Prágai Magyar Hirlap, 1930. március (9. évfolyam, 50-74 / 2271-2295. szám)
1930-03-25 / 70. (2291.) szám
1930 március 25, ketML 'vUAtoAl* *tAtftAR'HlKiiAP műsoron kívül írja: MÁRA lSÁNDOR — EGY HANG A TÖMEGBŐL — Március tizen at-Miikién dtéleiQbfc a Várban sétáltam, miikor egyszerre katoiniazenét halt ottani. Mint .fejlett zenei érzékű ember írem birkáim ellenáll ami a csabátásmak- mely leküzdlbe- tetlen vSzáímomra, ha kalonasenét hallok. Futólépésben sieti bem a zene irányában, hogy egyetlen hangot ee mulasszak él. Jól tettem, hogy siettem, mert festői látványban volt részem. Sajnos, oly inkám van részem festői látványban’ hogy befurakodtam a tömeg közé, a járda szélére, csakhogy mindent közelről s alaposan láthassak. A legíki- véncsibb ember vagyok a világon, különösen március tizenötödikém. A palotából színes és festői csapat tódult ki, fonnak dlszmagyarban, egy-tkét magas rangú katonai s egyházi méltóság. A március ti- zeiiötöd'ikii üdvözlésről jöttek a palotából s most mind egyiknek cigaretta fityegett a szájában’ alig várták, hogy rágyújthassanak. így mentek, cigarettázva, diszkardjukat felfogva, d-iszmagyarban a főáraik autóik felé. Mikor iát magamfajta ember főurakat? A legritkább esetben. Én egy államtitkárt is megbámulok, ha parancsolják. Egy miniszteri osztálytanácsost is megbámulok. Kormányfőtanácsosoknak csak azért nem köszönök az uccán messziről és hangosan, hogy „alásaol- gája, méltóságos uram“, mert, amilyen ügyetlen vagyok, nem ismerek konmáuyfőtamóeso- sokat. Ott áll tűnik’ a tömeg s én is boldogan íura- kodva, mert ilyet csak régen és ritkán láttam. Szinpompás kép bontakozott ki szemeink előtt, A festői lovasrendőrök sorfala között álltunk s találgattuk, melyik atillához melyik főur tartozik. Egy apa magasra emelte kisgyermekéi s úgy mutogatta neki a fő' urakat. A kalapomat csak azért nem vettem le, mert már előzőleg levettem, kalap nélküli sétáltam s igy most módomban volt fedetlen fővel állami ott, mikor a főuraik elvonultak. Kőcsagtollias, forgós kucsmájükibau’ n.yuszt- prémes, sujtásos, meggysaim diisamagyarjaik- ban, hakványsárga csizmáikban, ékköves diszkardjailkkal szin^dobogtaibó látványt nyújtott a sok főrangú w> ahogy a kocsijaikat keresték. ■ A tér persze teáé volt autókkal. Néhány előkelő privátautőval s nagy csapat taxival, főként kistaxikkal. Az előkelő privátautók jórészt államiak voltaik, a portás kiabált, a* autók elgurullak fényes utasaálköíal. De még mindig maradt annyi mágnás a téren, amennyi egy kisebb országban elég valamilyen történelmi aktushoz. Ezek a főur ak kocái, sőt privátautó nélkül jöttek s most oigarettiivel a szájukban’ diszmagyaro- ean botorkáltak taxik között s keresték azt, amely hozta őket. Nekem már ez is fájt. Fájt, hogy ilyen sok főur taxit hord a di.szín agyarhoz, amihez, érzésem szerint, négy ló kell’ vagy egy Ralis Royoe. Szomorú következtetéseket vontam Le a jelenségből a sorscsapásokra, melyek hazánk balsorstól sújtott főnemességét érhették a közelmúltban, amíg privát-autóból taxiba fanyalodtak. A nagyobb baj csak most kezdődött. Minden diszmagyaros főurnak volt egy hajdúja. Amilyen keveset értek ehhez, amy- nyira tetszett nekem s rögtön megértettem, hogy ennek igy is kell lenni. Diszmagyárhoz hajdú jár, vagy huszár. Volt is hajdú meg huszár’ zsinórozott, paszományos mentében, lószőrös csákóban’ fringiával, tarsollyal, fehér kesztyűiben, ahogy dukál. Mindegyik főur után ott ment a hozzátartozó huszár, díszben. Mikor a főurak megtalálták a kistaxiit, akkor a darutollas, vagy kócsagos -kucsmát óvatosan leemelték a fejükről, mert a kis taxinak az a sajátsága, hogy kócsaggal nem lehet beleülni, eltörik a kócsag. A buszáé odapattant, feszes állásban szalutált’ felnyitotta a kistaxi ajtaját és segített beszállani urának. Aztán a tareolyos, fringiás, mentés, osákós huszár felpattant a bakra, a kistaxi sofőrje méh i s a kocsi elindult Ez már nemcsak fájt hanem rosszkedvűé is hangolt. A moziopcnatöröík fotogirafélták a szímponrpás képet s én nagyon szomorúan álltam a járda szélén, egy rendörló idegesen csapdosó farkának az árnyékában ée dohogtam. Valami itt nem stimmelt. Már a főur járjon négy lovon, amelynek szőrén, kényesen táncol és megtörik, a napsugár. Ezt igy tanultam a történelemben, adót fizetek, az nekem kijár. S a huszár’ az pattanjon fel a négylovas hintő bakjára, a pa- rádéskocsis mellé s pederje meg azt a mo- kány hegyes bajszát, eszem a. Vagy járjon nyolchengeres Ralis Royce-n, Plhantbom II.’ kézimunka, ára tízezer dollár, illetve kétezer font. De ne járjon kistaxim. Vagy, ba jár, ne ültesse fel a huszárt a hiisfaxj bakjára. Vis-á-vis a taxamérővel, hogy a huszár kiszámiitíliassa, várakozás köziben mennyit ugrott. Vagy huszár’ vagy kistaxi. De ha kistaxi, akkor semimiesetre sem frin- giás huszár, ment ez komikus’ gyermekes és ízetlen. így tűnődtem. Egy hang a tömegből. A k Maxiitól már 'csak egy lépés az autóbusz. Az lesz csak csinos, ha a főurak a 16-os autóbuszra felpattannak a F,enenc József-téren, nyusztosan’ kairdosan, kócsagosan s a tarsolyos, fringiás huszár felsegíti őket s maga is odapattan a kalauz mellé a pennámra. Ne boncoljátok lel — „Elet, a nagy drámairó“ — Iria: KARINTHY FRIGYES ..És i&t eine alté Geschichte. Dooh bleibt es ón mer neu — Und wem e* just passiert, Dein bncht das Herz entzwei.. (H e i n e.) Ismertein ezt a szép, ifjú özvegyet, aki szép volt és ifjú volt, azonkívül még müveit és lelkes, indulatos ember — tudom, hogy szerette a tudományt, a szép verseket és szép festményeket, hallottam szavalni és lelkesedni, tátott szájjal figyelni választékos beszédre, hinni vakon és ellenőrzés nélkül, finnyás ízlésű szépleikek szavának, akik lenéznek minden ..közönséges11. ..életművészek11 -nek. akik szerint minden a formán és stíluson múlik. Kiváló írók. zsenid lis színészek, nagy festők társaságában találkoztam vele néhányszor, ezek mind bókoltak és hízelegtek neki, holmi homályos liedonizmus nevében — a tulajdon férje, maga is művész, úgy beszólt vele és róla, mint valami kivételes tüneményről, akire sugárzó jövő vár — szegény, mielőtt megölte magát, hogy félreálljon e nagyszerű karrier utjából, „Vénuszoménak nevezte búcsúlevelében, mintha csakugyan Hellász kap rázatát varázsolta volna vissza a szépségnek és választékosságnak e tüneményes csodája. Ennek a szegény, naiv művésznek a kényszerű halál jeges lehellete se nyitotta ki a szemét, hogy utoljára szétnézvén műhelyében észrevegye a kort, melyben élt: úgy feküdt le háláló* ágyára, mint aki rózsakoszoruval a fején, bürökpoharat készül kiinni. Kinyitotta a gázcsapot és még odafirkantóttá a búcsúlevél szélére „ne boncoljanak fel4 S * * * * **. S néhány hónap múlva g, szép ifjú özvegy, akinek boldogságáért életei áldoztak, akinek kivételes esélyeit, kivételes követelését az élettel szemben egy egész meg- kergült kórusa a magasztalóknak igazolta és biztatta — az ifjú özvegy, hivatalos és nem hivatalos igazolványokkal és bizonyítványokkal kézitáskájában s emlékezetében mindama finom és előkelő szavakkal, amiket hallott és olvasott maga körül, szépen lefeküdt maga is, bevette a veronált és nem jutott eszébe, a sok szép versből, amiket szavalt, a sok szép szóból, amit inspirált életében, szebb, vagy okosabb a szánalmas és szivszorongató banalitásnál: „Ne boncoljanak fel“. * S talán mégis, öntudatlanul, valami egyebet jelent e három szó ezúttal, mint amennyit ponyvaregények és városligeti kis cselédek értenek alatta. Lássuk csak, mi történt. A müvészférj és a. ragyogó orvosfeleség élik a maguk „stílusos11 életét. Csupa érzelem és indulat. felfokozott vágyak és igények, remények és csalódások — szótáruk, gondolatviláguk. Ítéleteik mind abból az ábránd világból álakul ki. amivel minden korban leplezni szokta a valóságot a hiúság cifra vására. Nem akad, aki ennek a rideg valóságnak tükrét elébük tartsa: az élet ismerői rendszerint hallgatagok és szemérmesek. Egy férfi jelenik meg, afféle kétlelkű rajongó, himnóra, aki nyilván az „élet jogáról11, a „nő egyéniségéről11 beszél nekik: az ilyen férfiaknak rendesen sok bajuk van a nő egyéniségével, mindenáron fel akarják szabadítani. A felszabadítás megtörténik, „nyíltan és becsületeden*1 meg is mondják a férjnek, aki „félreáll az útból11, megöli magát. Most egymásé lehetnek s néhány hónapig magasan lebeg a „boldog és stílusos jövő11 semmiből, semmire épített kártyavára. Ekkor egy kis zavar áll be: meg kellene alapozni, reálisan, ezt a jövőt. A nő, jóhiszeműen és naivan, maga vállalja a munkát. De míg a dolgát végzi, a férj „számotvet11 magával vidéki magányában s számvetésének eredményeképpen eljegyzi egy gazdag barátjának leányát. Az esküvőt is kitűzik, e azon a reggelen a raagáramaradt özvegy megöli magát 6 arra kéri a rendőrséget, hogy ne boncolják fel. Dráma- én regényíró urak, film tragédiák készítői és ti is, morál filozófusok: íme, az a kérdés, hogy dolgozzuk fel, milyen műfajt válasszunk. Sorstragédia1? Nos hát igen. kétségtelen, hogy van az egészben valami végzetessé^, — felsőbb hatalmak szárnysuhogását érezzük, életünk s cselekedeteink felett, ítélő Törvény láthatatlan jelenlétét. Bűn és bünhödés kérlelhetetlen összefüggése lappang a komor gyászpompa mögött, intő és fenyegető tanulság. De érdemes-e megírni? Ez az „élettragódia11 * nyugtalanítóan hason- lit azokhoz a százszor megírt színpadi és re- génytragédiákhoz, amik az „élet11Jböl vannak merítve. Az ember nem is tudja hirtelenéhen. mihez hasonlít jobban: egy másik, hasonló tragédiához, vagy ama másik tragédiának tükörképéhez. a regényhez — s nem tudjuk elnyomni a kínos gyanút, hogy az egyik tragédia nem közvetlenül, hanem közvetve, az irodalmon keresztül függ össze a másikkal — vájjon ikertestvérem, vagy’ tükörképem igézett meg, hogy hasonlóan cselekedjem? Vájjon azért történt meg. annyiad szór. ez a lázasan izgató és újszerű s fájdalmasan egyhangú és közönséges dráma, mert emberi lelkek (örvénye, bogv igy legyen — vagy azért, mert az irodalom napirenden tartotta ezt a törvényt, emlékezetébe idézte az élőknek? Valódi tragédia és színpadi tragédia közt, a dolgok normális rendjében volna ugyan egy másik különbség, amit. az esztétika nem nagyon szokott elismerni s ami mégis lényege az utóbbinak, A valódi írót, ha ilyen katasztrófa alkotására inspirálja, az a titkos vágy és akarat vezeti, a szerencsétlenség feletti felháborodásának, a szerencsétlenekkel együttérző szánalmának formájában, hogy az j ^ okok és összefüggések feltárásával elejét vegye, megakadályozza e tragédiának a valóságban való megismétlődését. Nagy általánosságban hinnünk kell ugyanis, hogy ödiptrsz sorsát, Hamlet végzetét, Ma-ebeik bűnhödését, Raguin Teréz történetét ugyanaz az emberi szolidaritás, a rossznak tagadása és a jónak ábitozása diktálta, ami a közönséges prédikációk és példázatok anyagául szolgál: látjátok feleim, igy meg igy járt, aki ezt meg ezt tette, ti ne tegyétek és nem fogtok igy járni. * E halhatatlan jóakarat súg almára „boncolja11 minden egészséges művészet és minden egészséges tudomány az események holttetemét: az élet tragédiáit. Felboncolja, őket, megkeresi összetevőit, törvényeit és szerkezetét — a kórboncola-t tanulságaképpen, hogy megtudja, mi volt az oka a szerencsétlenségnek, hogy lehetne elkerülni a jövőben? Sajnos, művészet és tudomány, két párhuzamos törekvése lelkűnknek a nagy Világosság, a Végtelen felé. ahol találkozniok kell, maga is érzi, hogy az egymás mellett futó pálya kezdetek kezdetét jelenti. A test anatómiája hiába jutott el a górcső határáig —a lélek anatómiája hiába fedezte fel a legfinomabb rezdülések csiráját: mégsem tartunk ott, hogy ismereteink és tudásaink alapján teremteni tudjunk vagy akárcsak megakadályozzuk halál és betegség romboló munkáját. S mikor az Öngyilkos orvosnő ezt írja: ne boncoljanak fel, ennek az óhajának kettős értelme van. Orvosok, annyi öngyilkos testét boncoltatok fel — s ime, még mindig nem találtátok meg az öngyilkosság okát s nem tettétek lehetetlenné, hogy utánam százezren következzenek még. S ti, irók és bölcselkedők, művészek és moralisták — hagyjátok békén történetemet s történetem okát: egyéniségem. Annyi hasonló tragédiát és regényt irtatok már — hogy lehet az, hogy még mindig vannak hasonló tragédiák és regények? Felejtsétek el, hegy éltem. Felejtsétek el. hogy voltam. Talán a feledésből több üdvössé? fakad, mintha újra. átélitek s átél étitek nézővel és olvasóval. Ennyi voüt az egész. Ember voltam: test és lélek, összekeverve, szé tv álba táti anul. Most halott vagyok — külön test. külön lélek. Orvosok — ne boncoljátok fel a testein. írók — no boncoljátok fel a lelkem. Szerencsés szerencsétlenek és fordítva Báró Parnegg-Pollack öngyilkossága — nos, «t már nem az a zsidó vicc, amelyet a bárósitott család rovására, két évtizeden át gyártottak. Az egyik Pollack-kaí komoly dolog történt, Pollack öngyilkos lett. A báró milliókat vesztett hazárdjátékon; rebesgetik, hogy az utolsó hetekben egymillió siliin- get. Szerencsés ember volt. Nem neki kellett az elvesztésre szánt milliókat megkeresni, ezt elvégezték az ősök, a nagyapa és a nagymama, még pedig hosz- szulejáratra. Veszthetett, eleget nyertek. Szerencséje volt és ez volt a szerencsétlensége. Fordítva se jobb, de a pálya felfelé szokott Ívelni: a szegénységből, amelyet szerencsétlenségnek tartanak, a milliókba, emelyekről azt hireszteük, hogy a boldogság kulcsa. Tehát szerencsés szerencsétlen ember volt az öngyilkos báró. Tessék csak megfigyelni, mi történt ott. Freud professzor, a zseniális analitikus ugyan inár nem tud nagyon felfigyelni, de ezt az esetet ezennel átadom az ö tanítványéi-' nak, ha ugyan elméleti feledékenységből nem Alvónak maguktól a tudományos kom: után. Minden vice ügy kezdődött Becsben, hogy: „Parnegg-Pollack azt mondta/1 Szegény, mindent ő mondott. Nyilatkozott arról, hogy Rembrandt a jóbarátja, de egy snórrer, akivel nem szívesen találkozik és a. viceskálán fel- le odáig, hogy az eziistcukorfogó már kint lóg a ház csendes helyén. Felesleges a vicceket megismételni, mindenki ismeri őket. Nem is ' »k. Jók ellenben arra, hogy fényesóvát dobjanak arra az irigységözönre, amely évtizedekig morajlott fel a Pollack-ház falain. Majd elhallgattak a viccek, a Pollack-vagyon patinás lett és vele a név. Már inkább Parnegg volt, mint Pollack. Erre jött a vicc ellentéte, a tragédia. A vicc nem kötelez, de a nob- lessc obiige elve, úgy látszik, érvényben marad. Nobilis Parnegg nietzschei ressentimenítal vetette magát pollackos múltjára, hogy ősi önmagát kitépje magából. Már azon a ponton volt, hogy a kísérlet sikerrel jár (az a bizonyos és végzetes harmadik zsidó-generáeióbeli kísérlet), amikor úgy járt, mint a paraszt a lovával, mikor le akarta szoktatni a táplálkozásról. Egy berlini tudóssal történt, hogy IIc- ringsdorfbau fogott a tengerben egy boringet. Ha- zavitte Berlinbe és lassú tudományossággal szárazföldi állattá nevelte. A kísérlet teljes mérvű sikerét bizonyítandó, meghívott egy csomó tudóst Horiugs- dorfba és a tengerparton pórázon vezette sétán a tengeri szörnyet. De ime: az állat bekenné változva felorditott, amikor a thalattát, a tengert megláta, kiragadta magát a tudós kezei közül, beugrott a tengerbe, de mert szárazföldi hering volt, a tudo« mány áldozata lett és a vízbe fűlt. Tanulság: igy történik, ha a tengeri hering elmegy a szárazföldre táncolni. A magam részéről mélán kötik usan gondolok a vicces család tragikus bárójára, aki azért volt olyan szerencsétlen, mert olyan nagy volt a szerencséje. # És fordítva? Három nap előtt elköltözött az élők sorából a legideálisabb és legboldogabb angol házaspár, lord Coventry és felesége. Az angol arisztokrata házaspár 75 évig élt együtt és legutóbb tartotta gyémántlakodalmát. A múlt bét végén 91 éves korában meghalt lord Coventry. Egv órával férje halála után a 87 éves özvegy ágyba feküdt. Kijelentette, hogy nem akar tovább élni, nincs semmi értelme az életnek most, hogy a férje nincs többé. A 87 éves lady ettől kezdve szinte szemmel láthatóan gyöngült. Szemének csillogása megtört, hangja egyre halkabb lett, ráncos arca még jobban beesett. Nem akart többé enni, nem beszélt senkivel, mozdulatlanul feküdt, sóhajtozott és a harmadik napon meghalt. Philemon és Baucis esete. És azért mondom, hogy az előbbi eset fordítottja, mert a boldogság e két ember mellett mindvégig kitartott. Hogy úgy mondjam: megátalkodott szerencse és boldogság volt e* és ezért szinte elgondolhatatlau szerencsétlenség. Ebből a hatalmas világból, sziliekből és illatokból semmit sem érzékelni, ragyogó főúri bálokon és vadásziatokon emberrel, asszonnyal találkozni és mégis mindig csak visszatérni: az égjük a másikhoz, olyan szerencsétlenség, amely párját ritkítja. Ha tetszik, a szárazföldi hering esete. Két ember, akit az életbacillus úgy pusztított el, hogy nem is éltek. Vájjon mi mondanivalója volt ennek a két embernek egy életen át. Minden évben ugyanúgy változott a politikai helyzet, minden évben a legjobb könyvekről beszélgettek, utazgattak, hogy visz- szatérjenek, minden évben meglátogatták a szezonban előirt társaságokat, klubokat, bálokat, aggódva lesték a király állapotának jobbrafordulását — mindezt változatosság nélkül. Sohasem hördültek fel, nem veszekedtek, nem békiiltek ki, vágyak és izgalmak nem döntötték halomra nyugalmas tervek kártyavárát, vérük nem ágaskodott, idegeik nem tomboltak, nem történt '‘lük semmi, semmi. Micsoda szerencsétlen szerencse, boldogtalan boldogság! így élhettek volna még tízszer 91, illetve S7 évig. Báró Parnegg-Pollack szépen megköszönte volna ezt a boldogságot. Az arisztokrataság után vérzett el azért, mert arra törekedett, hogy lord Coventry legyen. A nemes lord pedig azért vérzett élete első pillanatától, mert nem vérzelt, nem tudta, hogy ereiben vér folyik. Ezt az esetet is Freud professzornak, illőivé tanítványainak ajánlom szives figyelmükbe. N c ii b a u e r P á 1 4 Megnyílt MMtlSIKAM Szigeti zongorakészitö és hangoló zongora raktára, ] Bratlslzva, Sréssllng ucca 20. Raktáron csak világmárkás zongorák és pianinók. Eladás eredeti gyári áront, Ms Bievl részletre Is. Kérjen díjmentes árajánlatot. Hangolás, Javítás — vidéken is — jutányosán, garanciával. I
