Prágai Magyar Hirlap, 1930. június (9. évfolyam, 124-146 / 2345-2367. szám)

1930-06-01 / 124. (2345.) szám

IKoralós Aladár: Irodalmi napló franciák oagy németek? Budapest május 31. Ha könyvkiadóinknak német könyvet aján­lott az ember fordításra (persze csaik egy-két évvel lehetett szó. a dologról, ma már semmit sem adnak ki, sem németet, sem franciát), az igazgató ur szigorúan összehúzta a szemöldö­két: — Német? Nein, nem... — S ha meg­kérdeztük, miért nem, rendszerint efféle vála­szolhat kaptunk: — A német írókat nem sze­reti a közönség... valóban, nem is jók... s németül mindenki olvas és inkább eredeti­ben olvassák el a könyvet, mint fordításban... Ha pedig ezután elsétáltunk, a nagy belvárosa könyvesboltok kirakatai előtt, azt láttuk, hogy tele vannak francia regényekkel, a német írókat, akiket állítólag úgyis elolvasunk ere­detiben, nem találni sehol 1. A minap azonban nem kisebb költő, mint Hofmansthal verseit kerestem az egyik legnagyobb pesti könyv- kereskedésben. Nem voltak raktáron. Rég szunnyadó gyanúm felriadt s most Rilkét kértem. Ugyanaz az eset. Végignéztem, mit kapni Thomas Maimtól. A sorozat nem volt teljes. Az oly kiváló, de egyelőre kevésbé népszerű Írókra, mint, teszem, Döblio, ezek- után persze gondolni sem mertem. Ugyanak­kor a polcok roskadtak a francia nyelvű tu­dományos és szépirodalmi müvektől. Nincs az a tizedramgu párisi regénygyáros, akinek mü­veit Pesten meg ne lehelne kapni. Már most: esaemágában sincs tagadni a francia irodalom rendkívüli gazdagságát és értékességét. Nincs nép, ahol a könyv és az iró akkora becsületben állna, mint a francia nép körében. Érdeklődése előterében a szel­lemi élet áll s ez frisebb és termékenyebb itt ma, miiait bárhol másutt. A kiadók ontják a könyveket. Ezzel szemben Németországban tagadhatatlanul bizonyos pangás észlelhető. A francia irodalmi élet tehát valóban na­gyobb érdeklődést érdemel, mint a német. gs Csakhogy a németet egyenesen lenézik mi- nálunk s ez már ostoba és beteges sznobiz­mus! Német írót olvasni és szeretni ellent­mond a bon-ten-nak Pesten. Az irodalmár közvéleményben kialakult rangskála szerint a francia a földkerekség legtehetségesebb népe, utána különböző népek következnek, legvégül van a német, amely száraz, trampli, eredetiség nélkül való, ötlet télén, racionalis­ta, irracionalista, alapos, felületes, intuitív, mfrúció-nélküli (aszerint, hogy ki mit tart becsületsértésnek). Már igazán csak a zsidó van lejebíb. Egy iró ismerősömet vaskos germa/nizziuus- ra figyelmeztet te m egyszer egyik munkájá­ban. „Dehogy germamizmois, gallicizmus!“ til­takozott Mert ha germanizmus lenne, ment­hetetlen csúf hiba volna, ha ellenben galli­cizmus, az egész más ... Nem egyszer eszembe jutott, hegy ös.sze kellene írni a fölényeskedő megjegyzéseket, amelyek a pesti lapokban valamely tetszés szerint kiválasztott héten a németekről ol­vashatók. Ijesztő volna látni, kik vádolják őket tramplisággal és tehetségielensóggel! Akik aztán tűrhetően tudnak franciául, va­lósággal külön szektát alkotnak. A moha­medánok neon zarándokolnak Mekkába na­gyobb áhítattal, mint Párásba e szekta hívei. A felekezetibe való felvételnél nagyon elő­nyös, ha a jelölt Paris uccáiról valamely is­meretekkel rendelkezik. Aki azonban francia dolgokról mer írni, azaz mintegy papi állás­ra pályázik, az a legféltékenyebb rivalitás- sal találja szemben magát. Van aztán egy-két iró, akinek a francia nyelvben és irodalom­ban való jártassága fölötte van a kritikának: ezek, mint a szent kultusz főpapjai, a legna­gyobb tiszteletben részesülnek... Lesznek talán, akik, most értesülvén elő­ször a németek kevésbe vev őséről, meglepet­ten és hitetlenkedve fogják olvasni ezeket a sorokat. Valóban a szélesebb közvélemény mit sem tud a németek állítólagos alsóbbren­dűségéről s a mondás is, hogy „mégis huncut a német!" nyalván valóan hódolatot fejez ki e nagy nemzett agyafúrt okossága kánt. Az átlagember nagyon is csodálja a néme­teket gazdasági, technikai és katonai teljesít­ményeiért, amelyeket jobban ismer és meg tud becsülni, mint a művészi alkotásokat. Az a sznobizmus, amelyről beszélek, csak a mű­vészeknek s azoknak a betegsége, akik vala­milyen okból tartanak arra, hogy nekik szo­rosabb közük van a müvézetkez. Mert a Párás-imádat csak azóta vált erőssé, amióta a művészi kultúra sok ember szemé­ben a legfőbb értékké lett. Hiszen érdeklő­désünk mindig aszerint fordul különböző or­szágok felé, hogy mik az ideáljaink: katoli­kus eszményü korok Róma felé tekintettek, a protestánsok Német- Angol országból kapták a legnagyobb hatásokat, a forradalmi vágy valaha egy-egy pillanatra Paris felé nézett („Vigyázó szemetek Párásra vessétek!" — irta Bacsányi a francia forradalom idején), majd Moszkva felé. Ma bizonyára közel van Amerika szezonja ... Ha nem csalódom, Pó­ri.s modern kultusza a kilencvenes években kezdődött, mikor Holta.Lókkal, megindul a bo­hém gteráfiMlása. Azóta, aki a franciák mel­Csendes félóra sank* dkso Apponyi Albert dolgozószobájában Budapest, május végén. Ezen a héten lépett 85. életévébe. Csak­nem 60 éve aktív részese a magyar politiká­nak. Ma is az. Csodálatosan fiatal aggastyán. Nincsen hivatala, nincs munkaköre, mégis egyik legeli'oglaltabb emberé Magyarország­nak. Egyszer Genfiben tűnik fel, a Népszö­vetség ülésein, mint „Magyarország „tárca- nélküli külügyminisztere". Máskor Egyip­tomiba utazik, egészségének helyreállítására s amikor visszatért, kitűnt, hogy tanulmány­úton volt, amelyről 12 cikkből álló cikksoro­zatot helyezett el a legelőkelőbb európai napilapokban. Egyiptomi útjáról felfrissülve, újjászüle­tett munkakedvvel jóit vissza. Tegnapelőtt a parlamentben mondott hatalmas beszédei Tegnap a Külügyi Társaságban tartott nagy előadást. Ma a Szent Imre ünnepségen vesz részt, s rádió röpíti világgá nagyszabású megnyitó beszédét. Köziben fontos tanácsko­zásokon vesz részt, operába jár és bankette­ken mond tósztokat, beszámoló beszédet mond s közvetítő tanácskozásokat folytat a kormány és az ellenzék között. Nyolcvanöt éves korában ... Magyarország greath old mailje köré még életében a megközelíthetetlen politikai presztízs glóriája fonódik. És a magyar konzervativizmus megtestesí­tője, a magyar történelmi osztály kimagasló vezéralakja, 85 esztendős korában a magyar életben a politikai haladás elvét hirdeti. Harcot hirdet a titkos választójogért és a nyugateurópai levegő beáramlását sürgeti a magyar politikai életbe. Nem lehet megindult elfogódottság nélkül kopogni ennek az államférfimnak az ajtaján, aki történelmi időknek egyik legiörtér,étibb jelentőségű alakija. A Werbőczy^tscem palotában A 'budai Vár csendes pontján, az ariszto­kratikus egyszerűségű Weibőczy-uocában, sajátos stílusú kis palotában lakik Apponyi Albert gróf. A csengő visszhangozva szól a szűk udvar felől. Idős inas nyit ajtót, név­jegy, egyperces várakozás a hosszú előszo­bában, nyílik a párnázott .ajtó, feltűnik Ap­ponyi Albert magas alakja. Az afrikai nap barnára égette az arcát. Barátságos gesztusaiban is megközelíthetet­len méltóság fejeződik ki. Elhelyezkedünk a mély fotölyőkben. — Amennyiben valami érdekelné a selo- venszkói magyarságot abból, amit én mond­hatok, szívesen állok a rendelkezésére. Apponyi Albert hangja a régi frissességé­ben cseng. Egy évvel ezelőtt, amikor leg­utóbb tettem nála látogatást, kicsit kopott, fáradt volt nagy szónoki sikereinek ez a szárnyaló orgánuma. Ma ismét friss és érces s miközben sajátos zengését figyelem, úgy érzem, különös hatása baritonjának férfias nyugodtságában s egyszerűségében van. Először az egyiptomi útról érdeklődöm: — Az ottani aktuális politikai kérdések bennünket nem érdekelnek közvetlenül. Én is inkább az általános politikai tudomány szempontjából figyeltem az eseményeket, ösmeretségeket kötöttem, próbáltam bele­látni a nép életébe s nagy problémáik meg­ismerése köziben rá kellett jönnöm, hogy a nagy világpolitika szempontjából rendkívül érdekes az egyiptomi helyzet.. Más világ, más étet, de kuriozitása kétségtelenül rend­kívüli. Erről sokat Írtam már, nem óhajtok ismétlésekbe bocsátkozni s különben sin­csen semmi kapcsolata a mi életünkkel. Amit pedig az én számomra jelentett, nagy­szerű pihenés volt, egy uj és szép világ meg­ismerése. Az ember az én koromban is szí­vesen szerez tapasztalatokat s ha a Gondvi­selés úgy akarja, még hasznosíthatom is. Apponyi római útja és a kiráíykértíés — Kegyelmes Uram közben Rómában is járt. Ennek nagy jelentőséget tulajdonítottak a politikai körökben, annál is inkább, mert római tartózkodása összeesett Bethlen mi­niszterelnök ur római látogatásával. — Mint turista jártam Rómában — hang­zott Apponyi gróf válasza — s látogatásom­nak a legkisebb politikai jellege sem volt. Közeljártam Rómához s sohasem mulasztom el — ha csak egyetlen lehetősége van a do­lognak — hogy újból élvezzem az örök Vá­ros szépségeit. Politikai ténykedésem sem­mi nem volt. Az igaz, hogy Bethlen gróffal találkoztam. Miután véletlenül egyidejűleg ő is ott volt, furcsa lett volna, ha elkerültük volna egymást. Hangsúlyozom azonban, hogy egész római kirándulásnak tisztán turista- ég magánjellege -volt. — Egyes lapjelentések szerint Nagyméttó- ságod a királykérdésben folytatott fontos tanácsko zásokat. — Ez a bir alaptalan. — Engedje meg, Kegyelmes Uram, hogy megkérjem: méltózíassék véleményt mon­dani a fasizmusról szerzett benyomásairól. Apponyi csaik egy pillanatig gondolkodott, aztán kissé kelletlenül adott választ erre a kérdésre: — Csak azt mondhatom: elvileg nem mondok véleményt más ország belügyi vi­szonyairól. Nem zárkózom el azonban annak megállapítása elől, hogy igen nagy benyo­mást tett rám az olasz nemzet nemzeti erő­södése, csodálatos fegyelmezettsége s a fej­lődésnek kétségtelen nyomai úgy gazdasági, mint kulturális téren. Apponyi és a éiMatum gondoláin — Ezzel kapcsolatban mi a Kegyelmes Ur véleménye a diktatúra államformájáról, amelyről újabban sok szó esik? — Kérem — mondotta Apponyi gróf emelt hangon — egész politikai pályám során a törvény és az alkotmány alapján állottam, ennek voltam szószólója, nagyon természe­tes, hogy az én politikai lelki ismeretem és temperáméin túrnom nem egyezik a diktatúra gondolatával. Ez azonban nem zárja ki, hogy lehetnek egyes nemzeti körülmények, ame­lyek bizonyos rendszabályokat átmenetileg szükségessé tehetnek. Újabb kényes kérdést kockáztattam meg: — Az elmúlt hetekben bizonyos tünetek alapján sok embernek az volt a véleménye, hogy a parlamentarizmus válságba jutott, sőt csőd előtt áll. Mi a Kegyelmes Ur véle­ménye a parlamentarizmus helyzetéről? Apponyi gróf hátradőlt a ka rosszékében, egy pillanatig gondolkodott csupán, aztán barátságos mosollyal hajolt előre: — Ezek kicsit vizsgáztató kérdések. Mél- tóztassék talán könnyebb kérdéseket felten­ni. Elvégre ez a kérdés sokkal fontosabb an­nál, semhogy az ember ötletszerűen, na­gyobb átgondolás nélkül képes ■'mina reá helyes és szabatos választ adni. Erről né­hány kötetet lehetne írni. napokon át tehet­ne beszélni, mit mondhatok hát egy in terv ju- kérdésre megszövegezhető egy-két monda­tos válaszban?... Egy pillanat szünetet tartott, aztán nyu­eodt. obiektiv szavakkal fnlvfattn: | Kizárólag „ ( I Vereisiígt© Spírítfas« 1 a ta, Líkörmdiastrie A-G- t cégnél | Mltósch-Ostraii | I elégítheti !ii | 1 etönyüsen igényeit | a legfinomabb likőrökben, pá- || ratlan minőségű brandyban és Ej mindennemű niás szeszes rj italokban. részéről a parlamentarizmus alapján állok. Kétségtelenül vannak azonban olyan jelen­ségek, amelyek a népétet máj. fejlettsége mellett g az egymással ellentétben álló áramlatok nagy távolsága folytán n©kézzé teszik a parlamentek működését. Ezt látja ma már mindenki, de a korrektivura iránt nemcsak megegyezés, hanem számbaveheiő irányítás sem történt. Nemcsak uj utat nem látunk, hanem az az érzésem, hogy belátha­tó időn belül nem is fogunk találni más utat. A párisi egyezményről és az opíánsügyröl — Mi a véleménye a Kegyelmes Urnák a párisi egyezményről ? — Ezzel a kérdéssel behatóan foglalkoz­tam a magyar parlamentben s ha nyilatkoz­ni óhajtanék róla, akkor ismétlésekbe kel­lene bocsátkoznom. Á tény az, hogy a ma­gyar kormánynak igen nehéz helyzete volt a tárgyalások során. Én, aki a hágai és pá­risi tárgyalásokat megelőzőleg magam ve­zettem a Nemzetek Szövetsége előtt ezeket a tanácskozásokat Magyarország részéről, én ítélhetem meg a legjobban, hogy milyen ne­hézségekkel kellett a kormánynak megküz­denie. Én nem tartozom Bethlen miniszter­elnök ur pártjához, mégis készséggel jelen­tem ki, hogy helyeslem azt amit a kormány tett. S csak a sajnálatos, kényszerítő körül­ményeknek tudható be, hogy a megállapo­dás financiális része sok tekintetben súlyos terhet jelent a magyar adófizetők számára. — Ami az optánskérdést illeti, ebben is az a véleményem, hogy a kormány köteles­sége volt megvédeni állampolgárainak va­gyonát. Ezt nyomatékosan leszögeztem par­lamenti beszédemben, s most is állítom, hogy ha az optánsűgy nem lett volna, ha a kormány elejtette volna az optánsok minden követelését, akkor sem kellett volna keve­sebbet fizetnünk. Még egy kérdésre kértem engedelmet: — Briand Páneurópa-tervezete? — Nem ismerem pontosan a tervezet szö­vegét. Csak ujságközteményekre vagyok utalva, igy hát nem is mondhatok róla hatá­rozott véleményt. A megvalósulásától min­denesetre nagyon messze vagyunk még és az az érzésem, hogy az Európai Egyesült Ál­lamok létesítésének sok alapfeltétele egyelő­tett tesz hitvallást, azt hangsúlyozza ezzel, hogy ő a „bohém-telkek" rokona, voltakép­pen maga is közülök való. Később Ady „szent Páris“-a ragyog fel egy nemzedék szeme előtt, a nyugati Bakonyerdő, melynek emibersürüs vadonéban jól el lehet bújni a „szájas Duna pandurhada" elől. A háború előtt egy igen ügyes propaganda kigyót-békát kiáltott az anitiklerikáiis Franciaországra, züllött és pusztuló hírét költötte. Ha Franciaország mégis vonzó tudott maradni egy müvei, fon­tos emberréteg szemében, ezt az irodalomnak köszöni, illetve annak a — nem is alaptalan — felfogásnak, hogy Párás a szénit könnyel­műség, a „muzsikus öröm", a szabad művé­szi élet városa. Reá rajongással, Berlinre gyű­lölettel gondolni eszerint lényegében annyit tesz, mint a művészi egyéniségért és életért lelkesedni, szemben a metafizikai, a tudomá­nyos és a gyakorlati emberrel, akiknek Né­metország a hazája. Igen, de érezni, hogy a járványos pesti franciáskodás művészet-imádata csak csillo­gó cégér, amely mögött kevésbe előkelő ösz­tönök titkos üzlete folyik! gr Mi hát az idegesítő ebben a magatartás­ban? Hiszen a művészi élet minden, bizony­nyal van olyan jogos és szép ideál, mint bár­mely másik, amely ma versenytársa lehet! Ady Párás-imádata például megragadó, min­den zavaró mellékiz nélkül __ Ady szerette a franciákat, de nem tartotta ebhez szüksé­gesnél:, hogy utálja a németeket. Ez az utá­lat gyanús. Mit jelent ez a német-lenézés? Azt hiszem, törekvést a rokonság ól-leplezésére. A parve- nü hűtlenségét! Mert a parvenü mindig pró­zainak és közönségesnek találja azt, ami egy vele, s azért lelkendezik, ami messze van tőle. „Nur in dér Famiiie wird so géhasst"... Van zsidó barátom, aki a Dob-uccában szüle­tett, pompásan ismeri a' francia' neakatoliciz- raust, de két szót nem tud németül, fe’zégyel tudni németül! A német nyelv túlságos erő­sen emlékezteti a származására s népe kö­zeli múltjára ... Igen, Ady Párás-imádata szép volt, mert legbensőbb ideáljainak — az isteniült ember felé való törekvésnek —- egyik szimbóluma volt: a pesti tömeg-íran- ciáskodás azonban sznobizmus. Igaz, a szno- bizmute is valami magasabbnak az elismeré­sét jelenti. De az igaz ember lenni akar olyan, mint az ideálja, a sznob csak látszani. A franciák sznobja müvészléteknek akar látszani. De mű vészlétek többféle van. Akit a sznob gondol, az valami játékos, könnyel­mű, szellemes „bohém" teremtés, — igazá­ba, n sokkal közelebb a bonvivantlhoz, mint a valódi nagy művészekhez. Nem sejti, hogy Paris-rajongása, amelyre oly büszke, meny­nyire leleplezi divat/j áramló, ciifrálkodó, léha kis természetét m 1990 Jtnslfos 1, vasárnap. 7 | ■Min ■ ■ .................... ................................. ....................... ií min.........mi imbiiiihwiinm' M'imr"in 'iip ' mrirrni*m-mnir-Ti - i .......... ír -irriirnin'-iiimnmm r'"-r-r......mr-ihpi mm ■imnrninnrrHrrii ,i[rrrnmi)iin> a i n " TUTTnrr- -niiniw ■ — L>e ha kívánja, válaszolok: A magamre nincsen adva.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents