Prágai Magyar Hirlap, 1930. május (9. évfolyam, 99-123 / 2320-2344. szám)

1930-05-04 / 101. (2322.) szám

12 1930 májra 4, vasárnap. RItAg sebesi ernö: A bölcsesség dicsérete DZURÁNYI LÁSZLÓNAK övé a pózna zümmögés© a dolgok öreg, fáradt oraságotján De néha játszi gyermek komoly naivitása js a* övé, Ilyenkor emlékrixágot présel a titkok jókedvű rétjén, ötlet!eplöét kerget ítélete fürge hálójába, De as öröm csak a lemondás fémyfogó falán át süti a lelkét, Fülében kiszolgált árbóook sihetdecr femyőkoroikat recsegik, Tengerek roppant zúgását kecses kagylókba skatulyázza, Minden rejtélyek örök eredője szárén nyüaata őt A Tudás kiáltó tornyáról szánra nézi a hebegő viskók völgyét, Hisz édestestrére ő a riziókkal homlokon bélyegzett költőknek. Az ihlet meredek csúcsán tátongó örvénybe szédül ő is, De a józanság metsző levegőjén villámgyors észbe kap S kilátást keres előítéletek bozótjából az Isten felé, Hogy a kételyek sok fájától meglássa a hitnek erdejét is. Gondolatmázsák alatt agyvelejűnek karcsú hídja Le nem szakadt még soha. Ám látom szomorúságát, Ha való és látszat törpe harcát idézi szellemi tornán, Mert ki is tudná jobban, mint ő: nincs az a pazarló, drága Nap, Hogy arany tallérját aprópénzre ne váltaná Koldus vizek szétzúzott tükrén egy nyomorúságos, káé baüám! Dzurányi László maradékbirtoka Irta: ÁRVA PÁL Lám, megmondtam Laci Különös tavaszi éjszaka volt. Az éjfélt már rég elkongatták a tornyok, a csintalan szellők fodrai friss himporok buja illatát rázogatták szét, a íe- hérfüggönyös Iányszobákból szűzi sejtelmek re­megtek ki az éjszakába, a kávébázak tiikörabla- kai ritmikus sóhajokká szűrték a cigány hegedű­jén síró bús magyar nótát, a szőke Dunát asszony- nyoszolyává dagasztotta a pajkos hold. Az egész Pozsony aludt, remegett, mulatott, —- boldog volt. Mi kelten pedig róttuk a Dnnapartját, a sétá­nyok és uccák útjait órák óta. Ostromló és ostrom* lőtt. Dzunányi Laci, meg én. A feladat, amit rám róttak, nem volt mindennapi. Elcsábítani Dzitrá- nyit Pozsonyból Prágába, elcsábítani ezen az éj­szakán, ami engem is szörnyen megfogott s abban a percben odaadtam volna mindent azért, hogy a Dnnapartján telepedhessek meg. Órák óta fújtam a esdbot. Hiába. „Nem"! — alig volt más szava egész éjjel. — Gyere Laci! — majd meglátod. — Nem. — A fővárosban van a helyed. A Prágai Ma­gyar Hírlapnál van a helyed. Ott lehet csak igazi kifutásod. Név, hír, dicsőség vár Rád Prágában! Ugye, eljösz? — Nem. — Prága szép, Prága jó. Legnagyobb, legnehe­zebb problémáját Neked tartogatja. A gyerekcipős Prágai Magyar Hirlapot Te fogod vasökiü legény- nyé nevelni. — Nem megyek. — Aztán lásd, — Prágában cigány is van, ma­gyar nóta is járja. A Dana helyett ott van a Moldva. Erre a „nem* helyett valami szigorúbbat mon= dott­Az éjszaka feketéje már kezdett szürkébe sá­padni s én megtorpantam a feladatom előtt. Nem jön. Vége. Hiába. — Hát hiszen van is valami igazad, Laci. Bo­lond, aki vállalja az exiliamot, ha nem kénytelen vele. A harc is szép, ha rövid. Ott pedig a harc szakadatlan. Nem is egy fronton kell állani a sarat, hanem ötfelé kell hadakozni. Magadra ha­gyatva, S ha állód a harcot, ha győzői, küriilfoly az intrikák tengere, el akar kaoipózni a gáncs, or­vul döf beléd a sanda irigy, hátulról támad a rossz s vakond módjára aiádfurkál a tehetségtele­nek hada. Kemény harc ez, csúnya harc ez. Kár is lenne vállalnod. — Tudod mit? — vállalom! örömömben belerikkantottam abba a buja, bo­londos tavaszi éjszakába s életem legnagyobb sportteljesítményével ugrottam fel Dzurányi Laci nyakába. S ma, amikor Dzurányi László 20 esztendős uj= ságirását jubiláljuk, amely 20 esztendőnek hősko­rát a Prágai Magyar Hírlapnál harcolta meg s amely napra olyan naggyá nőtt, hogy nyakába már igazán nem tadok ugrani, diadalmasan kiál­tok fel hozzá: Lám, megmondtam Laci! Fodor Antal dr. * A skrihlertől— a magyar újságíróig Anno, nem emlékszem mikor, a mi csalá­dunkban is megesett a baj. Egy egyébként ki­tűnő fiatalember, izmos, életerős, dologra ter- mett, felcsapott skriblernek. Nagy volt az ijedelem, a család nagyhuta­ién összeadta a pénzt, hogy visszakorrumpál- ja ezt a délceg fiatalembert az irodalom ve­szedelmes ösvényéről a szolid polgári élet berkeibe. Nem sikerült az akció s a magyar irodalomtörténet lapjai bizonyítják, hogy a „megtévedt“ ifjúnak volt igaza. A fiatalember diszsirhelyet kapott s ámbár még életében pénzzé tette, ez is mutatja, hogy nem hiába forgatta a tollat. De nem erről van szó, hanem ama lelki ragályról, mely a fiatal­ember vállalkozása nyomán elhatalmasodott a család tagjain. A gyógyszerészt, az orvost, az ügyvédet, sőt még az Amerikát járt kereske­delmi ügynököt is megejtette a nyomdafesték varázsa, megszédültek és irtait. Nem voltak hivatásosok, csak amolyan kocaskriblerek, a helyi lap vasárnapi számávxik tárcahasábjavn tettek kirándulásokat a dilettantizmus teljes fegyverzetében. Tizennégyéves koromban engem is eUtapott a láz. Skribler akartam lenni és Béla. bácsihoz, a gyógyszerészhez és vasárnapi tárcaíróhoz fordultam tanácsért. Komoly ábrázatta! hall­gatta végig lelkendezősemet és a homloka még háromi redőt öltött, amikor megadta o, választ. >rNe álmodozz fiacskám — mondta — a skril)lerkedés már úgyis aláásta a család exisztenciáját. Várd m-eg, mig felnősz, gyújt­sál sok-sok pénzt s ha már nar/yon gazdag leszel, akkor fogd kezedbe a tollat.. Lásd, én másként leltem- és nagyon rosszul jártam. Amit hét közben keresek, az utolsó fillérig elviszi a vasárnapi iá,reá. Tudniillik Hz pen­gőt fizetek a közlésért.“ Méífii sHarubler latlem *> hogy azután Dzurányi László az újságírók ama csoportjá­hoz tartozik, akiknél a publicista teljesen fedi az embert, akiknek írott szava lekottázott belső hang. Monumentális architektonikával felépített cikkeiben — akárcsak egy maradandó épület­ben — nincs egy betű sem, amit — egyetlen tégláiként — el lehetne mozdítani, de nincs egy betű sem, amelyet ő maga el szeretne mozdíta­ni helyéről. Szive vérével és lelke hevével ir, a legiga.zabb hittel, talán több is ez a hit benne és ez az egyenes szó, mint amennyit manapság a politika megérdemel. Ma, amikor immár húsz­éves a tolla, nem húzná át egyetlen szavát sem és betűt- sem korrigálna, mert húsz év minden írása tulajdonképpen egyetlen nagy, ragyogó tollvonás volt. Talán több hittel és hitének túlságos kiszol­gáltatásával írja írásait, mint amennyit manap­ság a politika megérdemel. De Dzurányi László nem politikus, hanem több: publicista. Publicis­ta a szónak eredeti értelmében, a Bariba Mik­lósok fajtájából, aki nem reagál a politika napi fordulásaira, hanem egyetlen eszméért hadako­zik s akit csak egyetlen eszmény hevít. A po­litikus sokszor osak programadó, a publicista néha, mint Dzurányi László ©setében, eszmény- adó. Dzurányi László a legbecsületesebb óéin és a lég őszintébb szándékú újságíró. Ezt nemcsak azok tudják róla, akik közel állanak hozzá, de mindenki, aki csak egyetlen cikkét is elolvasta. Mindent lehet színlelni, az irásmüvészét e*szka- motőrjei mindent el tudnak velünk hitetni, csak egy dolgot nem: a belső hitet, a szivbeli meg­győződést, a lélek igaz indulatát nem. És ezért nem való Dzurányi László a csehszlovákiai po­litikai és újságírás bozótjai közé — noha minden idegszála ideköti — ezért kerülgetik olykor nagy válságok, mert lesipuskások dörrentgetik rá fegyvereiket és sptadasszinok villantják felé hátulról bérelt gyilkukat, amikor ő a széles mellét tárja ki meztelenül. Nem való ide, a bo­zótba, mert a hitetlen nem képes senkinek sem elhinni azt, hogy hit van benne és nem csörgő arany a zsebében. Mindig teljes mellel harcolt és fedetlen fővel, sisak az arcát sosem védte. A csehszlovákiai magyar kisebbségi újságírásnak a megteremtő­je ő s a kisebbségi újságírás rendszerint véde­kező szokott lenni, de Dzurányi László nem vé­delmi, hanem támadó, igazságért támadó és igazságért lendülő fegyvereket adott az itteni magyar újságírók kezébe. Mert maga is kezdettől fogva mindig csak harcolt és az igazságért harcolt. Amikor eljött a forradalom, az uj állami és közjogi berende­zésben ő találta magát legelsőnek otthon, mert nem kellett átváltania a hangját, tollát nem kel­lett ujjal kicserélnie, az akkor már nyolcéves újságírónak nem kellett magát áthangszerelnie. Folytatta ott, ahol a forradalom találta: harc­ban. Mentalitása nem változott, uj átértékelést nem kellett magában végeznie, hiszen akkor már rég tudta ő azt, saját testén és lelkén kitapasztalta, mi az: a kisebbségért harcolni. Soha még szóval sem érintette, még akkor sem, amikor valóságos pergőtűz alatt hetekig tartották, — de én itt, ebből az ünnepélyes alkalomból kirukkolok vele: Dzurányi László­nak van annyi érdeme a magyar múltból a szlo­vák ügy körül, amennyiért ma egy maradékbir­tok fundus instructussal együtt kijár. Talán még 1910-ben történt, Eperjesen, hogy gr • újságíró“ lett belőlem, azt Dzurányi Lászlónak köszönhetem. Mert a skribler kedés­től a magyar újságírás felé vezető utat nekem és velem egy ült sokaknak Dzurányi László mutatta meg életének, tetteinek és irányiló szavalnak tanításával. Erdélyi László. a tnróoezentmártoni Tatra-banka fiókot akart ott létesíteni, amelynek Gregor-Tajovsky, a ma inkább alezredesként ismert szlovák író lett volna a vezetője. A szlovák banknak Eperjesen való letelepedését mindenáron meg akarták akadályozni, valóságos bajsza indult meg s csak két ember, magyar ember, állott a Tatra- banka ügye mellé: Böhm Aladár dr., a Felvidéki Hírlap felelős szerkesztője és Dzurányi László, a lap fiatal szerkesztője. Dzurányi Böhm Ala­dár dr.-rai minden rendelkezésére álló eszköz­zel harcolt a Tatra-bankáért és — nem ered­ménytelenül. Dzurányi itt a társadalommal harcolt, egy év­re rá saját lapjában, a Sárosban, már a közigaz­gatással, — újra szlovák ügyért. Egy ártatlan, szegény szlovák gubás valami bajba keveredett a csendőrökkel s rajtuk keresztül az egész köz- igazgatással s az a cikk, amely „Egy gubás ée három csendőr" címen a Sároe-ban megjelent, még sokáig emlékezetes maradt a közigazgatási aktákban, olyan furórét csinált. És harmadszor is szót emelt, amikor a szük­ség úgy parancsolta. Réz Mihály kolozsvári egyetemi tanár a Magyar Figyelő-ben cikket irt a nemzetiségi kérdésről — intoleráns cikket — és ebben megtámadta Fischer-Colbrie kassai püspököt a nemzetiségi kérdésben vallott türel­mes felfogásáért. Dzurányi, aki akkor már Kas­sán, a Felvidéki Újságot szerkesztette, síkra szállott a nemzetiségi toleranciáért és súlyos, éles polémiába keveredett Réz Mihállyal. Folyt a vita, csattogtak a fegyverek s aztán — párbaj lett a dologból. A legsúlyosabb pisztolypárbaj­ra állott ki Dzurányi László Réz Mihállyal a — nemzetiségi kérdés miatt, huszonöt lépésről, öt-öt lépés avance-szal, belőtt pisztolyokkal. És azóta hányszor állott ki Dzurányi László ilyen súlyos párbajra, tizennyolc óta hányszor a magyar ügyért. Mondom, egy maradékbirtok fundus instrne- tussal együtt mindezért látatlanba kijár, ha vissza tudjuk helyezni magunkat az akkori időkbe. S mert Dzurányi László még abból az időből tudja, mi az, a kisebbségért harcolni, tudta mindjárt az államfordulat után azt is, hogyan kell a magyar kisebbségért harcolni. De a múltja nyílegyenesen szabta meg poli­tikai felfogását és eszmemenetét is. A szlovák­magyar sorsközösség a krédója első perctől fogva. Az első volt szerte Szlovenszkón, aki elsőnek dobta bele a köztudatba a testvéries együttműködés és a közös szent kenyér jelsza­vát, amely nála nem jelszó, hanem ige. És Dzu­rányi megkapta a maga maradékbirtokát, neki jutott a legnagyobb maradékbirtok abból a földreformból, amely SzJovenszlkón végbement földdel és lélekkel: az „itt állok, — másként nem tehetek" — emberek hevével és égő indu­latával őrködik féltő szemmel a szlovenszkói élet értékei fölött, termését vigyázza, a legki­sebb buzaszem is, amely veszendőbe megy, fá­jást okoz neki s nem tekinti, magyar vagy szlo­vák voit-e az a szem. Hiszem és vallom, hogy van szlovenszkói lé­lek s inkámáclóját Dzurányi Lászlóban látom. A szlovák-magyar sorsiközösség nem politikum nála, rejtett célokkal, hanem eleven életforma és természetes adottság azon a földön, amelyet Szlovemszkónak nevezünk. A szlovenszkói lélek szól belőle minden melegségével é6 nyíltságá­val, amikor ir vagy beszél. Soha a politika, ha­nem mindig az eszme, soha a szólam, mindig az ige hallatja általa szavát hittel és erővel. Szlovenszkó legnagyobb ma.radékbirtokosa, aki becsületesen és fáradatlan sáfárként őr­ködik azon a roppant birtokon, amely a eors akaratából osztályrészül jutott, lankadatlan igyekezettel veti be tavaszonként földjét, hogy kövér kalászokat teremj írnek és acélos buzit adjanak, A* iga* emberek természetével végtelenül könnyűvé — (és mégis mily na-, bézxé) — egyszerűm tette le Szlovemezkó egész prcblénm-kompéeinmát: a kenyér problémájá­vá. Nem akar egyebet, nem akar többet, máéért nem gondozza a hatalmas birtokot, mádért nem sáfárkodik kincsei felett: búzát teremjen a lafi- fundánim, hogy mindenki egyék a kenyérből, amely szent kenyér és nemcsak kenyér, de os­tya is. ♦ Dzurányi László ötéoes munkájának eredménye Talán én vagyok az egyetlen szerkesztőségi tag, aki a P. M. EL nyolc év előtti bölcsőjénél is jelen voltam, * igy közvetlen közeiről láthat­tam a özlovenszkóa és ruszmazkói magyarság egyetlen fővárosi napilapjának fejlődését. Nyolc évvel ezelőtt már együtt volt egy szerkesztőségi gárda. Megindult a propaganda. A szélrózsa mindem irányából kerültünk össze, hogy Szent-Ivány nagykoncepcióju tervének megvalósításából közkatonákként, a toffl fegy­verével, kivegyük a magunk részét. A terv; gyönyörű volt... Csakhogy kivitele óriási ne­hézségekbe ütközött. Az első és legfontosabb föladatunk volt a magyar olvasó közönség szinte áthatolhatatlamnak látszó közönyét át­törni. Bizalmatlanul fogadták a lapalapdtási tervet s nem hittek a táp életképességében. S még jobbam föltomyosodtak a nehézségek, mi­kor a P. M. H. első száma kikerült a nyomdá- bóL Mintha ma történt vo-kia... Szomorúan ül­tünk a Macháosekétteremben. Mindenkinek a kezében a P. M. H. első száma... Öröm azon­ban senkinek az arcáról nem sugárzott... nem örültünk, mert éreztük, hogy &x 1922 május 31-én este megszületett gyermekünk nem szép, nem egészséges... Könnycseppeket láttam egyesek szemeiben. Örömünnep helyett inkább gyászt ültünk, s osak amikor az éttermi zenész kezéből kivettem a hegedűt és jó ropogós csár­dást húztam: akkor vidultak föl az arcok... Bubánatunkban ... mulattunk ... Igv került ki a P. M. H. első száma... A lap nem halt meg, de vegetált. Mindnyá­jan éreztük, hogy beteg a „gyermek", azonban hiányzott a specialista, akinek könnyű keze simításával, szaktudása nyomán egészségesebb szint kapott volna a „.beteg". A szakszerű vezetés hiánya, a sok kísérlete­zés, a munkaerők gyakori főiváltása, lehetet­lenné totte a 'lap fejlődését. Komoly válságokat élt át a lap, s bizony nem egyszer ébredtünk föl azzal a gonddal, hogy estére esetleg már nem jelenik meg a P. M. H. Nem tudom, kinek jutott eszébe az, hogy a lapon már csak egy ember segíthet és ez: Dzurányi László. Az bizonyos, hogy aki ezt az eszmét fölvetette, annak örök hálával tarto­zik a magyar olvasóközönség. Dzurányi László a szlovenszkói ujságirótársadalomnak legkiválóbb egyénisége... S bizony nem egy­szer féltékenykedtünk a Kassai Naplóra, ami­kor Dzurányi tollából cikkek jelentek meg benne. Éreztük, hogy ez a szellem, ez a publi­cisztikai toli hiányzik a P. M. H.^nál. öt évvel ezelőtt, ugyancsak májusban, már alig volt ujságiró a P. M. H, szerkesztőségé­ben. Alig voltunk négyen-öten, s rajtunk kívül ambíciótól fütött magyar diákok... A lap pél­dányszáma rohamosan esett... a helyzet egyre rosszabbodott... De alig két hónap múlva, mintha uj éietelikszirt kaptunk volna, mintha eltűntek volna a sötét felhők a P. M. H. egé­ről... Uj korszakot kezdtünk, s a fejlődés fon­tos stációjához ért a lap: Dzurányi László Ült a főszerkesztői asztalhoz ... Uj kollégák jöt­tek ... Uj főnökünk kora reggeltől késő estig ki nem mozdult a szobájából... dolgozott, ter­vezgetett, halk, atyai jóságu hangon irányítani kezdett bennünket... Harcolt, vitázott kenyér­adó gazdáinkkal... S a lap nívója emelkedni kezdett-------a lap terjedelme nőtt------------­meg jelent a vasárnapi melléklet, a: Magyar Vasárnap... Az olvasó közönség fölfigyelt. A P. M. H. már 1925 karácsonyakor, hogy úgy fejezzem ki magam, ken tőrben verte a többi laptársakat. Uj széliem hatotta át a lapot, uj éra kezdődött. S Dzurányi L,ászló fáradhatatla­nul tovább dolgozott... újabb terveket szőtt... cenzúrázta írásainkat, kigyomlálta őket, eltün­tette a nem is kiáltó, hanem ordítozó fráziso­kat ... Finom lelke és még finomabb tolla nem tűrt ilyesmit. Nívó, finomság, egyszerűség! Ez az ő újságírói, publicisztikai módszere. Ha most nézem lapunk grafikonját, agy cso­dálattal figyelem a fejlődés fölfeléi vetését. Nincs megállás ... a lap főszerkesztőnk áddott­kezü vezetése melleit ma már tényleg fővárosi nívójú ... Megvalósult Dzurányi László régi terve is: képes melléklete van a P. M. H.-nak... S talán ez az utolsó stáció? Szó sincs róla! A lap fejlődése tovább tart, mert a főszerkesztő még ezzel sincs megelégedve. Még többet, még jobbat akar az olvasó közönségnek nyújtani. Nyolc év nem nagy idő egy lapnál, még ke­vesebb az az öt év, amióta a Prágai Magyar Hírlap szerkesztősége ólén Dzurányi László áll, s mégis e rövid idő alatt a csodával határos az, amit végzett... Azt hiszem, hogy összes kollé­gáim leikéből beszélek, ha azt. irom,* hogy büszkék vagyunk arra, hogy Dzurányi László a vezetőnk, a taJftitómesteriink. r ftapsitt MOcnk

Next

/
Thumbnails
Contents