángolni és elölni, nekiindnluni és elindulni nagy ellentétek, amelyek szomorú gondolatot szülnek. De meg kell előttük álianunk, mint ahogy megállottunk sírodnál Kármán József, ml az elin- dulók s te az elmúlott Több mint másfél évszázad távlatában, a nemzeti önérzet hajnalán tant fel az ő csillaga. Pályája tarka, tündöklő volt, telve egy ifjú lélek sze- retetével, hitével, rajongásával, forróságával. Fényes fellobban ás volt az övé, de rövid, de megtépett. Az ő sorsa a hulló csillag sorsa: végigszántani az égboltot fénnyel, csodálattal, aztán kialudni. Olyan pálya volt ez, mely telve volt varázzsal, rejtelemmel, ide-odalengő ködfátyollal, mely egyszer titkos szövetkezések, máskor szerelmek, szenvedélyek rejtő kárpitja volt. Ez a homály, ez a bnrkoltság adja azt a mágnáserőt, amely vonzza, amely csigázza az érdeklődést. Azonban életérmének másik fele oly világos, oiy tiszta, mint a legnemesebb kristály: ez a nemzeti eszme érdekében kifejtett munkálkodás, amely neki és társainak minden pórusukat betöltötte, amelynek célja a korhadó váz átalakítása, kicserélése, újabb, biztosabb támaszokkal, amelyekre nyugodtan sulyosbodhatik a jövő. Nyugat felvilágosult eszméi s az ő nagy hazaszeretetük volt táplálója annak a lángnak, amely mind fényesebb, mind magasabb lett De a sors szomorú zökkenőt lüktet: a küzdelem még függő, az eredmények még éretlenek, a munka még befejezetlen, amikor megtörtén, sápadt-betegen látjuk őt kertjében. Búcsúzó élet a beköszöntő tavaszban. Ezalatt a Vérmezőn hóhérhalál oltja ki társainak életét Azonban nemsokára az ő koporsóján is megrendül a lehulló rögók gyászzenéje, nemsokára örök nyugalom hantja emelkedik kihűlt teste fölé. De a küzdelem fent tovább folyik; aj sorsok, aj kezek viszik az eszmét, kérlelhetetlen törvényszerűséggel múltba omlanak a munkaterhes évek, mig végül a rohanó életszekér s e pillanat idehozott. Nesm messze sírodtól Kármán József, szülővárosod meglassadoit élete folyik. Nem messze tőled jönsaek-monncfc lépésetek, nem messze a te nyugalmadtól zajlik a rad küzdelmünk. Ez a „nem messze* oly Jóleső. Oly megnyugtató tudni azt, hogy itt a vadgesztenyés gyászcsarnokban egy nagy magyar álma őrködik fedettünk. Ml itteniek különösképp büszkék vagyunk rád, hiszen te a mi prófétánk vagy; de valljuk meg őszintén, talán éppen csért néha meg is feledkeztünk rólad. De most, amikor Ifjú szívvel ily nagy ünnepet ülünk, utunk tehozzád vezetett, a te egyszerű márvány sírkövedhez, elhoztak a te pihenő szivedhez a mi küzdő szivünket, eljöttünk vallani, kérdezni és fogadalmat tenni. Ne hidd, hogy a zá szí órádon, amelyet a korai halál tépett ki kezedből, kihűlt ujjaid szorító melege, ne hidd, hogy az Uránia tiszavirágélete részvétlen feledésbe hullott élet, ne hidd, hogy Fanny könnyei nőink szemében nem tükröződnek és hogy a Nemzet cslnosodása nem örök problémánk. A te fáklyád még ég: arcunkba világit, látjuk fényét, érezzük melegét és ebből hitet, bizalmat merítünk. Minket nem érdekel az, hogy e fáklya mögéd egy mondain, zlláK élet árnyékát vetette, de reánk csupán a fényét hagytad, a* árnyékot, amely ösz- 8zetörődő testedé volt, takarja a feledés pora. Vallani, kérdezni, fogadalmat teanj jöttünk! Megváltani, hogy sebeink vannak, megvallanl, hogy görnyeszt a munka és hogy reményeink oly kopottak. De nagy halottunk, e vallomás ne legyen panasz. Hiszen a panasz az Ifjú ajkán egyenlő a káromlással. Igen, sebeink vannak, de mi buzgón, csöggedetlen keressük rá a gyógyíüvet, görnyeszt a munka, de izmaink feszülnek s ellent- állnak, reményeink kopottak, de hitünk szebb, boldogabb jövőt jósol. Aztán kérdezni jöttünk. A Nemzet cslnosodása kemény vád. Talán nem is vád, talán csak csendes, szomorú megállapítás. Bizony szomorú az, amikor azt mondod, hogy a ml lelkesedésünk, a ml buzgalmunk ceupán szalmaláng; erőlködésünk, becsvágyunk Időnek előtte áléi és megokolatlan tespedésbe süllyed. Mi ezt sokszor elismételjük magunkban és most kérdezünk: Hát így kell ennek lennie? Hát mi nem tudjuk levetni őseink szomorú sorsát? Hát ml is összetesszük kezeinket és szunyókálásra hunyjuk tetteink pilláit, mikor fejünk felett a vakolatlan munka hatalmas kupolává tornyosodik? Hát ellankadunk a munka delén, hogy aztán az est kétségei, árnyal, fiaink, unokáink átkában testet öltve emlékünkön fekete varjakként szállongjanak? A kongó csont kegyetlen 9zatirája az ifjúságnak, amit gonosz istenek röhögnek szemünkbe. Hát azért hoztuk szivünkben Keletről a lángoló tüzet, hogy Itt a Kárpátok tövében, a ti sírotok Te lett szürke, holt hamuvá tapossuk? A vérbetüs századok dicsőségei, csodái azért születtek, hogy a mi elmúlásunkat gyászolják? Hát azért volt múltúnk, hogy ne legyen jövőnk? Hát milyen erő, milyen hatalom az, amely így Ítélkezik felettünk? Vagy talán saját magunk ítélkezünk Így önmagunk felett? Szégyenletes halál, szomorú halál volna ez Így meghalni, ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nagy halottunk, ugy e, még van mód, ugy e, még van eszköz, amellyel zátonyló hajónkat az árba vonhatjuk? IJgy-e, még élünk? Ugy e, még vagyunk? S végül fogadalmat tejöttünk. Fogadalmat, amely csendes, amely csak ennyi: élni a k ar»okl Mert mit is ér minden cifra szó* ha mozgatója, ax akarat béna Ha ezt megfogadtuk, megfogadtunk mindent, mert hiszen te mondod, hogy a ml kiimánk alatt van tehetség, csak az akarat, az igazul élni akarás hiányzik. Mi élni akarunk, mert ez mindenek ösztöne, mert ehhez jogunk van! Életet kérünk a munka, a béke, a testvéries megértés nevében! Életet, amelynek váza, pillérei a ti nagy, lángoló eszmétek! Életet, amely boldogít! Az emlékezés kikapcsolódás a rohanó tempóból, megállás. Az emlékezés olyan, mint a gyöngyvizü forrás, amelynek cseppjei felfrissítenek, felüdite- nelt. Mi is felfrissülni, megerősödni jöttünk emlékedhez, amelyet nem csupán e szürke márvány, o pár aranyozott betű, e néhány maroknyi hant képvisel, hanem mely emlék felette áll a matériának, mely emlék eszme, élő gondolat. Te emléke vagy az ifjúságnak, a szépségnek, a rajongásnak, a történésnek, a nemzetszeretetnek. De sokáig Itt nem időzhetünk. Utunk vár, amint a költő mondja: sietni, sietni, sietni muszáj. Most utunk első köveinél állunk, csak előre nézünk, csak előre lépünk. Valahogy nincs nemesebb, szebb gesztus, mint egy nyugodt biztonsággal előretett lépés, nincs nagyszerűbb cselekedet, mint a törtetés. Olyan ut ez, mely göröngyös, mely még a sötét távolban ködük. Amelynek végén a nagy lezárulás határköve vár. Mely mellett egy pillanatra majd meg kell álianunk, hogy felelősségünkről, kufárkodásunkról számot adjunk. Ott majt ld-ki érezni fogja, ha hagyatékának átadására kerül a sor, hogy vájjon önvájó bűntudattól remeg-e meg, vagy pedig nyugodt önérzettel búcsúzik, testál. Amikor igy sorsunk felett számolgatunk, ne csodálkozzunk, ha talán kissé borúsak a szavak. Komoly szókon csiszolódik a szándék, mosolygókon, puhákon eltompul. Ez nem a kétségbeesés Válj jón elfelejtjük-e valaha, vájjon el tudjuk-e felejteni azt a keserves és gyöbr elmes időt, melynek konok vihara ma is tépi, szaggatja a világ lombos fáját, megrázva mindazt a nemes hajtást, gyümölcsöt és virágot, amit az emberiség szelleme és a kultúra millió alkotó müvészkeze megteremtett? Vájjon elfelejthetjük-e valaha, hogy miután esztendőket töltöttünk embermészárlással és vagyonpusztitás- sal ahelyett, hogy ennek a szörnyű bűnnek a bánatával valamennyien vezeklően borultunk volna az oltár elébe és egymás szivére, az en- gesztelődés helyett a szenny és a fertőzőt véres iszapjában lubickoltunk! Hogy kibékülés helyett guzsbakötöttek még a gondolatot s az érzést, vagyis az emberi lelket is, hogy állati sorsra kárhoztatva, süketen, vakon, némán vagy az alvajáró magatudatlan érzéketlenségében tengődjünk, cél és ideál nélkül. Vájjon el ludjuk-e valaha mindezt felejteni? A mi nemzedékünk, a szerencsétlenség szánalmas generációja, átok súlyával roskadozó vállán, mindezt sóiba sem felejtheti el. Kirabolva illúzióiból, megfosztva tönkretett ifjúsága boldog örömeitől, a tavasz vidámságától és életkedvétől, sötét emlékek lidércnyomását nyögi. A világ képének komor filmjei között már a komolyság is meghatja és megenyhiti a vigasztalan gondolkozót. A tömérdek ágyú, puska, kard, pokolgép s egyéb gyilkos és orgyilkos szerszám halmazában szerényen húzódik meg az orvos lanzettája. Minden csil- iljog 6s tüzel; a lanzetta nyugodj hideg, acélikieönmarcangoló lwjkálódása, át nem is Pató Pál or mindent elódázó nyugalma. A ml számaink alá vannak huzva, itt már hozzá kell látni az összeadáshoz, hogy megnyugtató, békés eredmény jöjjön elő. Ehhez pedig a ti példátokra van szükségünk. Hiszen a mi munkánk és a ti munkátok oly hasonlók, hisz a mi célunk és a ti célotok any- nyira egy, hogy máshonnan alkalmasabb, jobb példát nem is meríthetnénk, mint a tiétekből. A ti példátok, a mi ahhoz simuló munkánk, a ml imánk legyen a jövő épitő anyaga, amelyből nem sötét kriptákat emelünk, de gyárakat, de templomokat, békés családi otthonokat, kultúrát, szeretetet, megértést. Barázdába vetjük, hogy szent legyen a búza, a kenyér, a virág, a lomb és minden minden, mény és egykedvű. A többi minid elvesztette a fejét, lelke egyensúlyát, a lametta meg sem tántorodott, meg se zavarodott. Még ő rá is vérbenforgó szemek merednek, de a lanzetta és gazdája az emberszeretet részvétével és engesztelődésével tekint vissza: én nem gyűlölök! Látiátok-e, megfigyeltétek-e, micsoda munkát végeznek az orvosok, kivált azóta, mi óta a világválság véres örvényébe zuhantunk? Lábjátok-e, mit müveinek? Hogyan feszítik a végsőig fizikai és lelki erej őket, csakhogy sikeresen birkózhassanak meg a pusztulás robogó démonaival? A négyéves emberirtás förgetegében ők reparálták a tömérdek emberéletet, amin a szenvedések és a halálnak rést ütöttek. Az orvos leste a haldokló utolsó sóhaját, figyelte a vergődő lázát ■és hallgatta érverését, ö maga is megköny- nyebbült, ha a beteget szerencsésen áthúzta a válságon és megilletődiött az elröppenő lélek utolsó fohászkodásától. Az orvos és a pap lett a Gondviselés földi helytartójává az iszonyatok borzalmai között. Az egyik épp olyan püspök, mint a másik. A pap: a lélek püspöke; az orvos: a testé. Az orvos a fizikai élet püspöke. És az is maradt. És ma is az. Az orvos hivatása és munkája mindig becsülésre és tisztelet re méltó volt. De annak a nemességét, értékét és érdemét sohase éreztük át olyan őszintén, olyan meghatottam és olyan mélyem, mint most. Megmaradt rendületlenül a kötolességtoidáe és az emberami körülvesz. Áldott legyen •x ember, a mankója, a verejtéke, áldott legyen a mait, áldott legyen a jövő, áldott legyen a ti emléketek. Kármán József, nyugodj tovább békében, csendesen. Az ősz sárga hódolata lassan már sírodra hull és mi csendben távozunk. De megvallott hitünket, hódolatunkat, hálánkat Itt hagyjak e koszorúban, e koszorúnak ölelkező borostyánjai között, amelyek azonban túl fogják élni a hervadó leveleket ée ha sárgán, fonnyadton omlanak is össze sírodon, a ml hitünk, hódolatunk, hálánk örökéletü szárnyakon emléked lelett fog lebegni és valahányszor aj tavasz fog virulni feletted, újra ki fognak gyűlni, újra lángolni és újra étel fognak. szeretet sziklájának. Csak az orvos az, aki aofcvse néz ée sohase lát egyebet most wm, eacek a szenvedő* a véraő embert, aki aa ő tudouÁnyára ás lelkiismerdtére, ügyességére és művészetére szorult. Akit neki kell gyógyítania, enyhítenie, eőt megmentenie is. Az orvos mindig kér szén áll, sohase habozik. Az orvos még azt se kérdezi, ellenség-e vagy szövetséges, aki előtte szenved, aki segítségért hocszáfordoL fűzövéhez a szenvedés mindenkinek utat nyák. Neki csak egyetlen ellensége van: a léas* aki mindenkinek ellensége. Az étet aüeneé- ge: az orvos ellensége. Imak-e róla statisztikáit, mennyi haldoklót húznak vissza a másvilág kapujából ? Hány kart, lábat, tüdőt, szivet, májat, vesét, hány életet mentenek meg? Nem tudjuk. Mindeezí alkalmasint egyedül csak ők maguk mondhatnák meg, de ők összesoritják szájukat, nehogy dicsekedjenek. A* orvos hallgatagon végzi dolgát; csöndben, zajtalanul, őszt© sem véve, hogy a bála sóhajai kísérik, ő kitér a magasztaláénak. Egyszerűen, feankölt előkelőséggel, ahogy méltóságúé tudományához illik, egyik szenvedőtől a másikhoz siet, többnyire futva, mert a segítség mindig sürgőé. És a közös ellenség is mindig siet. óh, derék, komoly, nemes, becsületes Aesculapok! Szivünk megtelik hálával, szeretettel és büszke bizalommal, mikor rátok gondolunk s tekintünk! Látjuk, érezzük, hisz- szük és tudjuk, hogy mikor már mindenki csenbenhagyta az emberiséget és az emberiességet, mikor már mindenki a vesztére tör, mikor ősi eszményei helyére torzokat csempésznek és az erkölcs jogát az önzés jogával cserélik föl, ti hűek maradtatok! Hűek a harctéren, a kórházi ágyon, a műtőasztalon, sőt a mocsár fertőjében és a válságok Örvényeiben is. Ti velünk vagytok és veletek van a lanzetta, a lázmérő, a fecskendő, az orvossági Szivetekben a hivatás és az emberiesség isteni lángja lobog. A veszendő élet vigasza, biztatása és reménysége. A mai nagy világromlást egyszer, valamikor, boldogabb napokban talán elfelejtjük. De sohase felejtjük el az orvos jóságát, munkáját, fáradhatatlan, lelkiismeretes gondját és magaföláldozó hűségét, mely a fölka- vart khaoszban is bü maradt az emiberszere- tet örökkévaló törvényeihez. Az isteni útmutatáshoz, amit az emberi önzés kijátszott és cinikusan megtagadott hiú bálványai kedvéért S aminek ő állított halhatatlan emléket: az orvos. A fizikai élet dicsőséges és diadalmas, bajvívó papja, püspöke, apostola és munkása. Svatojanshé Teptíce o J* ' ipM í*r bzemwan-Furdo Xiptómcgyében ff&vonai mentén. Égéin éten nyitva Csodá latos szépségű tátrai Sast. Síit Sílacuonij ‘bátra őszi és téli turisztikájának kiindulópont' fa. Sí QgSmbár básisa. Meleg ggóggfirdSk, Idegbajok, nSi bajok, ischfas, csáx és általános gyengeség esetére. Mérsékelt árak. SKérjen prospektust. Pista: JCiptovsh} Jfuátg Ján iiiiiumiMmrn 11 .............. tfwnrs-MWBMUjaa—aa—a—pb—m—gg—ob— MÉ CS LÁSZLÓ: „Nem hiányzol majd senkinek!“ Nem is régen nem éltél. Már jó pár ezer éve vitték a Napot, Hóidat égi gyémánt- sínek te nélküled! és vígan szólt a szférák zenéje, — de nem hiányzottal üt a Földön s enkvnekl Az Isten rád gondolt: és elkezdtél gyökerezni, páros talajt kerestél: vérpiros szive bei: gyerek-szemű sok lombod kérdezte: az mi? ez írd? gyerek-szemű sok lombod csodákat rügyezett. Lehet, hogy II encidától-Boncidáig jutottak gyökereid $ csók pár szív volt kamu szód neked, lehet, hogy Kolozsvártól Berlinig is futottak és tízezer szivekből szívtad az izeket Lehet egyhelyben hull le gyümölcs öd a vadalma és nem tatái rá senki az erdő közepén, rogy messze szétgurulnak és sok vny nek v&gabna lesz sok finom gyümölcsöd a Föld nagy körzetén, borzmgUH az díszéire, kacagtál a fel szélre, tán rád szálii, vagy csak vártad a ki rés madarat, — mindegy: ha rád suhint itt a Faxod gó fejszéje, úgy eltűnsz majd a földről, a tönköd sem marad, csak ép dőttöd percében, mint a pisztráng a horgon , gyökérkéidnek végén fájnak majd pár szivek, de nem lesz semmi, jel sem a Napon, sem a Holdon, szférák zenéje zeng, zeng — és nem hiányzói senkinek. a®Esa.. a asaiuBaimmamssmtasamsöamKUumu'^smnmmmaaammmiasasmmssaammss AZ ORV Irta: Lőrinczy György
