Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)

1930-07-29 / 170. (2391.) szám

2

1930 jnliiia 29, kedd.

már az utolsó fegyvereknél és a legszánalmasabb vak töltéseknél tart.

*

Stunda azt a címed adja írásművének: „Vétettünk-e a magyar nemzeti kisebbség ellen ?“ Helyesen föltett kérdés és aktuális is Scotus Viator politikai vádirata nyomán, de a válasz, amit a kérdésre ad, nélkülözi az őszinteséget, az objektivitást és a beösme- rést. Nem sorakoztat föl egyetlen konkrét, megálló adatot s úgy látja jóinak, hogy pragmatikus és mélyreható válaszadás helyett együgyüen ártatlan beállítást adjon súlyosan terhelő dolgoknak, a védő szerepét a sokkal hálásabb ügyészi szereppel cserélje föl, hogy a végső konklúzióhoz eljusson: a kisebbségi politika terén jelentkező minden bajnak és fogyatékosságnak maga a magyar kisebbség az oka.

Stunda szeretné, ha Scotus Viator ujíbél és ismételten áttanulmányozná a szloven- szkói viszonyokat és a magyar nemzeti kisebbség szempontjából az itteni munkámé- tódusokat. Stunda az invitálással megkésett, mert hiszen Seaton Watson ezt a közvetlen tanulmányozást az angol ember alaposságával már elvégezte és a kisebbségpolitikai fronton semmi olyan uj momentum, vagy pláne fordulat el neon következett, ami indokolttá teamé az uj földerítést és az uj ténymegállapításokat. Hacsak arról a munkámé- tődusről nem kívánna meggyőződni, amelyik egész Szlovenszkón változatlanul érvényesül s legutóbb is Ruszinszkéban egy újabb kirí fásítási odisszeát eredményezett, vagy arról a másik munkametódusról, amely éppen az elmúlt napokban a vigasztalan gazdasági romlás szimbólumaképpen az utolsó korom- pai gyárkémény ledöntéséihez vezetett. Ezek a munkametódusok a legkevésbé lehetnek alkalmasak arra, hogy meggyőzzék Scotus Viatort a magyar kisebbség vagy akár az egész szlovenszkói őslakosság zavartalan megelégedettségéről.

Stunda elösmeri, hogy még sok az elintézetlen kérdés, amelyek rendezése a magyar nemzeti Kisebbséggel való nyugodt együttélés érdekében szükséges volna, de rögtön siet a megállapítással, hogy „a csehszlovák tényezőknek ebben az irányban megnyilatkozott csaknem valamennyi kísérlete és törekvése a magyar nemzeti kisebbség vezetői részéről mindig visszautasításra talált."

Vakmerő állítás, amilyet csak egy felelőtlen ember kockáztathat meg és ami ellenkezik kisebbségi históriánk fényeivel; Nagy szavakat, ideális programot is nem egyet hallottunk, de a szirénhangok nyomán sohasem jelentkezett a komoly akarat és a tettre- készség, amely a garantált kisebbségi jogokkal szemben nemhogy pluszt, hanem azok puszta minimumát jelentette volna. Ezek a „törekvések" és „kísérletek" nem voltak egyebek, mint olcsó és tendenciózus demonstrációk a külföld felé és a pártkortézia

I szemfényvesztései a földigéretekkel külön is I megkérnyékezett magyar tömegek felé.

A kisebbségi kérdésnek önmagában és önmagáért való megoldására nem történt eddig egyetlen komoly lépés, sőt mindaz, ami történt, csak amellett bizonyít, hogy ebben az Irányban nem volt meg a legminimálisabb jószándék sem. Mert nem szabad elfelejteni, hogy boldogult Zoch püspök akciója, amelynek hátterében mint spiritus rector Hodzsa Milán állott, távolról sem volt olyan akció, amely a magyar kisebbségi kérdésnek önmagában és önmagáért való megoldását célozta volna. Ez az akció az öt óven keresztül uralmon volt nagy nemzeti koalíció összeomlása után a politikai erőkoncentráció uj útjait kereste s hogy az uj kurzusként kialakuló polgári koalíció helyzete és boldogulása biztonságos legyen, szükség lett volna a magyar törvényhozók szavazataira. Ezért és erről folyt az alku. Szent-Iváuy és a pártjába tartozó politikusok pillanatig sem áltatták magukat azzal a hazug illúzióval, hogy itt önzetlen kezek a jóvátétel és a békeszerződések ígérvényeinek beváltása szándékával közelednek, mert nagyon is tisztán látták, hogy ebben a közeledésben csak az uj hatalmi csoportosulás matematikája érvényesül, de mégis belementek a tárgyalásokba abban a jó lelkiismeretű vélelemben, hogy hosszú, meddő esztendők tapasztalatai után a szlovenszkói magyarságnak egyetlen alkalmat sem szabad elmulasztania, amely tömegeit jelentős vívmányokhoz segítheti. Ebben a vélelmükben azonban csalódniok kellett, mert amint nem hozták meg a kisebbségi jogok teljességét a nemzetközi szerződések, éppen úgy nem hozta meg a belpolitikában jelentkező szükség és a polgári koalíció op- portunus érdeke sem. Az alku nagyon olcsónak mutatkozott és mégcsak nem is jóhisze- münek, úgyhogy a magyar nemzeti párti törvényhozóknak le kellett zárni ennek a kísérletnek az aktáit, egyrészt a teljes csalódás érzésével, másrészt pedig azza1 a megnyugtató tudattal, hogy senki részéről sem érheti őket szemrehányás, hogy nemzetük érdekében minden járható utat meg ne próbáltak volna.

Szemen szedett valótlanság Stundának az az állítása, hogy a szerinte nagy eredményekkel kecsegtető úgynevezett aktivista tárgyalások a Rothermere- akció fölbukkanása miatt fenekle'ttek volna meg, mert a Rother- mere-akció tudvalevőleg 1927 nyárelején tűnt föl a láthatáron, mig a magyar nemzeti párt az alakulóban levő koalícióval folytatott tárgyalásait már 1926 novemberében, az 1927 évi költségvetés képviselőházi vitájának befejezésekor megszakította s a költségvetés elfogadása ellen szavazott. Hogy miért, azt is megmondhatjuk Stundának, aki akkor még kivül állott a politikai életen és akciókon: a magyar nemzeti párt a költségvetés megszavazásának föltételéül azt a követelést álFejletlen gyermekekkel akartak tiintetni

ai érsekujvári kommunisták egy iinnepélyük betiltása ellen

Steiner Gábor képviselőt és tizennégy tüntetőt a rendőrség őrizetbe vett, de aztán szabadlábra helyezte őket

Érsekújvár, július 28. (Saját tudósítónk tói.) Rendkívül mozgalmas vasárnap délelőttije volt tegnap Érsekújvárnak. A napsütésben sétáló közönségnek alig tűnt fel, hogy a város már a kora reggeli órákban tele volt csendőrőrjáratokkal, még kevésbé tudta, hogy a rendőr- és csendőrkésizültség valósággal körülkerítette Érsekújvárt, mert minden Érsekújvárra vezető fontos országúton kordont képeztek.

A közönség ugyanis nem tudott arról, ami a hatóságnak idejében a tudomására jutott, hogy

a kommunista párt nagyszabású tüntetésre készülődik vasárnap délelőtt az Érsekújvár! Proletár Totrma-EgyleiÉ betiltott tor- naiinnopélye miatt.

A hatóságokhoz ugyanis olyan információk érkeztek, hogy a kommunisták Érsekújvárra csődltik vidéki „hadaikat" s nagyobb tüntetésben adnak kifejezést elégedetlenségüknek a hatóság betiltó rendelkezése ellen.

Bár tömegek beözönléséről szó sem volt, mindazonáltal

Stelner Gábor kommunista képviselő vezérletével nagyoibbszabá&u agitácáóra készülődtek s előre pontosan kidolgozott terv szerint akartak a város különböző pontjain tüntetni.

Tíz órakor kezdődött az első csetepaté. A Széchenyi-uoca és a Törökszalasztó-ucca sarkán összeverődött 25—30 ifjúmunkás kiáltozni kezdett:

ütött a föl, hogy a költségvetésben mutatkozó 19 milliós fölöslegből rendezze a kormány sanyarú helyzetét a szlovenszkói és ruszin- szkói elbocsátott közalkalmazottaknak, — akiknek pontos névjegyzékét is egyidejűleg beszolgáltatta. A kormány kitért az embef- riességgel és igazságossággal alátámasztott szociális követelés elől s ebből a magyar törvényhozók levonták azt a konzekvenciát, hogy a polgári koalícióval való tárgyalásoknak 9em helye, sem értelme. Ez az igazság, a többi dajkameee.

— Le a burzsoáziával! Éljen a proletariátus !

Néhány perc múlva futólépésben, előretartott fegyverrel csendőrök jelentek meg a tüntetés helyén s kezdték összefogdosni a tüntetőket. A fiatal suhancok erre nagyobbrészt .szétszaladtak. Ugyanekkor a Fő-téren s a város más pontjain is tüntetés kezdődött. Félém lefoirtgása alatt — Steáner Gábor képviselővel az élen — 14 tüntető veit a

rendőrség őrizetében.

A hatóság, amely csirájában akarta elfojtani a demonstrációt, kiadta a rendelkezést, hogy a Fő-tér teljesen kiürítendő s kordont kell a Fő-tér köré vonni.

A vasárnap délelőtt korzózó közönség nem tulajdonított túlságos jelentőséget az egész ügynek. A hatóság azonban, amikor úgy látta, hogy a közönség nem távozik, a városháza udvaráról elindittatta a már előkészületben állott öntözőautót s

egy tüzoltóSecskendőveJ vizsugarakat küldtek a közönségbe, amely nagy sietséggel oszlott szét.

így sikerült teljesen kiüríteni a Fő-teret, kordont állítottak s minden rendzavarás végest ért.

Tizenegy óra tájban szabadlábra helyezték Steiner képviselőt, mig a többi előállítottat csak a késő délutáni órákban bocsátották el, miután személyazonosságukat megállapították.

Rendkívül nagy feltűnést keltett, hogy a kommunista párt a tüntetésre

egy teth erkotesirakoimány gjalgócá iskoitós- gyérméket hozatott le Érsekújvárra, 9—10 éves proletárgyelrékeiket, akiket a csend- őrség a teherautón azonnal beszállított a városháza udvarára.

Mint értesültünk, a galgód gyermekeket a hatóság vonaton hazaszállította, a teherautót pedig egyelőre lefoglalta, hogy megállapítsa, ki használta fel ezeket a fejletlen, tapasztalatlan gyerekeket politikai tüntetés céljaira?

nzERDŐ SZERELMESE

QEGÉNV Irta: ZRNE GREV

Fordította: KOSÁRyNÉ RÉZ LOLR

(48)

Eelen néhány zavart, gyors szóval elbúcsúzott tőle és sietve indult a ház felé. Elfeledkezett rendes napi lovaglásáról, a távolabbi karámok és legelők meglátogatásáról, amit mostanáig, a jobb idők beköszöntése óta, egyszer sem mulasztott el. Égő arccal, dobogó szívvel, fátyolos szemmel menekült a szobájába. Roy Reeman néhány egyszerű, természetes, nyugodt szóval kimondta azt, amit ő kimondhatatlannak érzett. Mikor hallotta, hogy Dalé szereti őt. Mikor Dalé legjobb barátja mondta ezt, mint egészen nyilvánvaló, természetes dolgot... Olyan különös volt ez, olyan édes és olyan ijesztő ... De vájjon igaz-e? A saját lelke bizonygatta... Nem volt többé drága, önmaga előtt is titkolt álom, nem volt többé titok ... Pedig hány hosszú nap óta hordozta mélyén, mélyen benn a lelkében!

Ködfátyolos szeme égni kezdett, amint szembenézett a nappal, hogy a távoli hegyek havas lejtőit lássa. Hatalmas, ezüstös csúcsaival ott emelkedett a Fehér-hegység... Helen szive megrebbent. Ott, ahol tegnap még csaJk fehérséget látott, mára fekete vonalak szántották végig a meredek, szakadékos hegyoldalakat!

Olvad a hó! Dalé nemsokára szabad lesz és le fog jönni hozzá! Helen imádkozott érte, bár jöhetne mielőbb s mégis úgy félt, úgy félt ettől a pillanattól, mint még soha, semmitől életében.

Helen csak az ebédre hivó csengetyü szavára rezzent fél.

Hogyan elrepülnek az órák ... Álmodozó tétlenségben ült az ablaknál egészen mostanáig. Ezen a délelőttön nem bírt dolgozni.

Bo nem várta az ebédlőben, a saját szobájában sem volt, az udvarban sem. Nem lehetett látni sem a kapuból, sem az ablakból. Helen eleinte nem aggodalmaskodott. De minden perccel jobban érezte, hogy Bóval valami baj történt. Egyedül ült az ebédnél s alig bírt egy falatot lenyelni. Még jobban felizgatta rémségéé történeteivel és aggodalmaskodásával az öreg mexikói asszony, aki főzött nekik.

Ebéd után üzent RoynaK és Caiuaichaelnek, hogy menjenek és próbálják megkeresni Bót. Aztán erőszakkal nyugalmat parancsolt magára és a számadási könyveket vette elő. Hirtelen gyors patkódobogás hangzott fel az udvaron, Helen felugrott és futott ki. Roy jött vissza.

— Megtalálta? — kérdezte Helen elfojtott lé- lekzettel.

— Észak felé nem találtam a nyomát — felelte Roy, amint leugrott a lóról s levette róla a nyerget. — Visszajöttem idáig és délnek akartam indulni, de láttam, hogy Las Vegas jön már és integet a kalapjával. Már itt is van.

Carmichael most tűnt fel a kerítés mögött. Helen fekete lován ült, csak úgy repült nyomában a por.

— Látta! Bizonyosan tudom, Hogy látta! •— kiáltotta Roy.

— Jön már! — mondta Carmichael, amint benyargalt a kapun és gyors, könnyű mozdulattal leugrott a lóról. Aztán egyszerre elöntötte a vér az arcát, lekapta a kalapját, a földhöz vágta és égnek emelte mind a két karját. Elöntötte az indulat.

— Tudtam! — kiáltotta. — Tudtam előre!

— Mit? — sikoltott fel Helen.

— Las Vegas, térj az eszedre — mondta Roy. — Gondolhatod, hogy a kisasszony úgyis éppen eléggé aggodalmaskodik. Történt valami?

— Már hogyne történt volna? Csak azt nem tudom, mi történt! — felelte Carmichael é6, hogy elcsillapodjék, nagyot lélekzett. — Emberek, én, úgy látszik, nagyon öregszem. Úgy éreztem, mintha a mai estét sem bűn ám megérni, amig hiába kerestem Bót mindenfelé. Végre aztán megláttam, lefelé jött a lejtőn a völgyön keresztül. Vágtatva lovagolt, nemsokára itt kell lennie, ha ugyan, meg nem állt a faluban.

—Már hallom is jönni — mondta Roy — és mondhatom, ugyancsak nekiereszthette a lovát!

Most Helen is meghallotta a gyors, könnyű, ütemes lódobogást p a következő pillanatban megjelent a falu felé vezető ut kanyarodójánál Bo. A musztáng fehér volt a tajtéktól, úgy száguldott, mintha a halál jönne a nyomukban.

— Las Vegas, nem láttál apacsokat a környéken? — fordult Roy a cowboy felé. De az nem is hallotta talán. Lassan indult a kapu felé s abban a pillanatban, mikor Bo odaért és halálra fáradtan hiába próbálta visszafogni és megállítani a lovát, hirtelen elkapta a zablát és megállította a remegő állatot.

Mikor Helen közelről meglátta a húgát, fel- sikoltott. Bo arca fehér volt, mint a frissen meszelt fal, a kalapját elvesztette, a haja kitoomlott, a halántéka mellett vérfolt és sár, a lovaglóruhája csupa piszok és szakadás. Látszott, hogy leesett a lováról. Roy elképedve nézte a leányt, de Carmichael elfordította tőle a fejét. A lovat vizsgálta.

— Segítsen már le valaki! — kiáltotta Bo. Gyönge és rekedt volt a hangja, de a lelke nem tört meg. Roy odaugrott és leemelte. Akkor tiint ki, hogy sántát és alig bír járni.

— Oh, Bo! Leestél! — kiáltotta Nell, amint odafutott, hogy ő is segítsen. Félig vezették, félig viték be a házba. Bo egyszerre megfordult és hátratekintett, Carmichael még mindig a lovat nézegette.

— Mondd neki, Hogy jöjjön be 5 is — suttogta Bo Helennek. Roy szólt helyette hátra:

— Las Vegas! Gyere csak beljebb!

Mikor Bo odabent a karos-székbe ült, akkor lépett be Carmichael. Kifürkészhetetlen arca sötét volt és szinte torz, amint lassan odament hozzá. Most elfelejtett minden ingerkedést.

— Kislány... ugy-é ... nincs semmi baj?

— Maga miatt akár nyomorék is lehetnék, vagy a nyakamat törhettem volna, vagy akár még rosszabb sorsom lehetne — emelte Bo magasra az orrát. — Azt mondta, hogy a déli oldal a legbiztosabb. Én engedelmesen arrafelé mentem... és tessék!

Még most is alig birt lélekzeni. Nehezen beszélt és össze-vissza zúzott kis keze, amely csupa vér és sár volt, remegett, amint kinyújtotta.

— Drágám, mondd el már, mi történt veled? Nagyon megütötted magad? — aggodalmaskodott Helen rémülten.

— Dehogy ütöttem meg! Az semmi! Leestem és fölkeltem. Hanem dühös vagyok... De milyen dühös!

Bo szeme még soha nem villámlott így. Roy csak állt ott szótlanul és nézte. Carmichael azonban nemcsak azt látta, hogy milyen szép... hanem mintha azt is látta volna, amit mondani akar, vagy ami történhetett volna. És lassan elsápadt.

— Délnek lovagoltam, mint ahogyan mondtam már — kezdte Bo lihegve, nehezen kapkodva levegő után — arrafelé, amerre te szoktál el menni minden délelőtt, Nell. És fogadni mernék, ha ma is arrafelé lovagoltál volna, most nem ülnél itt... Vagy három mérföldnyire fölkapaszkodtam a cédrusfák között a dombra. Feltörő! láttam, hogy két lovas bukkanik elő kelet felől, a sziklák mögül. Éppen olyan irányban lovagoltak, mintha el akarták volna vágni az utamat hazafelé. Ez nem tetszett nekem. Tovább lovagoltam délnek. Vagy egy mérfölddel meev szebb megint láttam egy lovast. Lassan közeledett felém. Ez még kevésbé tetszett. Hiszen lehetett volna véletlen is, de ngy láttam, hogy ez a három ember előre kitervelt irányban halad. Most már asak a délkeleti oldal volt szabad előttem. Arra mentem. Elihdhebitek, hogy sarkantyúba kaptam a lovat. Olyan vidékre kerültem, ahol sohasem jártam még. Rettenetes volt az ut. Csak lassan juthattam tovább. Végre megint elértem a cédrusok közé s úgy gondoltam, hogy jó nagy kerülővel hazajuthatok a három gyanús ember orra előtt. De nem ngy történt.

Elhallgatott és fáradtan, pihegve dőlt- hátra. Roy mozdulatlanul ült ott, előrebajolva és nyitott szájjal figyelt, Carmichael messzire nézett a nyitott ablakon át, mintha előre tudná, ami következik. Helen remegő aggodalommal fogta a húga kezét.

— Alig indultam lefelé, hallottam, hogy jön mögöttem valaki — folytatta Bo. — Hátranéztem. Nagy fekete lovon jött az ember, de ugv rohan, hogy nézni is rossz volt... Megijedtem tőle. Még jobban kezdtem vágtatni. Versenyezni kezdtünk. Árkon-bokron át, sűrűségek között, köveken, vízmosáson keresztül! Rémes volt... de azért nagyszerű ... Más az, amikor csak azért versenyez az ember, hogy az első legyen és megint más, ha úgy érzi, hogy az élete van kockán! Úgy éreztem, hogy a szivem a torkomba szorult. Még kiáltani sem bírtam... Sokáig tartott... Aztán lenn, a völgy szélén hallottam, hogy a nagy fekete ló egyre közelebb ér hozzám ... Talán száz méternyire lehetett... Még jobban akartam rohanni... A lovam megbotlott és leestem. Nem ütöttem meg magamat nagyon, de jó darabot csúsztam a sárban ... Ezért vagyok ilyen ... Azt hiszem, az egyik térdem föl is van törve ... Mire felálltam, a fekete ló már ott volt a hátam mögött és leugrott róla... Mit gondolsz, Nell, kicsoda?

Helen tudta, de nem birt szólni. Carmichael is tudta, de ő is hallgatott. Roy mosolygott és ezt mondta:

— Amint látom, épségben itt van, nagyon mindegy hát, hogy ki volt az az akasztóidra való, aki ennyire megijesztette.