Prágai Magyar Hirlap, 1930. augusztus (9. évfolyam, 173-198 / 2394-2419. szám)

1930-08-09 / 180. (2401.) szám

TSK<Mi^\\G^ARHIRLAI>

Folyékony szappan, tisztit és fest, a hajnak fénylő reflek- szet kölcsönöz, az őszülő hajat fokozatosan festi. Fodrászánál csak a valódi

„ELMOMO HENNA SHAMPOO“-t kérje.

Késziti:

F. R. MnlHer-Gebrüder, Berlin, C 25.

műsoron kívül

Irta: FAÁRAI

MUNKÁSEMBER

A hid mellett ült egy ember, kalapban és nadrágban, de kabát, ing és cipő nélkül s csillogó, szutykosan zavaros szemekkel nézte a társaságot, melynek tagjai autóból szállottak kj s most lábujjkegyen lépkedtek le az iszapban a folyóhoz, mert csónakot akartak venni. A halászmester, aki a bárkát eladásra kínálta, él ott ük ment, kövéren, hallgatagon, tempós üzleti körülményességgel vetett pillantásokat az urakra: neki már háza van és ő bérli a halászatot ezen a Dunaágon s szűkszavúan elmesélte, hogy vett egy tenyészetből néhány mázsa hizlalt hant s be is dobta a Dunába, hadd ússzanak. A társaság csodálkozott. Nincsen benne semmi csodálatos, mondta, a halak nem szöknek el, itt maradnak ezen a Dunaterületen, ha egypár el is úszkál, a zöme ittmarad s várja, mig kifogják. A bárka az övé volt, csak nem kellett már neki s az egész üzlet hidegen hagyta, kabátos ember volt maga is. halász- csárdája vol-t itt az nj hid mellett s ő kapta az építkezés alatt a kantint is, megszed le magát. A társaság tagjai amolyan .,bácsis“ hangnemben beszélgettek vele, különösen a két városi.

Az ember az iszapban hevert, felült, nem állott fel, de megemelte a kalapját, társadalmi mozdulattal s figyelmesen emelte fel orrát is a levegőbe, fülelt és figyelt. Egy kövér, fehér, keverék fokszi is csatlakozott még a társasághoz, ez a halászmester kutyája volt, mely döghalakon hízott ilyen kövérre.

A társaság nézte az olcsó bárkát, mely itt ringott a folyó partján, egészen hajósze- rüen festett, deszkaházat ópitettek reá, ablakkal. Halászok laktak benne, ősszel és télen, fűteni is lehetett, a tetejét kátrányos vászonnal vonták be s valamikor szép világoskékre és fehérre festették, de a festéket lemosta már az idő, kissé züllött volt a bárka, melyet a halászmester egy kis túlzással „hajóháznak“ nevezett é3 rokonszenvvel szemlélt.

Az ember és a kutya figyeltek. Az ember nekiguggolt, nadrágszára csak térdóig ért, óvatosan feltápászkodott. s közben le nem vette csillogó szemét a társaságról, minden ■mozdulatukat figyelie, éhesen. A halászmester intett neki, az ember fürgén begázolt a vízbe s tolni kezdte a bárkát a part felé. Ez volt a dolga. A társaság bemászott a po- loskaszagu hajóházba, méricskéltek, nézelődtek, a fejüket vakarták.

— Jó kis hajó ez, — mondta a halászmes- ter izzadtan, mikor visszamentek a partra. A forróságban átfültek a hajőház deszkái, gőzkamrából másztak elő, izzadtan álltak és szuszogtak.

Az ember még mindig a vízben gázolt térdig, a kötéllel bajlódott, a macskát kereste, hogy viisszahorgonyozza hajót. Most át...kiáHotí a vízből:

— Az igen. Jó kis weekend-hajó ez, kérem.

így mondta: „weekend“, s mint aki maga

is tisztában van vele, hogy most valami nagyon jót mondott, szélesen elvigyorodott, megmutatva fogai helyét, alul is, felül is egy magányos, csorba, odvas és fekete fog állott csak ki az Ínyéből. A táraság most jobban megnézte az embert, mert csodálni való volt, hogy egyáltalán megszólalt, mintha egy darab szutykos agyag beszélni kezdene s hozzá ilyen szavakat, mint weekend. Az ember kimászott a vízből, a kutya mellé somfordáit s hátán összefont kezekkel megái lőtt, és barátságosan mosolygott. Korát nem igen lehetett megállapítani, öreg fickó volt, de a kalap alól még zsíros, rőtes hajfürtök lógtak ki homlokára s foghijjas száján vörhenyes keszeg bajusz ragadt. "

A nagy hid volt a háttere, az óriási vasbe tonik onstrukció. a technika és emberi akarat csodálatos teljesítménye, mint a lapokban olvashatjuk majd, a konstrukció remeke. Az ember, mezitláb és ing nélkül, csak csöpögő nadrágban e kalappal a fején, szerényen állt az óriási hid előtt, értelmes, fényes, ravasz szemekkel nézett a társaságra, egészen emberszerüen.

— Ez kicsoda? — kérdezte az egyik ur a

haiászrnestertől.

— Ez csak olyan Móni. — mondta a halászmester és legyintett. — Igaz-e, Móni? Hát mondom, ha akarják az urak, én nem erőszakolom, kérem.

S vitatkozni kezdtek a bárka előnyei felől. Az egyik városi unta a dolgot és az embert mustrálta.-— Maga halász? — kérdezte, mert unatkozott.

5 árnyalatban: arany, tidan, szőke, halványszőke, sötét

Kapható minden szakiüzletben, ha nem, utánvét mellett szétküldi a csehszlovákiai képviselet:

A. Va!i§, Praha I., Rybná 13. Tel. 64469.

— Voltam én halász is, — felelte selypítő, fogatlan hangján az emberke s megigazította a kalapját és őszes szőrökkel borított, inas mellét kidüllesztette, mint valaki, aki társaságba megy. — A lábaim már nem bírják a vizet, de voltam halász is, kezétcsókolom.

— Most micsoda?

— Most csak olyan munkásember vagyok, leérem.

— Miféle munkás? Kubikos? — kérdezte a városi szakszerűen.

— Csak munkás ember, kérem, nem éppen kubikos. Ami jön.-— Lakása van?

— Itt alszom a weekend-hajóban kérem, — felelte. — Ritka dolog a lakás, uram

Persze gondolta a Városi s morgóit is valamit, ezer pengő szobánként. Az ember figyelmesen nézett a kérdőre, készen a válaszadásra, udvariasan.

— Család?

— Nemigen.

— Mit csinál mégis?

VIDÉKI SZERKESZTŐ

Irta: GYÖRY DEZSŐ

És most bemártom a toliam.

Valahogy igy kéne, valahogy igy képzeltem el. Sőt láttam is. A Tompa-uccai szer- kesztőszoiba a Gömörkishont idején rejtélyes, csodálatos alkimistakonyhája volt diákfantáziámnak. A Temetőpatak Parasztjai és galagonyabokrai közül sokszor kurjantott elő a hivó szó, apáim, a nyomdába kellett vinnem a kutyanyelveket, amolyan igazi vékonyra vágott s egyoldali teletintázott ku- tyatnyelveket. Már magam is írogattam s valami szentimentális álnéven önképzőköri dijakat nyertem, mikor először jutottam b© a szerkesztőségi szobába. Egy nagy asztal volt benne s rajta sok kalamáris és uj pennás tollak. Beszéd, szivar és borszó mellett itt trécseltek a szerkesztők: a főjegyző, a tanárok, a főorvos és ha lehetett, megcsípték a szobalányt, akit Zsuzsinak kellett nevezni és biztos Sumjácról való hronka volt, cifra, tiszta és keményhusu. Aztán beesteledett s készen volt a lap.

Ennek a régi szerkesztőségi szobának második gyermeke a vidéki lap, amelyik most jubilál s amelynek szerkesztője harminc év óta tényleg tollat mártogat a kalamárisba. Én nem tudom megtenni. Mi már gépen pe- tyegtetünk, cikket, verset, mindent.

Hát, ha nem haragszik meg...

Skicc a portréihoz.

Mikor a legnagyobb volt a fölfordulás, mikor az uj életet kezdtük számítani, mikor annyi ismeretlen ember és köztük annyi selejtes jutott a fölszinre, városokban, vidékeken, országos politikában, mikor a frontokról hazaözönlöttek a spanyolon kívül annyi erkölcsi nyavalyát cipeltek közénk, alig vettük észre az újonnan beálltakat, akik régen is megvoltak, itt éltek, dolgoztak, de valahogy a második garnitúrában, vagy az alatt. A nagy hangosaké volt a berek s az átállított élet riadalmában keverve volt a jő és a rossz: nehéz volt válogatni.

Ebben a homályban tűnik el előttem a vidéki szerkesztő múltja, aki orosz fogság után került vissza és nem a hangosakhoz tartozott. Aztán múltak az évek s azok közt maradt, akik a helyükön maradtak a akik maguk alatt helyet tudtak építeni. Betöltötték valamit.

Ez a pozíció megnőtt, szélesedett s most, immár több mint tíz év távlatából pontosan látom, hagy vei© nőtt az ember is és betölti a megszélesedett hatáskört.

Túl az ötvenen és sok megpróbáltatáson, rendes kenyér nélkül ez az ember ugyanolyan fürgeséggel, ugyanolyan nyugalommal ás ugyanolyan renditihetetlenséggcl mozog, cselekszik és jár, mintha nem történi volna tíz esztendő. Azaz, ennek a jól végzett, rossz fisz esztendőnek fölfokozó biztonságával fürgébben, nyugodtabban és rendithetetleneb- bül.

Lesznek, akik jobbnak, lesznek, akik kevésbé szimpatikusnak tartják, mint amilyen valójában lehet az ember, aki mégis csak titok. Ha valahol nem próféta az ember, az a kisváros. Ha valahol sok a felesleges beszéd, ha nem épp parlament, az is a kisváros. Ha valahol nehéz 'bezárkózva és mégis kinyitott szívvel járni, az is a kisváros. És ez az ember igy él. Bezárkózva, de nyitott szívvel. Nagy divat lett a panaszkodás és mert sokan vannak biztos kenyér nélkül, a divat még ma is terjed. Divat, ami vérbe rnegy. ő nem panaszkodott, se nappal, se lámpa mellett. Nem tudom, mit keres, mennyit, honnan, biztos kevesebbet keres mint néhány jajgató, de nem beszél róla. Van valami emelkedettség benne, valami előkelő zárkózottság a beteg nemesvad szemérméből. Ritka dolog. De posztján van és a mindnyájunk bánatát jajongja az írásban. A magáéról osemd. Mindig pedánsan vasalt nadrágot hord, nem kellemetlenül feltűnő eleganciával válogatja meg a nyakkendőit és kis vékony sétapálcája van, játékos ezüst fejjel. Van valami enyhe túlzás a megjelenéséiben, az örökfiatalos- ságában, elismerem, nem próféta senki in patria sua, de bennem egyre nagyobb komolysággal alakul ki a megbecsülés ez iránt a jellegzetesen markáns vidéki szerkesztő iránt.

Pedig csupa apró dologgal kell bíbelődnie, amiket évek előtt messziről s a sokat utazott fiatalok nyegle gőgjével néztem le. A városi öntöző kocsi, a Rimapart, a tennisz- pálya, a futballmérkőzés, a temetőrendezés, a kulturestek és más vidéki tárcarovatok problémáival. Mennyi szó, mennyi vita, mennyi apprehenzió, mi miatt? Ezek miatt? De mennyire, épp ezek miatt. És csinálja. Mennyi érdeklődés, mennyi szociális érzék vonul meg ezekben a kis völgyekben. És aztán, a lap alig jelenik meg hiréli vers nélkül. Az álnéven írott versek néha viccelnek, néha érzelgenek, néha boronganak. Könyvben nem igen fognak kijönni soha, a Koboz krónikájával se kelnek versenyre, de megjelennek hétről hétre, rendíthetetlenül. Any- nyira, hogy régen megszerettem őket. Szabó Dezső mondta egyszer, hogy fiatal korában egy detektivregény ugyanolyan nagy erkölcsi magaslatokra tudta sodorni, mint most Shakespeare vagy Goethe és sokkal többen vannak fiatal Szabó Dezsők, .mint maiak s ezeknek Ugyanúgy kell a művészet, az ő művészetük. Igen, valahogy úgy érzem, hogy ezeknek a heti krónikáknak megverselőjétől többen kapnak emelkedést, szárnyat, többen és gyakrabban, mint ugyanebben a városban Babitstól vagy tőlünk, szíovenszkóiaktól. — Egy időben, mikor még nagyon hetyke voltam, sejtettem ezt és bántott. Most. mikor már a férfisors lejjebb alázta a fejet és mélyebb barázdákat szántott a szivbe, mikor

\ — Semmit, —felelte szerényen. S egy

nagyon, egyszerű mozdulattal a hid felé intett, mely hatszázméteres acélkonst rakd ójával, be- tonpiUsrem nyugodva, mint egy látomás hajolt át fölöttük, készen reá. hogy vonatok terhét tartsa. — Ezt a hidat építettéin, kérem.

Nyugodtan és szerényen állt és pislogott, — egy pillantássá] felpislogott a hidra, melyet épített s aztán nyájasan vigyorgott megint a kérdezőre, aki lassan rágyújtott. Már estefelé volt, s kissé árnyékszerüen állt a csoport a Duna partján, a vizen húzott tompa zöld párával a szürkület. Az ember hangja is ebből a homályból jött, személytelenül.

— Csak olyan munkás ember vagyok, kezét csókolom. A lábaim is rosszak. Ezt a hidat még megépítettem, de ez volt az utolsó munka a környéken,'én nem tudom, mi lesz itt télire, uram. Mit fog itt csinálni a munkás ember?

Az ám, gondolta a városi és eldobta a gyufát. Mit fog csinálni télire a munkás ember? Inge nincs, kabátja nincs, csak egy rossz nadrágja meg egy kalapja, ezt a 'hidat még megépítette & nem is tudja, milyen évezredesen igaz, amit mond, mert a piramisokat is ő építette, úgy egészen mellékesen, mert munkás ember volt.

— Móni a neve? —- kérdezte és nyelt egyet, mert már nem tudott mit kérdezni.

— Á, — felelte és szerényen nevetett. — Móni, dehogy. Farbaki János a nevem.

S megemelte a kalapját és meztelen lábaival cuppogva az iszapban, lassan el ügetett a hid felé.

már fériisziv néz féríisorsot és férfifej ért fér íigondot, szégyen lem ezt és még jobban élesztem a becsülés tüzet a krónikás szerkesztő iránt.

Valami állandóság, valami rejtőzködő íér- fiság, valami megmondhatátlanul egyszerű nagyság van ebben a szerkesztőben és életében, aki egyforma és biztonságos. Mennyi darabjáról Európának, annyi régiójából az érzéseknek és szenvedéseknek cseppentem már haza: és a déli korzón, a keddi összejöveteleken, a városi ügyeiméi vagy az országos kulturgyü léseken mindig ott találtam őt, kis pálcájával, eleganciájával, kedveskedő kérdéseivel és mindig és mindenkor jószivével, megértő emberi segiieniakarásá- val. Mindig.

Mi lenne nélküle ennek a kisvárosnak a képe? Posztokat tölt be, amiket régen három-négy ember töltött be és viseli gondját problémáknak, amik nélküle nem lennének közössé.

Szeretem ezt az embert, mert élet az életemben és egy város életében, nem egy árnyalattal, de egy alapszínnel volna rosszabb a város arca nélküle és a nyugalmunk, hitünk kevesebb. Harminc esztendő van a kalamárisa fenekén, befelé életét nem mutatva egy évtizede, faktor és iniciátor sokszor életbevágó kérdésekben és kifelé példa, jellem, jókötésü lélek: a vidéki élet csukaszürkéjében küzdő katonája népének és kultúrájának.

Egyszer szeretném kikérdezgetni, belülről. A gyerek szedi szét legkedvesebb holmijait. Ebből tudom, hogy ragaszkodom hozzá. De nem szabad.

Tisztelni kell benne azt, ami. A kulturem- betr előkelő zárkózottságát, a közéleti tisztaságot, a nemes vadak szemérmét és a lélek- orős akarat cselekvő folytonosságát.

így nézem és valahogy túlnő a kisvárosi kereten, messze túlnő: magasabbra, fényesebbre: szimbólumszerüvé.

Már nem Márkus László többé. Több.

De ezért is csak neki tudom megszorítani a kezét, mikor az ólomkatonák rendetlen fa- lankezáért az öreg kollega elnézését kérem. A szavak diszszázada benn marad a lélek- k a szárnyában.

De hisz nem parádét akartam, csak pár vonást egy nemes magyar portréjához.

4

1930 augusztus 9, szombat, v'ia&iaanmmm

YEeő<8£KSjr.r?« p. ©70 h.sbh

a ÍCtLSMfcYSm'S ü

A S4B5,g<a FORRÁSOK SSSS?

_ jSm- IVÓKÚRA/IHBRaö FÜRDŐK I

jfr >gI1|| mmmaniont— ' miíhi 1 n S

SPORT: / UbWHTBNM!S?-£ft

TURMOTfKA / m* ásníar I VAStáSZM 0 MíkUiESftYS I i POSTA: LIPTOVUCY-SVirrV-lAN. t 5. R. I a . KEKJEI PROSPEiltT^TlJ