Prágai Magyar Hirlap, 1930. március (9. évfolyam, 50-74 / 2271-2295. szám)

1930-03-16 / 63. (2284.) szám

6 <w^gaiMAfifeflRHna^ *5Wö uwcw ra, Kbiuiia^ füves síkságon, Ixa jöttünk. Fa nem volt, vé­delem nem volt, a gép szédítő sebességgel le­csapolt ráijmk s ki futhatott el a kétszázötven kilométeres sebesség elől? Mint az óriási ölyv, vagy az apokaliptikus keselyű, lebegtünk az állatok fölött s fáj­dalmas lármájuk gyakorta tulharsogta a gép zaját. — Így cserkésztünk a levegőben száz és száz kilométereken keresztül. Eljutottunk a Kilimandzsáróig, de a hatezer négyszáz méte­res óriási gát sem volt akadály a hóditó előtt: kacagva röpült föléje az óriási .madár és a trópusi forróság után jól esett lehűlnünk a gleccserek világában. Az oroszlán ijedten behúzza farkát... — Az első oroszlán felejthetetlen lesz. — A harmadik nap egy magányos domb­tetőn két harnássárga pontot vettünk észre. Oroszlánok voltak. Lecsaptunk rájuk. Tágra- meredt szemmel bámult ránk a két dög; egy hi.m és egy nőstény. Kezdetben megőrizték nyugalmukat, moz­dulatlanul állottak, — csak nem ijed meg az állatok királva a jatt-ment rablómadár­tól? De a ragadozó rájuk rontott. A nőstény hir­telen nyugtalankodni kezdett, halkan és pu­li án fölállt s odabujt az urához. A hím föl- berzolta szörnyű sörényét, feltátotta száját és ordított... ordított. Ki hallotta bőgősét a gé­pek zakatolása közt? A tátott szárj, amely min­dig hatott, ez egyezer hatástalannak bizo­nyult: as óriás madár egyre közelebb jött, egyre lejebb s néhány méterrel az állatok fölött egyre szűkülő köröket irt le a levegő ben. Ez kibírhatatlan, ez lehetetlen. És a sivatag ura behúzta farkát, hűtlenül elhagyta nőstényét és bőgve eliramodott. Évezredek óta nem történt meg ilyen az álla­tok királyával. És ez egyszer a futás sem használt... — Cserkészgetéseink alatt 126 oroszlánt fi­gyeltünk meg a levegőből. Szmokingos diner a Kilimandzsáró tövében . .. — Rotsahild báró ideje hamar lejárt. Az oroszlánbőrt elcsomagoltuk, az antennát le- aBereltük és hazaindulftmk. Ez egyszer kike­rültük a hegyeiket s Mormibailán, Malakalon, Khartuanon, Asstíáno®, Athénen át Rómába érkeztünk. A daliás, jókedvű svájci repülő szmoking­ban áll előttem: oroszlánok és antilopok he­lyett ma az Operába készül. Megkérdeztük, hol szerezte az ünnepi ruhadarabot? Talán vele volt az utón ? — Természetesen, — véiaaaolja. Brte, ha u afrikai rteppén ültünk, a vtthv n»e tábori tűs mellett, a táróiban sakálok üvöltöttek, oroszlánok bőgtek s mi a pom­pás taurnedos-k után whiskyt ittunk, csakis szmoldngban hallgathattuk a pesti cigány­zenét. Ülhet a villamos roston sűrít diner után szóda és whisky mellett másképp az nr a si­vatagban, mint szmokingban? Ülhet másképp a diadalmas keselyű ura, a ragadozó madár Rotsohildja, ha lerepül week-endre a Kili­mandzsáró tövébe oroszlánokat ijesztgetni? Ülhet másképp a párisi színházak smokkja, a dinasztia feje, Európa leghatalmasabb család­jának tagja, aki leruccant cigányzenét hallgat­ni Közép afrikéba egy kis liárommotoros, új­szerű — bitang ragadozó madárszerü — orosz­lánvadászatra? Nem hisszük, hogy másképp ülhetett volna. Grodek Gábor. Vidám rovat Vozári Dezső: ££ ÖNGYILKOS Most már tudom, mégis szép a világ, virág nő benne, alma és opál, csodálatos szagok, a fülnek kedves, andalítóan lágy harmóniák. Elveim is valának, nem tudom már, miféle elvek, azt tudom csupán, abszintom zöld volt, szép szerelmem szőke, nyakkendőkben kedveltem a lilát. Szeretni szép volt. gyűlölni gyönyör volt! Imádtam Chaplin mókáit a fülledt mozgókban s hányszor sírtam céltalan, ha alkudnom és meghajolnom kellett. És gyakran kellett, gyakran sírtam hát: Ma már tudom, kár volt a langyos könnyért, vagy kár se volt, csak épp felesleges. Már nincs se pénz, se posztó, se lehellet. A bankárt prémek óvják és zekék, ilyenkor Hispanóján Svájcba vágtat. Hideg van, néha fázom, érthető: a gőzfűtés csövei el nem érnek idáig, siron tűiig nem kísér se jóság, se gonoszság. Néha fázom. Szerényebbfajta síromban didergek, mocskában földnek, rothadásnak, vérnek. Tavasz volt akkor, gyöngyvirágok nyíltak, itt-ott egy gázcsap is kinyílt s egy penge, revolver dörrent és hurokba fonva kötél hintáit fényes ablakkilincsen. Valami hívott. Mentem. Vigye kánya! örüljön más a nőknek és boroknak. Egyszer vig volnék, máskor szomorú. így él, barátaim, az, aki nincsen. Mi történt? Semmi. Süt a nap tovább s a hold sugár továbbra inspirálja a méla költőt. Minden egyre megy. Az élet szép és jó, jó a halál. Fölöttem nárcisz, mályva, rezeda, alattam sár és láva alszanak. Unatkozom, se nőm, se cimborám. Jertek mind, mind az édes föld alá! PESTI NOTESZ Oscar Strausa, a neves komponista, aki most ünnepelte hatvanéves születése napját, Holly­woodban készít zenét hangos filmhez. Fiának, aki szintén kitűnő komponista, most mutatták be egy operettjét Berlinben. Welisch, Oscar Strauss libretlistája a következő sürgönyt küld­te Hollywodba: — Gratulálok fiad sikeréhez. Ha így folytatja, — második Leliárrá fogja kinőni magát... * A penzióban ebédre várva összegyűltek a vendégek. Hirtelen egyik öregebb hölgy elsikolíja magé/ s amikor hozzászól adnak elmondja, hogy borzasztó fájdalmai vannak j az oldalában* Mindenki orvosságul ajánl. Egyik rumlik'-\ tisztel, másik aszpirint, a, harmadik más pi­rulákat, a negyedik . . . Csak két ur hallgat a jelenlevők közöld, mintha, egyáltalán nem volna hozzászólná, valója a dologhoz. Mikor később az asztal­nál egymás mellé Iterülnck, odaszól a; egyik a másikhoz: —Kolléga ur szintén orvos? ár Egy pesti igazgató vacsorára hívja meg mond juk Kohn és mondjuk Grün tőzsdebizományoso- kaf. Amikor a házigazda bemutatja őket egy­másnak, Kohn végignézi Gríint és ravaszkás mosollyal mondja: «. Ha nem csalódom, mi már egyszer voltunk együtt. Csalódik válaszolja Griin — az, aki a Mark óban ült, az n öcadm. írja MÁRAI SÁNDOR Nem ismerek izgalmasai}!) regény-témát; mint a mai Budapest. Talán, ha egyszer már nem leszel .itt, b Budapest már másféle lesz, mint a inai, megírom. Hát átmegyek a Vümos osászár- ut valamelyik melléknccáján, a Desewífy-uc- cán, egyikén azoknak a négyemeletes, sivár házakkal megrakott, sötét és levegőtlen uccák- nak, melyek a 80—90-eö években épültek, a térnek és anyagnak ol ^pazarlásával, másrészt az ízlésnek oly fukarságával, amire Pesten is alig van példa, vágy fog el, belépni egy ilyen házba, beköltözni egy időre valamelyik három­szobás, aikóvos lakásba s bámulni az életet-, amit e házak lakói élnek. Zsolt Béla szép szín­darabja, a Terézváros a színpad keretein belül szinte maradék nélkül adta egy lezárt kis tra­gikomédiában a hangulatát ennek a pesti élet­nek. A regény egy lépéssel tovább mehetne. Megmutatni « bevándoroltak eredetét (nem- csak galíciaiakra gondolok, hanem minden fajú és vállású beváadork>Makra, mert Pestnek „ős­lakosai" osak néhány generáció múltával ser­dülnek majd. egyelőre mindenki bevándorolt itt, pesti patrícius-családok alig akadnak, leg­följebb budaiak, akik aztán, ki is kérik maguk­nak, hogy pestieknek tartsák őket). Molnár kolportáse-Togénye, melyet ifjúkorában irt Budapestről, nem valami elkerült kísérlet, az „Éhes város" óimét viseltei. Pert uj regényének inkább lehetne a „Megouömörlöti város" a ói­mé. Leimi est az apafchiát. Ezt a eehová-nem- tartozást, s amellett ezt a kerületi lokálpatrio­tizmust. A végrehajtót, a részletügynököt, a mentőket, s persze a detektívet is. Ezt a törxs- ven dég-k i bic-áldemo k rátakor tes-h y pok r i ta, — vérszomjasán pletykás, — mindentől megcsö- mürödött, —• minden lében kanál-kispolgársá­got. Akár ímezüze Lóg a lakájsajtón, akár nem- nemsoha. S megírni, ami mindennél izgalma­sabb, hogy e rossz talajviszonyok mellett ho­gyan lesz a kispolgárból polgár, milyen az, mi­kor’' egy ilyen bevándorolt, szinte telepített,, spekulációból, kényszerűségből, kalandvágy­ból, letörtségbőJ, dobrakerültségből, sorscsapá­soktól idevetett tömeget el.polgár Sasit az együttélés, mikor a városrészekből város lesz, ■polgári öntudat lesz a kasztrendszerből. Lás­sam, végtelen lassan. Különös, hogy ennek a városnak nem volt még Írója. Kóbor Tamás az egyetlen, alti, talán két évtizede, kísérletezett a „Budapest" témá­val. Megírni azt, hogy Budapest ennek az or­szágnak sokáig olyan csöpp Amerikája volt: egy hely, ahová a vidéki őslakos csak akkor ment, ha már muszáj volt, egy város, ahová szeretet nélkül érkeztek azok, akik itt letele­pedtek, — talán büszkén, talán ambíciókkal, talán elképpedve, de ezeretet nélkül. Szeretet nélkül épült, szeretet nélkül lakták, élték tele. Amíg Budapest lett belőle. S mint Amerika fanyalgó bevándorlóin, a pestieken is kitört az a gőgös lokálpatriotizmus, az az extra Teréz­város non est vita, amit meg lehet érteni, csak nehéz megszokni. Mikor egy huszonhárommillió lakosú ország büszke fővárosából egy nyolcmillión paraszt- ország legnagyobb városa lösz: ennél fájllal- inasabb, izgalmasabb, megírásra érdemesebb Írói föladatot nehéz elképzelni. Senki nem nyúlt még hozzá. Lehet, mert tart még a folya­mat, benne vagyunk. Ha délután az autóbusz- szal átmegyek Pestre (ha nem okvetlenül mu­száj, soha nem megyek, át), a, Lánchídon át bá­mulva oly valószínűtlen oz a káprázatos szép­ség, a Víziváros, a Duna párájában pöffőleg kontúrjait megoldó országháza, ez a páratlan, egyetlen, kiegyensúlyozott szépség, a duna- parti Budapest, hogy ©lérzé kény ülnék a gyö­nyörűségtől, ha nem tudnám, mi történik nagy­jából a palotasorok kivilágított ablakai mögött. A leépítés tart, — nemcsak az emberek, ha­nem egész Budapest leépítése. Tiz éve állan­dóan. minden nap építi le magát ez a büszke és egykor gazdag város, tiz éve, hogy e palo­tasorok, fény reklámos uccák, csillogó kiraka­tok, vak magánlakás-ablakok mögött tart a megálmodott é* méfrtoibon meg is alkotott világváros leépítése. Viasza annak, aansaek egyedül lehet lennie, ha ékii akar. Az óriási pa­loták mögött nincs meg a birtok, az óriási üz­letek mögött nincs a vevő, a márványbankok mögött nincs piac, az egész óriási apparátus egvharmadát ee végezheti annak, amire épült. Leépítés, minden hónappal, minden nap: em­bert, szándékot, terveket, méreteiket, lefarag­ni, leszűkíteni, ossz ©sűríteni annak, ami va­gyunk: ©gy nyolcmilliós agrár-ország legna­gyobb városának. Sok a lap, sok a színház, sok a könyvkiadó, sok az író, sok a festő, sok a kávéház, sok a textiles-, sok a könyvkereskedő, sok az, amiből nem lehet elég, sok* a kultúra. Sok, mert nem. lehet likvidálni a termelést, a közvetítő nyakán marad, elíonnyad, elpenésze- dik. Talán, ha minden elhullt, mindent lefaragd t&k, amiből több van, ami fölösleges ebben a váróéban, minden igényt, tehetséget, ssáadé- kot, ami itt a levegőbe pazarolja magát, talár akkor meg tud élni az, ami megmarad. A beteg, a megcsömörlött, a felpuffadt város mit szívott fel ez esztendőkben magába! Mi é« ki ömlött ide emberben e tiz esztendőben, rág­ta be magát a város clgyengült, életképtelen tejébe. Szereuesétienek tízezrei, akik otthoa- talaneágukban mind ide csapódtak, « a hajó­töröttek kétségbeesésé vei, anjodeare elszántsá­gával kapartak menti elyet maguknak esen a szigeten. Egészen uj, Budapesttől szívében {do­gén, mohó é« ellenséges embertömeg szivárgott ide, az utódállamok menekültjei, kiutasító tt­jai, repatriáltjai. A nagy magyar fúró, a nexus, dolgozik, azóta az állam, a város testén. Ke­nyeret, Lakást, uj öntudatot, rangi beilleszke­dést követelve ott, ahol a bennszülöttek min­den éwél tanácstaLanabbul. néznék a maguk megalapozottnak hitt sorsuk elé. Ezeket a sorokat odaátra írom, s engedjék meg, hogy két itt töltött esztendő tapasztala­tával, aikárouily kínos is ezt mondani, ideírjam: Budapest ma nem tud .senkinek ide vándorlónak kenyeret adni. Ez a tétel; ö a kivétel, .mely ezt erősiti, egy a tízezerhez. Se írónak, se orvos­nak, se ügyvédnek, se bírónak, se szépaszonv- nak. Valami félreértés során ebben a két esz­tendőben sokminden ment át a kezemen, s megy még ma is, « ezért veszem azt a bátorsá­got magamnak, hogy e kínos és fájdalmas kér­désről beszélve, minden illúziónak ellene szól­jak. A mai Budapest nem bír felvenni senkit: se zsenit, se páriát, ee atyafit. Nincs az a nexus, nincs az a hercegpriimási ajánlólevél, nincs az Árpádra visszamenő atyaiiság, mely ebben a városban állásbkeresőnek egy talpalat­nyi helyet tudna még szorítani. Láttam embe­reket itt olyan magas és legmagasabb ajánló­levelekkel, hogy megbámultam, képességekkel s képesítésekkel főként, melyek .mindenképp igazolták a kérvényezőt, .s nem nagyon emlék­szem esetre, amit figyelni tudtam, hogy csak egy is el birfc volna helyezkedni. A város meg­telt. S akik valahogy befurakodtak, milyen egye­dül vannak itt! Bálokat, felolvasásokat rendeznek, egymás- j hoz járnak. Nincs ütjük a pesti társaságban, i talán nem .is kerül. Az a bizonyos „vidékies-; ség", melyről a múltkor Írtam, s mely nem ér­tékbeli különbség, hanem helyzeti beidegzett- ség, soha nem hagyja el őket. Vendégek itt, átmeneti lakosok, talán, örökre, de átmenetiek. A város hangja, szórakozásai nem az övék. Az argót, ez a bizonyos budapesti ess ég, mely, ha nem is előkelő szellemi teljesítmény, de nincs keserű humor nélkül, idegen nekik, nem értik. Gyerünk Salamonihoz! —- mondják e pesties kö­dő ipar kod ássál elmennek a kabaréba. Sala­mon mindig tudja, mikor vannak „menekültek" a színházában: Ha rossz helyen nevetnek. (Folytatom.) xx Olcsó könyv. Darvas János „KIsüMvetl! világ" című '90 oldalas verskötete lapunk révén l'élárou, 7.50 Kért kapható, a ivzerz.ő kézjegyével eMft'lotit példányuk ára 10 K. Bénroeivhee küldés. Kérjen postamefltfk'lwpot Halálos anagram Olyan nagyon régen történ4 ez, oly félelme­tesen régen, hogy csak most szabad, csak mórt lehet róla írni. Egy hete, hogy megtörtént: Masaryk elnök születésnapját ünneplendő, re­pülőrajok a H rád sin fölött keringőben az elnök nevének kezdőbetűit akarták ünnepélyesen ki­formálni. A nagy T-betü pompásan sikerült A nagy M-nél légáramlat egymásnak hajtott két gépet. A gépek lezuhantak az ünneplés magas­ságából, a földi vonzóerő halálos ölelésébe. Négy halott. Az egyik halottat én személyesen gyászolom. Barátom volt Huszonhétévé®, egyetlen fiú, aki most, márciusban szabadult volna a katona­ságtól. A filiszterek lázonghatnak: nincs szük­ség ilyen nyaktörő mutatványokra. Bizonyos, hogy Masaryknak, a nagy humanistának fájt legjobban, amikor hírül hozták, hogy az ünnep­lés hevétől elragadott kissé talán túlontúl le­egyszerűsített eszmemenet melynek nagyrészt egyéni hiúság a rugója és amelynek végcélja két betű repülőrajos megformálása, négy halot­tat eredményezett Nem fontos, hogy a ftHazterek mit monda­nak és sajnálom, hogy Masaryknak, as embernek hiúság így megzavarta nagy ünnepét Ez a néhány sor azonban egyéni meg­szólalás és rajta keresztül, rajta túl a halál anagramja után nyúl: a huszonkétéves életbe- tük villámgyors összecseréléséből a halál betűi tűnnek elő félelmetes némaságban. Odafent a' légben egy születésnapot ünnepeltek. Egy élet születését És íme: az ÉLET betűk kiugrottak a helyükről, mint a táncnál a párok („helycsere jobbra!"), megsokszorozódtak és &. négy betű mindegyike egy-egy HALÁLT követelt. Anagramos haláltánc, amely reflektor osan vetiti eléd, ó nyájas bámulója a csillogó, élet­vidám, mindössze huszonkétéves repülő betűs mutatványainak azt, hogy minden élet egyenlő halállal. Fiatal barátommal, aki olyan mámoros szép­ségben, oly lendületesen halt meg, hogy nem Is tudott róla, két évvel ezelőtt motorkerékpáros kirándulást tettem éjjel. Eleinte normális se­bességgel haladt, majd egyre fokozni kezdte az iramot. Száguldottunk az országúton és szágul­dott előttünk a fényék. Ránéztem, figyeltem ezt a fiatal arcot. Nem „csillogott a szeme" és nem ült ki a „diadalérzet" as arcára; de szo­morú sem volt Kissé nyitvafelejtett szája va­lami ernyesztő közönyt árult eL Nem harapta dacos energiában össze a fogsorát, láttam: as iramnak, a felfokozott sebességnek nem volt értelme, nem volt célja. Nem kérdeztem meg, nem zavartam. Hagytam, hozza ki a gépből azt a végső erőt, amely megfordulásra készteti: megállásra. Két, három, négy óra hosszat rohantunk, nem tudom már. A rohanásban névtelenül ma­radtak el mellettünk a falvak, házak, emberek, sorsok. Névtelenség, céltalanság — sportoló, táncban nekifeszülő „mai" fiatalság, gondoltam csendesen... De nem szóltam. Vártam, hogy ez a nálamnál sokkal fiatalabb, ez az uj erő­forrás elrohanjon velem oda, ahol rámutathat a maga uj, egyéni céljaira, törekvéseire. Én szives-fájdaluias megújhodásban kész lettem volna könyvtáramat elégetni és vele magamat, de vártam, hogy ez a fiatal barát megmutatja nekem, az idősebbnek az ő generációjának uj fiiját... Nem vagyok sportember és nincsen gyakor­lott szemem az utak és a tájak megkülönböz­tetésében. Talán ezért csodálkoztam, aki azt hittem, hogy nyílegyenes irányban a cél felé rohanunk, amikor megérkeztünk a kiindulási ponthoz, fiatal barátom szülei házához. Megér­tettem: Körforgás volt és az ut ide visz vissza, az idősebb generációhoz, Sajnáltam nagyon, mikor Jlrka barátom ha­lálhírét hozták. Sajnáltam, de megértettem. Mert azon a száguldós éjszakán, amikor a név­telenség, a sorsnélküliség és a céltalanság do­hogott és dübörgőit a motor szivében, azon az éjszakán megbékiiltem az én generációmmal, amely oly keveset termelt ki magából. Bölcs megöregedés vallásos érzésével a szivemben vettem tudomásul generációk és életek céltalan célját: a létet. A halálos élet anagramja kísértett azon az éjszakán: megértettem, hogy ami ebben a pilla­natban legfelfokozottabb élet, kiteljesülés, sze­rencse, boldogság, vagy egy születésnapi ün- neplő-betü ott fent a napsütésben, az a rákö­vetkező pillanatban gyász, boldogtalanság, ha­lál a föld és a szív öröksötét méhében. Megérteni annyi, mint megbocsáftanl? Nem: megérteni annyi, mint megöregedni. ,firka barátom kikerülte ezt. Az ő életét * haláltól nem választotta el a megöregitö meg­értés. Szerencséje voft: nem az élet, a halál ke­gyeltje volt. Neubaner Pál. — Minsaryik-efllouee ée hahslrargista röp- irátok terjesztése miatt letartóztattak egy nagyszombati hanangoeét. Pozsonyi eser­kesTTtőségünk be-leiflomálja: A ceendőreég le­tartóztatta s ma a powouyi áfbanvügyéeiaég fogtvázáíba kísérte Homok József évap nragyszoimlbati !harasngio®őft, aki egy Masaujdb- e-i Lemos s egy ..Ottó trónörökös óloLe" eürnfl röpiralot ierjos/Jott. Feli;jel öntették, mim© a hatóságaik lel artóz lo l Iáik. Horaeik egyébkért régieblb-en az osztrák Hoiinw'ehrwnk volt •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents