Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)
1930-07-30 / 171. (2392.) szám
1930 juliü# 30 szerda. együttműködés lehetőségét, ha a nemzeti álpüspök palástjával, mert a boldogult egyházfő, nár politikai utain nem kerülte el az opportunizmus módszereit, de palástja mindig tiszta maradt a lelki erőszaktételtől. Humornak is keserű, hogy még Stunda István halad tovább abban az erős meggyőződésben, hogy a „jóakarat és őszinte készség lebirja a taktikázást és a félrevezetést". Szóval mi taktikázunk, mi vezetünk félre, akiknek nincs más taktikánk, mint. az igazság egyszerű és egyenes utjának követése s akiknek az az egyedüli politikai vonzóerőnk, hogy becsülettel küzdünk a nemzet egyeteméért, senkit nem áltatunk, hanem .mindenkitől csak áldozatot kivánunk abban a szent erkölcsi meggyőződésben, hogy ez a sok áldozat egyszer nem prágai jutalmazásra, hanem prágai igazságtevésre talál. Stunda ur meredélyre tévedt. amikor a pártigazeágot abszolút igazságnak érzi s ködös tekintete nem tudja meglátni már a meredélyt sem, de mégcsak saját lelki- ismeretébe sem tud egy tiszta fölismerő tekintetet vetni. Hetvenkedve számlálja elő az állítólagos 19.000 magyar szavazatot, ami Slávik miniszterre esett. Engedje meg Slávik György, hogy mi viszont a „népakaratnak" ezért a trófeumáért csak sajnálni tudjuk. Lehet, hogy ezeket a szavazatokat az a.pró nép adta. Áz egészen apró nép, a ki* és gyönge lelkek, az a csekély alsórendü és ehentállásra képtelen réteg, amely mindig szabad prédája lesz a raffinált politikai mesterkedéseknek és a hatalom taktikájának. * ' Logikusnak éppen nem mondható levelében Stunda nem feledkezik meg a gazdasági kérdésekről sem s kedvezőtlennek mondja a Magyar- országgal kötött kereskedelmi szerződést. Hát már ezért is a magyar kisebbség felel? Ami peréig a felelősségrevonást illeti, hogy a mezőgazdasági válság orvoslását célzó törvényalkotásokban a magyar kisebbség képviselői nem vettek részt, ez szintén szófiabeszéd, mert hiszen csomóstól ott hevernek a törvényhozás asztalán a magyar törvényhozók javaslatai, amelyeket nem tartott szükségesnek komolyan mérlegelni az agrárérdekek többségi protektorátusa s ezekre való tekintet nélkül tette meg a válság megoldására kísérleteit, amelyek mindig csak szánalmas kompromisszumon alapuló félszeg és fél-cselekedetek voltak és a válság gyökeres leküzdésére teljességgel alkalmatlanoknak bizonyultak. A felelősség áthárítása tehát merőben igazságtalan, mert hiszen a magyar kisebbség hatóereje számba se jöhet akkor, amikor ezt az erőt a dezindusztriálással s a földreform politikai mellékhajtásaként végrehajtott telepítéssel régi nemzetgazdasági állagában valósággal elsorvasztották. * Fölényesen markolja össze Stunda a kisebbségi problémák jelentős komplexumát, amikor azt mondja, hogy a kulturális kérdésekről, a sajtóról stb., stb. egész fejezeteket, lehetne írni. 'Ebben azután teljesen igazat adunk a kitűnő honatyának. Sőt abban is, hogy „a legcsekélyebb jóakarat megnyilvánulásánál közülünk bárki a hazugság sarával való megdobálásnak és becsületsértésnek, az igazság és becsületes szándékok elferdítésének van kitéve". Csakhogy ez a mi igazságunk. Valóban az is pompás dolog volna, hogyha részletesen boncolhatnék a földreformot és az ellene irányuló harcot. Tanúink Argentínában, Kanadában vannak. _____ * És végül a nagytiszteletü urnák vannak különleges megjegyzései is. Azt mondja, hogy az intelligens magyar ember, ha jelentkezik az együttműködésre, nemcsak hogy meggy a ácsit jak, hanem nemzetisége és magyarsága árulójának kiáltják ki, nyíltan megbélyegzik, kizárják s társadalmilag ’s kénytelen viselni a ki- zárt és megbélyegzett ember minden aatrá- nyát. Szintúgy a magvar földművest is, La a közös munkára jelentkezik, kidobja a múmiából a földesura és megfosztja legszerényete keresetétől. Ahány föltevés, annyi rosszindulatú insizimi- áció. Tisztázni szeretnek elsősorban azt, hogy mi az a közös munJka s kik azok, akikkel az együttműködés megbélyegzést von maga után. A nagy, a szélesebb szociétásban való részvételt és együttműködést többszörösen megbízón yi tolták már az arra leghivaitottabbak, amikor a magyar katona és a magyar adófizető polgár mellére kéretlenül odatüzték a példaadó kötelességiteljesités szignóim laudiszát. Az elismerésnek ezeket a tényeit nyugodt lelkiismerettel idézhetjük föl. A magyarság — fejlett államalkotó mivoltának megfelelően — a kötetles szolgáltatásokban megadja az államnak mindazt, ami az államé, de — magyarságához híven — a belső fronton is megadja a nemzet számára, ami a nemzeté: a hűséget, a kitartást és a legfőbb nemzeti parancs teljesítéseképpen a szolidaritást, nemkülönben a csekély erőiből telő önsegélyt. A nemzeti élet belső törvényein túl közös munkára és kooperációra való kötelezést csak osztálytársaival s gyámoiitóival szemben érezhet. De sohasem azokkal a pártokkal és hatalmi szervekkel széniben, amelyek az asszimiláció hálóival fojtogatják nemzeti egyéniségét. Mert ez nem a megbecsülésen és az osztó igazságon alapuló együttműködés volna, hanem puszta kiszolgáltatottsága feladása a nemzet jogosult aspirációinak s könnyelmű és ellenszolgáltatás nélkül való beömlesztése a nemzet erőinek a csehszlovák tengerbe. Mi elhisszük, hogy az emelkedettebb hradzsini ideológiával szemben Stunda ur szemében ez az állampolgári hűség és lojalitás kritériuma, holott az az objektív igazság, hogy ez a magunk számára nem volna más, nemzeti öngyilkosságnál. Márpedig a mi eleven testünkből ne akarjon konjunkturafalatokat rágcsálni senki sem. Mi boldogan üdvözölnök egy becsületes lám fikciója helyett egy ideális Svájc lehetőségeit láJtnók miagunk előtt, amelyek nem kívánnak semmi föladást, hanem egy emelkedett állam horizontján egyforma értékmérést biztosítanak az állam keretei között jelentkező min den értéknek. S ezek kiteljesedése adja a legfőbb kincset, a honi eredőkből harmonikusan szétrétegeződő és összetevődő kultrát. A csehszlovák agrárérteknöi együttműködés nem alapul ilyen becsületes és igazságos nemzeti kiegyemlitésen, hanem pusztán a hatalmi önzésen, amely abszorbeálásra törekszik, amely nem keresi a kisebbségi nemzet egyetemével való becsületes megegyezést és meg- békülést, hanem paródiájaképpen minden ilyen törekvésnek, csupán egyének és csoportok fölvásárlására tör s erre is csak azért, hogy a nemzet egységét gyöngítse és harci erejét paralizálja. Ezeket az egyenként fölvásárolt embereket és csoportokat, amelyek a nemzet testéről leszigonyozva odahullanak a lépre, mi igenis mindig meg fogjuk bélyegezni, mint modem gyászmagyarokat, akik — bármely szánandó emberi motívumokból is — árulóivá lettek egy gigászi küzdelemnek és akik a vegetációjukhoz szükséges cipójukat egy nemzet szenvedésének lángjánál akarták megsütni. És itt ezeket a szomorú, szegény magyarokat legyen szabad Stunda tiszteletes ur szavaival arra emlékeztetni, hogy „nálunk annak a -magyarnak megy a legrosszabbul a sora, aki a közössorsu munkára jelentkezik". Stunda ur nem mondja meg, miért, de én megmondom: az áruló bére mindig hitvány bér, az áruló sohasem megy egészem bér számba, hanem mindig csak megfizetett szolgai eszköz, amit a cél- jukattudók kihasználnak és ha kifacsarták, elvetik, mint a citromot. Ez a törvényszerű sorstragédiája mindazoknak a magyar vérsé- ,get megtagadó földéheseknek és köz- hiivalalookoknak, akik a sovinizmus versenyében tajtékzó és saját nemzet- testvéreiket marcangoló szájjal ragadnak előre és ez a sorstragédia sújtja kérlelhetetlen törvényszerűséggel azokat az ujság- irótársaimat is, akik az uj hatalom szolgálatában a legsötétebb Mefisztószierepre, a testvéri lelkek kísértésére és kerítésére vállalkoznak. Előbb-utőbb ke-nyérte lenül hagyja le őket az utón a legfőbb Diabolus cinizmusa — fizikai nyomorúságban és bomlott, mardo- só lélekkel, halálos kifosztottságbajn. Ez a válaszunk Stefan Stundának, aki nem átallotta, hogy belevonjon vádiratába bennünket is, akik távol a konjunktúráik dél élőjéből, szegényen és az állandó szegénység reménytelenségéiben álljuk a becsületes kisebbségi sajtó posztját. Bennünket nem kecsegtet kar- riér, számunkra nem ígérkezik koalíciós paradicsom, mert mi örökre eljegyeztük magunkat, nemzeti igzaságunk aszkétikus szolgálatával s a mi koalíciónk, amit életre szeretnénk hívni, a sz’ovenszkói szegénység s a megfo- gyaíikozott.otthoni kenyér koaliciója. A divi- denda, amit fizetni fog; ha Isten is úgy akarja, hogy fizessen: csupán és egyedül a lelkiismeret tisztasága és a jószándék adta nyugalom. * Stunda képviselő ur irhát levelet bármenynyit Scotus Vialorhoz: a címzett mindig meg fogja érezni, hogy ezek a levelek nem a benső igazság erejével, hanem egy tovatűnt történelmi konjunktúra megtartása érdekében Íródtak és meg kell éreznie azt is, hogy a megfordult világban az erkölcsi igazság a mi részünkön van, a gyámolitás ma már bennünket illet s a skót. vándornak, ha missziójához hü akar maradni, nagy-nagy kerülővel oda kell jutnia a mi szivünkig, a mi szenvedéseinkigStunda képviselő urnák pedig be kell látnia, hogy aki egy kisebbséget becsületesen pacüikálni akar, az nem nyúl a kortesszólamok és a lélekvásárlás konjunkturális eszközeihez, hanem emelkedetten az igazságot kell keresnie. Nem a kisemmizés fondorlatos útvesztői között kell bukdácsolnia, hanem a jóvátétel tiszta és egyenes útjára lépnie. Stunda talán a retorikai hatás kedvéért Scotus Viatomak a koaliciós kisebbségi politikával szemben emelt vádjait azzal igyekszik megpótolni, illetve gyöngíteni, hogy önvádakat támaszt önmagával és az általa híven szolgált rezsimmel szemben. Úgy találja, hogy ha vétkeztek, akkor a gyengeségükkel és jóindulatukkal vétkeztek. Scotus Viator számára nagy tanulság lehet, hogy öbejktiv és javító szándékú vádjai mindössze ilyen szubjektív és ködös önvádakat váltottak ki, amelyekből a farizeus hamis igazsága, csökönyössége és javithatatlansága diagnosztizálható. Ha Stundáhan és társaiban pislákolna még a lelkii&meret szikrája, úgy sziv- retefct kézzel kellene meakulpázniok azért a sok vétekért, amit a magyar kisebbség exisz- tenciája elten elkövettek. De mert erre a férfias beösmérésre, de méginkább az etbosz- parancsolta megtérésre képtelené:;, e. ... - ztulniok, hogy helyet adjanak egy tisztultabh rendnek, amely a szenvedő magyar kisebbség előtt megnyitja a veritas et jus útját. A Stefan $tundákn®k az a sorsuk, hogy az az erő morzsolja össze őket, amely ellen a ■ ég- többét vétettek: az igazság. RZ ERDŐ SZERELMESE REGÉNU Irta: ZHNE GREU Fordította: ttOSÖRVNÉ RE2 LOLR (49) — Riggs volt! — tört ki Bo szikrázó szemmel. — Harve Riggs! Abban a pillanatban, mikor megismertem, egy szikrányit sem féltem már. csak dühös voltam, de nagyon! Úgy rá- kiabáltam, ahogyan csak bírtam. Nem emlékszem már pontosan, miket mondtam neki, de leszidtam alaposan, azt elhiteted, Nell! ő csak vigyorgott. Azt mondta, hogy látja, hogy ügyesen tudok lovagolni. Megkérdeztem tőle, hogyan mert igy megkergetni engem s azt felelte, hogy valami fontos üzenni valója van a te számodra, Nell. Ezt üzeni: „Beasley ki akarja túrni Helen Raynert az örökségéből. Ha Helen Ray- her a feleségem lenne, megvédem. De ha nem jön hozzám, Beasley mellé szegődöm és segítek neki..." — Aztán küldött, hogy siessek haza és a világért senkinek ne mondjak el egy szót se rajtad kívül, Nell. Most hát itt vagyok! Siettem! Ránézett Helenre, aztán Royra, végül Car- midhaelre és egyszerre elmosolyodott. — Ez aztán gyalázat — mondta fejcsóválva Roy. Helen nevetett. — Neon értem, mit gondol ez az ember. Hogy hozzá menjek, mert igy megóvhatom az örökségemet? Még ha az életemről lenne szó, akkor sem mennék hozzál Carmiehael most szólalt meg először: — Bo, mondja meg nekem: a többi embert fe látta közelről? — Közelről nem láttam őket, de ott bujkáltak a cédrusok között mind a hárman. Hazafelé aztán gondolkozni kezdtem. Még mérgemben is észrevettem, mennyire meg volt lepve Riggs, mikor felkeltem a földről és meglátta az arcomat. Nellmek nézett, Nellt akarta elfogni. Ebben az uj lovaglóruhában nagyobbnak látszom. Meg azután az is az eszembe jutott, hogy mialatt én szidtam őt, gyorsan hátranézett és integetett a többi báromnak, hogy maradjanak a fák között. Esküdni mernék rá, hogy Rigg.- azért hozta, oda az embereket, hogy együtt elfogják és •iwgyék, N.eüt, \ — Ugyan, Bo! Minek tennének ilyet? őrültségeket beszélsz — próbálta megnyugtatni Helen, bár belül remegett. — Nem is olyan őrültség ez, Heten kisasszony — mondta Roy. — Azt hiszem, Bo nagyon közel jár az igazsághoz. Mit gondolsz te róla, Las Vegas? A cowboy felelete az volt, hogy szó nélkül kiment a szobából. Helen elsápadt és felugrott. — Hívja vissza! — kiáltotta oda Roynak. Roy utánaszólt: — Állj meg, fin! Mind a ketten egyszerre értek az ajtóhoz. Cannichael hátracsapta a sombreróját, nagyot rántott a puskája szijján és egyetlen ugrással nyeregben termett. — Carmiehael! Maradjon! — kiáltotta Helen. A cowboy megsarkantyuzta a lovat, a patkó csattogott a köveken, amint elvágtatott. — Bo! — silkoltóttá Helen. — Hívd vissza! Hívd vissza, kérlek! — Nem akarom visszahívni! — felelte Bo Rayner. Az arca talán még sápadtahb lett, de a szeme ragyogott, mint a kárbomkulus. Ez volt a válasza lágyszívű, szelíd, félénk testvérének, ez volt a válasza a Vadnyugat hívására. — Hiába is hívná — mondta Roy csöndesen. — Jobb lesz, ha utána megyek ón is. Fölállt, sántítva kiment, felkapaszkodott a lovára és megindult a falu felé. Most tűnt ki csak, hogy Bo sokkal jobban össze van ütve, mint ahogyan maga is képzelte. Egyik térde alaposan megsérült. Bizonyos volt, hogy jó néhány napig nem lovagolhat. Helen gondosan kimosta és bekötözte minden sebét, ami jó időbe került. De még sokkal utána és a korai vacsora alatt is ugyanaz a különös, várakozó ragyogás égett Bo szemében. Helen előbb parancsolta, aztán kérte, hogy feküdjön ágyba, de Bo nem akart engedelmeskedni. — Eszem ágában sincs, hogy lefeküdjek. Előbb tudni akarom, mi történt Riggs-szel. Helen megborzongott, ha erre gondolt. Remélte, hogy gyilkosságra nem kerül a sor, de rettenetes volt ez a bizonytalanság. — Bo, drágám! Csak nem kívánod... oh... csak nem kívánod, hogy Carmiehael megölje azt az embert? — Nem kívánom, de nem bánom azt se, ha megteszi — felelte Éo. — Gondolod, hogy ... =9 Neü, ha ez a cowboy igazán szeret engem, akkor kiolvasta a szememből, hogy mit akarok. Ezt gondoltam magamban: „Szeretném, ha valaki odaállna Riggs elé olyankor, mikor sokan látják és hallják és a szemébe vágná, hogy alattomos, undorító hiéna, hogy akasztófára való gazember, aztán megverné, összerugdosná, kikergetné a faluból!...“ Hát ezt gondoltam. Szenvedélyes hangja még ott csengett a szobában, mikor közeledő lépések hallatszottak. Helen maga futott az ajtóhoz, hogy félretolja a reteszt. Roy arca fehéren világított a sötétben. Mosolygott. Helennek elszorult a szive. — Jó estét kívánok! Hogy és mint méltóz- tatnak? — köszönt Roy nagy körülményességgel. A kályhában égett a tűz, az asztalon a lámpa. Bo a kettős fényben még sápadtabbnak, karcsúbbnak, légiesebbnek tetszett, amint ott ült a nagy karos-székben. — Mi történt? — Nem mondaná meg, hogyan érzi magát, mikor megkérdeztem? — Látja, Roy, hogy össze-viesza vagyok bu- gyolálva! Le kellett volna feküdnöm, de nem tudok elaludni, míg meg nem tudom, mit csinált Las Vegas. Megbocsátok neki mindent, csak azt nem, ha ivott. Roy rendkívül körülményesen ült le és szemmel láthatóan halogatta a mondókája megkezdését, pedig a gyerek is láthatta rajta, hogy alig várja, hogy elmondhassa. Munkától, , testi- lelki fájdalmaktól, nélkülözésektől kemény, gondoktól szántott arca meg enyhültnek látszott. Csizmája orrával meglökdöste a tűzhelyen az egyik kiálló fahasábot. Heten észrevette, hogy más csizmában van, amelyen nincsen sarkantyú: — otthon járt tehát, mielőtt idejött — Hol van az az ember? — kérdezte Bo. — Kicsoda? Riggs? Azt már én nem tudom. Bizonyosan kint ül valahol az erdőben és tapogatja magát. — Nem Riggs! Előbb azt mondja meg, hol van... az az ember. — Oh, úgy? Las Vegast érti talán? Éppen az előbb kívántam neki jóéjszakát Lefeküdt aludni. Olyan sápadt és fáradt, hogy rá sem ismernének. De azért jókedvű és, amikor eljöttem, azt mondta: — „Lehet, hogy bolond vagyok, de ha nem fog ezeűtul Tómnak hívni, akkor annak a leánynak egy szikrányi szive sincs!" Bo öszecsapta a kezét — elfeledte, hogy az egyik be van kötve. Hogy Tómnak Mvj,am?, Majd meglátjuk! Siessen már, mondja el... — Azt hiszem, nagyon utálja szegény azt a ráragasztott nevet Nem is valami szép: Las Vegas... — Roy! Mondja már el, mit csinált... Mit csinált Tóm, mert különben visítok! — Helen kisasszony! Látott már valaha ilyen kisleányt? — Nem, Roy, sohasem láttam. De kérem, mondja már el, mi történt Roy jóízűen vigyorgott és a kezét dörzsöl- gette. Riggset szivéből utálta. Még a feketefel- kü, véreekezü rablóknál is jobban. Ez a hazu- dozó, szélhámoskodó, gyáva semmittevő, aká csak a szájával vitézkedett, nagyon a gyomrában volt már. A nyugati ember lehet rossz, vagy jó, de mindig nyílt eszközökkel dolgozik, szembeszáll a veszedelmekkel és az ellenséggel. Az ilyen settenkedő, kétszínű gazemberek vitték szét rossz hírét a nyugatiaknak. — Mikor Las V egas után lovagoltam — kezdte Roy — láttam, hogy valaki más is jön a falu felé a túlsó oldalról. Ez volt Riggs. Las Vegas egyenesen a korcsmához ment és beszélgeti ni kezdett az emberekkel. Aztán tovább lovagolt. Mire odaértem, már nem volt ott. Bementem a korcsmába. Nemsokára 6okán jöttek, köztük volt Jeff Mulvey is meg a barátai. Ittak alaposan. Sehogysem tetszett nekem a szeme állása, amint rám pillantott. Kimentem az ivóból, mert nem akartam verekedni és onnan néztem, mikor jön Las Vegas. ő még nem jött, de megérkezett Riggs. Nagyon el volt gondolkozva, lassan szedelőzködött le a lóról. Alig ment be, megérkezett Las Vegas is. Jött, mint a veszedelem. Roy elhallgatott kicsit, a nagyobb hatás kedvéért. Most már egészen Bo felé fordult aki, elakadó iélekzettel hallgatta. — Mielőtt én is visszamehettem volna. a.z ivóba (pedig alig volt az ajtó két lépésnyire tőlem) hallottam Carmichaelt ordítani. Hallották már valaha? Elég cowboy akadt az utamba, de egyik sem tudott igy rikoltani. Hamar kinyitottam az ajtót és bementem. Ott volt Rigg* meg Las Vegas egyedül a szoba közepén, a többiek meg a fal körül álltak. Riggs fehérebb volt a halálnál. Nem tudom, mit üvöltött neki Carmiehael, de a többiek mind értették a szavát. És bizonyos, hogy igazat mondott, mert meglátszott Riggs képón. Csak úgy vacogott a foga.. <-9> Mit... mii mersz tg mondani npkemí 2
