Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)

1930-09-12 / 208. (2429.) szám

^RWM-MA&^ARHlRLaP TJ7WBnB»TOi.wri wiroAm í—bbi A főiskolás diákok segélyezésének o J r ® p 9 r tif stacsofan A kisebbségi társadalmunk lassan beleéli ma­gát- helyzetébe, évröl-évre valami nagy lelki átalakulás megy végbe benne. Nagy idő, sok szenvedés kellett hozzá, amíg. átértettük a ki­sebbségi sorsot, de ha ezt ma talán meg is ál­lapíthatjuk már. nem jelenti ez egyúttal azt- is. hogy beletörődtünk a kisebbségi élet ránk sza­bott formájába. Nem futunk ugyan délibábok után, de szülőföldünkön, melyhez évszázados, évezredes gyökérszálak kötnek, ki akarjuk sa-r- jaztatui kegyetlenül visszanyesett életünk uj ágait is. virágokat is várunk rájuk, gyümölcsét is ezeretuők látni. Egyszerű szóval: itt akarunk állni, itt várjuk életünk folytatását fiainkban és magyarokként akarunk itt élni. mi is, fiaink is. Kisebbségi vágyunk! Enuek a ténynek öntu­datunkba szökkenése a nagy leiki' átalakulás alapföltétele. Ma már tudjuk, hogy a magunk ^letakarásában, elszánt erejében bizakodhatunk csak, ha a kisebbségi somot elviselhetővé akar­juk tenni. Az átalakulási folyamatnak talán első biztos jele az volt. amikor az életharc frontján álló meglett emberek a maguk életgondját megosz­tották a fiatalokéval s felfogták a főiskolai if­júság ügyét. Hogy q kezdeményezés mennyire időszerű volt az egész kisebbségi társadalom körében, azt a.z első liivó országos, tettekké testesedéit visszhangja bizonyítja. Evek óta a kisebbségi magyar társadalom áldozatkészsége biztosítja sok derék, anyagiak­ban szegény, de lélekben gazdag főiskolai hall­gató számára a tanulmányai folytatásának le­hetőségét, Az elindított gondolat naggyá nőtt. A magánosok önkéntes adakozásához ma már városok, járások ugyanilyen természetű állandó segélyezése is hozzájárult. Az ötletszerűnek lát­szó, de lényegében szükségszerű kezdeményezés igv máig állandó akcióvá nőtt, mely megérett arra. hogy szervezetté legyen. így ért a helyzet odáig, hogy a kisebbség: magyar társadalomnak mint egy jogi személy­nek kell vállalnia a jövő generáció sorsánál-: előkészítését, a közei jövőben alakul meg az Országos Menza-Egyesület, amely a társadalmi akció alá jogalapot teremt s amely lehetővé te­szi majd a segélyezés ügyének biztos, rend­szeres cs állandó kezelését. Erre a menza-egyesületre szükség vau azért, mert csak egy megalapozott, és jogilag biztosí­tott szervezet várhatja azt. hogy az állam é.: tartomány is teljesítse azt a kötelességét, amellyel éppen úgy tartozik — számarányához mérten — a magyar kisebbség fiainak, mint akár az államalkotó többség fiainak. De szükség van erre az egyesületre a kisebb­ségi társadalom biztonsága ás megnyugvása s magának az akciónak állandósága szempontjá­ból i«. Az egyesület a tagjaié, mely iránt a ta­gok több kötelességérzettel vannak, mint egy akcióval szemben .amely csak a jótékonyságra appcllál. Mintha ez a közönség-lélektani tünet követ­kezett volna be mostanában. A menza-akció nagyra nőtt a főiskolások életében is. A segély­kérők száma szcmesztertől-szemeszterre nő, ami magában véve biztató jel, mert, azt jelenti, hogy még a mai világválságban, az elhelyezke­dési jehetüség egyre nehezebbé válásában is van elszántság a magyar ifjúságban, hogy vál­lalja a harcot az élettel. Megható átvizsgálni a segélykérvények mellékleteit, A folyamodók túlnyomó többsége kitűnő bizonyítványt produ­kál az idegen nyelvű főiskolákon. De szomorú is ez a vizsgálódás, mert az erkölcsi tőke mel­lett a szegénység sötétsége ásít felénk más mel­lékletekből. a szegénységi bizonyítványok az egész magyar kisebbségi társadalom anyagi le­romlásának tükörképét vetítik elénk. 1 3b ls-6 - gélykérök egyre növekedő számával valahogy fordított arányban áll újabban a segélytnyujtók áldozatkészsége. A segélyezendők számát redu­kálni kellett a Társadalmi Nagybizottságnak, illetve határhoz kötni azt. hogy félév közben ne álljon be fennakadás. Tudjuk az okokat. Az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzetet legelső-sorban, mely min­denekelőtt a. kisebbségi társadalmat sújtja. De mégis az utolsó erőfeszítésünkig segélyeznünk kell az itteni jövendő magyar intelligenciát ké­pező fiatalságot, mert ha a fiaink elveszítik a bennünk való hitüket, ha elhagyjuk őket abban a. pillanatban, amikor az akció kezd előttük lé­nyegessé, életbevágó fontosságúvá válni, el­vesztjük mi is a jövő nemzedéket s a szegény­ség, a nagy kerítő, idegen érdekek szolgáivá alacsonyithatja őket. Átmeneti időt élünk a nyár és ősz határán, mintha a féligért gyümölcs a fákon, a ceépeiet- len a szérűkön szimbolizálná a diáksegélyakció ideiglenes válságát is. Ezt a nehéz időt ki kell bőjtölnünk a diáksegélyezés őszi napfordulóján is, még egy erőfeszítéssel, még egy áldozat­készség-lendülettel erre a szemeszterre s remél­jük, hogy a menza-egyesület alapján rendezett segélyakció meghozza a biztos alapot 6a az ál­landó és növekvő segélyakció lehetőségét. Aki felfogja a jövő generáció élethivatását és hatóerejét a kisebbségi sorsunk továbbfejlő­désére. ossza meg ismét, a maga gondját az ifjú­ságéval, mint pár év óta oly dicséretreméltóan megtette, legyen segítségére a munkát, áldoza­tot, és fáradságot nem kímélő Társadalmi Nagy- bbsottságnaik, hogy ne kelljen vérző wcivvsl bár, de kényszerűségből megakasztani a segélyek redukálásával a jövő intelligenciánk, gyönyörű lendületet vett fejlődését, A főiskolai hallgatóság segélyezésére alakult Társadalmi Nagybizottság folyó hó 4-én megtar­tott üléséből kifolyólag fölkéri mindazokat, akik önkéntes adományaikkal hozzá akarnak járulni a prágai, brtioni és pozsonyi magyar menzák fenntartásához, önkéntes adományaikat küldjék be a prágai menza jav ára a Rimaszombati Bank (Rimavská Sobota, Ma&aryk-tér 1.), a bríinni és pozsonyi menza javára a Kassai Bank r.-t, (Kosice, Eő-ucca 86-) címére. Törköly József dr. s. k., iig'yv. igazgató: Gros- schmid Géza. dr. s. k.. elnök*. Szikiay Ferenc dr. s. k.. kulturreferens. l-o Ki válassza mm® Kasacsay Mrpád utódját? A kuratórium nem jogosult a plébános! szék betöltésére Pozsony, szeptember 11. Kazacsay Árpádnak, Pozsony népszerű plébánosának váratlan halála nyomán nem csekély bonyodalmak állottak elő és mind kirívóbbá válik az a fonák helyzet, amelybe a pozsonyi kát. autonóm egyházközség jutott. A pozsonyi kát. egyházközség ugyanis patronátusi joggal bir, amely kiterjed a bel­városi és virágvölgyi plébániáknak betölté­sére. Ezt a jogát a patronus: az egyházköz­ség, mindenkor a képviselőtestülete által gyakorolta, amelyet a pozsonyi katolikusok egyeteme választott meg. Ezt a patromisi jo­got és annak gyakorlását a mindeukori püs­pök sem meg nem szüntetheti, sem meg nem semmisítheti, mert az törvényen ala­pul. Tehát csak törvény által történhetik a patronusi jogban bármely változtatás. A pa- tronátus alapját alkotó régi törvények még ma is változatlanul érvényesek és ezeknek j meg felelően alakulhatnak ma is uj egyház- ke e-égek. 1927 márciusában a nagyszombati apostoli '.dnbniszlratura kuratóriumot helyezett a ‘•--épyiselö testület helyébe. Ennek a kurató­riumnak tagjait a püspök nevezte ki. V kuratórium tagjai mandátumukat tehát nem a pozsonyi katolikusok egyetemétől nyerték és így azt nem is képviselhetik. Ebiből pedig az következik, hogy a kurató­rium nem gyakorolhat oly jogokat, amelyek a képviselőtestületel illetik meg, vagyis -r hogy ennek a meglehetősen száraz okfejtés­nek végére érjünk —- a kineveiett kuratórium nem töltheti be a henefietáliis plébáunesi állásokat sem. * S Minthogy a törvények rendelkezései szerint az említett beneficiumok végleg be nem tölthetők, üresedés esetében legfeljebb ar­ról lehet szó, hogy a püspök az illető plébá­nia élére adminisztrátort nevez ki. Virág­völgyben igy történt ez Haverla Péter halá­la után, akinek helyén még ma is csak ad­minisztrátor ül. És jog szerint csak ugyanen­nek lehet történnie a megüresedett belváro­si plébánia székével is. Amig nincs választott képviselőtestület, ad­dig nem lehet Pozsony ezen két plébániájá­nak végleges plébánosa. Afelett ma már ta­lán kár elmélkedni, nem lett-e volna jobb, ha 1927-ben a püspök meghosszabbítja a képviselőtestület mandátumát (amint az Ko­máromban már több ízben is megtörtént), ahelyett, hogy feloszlatja azt és kuratóriu­mót nevez ki. Kazacsay Árpád halála, amely már magában véve is szomorú eseménye a pozsonyi kát. egyházközségnek, most aktuá­lissá teszi az egyházközség szomorúan sivár bel v z-e tén ek f e 1 i smer ősét. Szlovenszkó egyik legnagyobb cs legtekin­télyesebb katolikus egyházközsége tehe­tetlenségtől sorvadva várja a megváltó szót. Ez a sok ezer tagot számláló erkölcsi testü­let évek óta — sajnos — nem tud jogaihoz jutni, mikor számos jelentéktelen kis egye­sület inár régen élvezheti azokat a jogokat, amelyeket alapszabályai neki biztosítanak. Itt gyorsan kell segíteni; nemcsak - gon­dolkozni, hanem cselekedni is akként és oly irányban, amint azt a törvények előírják. Akkor meglesz a megoldás és széles réte­gekben a megnyugvás is. PMenienees. Az órát nagyapám hordta s a tárgyak me­chanikus vánöorutján érkézéért él hozzám, aki szintén hordtam egy ideig, mig észre nem vettem, hogy idegenek, ha előhúzom s megnézem rajta az időt, ezt kérdik: „Milyen érdekes, régi óra. Hol szerezte?41 „Ezt?11 — feleltem s megnéztem az órát, mintha először látnám. — „Ez a nagyapámé volt.“ S igy lett az órából több és más, károsan s veszedelmesen több és más, mini időmu­tató: valami nevetsége® kis hiúság tapadt össze vele, hiúság, amellyel, mint az élet többi nevetséges hiúságaival, már amennyi­re ezt lehet, illett felszámolni egy napon. Észre se vettem, micsoda hiuságképződjmény fejlődött az óra körül, mig egy napon ez a képződmény már lényegesebb és feltűnőbb volt, mint az óra, s a reflexhiuságok nagy rokoncsoportjába tartozott az egész. Ezen­felül rosszul is járt. Egy napon tehát nekiül­tem, az órának s a képződménynek, s meg­elemeztem. Az órához nem értettem, a kép­ződményhez igen. Az óra feltűnően kedves és tetszetős volt, régi módi, vékony francia aranyóra, kellemes formájú, régies szám­jegyekkel, cilinderrel, öt rubinnal és egy kulccsal. Flórencben egyszer száz lírát adtak reá egy regényes zálogházban, ahol függöny mögül kellett az elzálogosilónak egy titkos jelszóra a becsüs elé lépni, kézben a tárgy- gyal, mint egy olasz összeesküvéshez. Ez a körülmény, s a száz líra, melyet adtak reá, nagyban emelték tiszteletemet az óra s nagyapám emléke iránt, s később, mikor ki­váltottam az órát az olasz kazamatából, szar- vasbőrlokot vásároltam neki, hogy meg ne hűljön. Az óra idegeneknek is tetszett. Kü­lönös sikert tudtam aratni vele, ha társaság­ban előhúztam, kivet köztettem kis szarvas- bő rzubbonyából, melyben, mint. egy filigrán őrült egy kényszer zubbonyban, olyan rög­eszmét iparkodott rendszerbe szedni, mint az idő, s a hozzátartozó kulccsal felhúztam. Az „Ah!", mely az anaobroaisztikus kezelést kisérte, a kérdések, az enyhe romantika, melyek az óra körül eláradlak, mindez al­kalmas volt ama, hogy, persze nem tudato­san, de meg legyek győződve róla, mintha én lennék az egyetlen ember e kies korban, akinek még figyelemreméltó órája van, ci­linderrel, kulccsal, rubinnal és nagyapával. Elemzés közben rájöttem, hogy itt a baj. Az óra jelentőségét és értékét emelte a nagyapa. Észre se vettem, s egy idő múlva olyan arccal vettem elő és tettem zsebre az órát, mintha e rideg korban én lennék az egyetlen ember, akinek még nagyapja volt. Egy Sherlock Holmes regényben olvastam a nagy detektív egyik megfigyeléséről, aki a hulla zsebében talált aranyóra belső fedő­lapján észlelt rovátkákból következtetni tu­dott a tulajdonos mértékletes életmódjára. Ha sok rovátka akadt a fedőlapon, a kulcs­lyuk körül, úgy biztosra lehetett venni, hogy az elhunyt részeges disznó volt, aki éjjelen­ként italos állapotban húzta fel lefekvés előtt óráját és összekarcolta a kulccsal a fe­dőlapot. A megfigyelés finom és mély. Kár, hogy a tapasztalás megdönti, mert én pél­dául az elmúlt tiz évben minden éjjel fel­húztam kulccsal az órámat, s ma se látható rajta se karcolás, se rovátka. S mert én tu­dom, amit e tiz évből az óráról s magamról tudok, tudom azt is, hogy a mértékletesség­nek semmi köze a rovátkákhoz, s a nagy de­tektív egy marha. így lett lassan az órából komplexum. Elemzés során megállapítottam, hegy min­denkinek volt nagyapja, s a nagyapák het­venöt százalékának volt órája, s az egész dologban nincsen semmi rendkívüli. Kissé elrösteltem magam, s mert különben sem járt jól, eldugtam az órát és a komplexumot egy fiókba. S aztán néhány esztendeig óra és kom­plexum nélkül éltem, mint egy letört mág­nás, szemérmes gőggel, aki utazik első osz­tályon, utazik gyalog, de semmiesetre sem hord karkötő órát. Undorral hallottam néha olyan órákról is, melyeket négy hétben egy­szer kell csak felhúzni. Óra nélkül éltem, s nem beszéltem erről senkivel, de Htokban úgy éreztem, hogy az olyan ember, akinek 1930 szeptember 12, péntek. nemcsak hogy nagyapja volt, hanem a nagy­apa már ciliiideres órát is hordott kulccsal, nem szaki thai bizonyos tradíciókkal, még akkor sem, ha kielemzi a kapcsolatos kom­plexumot. összeszoritoUam fogaimat, s él­tem óra nélkül, időérzékem kifejlődőt1, meg­tanultam, hogy nincs szükségem órára, ran­devúkról sem késtem el, csak ha akartam, színházba percre érkeztem, óra nélkül is, s szemrehányóan pisszegtem azokra, akik tiz .perc késéssel érkeztek, csuklójukon órával. Az idő olyan dolog, hogy csak el keli kezde­ni egy pillanatnál, 5 aztán automatikusan megy tovább. Ez a pillanat, mikor el kell kezdeni, a felébredés pillanata, orsudás a kis halálból, ahol nincsen óra, nincs kom­plexum és nincs idő. Megtanultam, hogy megteszi a telefon is, s elárulom annak a miihikus hölgynek, aki az „Ébresztő: 465-19“ szám alatt a drót végén ül s az idő titkát őr­zi, hogy én vagyok az a névtelen ember, aki dél felé bemutatkozás nélkül őrá: és percet kérdez tőle. Mig egy napon észrevettem, hogy kom­plexum az is, ha valaki nem hord órát. Ha társaságban valaki megkérdezte: „Hány óra?*1 — bizonyos szerény gőggel fe­leltem, hogy nincsen órám. A kérdező ilyen­kor kínosan érintve elhallgatott, lenézett, vagy tájékozatlan elismeréssel pislogott. Azt fel se lehetett tételezni, hála az óraipar fej­lettségének, hogy más okból ne lenne órám, mint világnézetiből, órája minden szamár­nak van. Következésképp valami mély ér­telmet tulajdonítottam annak, bogv nincs órám. Mig eszembe jutott, hogy nem minden szamárnak van órája. Valami időtlen volt abban, hogy nincs órám. Akinek azt a vá­laszt adtam, hogy nincs órám, az gondolha­tott mindenfélét, gondolhatta azt is, hogy zálogban van az órám, azt is, hogy hanyag fráter vagyok, de gondolhatta azt is, hogy én vagyok az a nagyszerű és kivételes ember, aki felette ál] a közönséges éiet törvényei­nek, s nincs szüksége ilyen banális időmérő eszközre, mint az óra. Hogy mit gondoltak, akiknek ezt a választ adtam, nem tudom, mert nem mondták meg. De lassan észrevet­tem, hogy én vagyok az az ember, aki nem hord órát. Ebben, bármennyire nem érez­tem szükségét egy órának, volt valami frivol és nyegle. Ha mindenki órát hord, miért kell neked valami extra? — kérdezték Dé- ma és szemrehányó tekintetek. Ilyenkor el­vörösödtem. Ha néha késtem, gúnyos moso­lyok fogadtak, bizonyos alacso n y re ndü s ég­ből fakadó káröröm, mint aki végre megjár­ta. „Hát egy jó óra se rossz11 — mondta gúnnyal nagybátyám, Emil, aki órákat gyűj­tött. A társadalmon kívül éreztem magam. Aki ebben az időiben él, mely állítólag nagy, az legalább mérje. Ezért előkerestem az órát és a komplexu­mot, s alázatosan elvittem egy óráshoz. Az órás ngy tett, mint minden órás: ma­gnézium- és fémszagu műhelyében átvette az órát, szemébe csiptette a nagyitót, vállat vont és azt mondta, hogy jöjjek két hét múl­va vissza. Lehajtott fejjel távoztam, tudtam, hogy órám ki van szolgáltatva a szakember perverzitásainak, az órás a maga feje sze­rint azt csinál vele, amit akar. Legtöbbször nem csinál vele semmit, ez még a legjobb eset, s egyben a legköltségesebb. Két bét múlva visszamentem. Az órás megint vállat vont, megnézte az órát, visszatértté a bőrzub- bonvba s kissé undorodva, mint egy finom dögöt, ujjheggyel elém tolta a pult üveg­lapján. „Mi van?11 — kérdeztem. „Semmi11 — mondta. — . „Kiment belőle az idő.“ „Tessék?* — kérdeztem ijedten. Az órás ezt úgy értette, mint mikor mi egy élőlényre azt mondjuk: kiment belőle a lélek. Az óra lelke az idő. A válasz filozófi- kiH volt, méltó egy szakemberhez „S nem lehetne beletenni?11 — kérdeztem aggódva. Finoman, elnézően mosolygott: „Nincs ennek semmi baja, kérem11 — mondta. — „Ennek minden kereke a helyén van. Nem lehet találni semmit. A rugója rúg, a kerék, ha megcsavarják, forog. De nincs már szusz benne. Elkopott Mondom, kiment belőle az idő“ ... S egy kis szánalommal lenézett az érára és fölényesen mondta: „Ahogy ő is kiment az időből11... Ezt megértettem. Ha valaki kimegy az idejéből, az nincs már. Minden kereke a he- | lyén van, s mégse él. Az órás lassan előhú­zott egy bársonyfiókot az üveg alól, megrak­va karkötő órákkal: „Tessék talán valami egjnszerii. jó. mo­dern, tartós órát11... „Kulccsal ?“ kérdeztem. „Dehogy" — mondta korszerűen. — „Részletre.11 4 AZ ÓRA Irta: Marat Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents