Prágai Magyar Hirlap, 1930. június (9. évfolyam, 124-146 / 2345-2367. szám)

1930-06-12 / 132. (2353.) szám

4 <Pi^<ai-MAGi?AR-HlKI>AE> x930 június 12, csütörtök, REGGEL NÉGY Irta: MÁRAI SÁNDOR SZÉLJEGYZETEK a kétnapos pozsonyi tariománygyüíéshez Pozsouy, junius 11. (Pozsonyi szerkesztősé­günktől.) Lezajlott hát. ez is. Két napig újból Szlovenszkó fővárosába jöttek össze a tartó- mán ygyülési képviselők. A földiszitett, kilo­bogózott öreg vármegyeháza nagyterme két napig eleven méhkashoz hasonlított: a folyo­sókon, az ideiglenes klubszobákban nagy élénkség uralkodott. Pedig fásult kedvvel jöttek: a másfél esztendő® tartományi rendszert valahogy máris megunták. Prága minden számításunkat keresztülhúzza. Fleischmann Gyula dr. az első nap dél­utánján helyesen szögezte le: egy kassai vagy pozsonyi városi képviselőtestületi tagnak na­gyobb a munkaköre, mint egy tartománygyü- lési képviselőé. * A vasúti szabadjegyügy már a tartomány- gyűlés megalakulása óta kisért. A választ­mány tagjainak már van elsőosztályu vasúti szabadjegyük Szlovenszkó területére és ha Prágába is érvényesíteni akarják, úgy külön ötszáz koronáért a prágai vonalra is kapnak évi bérletjegyet. Most arról van szó, hogy a tartománygyülés minden képviselője kap vasúti szabadjagyet 2500 koronáért, de ezt az összeget a tartománygyülés fizeti nekik. * Arról is beszéltek a tartománygyülés folyo­sóján, hogy tervbe van véve a tartományi rendszer reformja. Valahol valamelyik refe­rens fiókjának mélyén fekszik még a terv, de a fontos, hogy már beszélnek, tudnak róla. Eszerint a tartománygyülés elnökét választanák a jövőben a képviselők és nem a kormány nevezné ki. Viszont a hivatalnokok, a referensek részére megmaradna az eddigi kinevezett országos el­nök és elnökhelyettes. Egy másik verzió sze­rint egyáltalán felhagynak Szloveoszkón a tartómányrend- szerre] és három nagymegyére osztják az országot. Tehát visszatérés a megyerendszerhez! * A tartománygyülés feltétlenül nagyobb fi­gyelmet érdemelne a nagyközönség részéről. A karzat pang az ürességtől. Az első nap még voltak vagy tizen a karzaton, de máso­dik nap alig öten. Elbből is kettő — detektív. * Nívó szempontjából a tartoináinygyülés fel­tétlenül megállja a helyét és a régi megye- gyűlést lepipálja, bár a régi megyegyülés- nek sokszor voltak fűim inán s szónokai, ki­váló debattőrjei, mint Szül lő Géza dir., a szlo­vákok részéről Madhácsek Pál. Most olyan ki­váló közigazgatási szakemberekkel rendel­A madaraknak spleenjük vau. Először a si­rályok kezdik, a fecskék izgatottan érkeznek, hozzák a híreket. Valami fájdalmas és sürgős dolguk lehet. Nehéz megélni. Nyögnek, visíta­nak. Csapatban esnek a tenger fölé, marakod­va hullanak alá, mint az eszelős öngyilkosok, egyetlen sikollyal. Az időik rosszak. A tenger még sötét. Finom eső esik, alig érezhetőbb, mint az a büdös kis szagosság, mikor a sötét moziban végighuzzák az emberi arcok felett a permetezőt. Ahová nézel, fájdalom és kö­zöny. A madarak spleenje rettenetes panasz- szal tölti el a levegőt. A dekoráció ókori. A sziklák, az ég, az erdők, a tenger karéjában uyögnek és visítanak, mint egy görög kórus. Meg kell élni s a szerelem s a halál! — ezt vonítják. Azt hiszem, értem. Kissé fáj, hogy nekik is gondjuk van. De jobban fáj, hogy nekem is gondom van. Éjjel olvastam, most a terraszon állok, esőben, ki­gombolt gallérral, fedetlen fővel, a korlátnak dőlve a tenger fölött, mint egy dandy 1830- ból. A valóságban van valami jampeces 1930- ból. Van valami teátrális abban, ahogy itt ál­lok, mint egy költő, hajnalban, átvirrasztott éjszaka után, ahelyett, hogy lámpással ke­zemben szőlőföldemre indulnék, vagy beven­ném a második adag veramont. Úgy érzem, hogy kiléptem a keretből, a rendező kézinté­sét várom, aki utasít, hogy vonuljak hátrább, mert kiléptem a képből. Egy lépést bátra­ié pék. Egy rigó kezdi, aztán a csíz. Messze, lenn a hegy alatt, a város kínosan összegomolyodva fekszik álmában, bástyáival, várfalaival, kör be ni utó erkélyeivel, dermed- ten az első világosságban. Kigyófészek. Em­berfészek. Vékony sóhajt bocsát fel, keskeny esik füstöt. Olyan, mint egy híres ember mau­zóleuma, olyan, mint egy képes illusztráció önmagához, olyan, mint egy gyakorlott modell egy képes illusztrációhoz, olyan, mint egy kö­zépkori város hajnalban, csata után. Az assző­ke zik viszont a tartománygyülés, mint Blamár Béla dr., Kassa volt polgármestere, Kállay József dr. volt teljhatalmú miniszter. A nivót a magyar pártokon kívül a szlovák néppárt i? tartja. A kommunisták meg egészen saétzül- löttek és hat képviselőjük közül kettő gub­baszt csak itt: Králik és Major András. Vár­osik nem jár a gyűlésekre, Vidra volt kassai titkár pedig kilépett a pártból, mert bebör­tönzése idején cserbenhagyta őt Moszkva. Ugyancsak kilépett a kommunista pártból mammammammnmmamammaamamummmamaummmm A boldog, nagy nemzetek, melyek dúskálnak a földi javakban, melyeknek határtalan a ha­talmuk, — mint pl. az angol nemzet, — min­den művészetben a tökéletességet ostromol­ják, a zenéjük szegényes maradt, sablonos, mélységek nélkül való. V-iszont a szegény kis népek, melyeket a rabság súlya nyom, vagy a természet zordonsága gyötör, a zenei kul­túra csodáival ajándékozták meg a világot. Szinte kézenfekvő a következtetés, hogy az érzelmivilág a szenvedés által mélyül el, a muzsikavirág termő talaja a kollektív bánat, azért szívódik befelé a lélekbe s igazgyöng­gyé nemesedik. Talán itt van a csoda nyitja: a gondviselés örök jósága a zenét adta az emberiségnek, hogy általa legyen könnyűvé a nehéz bánat, vigasztalódjék a szenvedés. A zene a legkollektivebb művészet s kol­lektivitásának határa mindig a nemzet. A legkimagaslóbb zenei lángésznek általános emberi vonatkozását is nemzeti jellege ha­tározza meg s mégis általános, az egész föld­re kiható hatását szónian.kóhoz nem kötött tiszta, abszolút érzelmi világa biztosítja, az, hogy a zene szívből fakad és szivhez szól. Boldog az, aki dalolni tud és együttérzésre indítja azt, akinek lelke ráhangolódik a meg­ütött hangra. Ez az együtthangzás. a konzo- nancia a zenei hang fizikai törvénye, de a legmagasabb zeneművészet erkölcsi törvénye is. Ha minden ember lelke muzsikus lélek volna, ha volna annyi ereje a zene csodájá­nak, hogy meggyőzhetné az emberi gonosz­ságot, a zene lehetne az emberi széttépett- ség forrasztó fluiduma, a zene világot átfogó teljesssége lehetne minden népek közt a min­denkitől óhajtott megértéé elindítója. A háborús gyűlölet, az anyagi érdek szét- uszithatta a német és francia nemzetet, Wag­nert és Beethovent letilthatták a francia szín­padokról, hangversenydobogókról, de bizto­san hiszem, hogy titokban a francia szerel­mes leány Schubert „le Lied“-jein ábrándo­zott s még messze volt a béke, mikor a le­győzött német nép kitiltott muzsikusai di­adalmasan vonultak vissza a francia színpad­ra, hangversenytermekbe. A zene tisztult, szinte eszmei nemzetköziségét és a szavak Bábelén is győzedelmeskedő hatalmát egy operaelőadáson érzékelhetjük, ahol a szöve­get talán hét nemzet hét fia hét nyelven nyok halkan motoznak a házakban olajmécses mellett, hűvös gyolcsból kötést illesztenek a sebesült férfiak homlokára, tépést készíte­nek. Lemegyek a tengerhez. A terraszról keskeny lépcső vezet le a tengerhez, a villának saját külön tengerpartja van, tiz méter széles öböl három sötétvörös sziklával. Egy darab ten­ger is tartozik a villához, nem sok, amennyi egy polgári családnak kell. Én hegyek között születtem, később kávéházakban éltem. A ten­gerhez mindig elfogédottan közeledek, nem beszélem a nyelvét, bizonyos ceremóniája van, mely idegen nekem s az ünnepélyesség, mely- lyel fogad, elfogódottá tesz, krákogok és mo­solygok zavaromban. Idegen nagyhatalom, szeretném lefegyverezni. Sötét, hatalmas és titokzatos. Rágyújtok, de a gyufát nem dobom belé, nehogy dühbehozzam, hanem odaillesz­tem egy sziklára, mely, e méretek között, va­lóban nem más s nem nagyobb, mint egy a pa rt hamutálca. A tengernek még nincs szine. A hullám veri a partot, azzal a kissé együgyű konzekvenciá­val, mely a természet nagy vállalkozásainak sajátja. Villámgyorsan felfogom a helyzetet, a tenger terjeszkedni akar, nyerészkedési szán­dékkal nyalja a sziklát, mely ostoba gőggel tűri ezt a monoton udvarlást s nem látszik tudni, hogy itt minden ellene tör, a szál, a nap és a viz s negyvenezer év múlva itt legalább három méter kősziklát legyalult a viz a partból. Az óriási erőfeszítés mintha nem ál­lana arányban a vállakózás előrelátható ered­ményeivel, de ehhez mi nem értünk. A komor elem céljai ismeretlenek és távolink. Egyéb­ként mindebben, a vízben s a laposra kefélt sziklaoldalakban van valami fémszerü. Ha az ember repülőgéppel vizre száll le, az első há­rom-négy éritkezésnél a viz keményen dobja vissza a gépet, olyan csattanáéval, mint mikor egy tárgy fémlemezre esik. Impresszió. 1930. Homéros ezt még nem tudta. Igaz, Vegilius járt erre. Tegnap olvastam, * * agaramul rrran1 mBBaaaMBMcaB—i—ina—— Fehér Mátyás rokkant is, aki szociáldemokra­tává vedlett át itt is és a városi képviselő­testületben is. * Még egy változás lesz rövidesen a t&rto- mánygyülósi képviselők sorában. A magyar nemzeti párti Nagy Nándor ne- mesócsai földbirtokos másirányu elfoglalt­sága miatt lemondott és a mai ülésen vett részt utoljára. Helyébe Jaross Andor fog kerülni. Rehorovszky Jenő. raraBHaratmiMwiiioMfiaaBsaaiMwawMMwraMMBrarawraMM mondja el, de az egy zene, — mely egyfor­mán érthető és egyforma eszközökkel tolmá­csolható Berlinben, vagy Relgrádban, Páris- ban, vagy Prágában, Beureuthban vagy Bu­dapesten, vagy akár Tokióban is, művészi egységbe fogja a hét nép gyermekeit s er­kölcsi értékéből egy szemernyit nem vészit. A muzsika az emberiség egy-lelkének egyetlen, máig is megmaradt élő dokumen­tuma, melyben ennek az egy-léleknek sok­színűsége fejeződik ki a népek egyénisége által meghatározva. Mert az a különbség, amely az egyes nemzetek muzsikája között megvan, soha nem lehet bántó, sohasem tá­madó jellegű s a külön szépség, — mert az igazi zene csak abszolút szépség lehet, — csak arra jó, hogy más nemzetek rajta keresz­tül férkőzzenek a különben ellenséges nem­zetnek is az igazi értékeléséhez. A magyar nemzet a sorstól meglátogatott, kis népek közül való s rajta is példázódik a valóság, hogy zeneművészete éppen azért egyedülálló, jellegzetes, senki más népével nem rokon, mégis világhírű. A csöppnyi ma­gyar nép és a magyar zenei világ hihetetlen magas arányban van képviselve a teremtő és reprodukáló zeneművészek elhivatott cso­portjában, a magyar zene a magyar élet leg­főbb értéke, mely talán le'gbiztosabban biz­tosítja a helyet a népek nagy családjában. Kevesen vagyunk, szegények vagyunk, szen­vedünk, temérdek az ellenségünk, mégis egy Liszt, egy Hubay, egy Dohnányi, Bartók, Kodály nevét s rajta keresztül a magyar ne­vet egyformán ismerik a világ legelrejtet- tebb zugában is. Ne legyünk büszkék erre? Nem táplálhatja teljes joggal öntudatunkat, a magyar nép el- hivatoitságának hitéi ez a letagadhatatlan tény? És miben rejlik ennek az egész világon meghordott dicsőségnek a nyitja? Abban, hogy a magyar muzsika alkotó nagy művé­szei a népdalokban megnyilatkozó néplelket fokozták föl a művészi tökéletesség nívójá­ra. — Aliiig él ez az ősforrás, -- melynek kút­feje ott fakadt föl még a végtelen pusztákon, melyben ezer év sorsváltozásai után máig is benne él a keleti titokzatosság ize — addig a magyar muzsika az ő kifejezett némzofi egyéniségével bekapcsolódik a világkultúra kétezer éves személyi hirek között. Gerhart Hauptmann is járt erre. Hauptmannt nagyra- becsülöm s elgondolkozom azon, hogy kéteaer év múlva akad-e ember, aki hajnalban ezen a sziklán erre gondol, hogy kétezer év előtt Hauptmann erre járt? Kínzó kétely fog el. A tenger hangosabban dolgozik, érezhetően ez a váltás pillanata, amikor az éjszakai osz­tagot leváltja a hajnali és friss erővel lát munkához. Mintha évezredes mulasztást kel­lene pótolnia, óriási vizmasszákat csap a szik­lákhoz, gyémántpor hull vissza mázsákkal, kemény és szikrázó gyémánt szilánkok. Ret­tenetes erők mozdulnak meg mindenfelé, a világosságnak, a levegő és a tenger készletei­nek olyan aggasztó pazarlásával, hogy a feje­met csóválom. Gyerekek, gyerekek!' Hová vezethet mindez? A kigyófészek füstölni kezd. A nagy yacht, mely éjjel érkezett s lehorgonyzótt az öböl­ben, füstölni kezd. Lámpáit leoltják, az angol zászló fürgén s kíváncsian kúszik fel első ár­Basedov is golyvánál kérje az otthoni esizi jőd- kura használati utasítását. Csízfürdő. bocára, röpköd a szélben, borzong s didereg fenn a magasban, mintha a yacht kiöltené he­gyes nyelvét s a sőizü szelet ízlelné fanyalog­va. A felső fedélzeten egy steward megy végig fehér kabátban. Kabátom nedves az esőtől. A nap reásüt a tengerre s ebben a pillanatban már érezni a tenger erős, nem kellemetlen szagát s min­denféle más szagokat, a rothadó csigák, vi­rágzó naracsfák, mimózák és mérges kaktu­szok szagát. Egészen kevés, enyhe, fülledt vá- rcsszagot is érezni, melyet idehajt a szél. A város kapuit felnyitják és szellőztetnek. Most már nagy a fény. Most mindjárt föl- í,tegyek a villába és lefekszem, boldogan és esőszaguan, aztán felkelek, megfürdök a ten­gerben, olvasok, a városban ebédelek, aztán elutazom innen, vissza egy másik városba, ahol nincs tenger, csak fürdőkád, könyvet és cikket írok, telefonon vitatkozom, este szán- házba megyek, a fejem csóválom, orvosságot szedek, magyarázok, boldogtalanul és do­hány-, kölniviz- és szobaszaguan, ősszel csi­náltatok egy uj frakkot s milyen sokáig tart még mindez. Most három német jön hátizsák­kal s kis fciroli kalappal a fejükön, amilyet már mindig szerettem volna. Napkeltét, néz­nek, megállnak a szikla tetején « a táj abba® a pillanatban, mikor reánéznek, képeslappá változik. S mikor elmennek, egy kis nyál ra­gad, alig láthatóan, a sziklákon, a városon, még a tengeren is, mindenen. Aztán ez is feL szikkad a napsütésben. Reggel van. sokszinü összhangjába, addig van, ami do­kumentálja más népek előtt, az ellenségeink előtt is a magyar nép életcélját, hivatását: Egy szin lenni a világ isteni tökéletességű képén, egy regiszter lenni az apokaliptikus nagy orogonában, melynek neve: emberiség. Nekünk, kis nép kicsi, kisebbségi sorsra Ítélt törekédének is van feladatunk, célunk. Ha igaz, az, hogy a .zeneművészet termő ta­laja a kollektív szenvedés, úgy mi melegágy lehetünk a sorstól kijelölten. Kell, hogy rá­eszméljünk erre a hivatásunkra, kell, hogy könnyeinket ne sírjuk el tétlenül, de öntöz­zük vele ezt a bánatekével szántott humuszt, ápoljuk a magyar dal rajta termett virágait. Kell, hogy ne hagyjak kiapadni a ma világ­híres magyar zene ősforrását, mely nekünk enyhet ad a szomjúságban, vigaszt a bánat­ban és táplálékot nyújt azoknak, akiket ki­jelölt a gondviselés arra, hogy ország-világ előtt hirdessék a magyar zene, a magyar élet valóságát. Ez a hivatása a mai dalosünnepnek. Példát adni arra, hogy mások is úgy legyenek, mint azok, akik eljöttek ma Losoncra, bizonyságot tenni a magyar muzsika életéről s a hozzá­való hűségről. Példát adni azoknak, akiken erőt vett a szenvedés s torkukra forrt a nép- lélek hangja, a magyar dal. Példát adni azoknak, akik hűtlenné lettek az örök, vi­gasztaló, üdítő kristály-forráshoz s idegen muzsika bomlasztó mámorával altatják el nemcsak a bánatukat, de a lelkiismeretüket is. Ez a hivatása a mai dalosünnepnek. Az uj magyar kulturterület legyen valóban azzá, amivé tették, a nemzeti kulturmunka uj, ki­mért szántóföldje, melyen csak akkor aratha­tunk magunk, ha magunk is vetünk. Hála legyen Losonc városának, Losonc vá­rosa magyar dalosainak, hogy időt, fáradsá­got nem sajnálva, a Losonci Magyar Dalegy­let hét évtizedes, szakadatlan munkájának alkalmából módot adtak ennek a nagy pél­dának a felmutatására. Hiszem, hogy amint messzebb száll százak és százak ajkáról az édes, életet jelentő magyar dal, mintha egy ember rejti cl gyönge panaszdalát otthona uénr” fala közé, még messzebb száll a lelkek 'ióián át az itt hangot kérő magyar aka­rat: élni akarunk, élni fogunk! A magyar dal hivatása ‘R csehszlooákiai SHTagyar <3)0105530061549 losonci közgyűlésén előadta Sziklay Ferenc dr. Egv nemzet egyéniségének meghatározó színei közt a muzsikája a legjellegzetesebb. Talán még az édes anyanyelvűéi is többet tud kifejezni, mert a szó a hideg ész, az érte­tem nyelve, az igazságnak, de a hazugságnak is kifejező eszköze, a muzsika a szívből fa­kad föl, az érzelemvilágunk kér hangot ben­ne, az abszolút igazság tükre, mint minden művészet. Hiába mondjuk el szóval azt, ami fáj, aki nem érti a nyelvünket, nem érti meg fájdalmunkat sem, még ha jóindulattal is volna irántunk, de aki megérti is, a szavak nyomán ott jár a kétség, igazságot takarnak-e ' vagy tettetést. A zene hangjai szivtől-sziv- hez szólnak, a zene megindít, félreérthetet­len és a szivén, az érzelmi világon keresztül késztet gondolkodásra. Csodás ajándék a muzsika s mert csodás, titokteljes az emberi lélek és muzsika örök összefüggése, belső viszonya egymással. Tu­dós elméletek keresik ennek a csodának a nyitját, könyvtárakra valót Írtak össze erről, de eddig még senki nem tudott és nem is tud talán soha senki megfelelni arra az alap­vető kérdésre sem, hogyan eszmélt az ember a muzsika varázshatalmára s mi az a titok­zatos erő, mely az emberi lélekből a zenében árad szét a világra. A zene van. Amióta em­ber él a földön és amerre csak ember él a földön. A zene és az élet kongruenciája örök következetesség. A zene a kultúra fokmérője, a nemzetek legbensőbb lelkiségének érték- meghatározója. Talán ezen a ponton vezet, egy nyom a nagy kérdés megoldása felé, Közismert t.éay, hogy a szenvedő, sorssujtotta népek zenéje fojJett iegegyénibbé, legmüvészibb értékűvé.

Next

/
Thumbnails
Contents