Prágai Magyar Hirlap, 1930. február (9. évfolyam, 26-49 / 2247-2270. szám)

1930-02-09 / 33. (2254.) szám

IMO leftraAr 9, vasárnap,

80———HHIIWHIIII lllll) !■■

’TOWCM-AVAGfeE HTRM3?

„Mi őszintén akarjuk a konszolidációt, de minden hátsó gondolat nélkül s az volna a ,

ha a másik oldalon is igy akarnáku

Péter Mihály tiszáninneni református püspök nyilatkozata az egyház és állam közötti béke lehetőségeiről — A szlovenszkói református egyház nincs ex-lexben

Rimassombot, február 8. (Saját tudósítónktól.) A szlovenszkói református egyház tizenegy éve orvosolatlan sérelmei ügyében illetékes oldalról legutóbb olyan nyilatkozatok hangzottak el, amik az illetékes kormánytényezők jóindulatának erőteljes hangoztatása mellett a református egyház vezetőségére igyekeztek a felelősség jelentékeny részét áthárítani az államsegély ügy rendezetlensége és az egyházi alkotmány jóváhagyásának késése miatt. Elhangzottak továbbá olyan nyilatkozatok is, amelyek az őszinteség látszatát gondosan megőrizve, foglalkoztak a kormánnyal való megegyezést gátló akadályok elhárításának lehetőségével s úgy az állam, mint az egyház szempontjából elsőrangú fontosságú feladatként jelölték meg a refomátus egyház függő ügyeinek igazságos és gyors rendezését

Nincs kétség a tekintetben, hogy az elhangzott sajtónyilatkozatok egy békésebb s a helyzettel megértőbben számoló atmoszféra elkövetkezését óhajtják. Az erre irányuló törekvések az egész szlovenszkói református közvélemény helyeslésével találkoznak. A békés fejlődés lehetőségeitől, tizenegy éve szisztematikusan elzárt szlovenszkói refonnát.us- ságra valóban ráfér már, hogy békesség költözzék az állammal való viszonyába, mert ha lelke töretlen is, anyagiakban a lejtő szélére jutott, ahonnan már nincs tovább s éppen ezért

a sérelmek orvoslásával tovább várói, a legembertelenebb cselekedet lenne a kormány részéről.

A békés kibontakozás lehetőségei felöl kérdést Intéztünk Péter Mihály tiszáninneni református püspökhöz, hogy tőle tudjuk meg, van-e alapjuk a kormánnyal való megegye- sésről mostanában elterjedt híreknek s miképpen vélekedik a református egyház a sérelmek orvoslásáról?

As ősz egyházfejedelem készséggel állott rendelkezésünkre és kérdéseinkre a következő felvilágosítást adta;

Püspök wr megvál&sBtám előtt le élénk néest veit a retonaifos egyhirf kSsóletben, de mintán ment már egéssen kftsetről figyeli aa eseményeket, est A hajtanék tudni, mennyiben felelnek meg a valóságnak ások a hírek, amiket a sslovensskéi politikusok eléggé gyakran hangostatnak, hogy a kormánykörök keresik a református magyarsággal valé megegyesést? Tapasztalható e tekintetben valami poaHivran? — hangnott éteő ítoérdé- süni.

— Erről a megértési szándékról mondotta a püspök magam is hallottam, sőt olvastam is, de mi reformátusok idáig semmiféle pozitív jelével nem találkoztunk. Mostanában olvastam az egyik tudományos magyar folyóiratban, hogy Ravasz László dr. budapesti református püspök valamelyik könyvében tett azon megállapítását, hogy az utódállamokban lakó reiormáiusság igen súlyos helyzetben van, egy strassburgi református teológiai professzor azzal igyekezett megcáfolni, hogy: éppen ellenkezőleg, nagyon rózsás a helyzetük! Hogy milyen rózsás, azt mindenki tudja! De nem térek most ki azokra a dolgokra, amiket püspöki jelentésemben érintettem már, újabbakat fogok említeni. Addig, mig Pálőczi-Czinke István volt az egyetemes konvent elnöke, azt szerették hangoztatni, hogy az ő ilyen vagy olyan mentalitása miatt akad meg a békés kibontakozás. Czinke elment, az elnöki széket Balogh foglalta el, akinek személye ellen, mint hallom, a kormánynak nincs kifogása. Mi történt tehát most? A református egyház részére a parlament törvényes alapon minden évben államsegélyt szavaz meg, amely államsegély közigazgatási költségek, adócsökkentési segély, stb. címen van biztosítva. Ezek az ösz- szegek évről-évre az egyház költségvetésébe is be vannak állítva. Már püspöki jelentésemben is elpanaszoltam, hogy az 1928. évi ilyen államsegélyünkből, melynek 777.000 koronának kellett volna lennie, csak 410.000 koronát utalványoztak ki eddig. Mindenki ! azt várta, hogy amikor a jobb megértés jelszavai a levegőben röpködnek, az elmaradt államsegély-részieteket szó nélkül folyósítják s az 1929. évit pedig már teljes egészében ; kapja meg as egyház. Éppen az ellenkezője történt. ;

Nemcsak as elmaradt áJJamsegélyhe* nem jutott hozzá az egyház, hanem az 1929. évre már m előbbinél is kevesebbet utaltak ki, 270.000 koronát, illetve 170.000 koronát.

Hát mindez bizony hatalmas lépésekkel viszi előbbre a megértést!

— Most tessék elgondolni, hogy ez a most folyósított államsegély az 1929. évre szól, arra az évre, amelyre a református egyház a teljes összegű államsegélyt vette be már költségvetésébe. Hogy micsoda zavart és nyugtalanságot támaszt, ez a református egyház költségvetésében, háztartásában és közvéleményében, azt el lehet képzelni.

— Kitűnik tehát mindezekből, hogy itt nem az a lényeges, hogy gráta perszona-e valaki odafönt, hanem egyebek. Biztosan állíthatom, hogy a konvent uj elnöke, ez a nagy buzgó ságu férfiú, mindent megtett intervenciókkal és egyebekkel a helyzet jobbra- forditása érdekében s hogy

ennek ellenére sincs eredmény, még egy- j szer hangoztatom, nem a személyeken fór-! dnl meg, hanem a református egyházzal szemben általában tapasztalható kedvezőtlen mentalitáson.

— De ez mégy semmi! Vannak még ennél is nagyobb bajok, amelyek már az országos hivatal, vagy a református egyház terhére volnának Írandók. Törvény szól arról, hogy ha egy lelkész betegsége miatt nyugdíjba akar menni* őt ilyen vagy olyan összeg illeti meg, nyugdíj címén. A szolgálatképteien lelkész tehát vagy állomáshelyén várja be nyugdíjazását, vagy a jó reménység fejében szolgálati helyét elhagyja, bérel valami kis lakást és vár. Az első esetben betegen végzi teendőit s hogy mit jelent ez egyházi szempontból s a hívek lelkigondozásának szempontjából, el lehet képzelni, amikor néha évekig vár a lelkész nyugdija után. A másik eset még rémesebb.

Eltelik egy év, két év és a nyugdíj még mindig nincs a kesében.

A múltkor eljött hozzám egy leik észtársam rongyosan, betegen, majd meghasadt a szivem, amikor rátekintettem,

— Elmondta, hogy már két éve vár a törvényes nyugdíjra, de hasztalan! Mindenét eladta, mikor egyházát elhagyta s már csak egy hétre való betevőfalatja van. így vagyunk a káplánokkal is. őket is államsegély illeti, ők sem bírnak hozzájutni, a lelkészek, az egyházközségek maguk is szegények lévén, nem támogathatják őket A helyüket változtató lelkészek hasonlóképpen vannak. Nem ia szólok a tanítókról, az özvegyekről!

— Nem tudom, igy vannak e tekintetben a többi egvházfelekezetek is, de ha csak mi, református magyarok volnánk igy, ez a feleke—11 . ........... 111 '..-a

ré

ti jogegyenlőséggel Összeegyeztethető egy* általában nem volna.

%abad-e egy másik kérdést is foltonnem, Pfl*- pek Ur? Vájjon ennek s mostoha eljárásnak nem a»-e aa oka, hogy a reformálás egyháznak törvénykönyve még most sincs ajegerősitre b eaért éviedben lévőnek mondják?

— Nem ez az ok. Mert ha cs volna, akkor az államsegélyeket a törvényhozás nem szavazná meg. A református egyház nincs esteiben, bár uj törvénykönyve még ninc# megerősítve. A református egyháznak meg van a régi törvénykönyve, alkotmánya felfüggesztve nincs » az állam tudja, hogy egyházunk ezzel Igazgatja magát

Ifi as mégis a MMnortj eredménynek, hősien köztndomásn, hogy a református egyház a kon- szolidációt akarja, beilleszkedett aa állam kereteibe, törvényeit tiszteli s a konszolidáció érdekében már felelős államférfiak részéről is hangról- tak el kijelentések?

— Szerintem ennek az az oka, mert óriási a felfogásbeli különbség köztünk és a kor-: mányzat között a konszolidáció kérdésében, továbbá annak módja és útja tekintetében.

Én & konszolidációt, a megértést úgy képzelem és gondolom jogosan és törvényesen, hogy minket iskoláink, egyházunk szabadságában, autonómiánk megőrzésében, nyelvünk, kultúránk fejlesztésében nem szabad gátolni. Én ezeket egy demokratikus államban a polgári és vallási szabadság velejárójának, sine qua non-ján®k tartom. De minden jel azt mutatja, hogy e tekintetben a másik oldalon nem egészen igy gondolkodnak,

és ha ezt nyíltan nem is mondják, ki, de minden ténykedésükkel, amint azt előbb néhány példával illusztráltam is, igazolják, hogy jogainkban gátolnak, a szabad fejlődés elől as anyagi eszközök megvonásával az utat a református egyháztól elzárják, a levegőt elvonják. Még csak néhány példát akarok felhozni ezen állításom igazolására. Számos tanítónk nélkülözi az államsegélyt, de ha az iskolát szlovák tannyelvűnek teszik meg, az államsegélyt azonmód folyósítják. De semmi sem mutatja meg a mostani egyházpolitika igazi arculatát, mint az, ami az 1919—1920 évi államsegéllyel történik. Régi követelésünk ez nekünk! Már egyesek meg is kapták j á randóságaí kát,

a választások alkalmával kezdték meg aa osztogatást bizonyos szempontok s se mm eltartásává].

Hogy azóta adtak-e valakinek még, igazán nem tudom, csak azt tudom, hogy ezt az államsegélyt minden egyes lelkésznek meg kellett volna már kapnia, aki államellenes magatartás miatt büntetve nem volt s azt a* egyet is tudom, hogy ilyen egyetlen egy sincs a szlovenszkói református k:1 Viszek sorában!

~~ Szerintem

re. > 'w:»--■

13HCim-*PTM TTTtflJI TfBHTHfWWf C Ifflf r^TV EH í-L.-».>./..... - -- «i*> • ” iJOJ.QS

■amm

SCOGLIO

írta: Dienes Adorján

lÁsdntÓl kezdve * dálmát partok mentén számtalan kis nrani&írar szigetecske húzódik le egészen Raguzáig. Termő talajuk alig van, csupa szikla és kopárság, csupa vigasztalan sivárság, csapa, komor titokzatosság rajták minden. E szigeteket nevezi a nép scogliónák. Nyáron, xnjdőn a szárazföldet megpörköli a rekkenö hőség, a dalmata bárkájába rakja pár darab marháját, átvitorlásik egy ilyen ecoglióra és a hűvös idő beálltáig ottmarad. Időközönkint haza bárkázfe, ott eladja a bek a vagy kecske termékeket, bevásárol értékükön és azután ismét frSmn tanyázik a viharverte, szakadékom és vad sziklák között a scoglión. Ée e bicéi szigetek emberei éppen oly zordonafc, viharfcépetfcek s titokzatosak, mint maga a ecoglió, melyen laknak . . o

Zárában vártaim a Catfcaxóból fölfelé igyekvő hajómra, Lassan mait az idő ott az osteria tengerre néző nyitott terrasszán, midőn a mellettem álló » a tengert bámuló padrono unalmat ásító vontatott szavát hallottam.:

— Megy már haza a etiparuskói remete, Táncsics Joso. Hogy is tud élni ez az ember. Igaz, hogy a csilbnkja. ennek az oka s nem ő.-— A csíbukja? — kérdeztem csodálkozva.

— Az. Ha nem is egészen közvetlenül.

Lenéztem az éppen a terrasz alatt hiimbáiódaó bárkára és az abban álló emberre. Szennyes ing, kék daróonadrág, piros pamutöv és szijja-s becskor volt ruházata. Viharvert barna arcából éles, mogorva és merev szempár tekintett éppen felém- Valami dacos egykedvűséggel vegyes, elkeseredett „csak azért is“ volt e nézésben. Ennek az embernek életében olyan valami történt, amd bevilágít e zord szigetek komor lakóinak leikébe!

— Ráérünk — fordultára, a padronéhoz *— hozzon égy üveg opollót. két poharat s majd igy iddo-gáTva elmondja nekem Táncéi* Joso történetét-. Igen.?

A paxlrotie ne-m kérette magát sokáig, hanem az első pohár felhajtása után igy kezdte a máét

• <— Ismerem ezt a Joeófc gyermekkorától kezdve. Még alig múlt tizenhat éve®, mikor apja eoogliót keresett számára. A sok silány kis sziget között csak a legsSányaibb, a Stipamsíkónalk I nevezett scoglio volt az, mely akkoriban rendelkezésére álhatott és hát egy tavaszon ide szántotta át nyájával együtt a fiát. Joso ott az égbenyuló kopár sziklák haeadékaá között felfedezett pár gyepfoltot, közelükben egy galyibát tákolt öesze magának, majd még évek lassú munkája után elkészült a viharok elől kelő menedéket nyújtó barlang kivájásáváL.

Úgy tíz év múltán. — vám annak most már talán harminc esztendeje is — megnősült. Elvett© a Buából való kosdusszegény Katrinát, Azért kellett ennek igy történnie, mert Joso apja megmentette egykor a Katiim apjának életét, mikor ez bárkájával, sziklához ’tttődött s már-már odaveszett. Akikor határozták el, hogy gyermekeikét összeházasítják. Ámbár hiszem Káinná nagyon szép és szolid leány volt, akinek bármelyik- buai legény szívesen bekötötte volna lejét. Különösképpen a Lukács Stefán járt utána-, de mivel az öregek megegyezésén nem lehetett változtatni, hát hozzá ment Jóséhoz. Ez magával'vitte feleségét a scogiióra és éltek ott úgy, mint más szegény ember: a férj minden durvább mimikát feléé égével végeztetett, amint hogy ez Így is van rendjén, mert mi másért vesz az ember asszonyt a házhoz, ugy-e? Ettől fogva aztán fölváltva vitték időn- kint a túrót, sajtot, kecsikebőrt s miegymás feldolgozott anyagot Benkovácba vagy Sebeini- cóba. Mert itt mifelénk az asszony éppen úgy ért a bárka vitorlájának és kormányának Vezetéséhez, mint a férfi.

Egy ízben éppen Jós ón volt a sajiszálilitás sora. "Ragaszkodnia kellett e sorváltáshoz, mért ezzel hosszabb és pecsétes levélben reáparan- ceolt utazást volt kénytelen összeegyeztetni Az elmült tél végén — midőn szülőiknél várták a tavaszt — Jósé szemeiáttára az együk tengerész halálra kése]te a. -másikat. Nem ritka dolog itt riálynk, de a törvénnyel mit huzuk.od/ék a scoglícr szegény, pásztora:. Jósénak he kellett .menni Épalatőba a törvényszékre tanuságtéteí végett, Sok doígpik volt-e a törvény urainak vagy mi, de első nap nem került a sor Joso kihallgatására. Elosatangolt hát a városban. A. kikötőben. Lukics Stefámnal találkozott, akit ő ütött 5d Eatrina mellől a nyeregből. Nagy kóz- lóbál'áesal sietett ez Jos-o elé és már messziről üdvözölte-:

— Hvaáa Bogo i enom broefe! Csakhogy végre látlak. Hogy vagy, mit csinálsz itt, meddig maradsz, hogy van családod, jól adtad el a sajtó, mi eladni valót hoztál még?

A kérdések ez őzönére Joso röviden válaszolt:

— Tanúságban, vagyok itt. Nem tudom, mikor kerül teám a sor, hát várok. Z Bogom.

És ezzel tovább ment, Stefá.nnaí pedig nem találkozott többé a városban. Végre harmadnap haza indulhatott Katrinának vett a pruszlijára egy fényes ceafctot, maga számára szerzett egy üveg zárai pálinkát, beült bárkájába és duzzadó vitorlával, széles jókedvvel igyekezett Stipan-i sko felé. Már feltűntek szemei előtt a ecoglio szjklaibércei, midőn tőle jobbra, úgy egy kilométernyi távolságiban egy bárkát látott Stipansiko irányából — ezárazföld felé siklani. Éles szeme fölismerte a, benne ülőt.

—- LttkiöB Stefán! — ordította és puskája után kapott.

De a távolság nagy volt és üldözőbe sem akarta fogni. Stefánt, mert egyrészt most látta, SpaJatóban, hogy a törvény urai nem ismernek j tréfát, másrészt meg a szárazföldön amúgy m egérutat vesz előle Stefán. Kikötött a scoglión és egyenesen a barlang felé tartott. Ott ült annak szájánál Katrina ée föl sem pillantott, nagy buzgósággal fejte a kecskét. Joso elébe állt:

— Itt volt Lukios Stefán?

Katrina arcát előbb bihorpir öntötte el, majd fehér lett. mint a fal.

— Tehát itt volt — állapította meg Joso.

Ée lassan fölemelte puskáját, hogy végezzen a bűnben talált asszonnyal. De éppen olyan lassan le ie engedte ismét a fegyvert, mert hirtelen átvillant agyán, hogy ezzel nőm segít mar-; gáo és nem lesz .rendezve az ügy. Ha most meg- j öli -Katrillát, akkor asszonyt segítség nélkül J marad, más asszonyt meg hol kapjon ö. aki oly j szegény, rtiiot a templom egere. Megkapta hát j hajágál fogva az asszonyt ée a kecskék közé lódította:

—- Takarodj! ezentúl barmok között lesz a helyed.

És e naptól fogva, Katrinának kinn kellett hálnia a barmok között, a barlangban többé nem. volt helye, csak. mint teherhordó állatot használta és ismerte őt férje.

Egyik késő őszi napon iszonyú vihar dühöngött; a tenger fékvesztett dühhel kavargóit és bömbölve verte hullámait a soogiio szikláihoz. Este lett és a barmok hidegtől s esőtől reszketve lapultak a sziklafalak alá. Közöttük Katri- na is. Joso benn ült a barlangban és maga. elé bámulL Valami hiányzott neki,,. Ugv á, igaz... a osibuk. Hol a csíbukja? Eszébe jutott, hogy ott fenn. felejtette ma a szikla tetején, mely szédítő meredeken nynliík le a tengerbe. Kikiáltott hát a koromsötétségbe, szélorkánba és Katrinát hívta. Ez dideregve és ázottan, de engedelmesen jelent meg előtte.-— Hozd le ceibükpmat •— szólt hozzá, reá som pillantva — ott hagytam az ormon, hol ma dolgoztál.

Katrina elsápadt. Ebben az ítéletidőben menjen fel. oda, ahol a, sötétben és csúszós sziklán csak egy elhibázott lépés kell ahhoz, hogy a háborgó tenger diadalmi tort ordítson egy szegény vezeklő asszony teteme fölött? De — mint mondom — engedelmes volt Katrina, keresztet \ etett magára és ment.

Nem jött többé vissza. A csikóik jg odaveszett és ez nagy baj. volt Joso számára, mert addig nem esibukozhatott, mig ismét nem szállított sajtot Benkovácba. Ott első dolga volt uj csi- bukot venni és azóta magányosan, mogorván * lépetten él scogiióján: ül és osíbuikozik. Oafc

ha nagy vihar korbácsolja a tengert, akkor mint űzött vad úgy bolyong a sziklák között. Mit keres: neki oly kedves, megszokott, régi ceibdkját-e, vagy pedig bűnéért súlyosan megszenvedett, engedelmes asszonyát? Nem lehet tudni, mert senkivel szóba nem áll.

*

Feltűnt a szigetvilág között a ..Les-ina" kéményeinek füstje. Búcsúztam a padronéíó . aki nyílt kérdésnek hagyta, azt, melyik hát a ridegebb <s titokzatosabb: a ecoglio maga. vagy annak lakója.

5