Prágai Magyar Hirlap, 1930. június (9. évfolyam, 124-146 / 2345-2367. szám)
1930-06-27 / 144. (2365.) szám
5 1930 Janimé 27, péntek. mca-MAifeCTRKi 5 OTT VOLTAM A KISANTANTKONFERENCIAN Csorbató, junius 26. Még soha nem voltam olyan helyen, ahol a népek sorsát igazgatják. Most voltam. Először. Utoljára is. Most is csak azért jöttem el, mert hetek óta mást sem olvasok a lapokban, mint hogy a csorbatói kisantan-t-konferneeia óriási jelentőséggel bir. Ezen a konferencián megtárgyalják Páneurópát, Ottót,, meg a többi kérdéseket. Megbeszélnek mindent, ami a politikához tartozik. Ilyeneket olvastam a lapokban. Hát elhatároztam, hogy eljövöik. Eljöttem. Az ember gondolja meg, mit. határoz. Az autó például fel Csorbatóig 250 koronába került. A többiről ne is beszéljünk ... * Igen, a politikához fggálmám sincs. Kenyerem egészen másképpen keresem. Dolgozom. Tehát nem biztos, hogy megkeresem. Nem is érdekel a politika. De most meg kellett néznem ... Az egészet úgy képzeltem el, hogy a Benes, meg a Mironesc-u és a Marinkovics külügyminiszter urak leülnek a terem közepébe beszélgetni és megbeszélik a fontosat. Az újságírók körülveszik őket és megírják a fontos megbeszéléseket. Hát nem egészen igy történt. Egészen másképp. A minsizter urak bementek egy szobába, az újságírók kintmaradtak ... * De kezdem elölről. Megérkeztünk Csorbára. A nap aranyosan ragyogott. A tó ezüstösen csillogott. A szállodára hamarjában nem is tudok jelzőt találni. Aztán bementünk egy nagy terembe. Egy csomó sovány, meg kövér, pápakölni és onnan telefonált... Csak úgy dúl itt a kollégiális szolidaritás... + Igen, detektívek is vannak itt. Kevesebben, mint az ujságirók, de vannak. Gondoltam magamban, mit nekem ,a miniszterek? Megyek a miniszternékhez. Azok még nagyobb urak. Majd kérek én tőlük intervjut, majd csinálok én szenzációt. Felmentem a lakosztályukba. Legalább öten igazoltattak. Mikor végre kiderült, hogy szóba lehet velem állni, kijelentették, hogy a miniszternők nem fogadnak. Elmentek sétálni a tóhoz. Utánuk mentem. Benesnén 6zürke sportkosztüm volt, széles sárgás kalappal. Mi- ronescu feleségén nyers selyemruha, Marinko- vicsnén valami batisztos anyag. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy láttam őket. Akartam is beszélni velük. De aztán megint igazoltattak. Kijelentették, hogy a miniszterek feleségeivel sétájuk közben nem lehet beszélni. Várjam meg őket, mag felmennek a lakosztályukba. Végre megjöttek a hölgyek és kijelentették, hogy sajnálják, de nem fogadhatnak. A kollega urak tippjei is ilyenek voltak. így is sikerültek. Most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a lapokba mik kerülnek... * Komolyan mondom, egy ilyen konferencián nem történik semmi. Legalább is nem úgy történik, mint azt a közönség képzeli. Az egész csak annyi, hogy a külügyminiszterek összejönnek, beszélgetnek, határoznak és az estónkint kiadandó jelentésekben közük — nem azt, amit beszéltek, hanem amit határoztak. Lehet azonban, hogy nem igy van. Politikai ujságirók beszélgettek. Egyik azt mondta a másiknak, hogy a királykérd és ek valószinüleg szóba kerülnek. A másik megmondta a harmadiknak, hogy a királykérdések egész biztosan szóba kerülnek. A harmadik a negyediknek, hogy a királykérdés már szóba került... S igy terjednek a hírek ... Egy órakor vége volt az első megbeszélésnek. Bementünk ebédelni. A miniszterek ugv jöttek ki a tárgyalószobából, mintha az időjárásról értekeztek volna. Egy újságíró úgy látta, hogy Benes mosolyog, tehát a helyzet nem komoly. A másik Mironescut nem látta jókedvűnek, tehát a helyzet elég súlyos. S igy tovább. Szegény miniszterek. Megsajnáltam őket. Hisz ezeknek még nyugodtan nevetni sem lehet... * Láttam a minisztereket ebédelni. Az újságírók ugyanazt az ebédet kapták. Nagyon szép menükártyák feküdtek az asztalon. Az pbéd egyáltalán nem hasonlított a menükártyához. Kevesebb fogás volt. Egész kis adagokkal. Az egész hasonlított a világ politikájához. Szépen volt feltálalva, de nem volt semmi. * Legalább is én nem láttam, hogy történt volna valami. Sokan úgy látták, hogy sok minden történt. Én nem politizálok. Én csak azt Írom meg, amit látok ... Középkorba ütő vérbosszú egy aísóhesseni faluban Két és Sétév múltán gyilkossággal torolta meg apja tragikus halálát egy Halai irankiurti rendőr szemes és mindenféle ur ült körül a zöld asztaloknál. Megkérdeztem, hogy kik „ezek az urak“. Felvilágosítottak. Ezek nem urak, ezek csak ujságirók. Az „urak” még csak ezután jönnek. Tényleg egy kis idő múlva végigsugták, hogy jönnek a miniszterek. Csend lett. Mindenki felállt. S bejött egy pincér. Meg még egy pincér. Aztán tényleg jöttek a miniszterek. A pincérek igen elegánsan voltak öltözve, frakkba ... * Elől jött Benes. Jött utána Mironescu, Marinkovics is. Benes alacsony ember. Szürke ruha volt rajta, olyan, mint nálunk Sohwartz doktornak ... Mosolygott, egészen kedves ember. Mironescunaik nagy bajusza van és elegáns. Marinkovics egy kicsit f ólszegen mozog ... A három ur leül és megbeszéli az országok sorsát. Hát ez érdekes. Rém egyszerű ugyan, de azért érdekes. Például nem tudom, szabad-e ezeknek az uralmak csak úgy privátim is beszélgetni? Például Benes megkérdi-e Mimorescut, hogy vájjon hogy érzi magát. A kérdésből és a válaszból nem lehet-e következtetni valamire? Ugyanis azt láttam, hogy itt nem hogy nem mondanak semmit, hanem csak következtetnek. Azért nehéz ez a politika ... * Benes egy kis antant nevében, mint házigazda üdvözölte az újságírókat: „Je snis trés hreux ...“ mondta. Vájjon egy miniszternek mit kell gondolni, amikor ezt mondja? * A külügyminiszter urak aztán bementek a szomszéd szobába. Na, gondoltam, most kezdődik. Ezt onnan is láttam, hogy az újságírókat oda már nem engedték be. Nékem, mint rendkívül ügyes és élelmes újságírónak sikerült odalopakodnom, a közepén nyúló ajtónak nyílásához. Történelmi pillanat volt. Benes ült a közepén, Mironescu jobbról, Marinkovics balról. Először egészen komolyan beszéltek. Majd mintha mosolyogva beszéltek volna. Aztán megint elkomorodtaík. Rémesen megijedtem, hogy valami baj van. De aztán megnyugodtam. Ez még nem volt komoly megbeszélés. Csak fiknfe/Tvétel. Pedig azt hittem, hogy történelmi pillanat... * A legviccesebb volt a konferenciára befutott 71 újságíró. Az Uldeteinnak, az Adverulnak, a Popolo d‘ Italiának, a Timesnek, a Matinmek, meg mindenféle más nagy és kis lapnak megérkeztek az embereL Mikor a miniszterek bevonultak megbeszélni a magas politikát, az ujságirók is ismerkedtek, ök is beszélgettek. Mosolyogtak. De nem mondtak egymásnak semmit. Legkevésbé azt, amit egymásról gondoltak. Ez nem is Tllett volna. Mindegyik a másik tippjét szerette volna kiszedni. Mert persze tippje, az van mindenkinek. Mikor egyik sem tudott a másiktól semmit kicsikarni, rohantak a telefonhoz. Mindegyik az első akart lenmi. C&unya egy mesterség. Talán még is szebb a politika. Na, ha nem is szebb, de legalább jövedelmezőbb. * A konferenciáról, ahol nem látom, hogy bármi is történt volna, legalább is e sorok megírásáig. az újságírók a következőképpen számolnak be. A szorgalmas, pontos ujságirók a telefonihoz rohannak. Izgatottan csengetnek és re- kef.re ordítva leadják a jelentést. A lusta, rossz ujságirók ezalatt pont a telefonfülke előtt nézik a reklámtáblákat és kényelmesen lejegyzik a szorgalmasan összehozott jelentéseket. Érdekes volt. Az Est embere kapott egy hosszú Benes- i ni,érv jut. Természetes, nem mondta el senkinek. Most megindult a. hajsza, hogy vájjon honnan fog telefonálni. Úgy jártak utána, mint a detektívek. Kénytelen volt Ötátrafüredre msneKassel, június 25. A vérbosszú szokása bégen a múlté imár, de a szemet szemért, fogat fogért és életet életért elv néha még ma is felkisért és a vérbosszú lángja magasba csap, felperzselve mindent, ami útjában áll. A vérbosszúnak egy kései, megdöbbentő esete adja annak a pernek az anyagát, mely ma délelőtt került tárgyalásra a kasself bíróság előtt. A vádlott Wille Vilmos volt frankfurti rendőr, aki apja meggyilkolásáért véres bosszúit állott az elmebeteg gyilkos családjául. A bosszú színhelye az aísóhesseni hegyek között fekvő NiedelmÖUridh község. Itt történt az első gyilkosság 1927-ben és itt játszódott le a vérbosszú is ez év január 9-én. Az egész dráma „cselekményében" burkolt és fel-fellofbbanó szenvedélyjátékában olyan, mintha egy középkori rém regény azüzséje lenne. Az elmebeteg rémtette 19i27 szeptemberében Klaus Johiann má- zolóanester házában nagy perpatvar támadt. Klaus 26 éves fia Henrik, aki hosszabb idő óta egyre súlyosbodó üldözési mániában szenvedett, összezördült mostohaanyjával. Az öreg Klaus nem birt a fiával és segítségért küldött Wille főerdészhez, aki puskával felfegyverkezve, 18 éves Vilmos fia társaságában sietett a garázda legény megrendeza- bályozására. A veszekedés a ház emeleti traktusában folyt, és amikor a fő erdész a ház elé érkezett, az emeleti ablakból meglátta őt Klaus Henrik, aki dühében ráfogta karabélyát. Lövés dördült, a golyó a főerdész fejébe fúródott és a földire döntötte. A szerencsétlen ember rövid haláltusa után ki szenvedett. A gyilkost teljesen m elvadította áldozata Térének látása, őriilési rohamot kapott és lövöldözni kezdett a járókelőikre és az odasiető rendőrre. A család rémülten menekült ki a házból, amelyben a fegyverrel dühöngő örült egyedül maradt. Golyói elárasztották az utcát, úgy hogy senki sem merészkedett az elmebeteg közelébe férkőzni. Segítséget kértek a rendőrségtől, amely páncélautóval, kézigránátokkal felszerelve vonult ki, hogy megfékezze a tébolyod ott embert, aki azonban elbarrikadirozta magát és haláKmegvetö elszántsággal védekezett. A iköziség rendőrsége kevésnek bizonyult és nemsokára autón érkeztek a kasseli rendőrök, akik a landjaegerekkel együtt körülvették a házat és ostrom alá helyezték. Órákon át tartott az elkeseredett harc és amikor a rendőrök pár méternyire megközelítették a házat, kézigránátoíkat haji- gáltak be az ablakon. A bombáik felrobbantak és szörnyű pusztítást vittek véghez. A lövöldözés megszűnt, a házban elnémult minden és a behatoló rendőrök a pincében rátaláltak az elmebeteg szétszaggatott holttestére. A kézigránátok tehát ártalmatlanná tették az elme zavarodott gyilkost, ezzel azonban még nem ért véget a rémtörténet. A meggyilkolt főerdész fia szemtanúja volt apja haláltusájának és halálának. Rendikéül szerette édesapját és megrázó, tragikus élménye mélyen a leikébe vésődött. A vérbosszú gondolata Nemcsak ő, édesanyja és nővére is nagyon szivükre vették a tragédiát, mindketten kedélybetegek lettek, életüket megrántotta a szerencsétlenség. A fiatalember feledést keresett, de nem tudott megnyugodni és mindjobban megszilárdult benne a gondolat, hogy apja halálát csak vérrel moshatja le, annak a családnak a vérével, amelynek egyik tagja halálos golyót röpített édesapjának fejébe. Látszólag minden visszatért a régi kerékvágásba, de a hamu alatt tovább izzott a bosszú parazsa. A fiú Frankfurtba ment, állást vállalt a rendőrségnél, ahol rendkívül megbecsülték a tehetséges, kötelességtudó és lelkiismeretes rendőrt. Ütött a leszámolás órám Két és fél évvel az emlékezetes nap után Wille Vilmos rendőrőrmester engedelem nélkül eltávozott Frankfurtból és január 9-én hazaérkezett szülőifalujába. Útja egyenesen az öreg Klaus lakásába vezetett. Az ajtóban egy kis fiú állt eléje, akit félretolt, a lakásba lépett és kihívta az öreg Klaust azzal, hogy valami hivatalos iratot kell aláírnia. Amint szembe kerültek, rákiáltott a meglepett öregre: Most leszámolunk! Előrántotta szolgálati revolverét és a hatvanéves embert két golyóval a földre terítette. A haldoklót a kórházba szállították, * ahol nemsokára kilehelte lelkét. A gyilkos rendőr a véres bosszú végrehajtása után megnyugodtan és sorsával meg- békélten jelentkezett a rendőrségen és kérte, hogy tartóztassák le, mert embert ölt. Ezt a tűnőért kezdte ma tárgyalni a kasseli estoüdtbiróság. A. vádlott rokonszenves megjelenésű, világosifejü, nyilteszü ember benyomását kelti. — Mióta az eszeim tudom — kezdte meg vallomását — mérhetetlen etettel és tisztelettel csüngtem apámon, akinek szerencsétlen halála elmondhatatlan fájdalmat okozott nekem. Láttam őt meghalni és utolsó percei, arcának utolsó fájdalmas rángásai örökké a szemeim előtt voltak. Három órán át mereven néztem apám holttestét, nem tudtam elhinni, hogy az ostoba és gonosz véletlen egy ilyen nemes életet oltson iki. Magam sem tudom, hogyan vittek el apám holtteste mellől. Amit azután éreztem, arról nem beszéltem senkinek, és talán éppen ez volt a legszömyübb, hogy a bosszúvágy ugv nehezedett rám. mint a lidércnyomás. A gyilkosságról úgy beszél a vádlott, mint aki nincsen tudatában annak, hogy egy emberélet^ kioltásával a legnagyobb bűnt követte el. Érezhetően természetesnek találja, hogy meg kellett szabadulnia a gyötrő lidércnyomástól s hogy erre nem volt más mód, mint hogy bosszút álljon apja gyilkosának családján. Fáradt és színtelen hangon mondja el, hogy azzal a® eltökélt szándékkal lépett be az öreg Klaus házába, hogy az egész családot kiirtsa. Először egy fiatal gyerek került az útjába, de megesett rajta a szive, nem volt lelkiereje ahhoz, hogy az ártatlan apróságon kezdje a családirtást. Ebben a p^ianatbam megváltoztatta tervét és megelégedett az öreg Klaus megölésével. A tárgyalás, amely iránt a város lakossága és a sajtó részéről nagy érdeklődés nyilvánul meg, előreláthatólag két-három napot vesz igénybe. Az igazság ftmütikusa A tanuk, az áldozat családjának tagjaitól eltekintve, egytől-egyig rendkívül kedvezően vallanak a vádlottra, akit rokonszenves, komoly, becsületes fiatalembernek ismertek. Rendőrtársai körében nagy szeretetnek, általános szimpátiának örvendett. Különös érdekességgel bir a gyilkos rendőr volt főnökének, Steinhauser frankfurti rendőrkapitánynak tanúvallomása. Csak a legjobbakat mondhatja a vádlottról, aki szolgálatát kifogástalanul végezte és sohasem adott okot panaszra. A legutóbbi időben, 1929 hónapjaiban észrevette a tanú, hogy Wille ingerültebb, mint azelőtt-, idegesebben reagál, bár szolgálatát elő- irásszerüen látja el. Ennek az ingerültségnek a tanú a hivatás-lélektan körébe eső magyarázatát adja: Az volt az érzésem, hogy Willeből a rendőri hivatás, amely a bűnözők világával hozta érintkezésbe, tulérzékeny igazságérzetet váltott ki. Valahányszor gonosztevővel került szembe, mindig mélységes erkölcsi fölhábo- rodás vett rajta erőt és csak a szigorú fegyelemnek tulajdonítható, hogy a fiatal rendőr nem ragadtatta magát a bűnözőkkel szemben előirásellenes magatartásra. Fanatikusa volt az igazságnak é sminden érzékével gyűlölte a gonosztettet. A tanúnak az volt a benyomása, hogy ha Willet a fegyelem és íö- lötteseinek szigora nem tartaná féken, a í?ü- nözőkkel szemben mindenre képes lenne. A többi tanuk, köztük a fiatal rendőr ideáljának édesanyja, előnyös jellemképét rajzolja meg a vádlottnak, aki a személyes érintkezésben érzelmesnek, jószivünek, családiasnak mutatkozott. Az áldozat hozzátartozói: felesége és leánya sem tudnak rosszat mondani Willere. Egykedvűen beszélik el a dráma lefolyását és ami elitélő szavuk van, azt nem a vádlottra, hanem minden baj előidézőjére, az öreg Klaus fiára mondják. Mostohaanyja szerint a fiú rosszul sikerült, munkakerülő legény volt, aki állandóan reszketésben tartotta családját, agyonlövéssel fenyegette őket és mindennap más és más okból okozott izgalmat. Háromévi börtön A bíróság tegnap este berekesztette a biz- nyitási eljárást és a pörbeszédek után Ítélet- hozatalra vonult vissza. A tanácskozás rövid ideig tartott, hiszen a tényállás tiszta volt. a vádlott beismert és azok a lélektani rugók, amelyek a vérbosszú végrehajtásában szerepet játszottak, tisztán állottak a bíróság előtt. A
