Prágai Magyar Hirlap, 1930. február (9. évfolyam, 26-49 / 2247-2270. szám)

1930-02-23 / 45. (2266.) szám

4

PANASZKÖNYV

Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR

A pesti újság ma legjobban egy panaszkönyvhöz hasonlít. Olvasd benne a politikai rovatot: akár kormánypárti, akár ellenzéki

hangot hallasz, csak panaszt hallasz. Olvasd a fővárosi rovatot, a közgazdaságot, a közegészségügyet, — panasz, panasz, panasz. Panaszkodik a gazda, a kereskedő, iparos,- ügyvéd, orvos, hivatalnok, színházigazgató, színész, — nincs olyan kategóriája az embereknek, amely áe panaszkodna a nyilvánosság előtt. Mindennap tart ülést valamely társadalmi réteg, érdekeltség, foglalkozási cég s ezen az ülésen egyebet se tesznek, mint panaszkodnak. Olyan a színe a dolognak, mintha querulánsok nemzete lennénk, akik élvezetet találnak abban, ha a nyilvánosság elé léphetnek panaszaikkal s ezeket a sajtó segítségével oda-adresszálhat- ják valamely felsőbbséghez. Ha máshoz nem, akkor a legendás sóhivatalhoz.

Csakugyan jogosak ezek a panaszok és olyan rosszul állunk minden téren? Ezt én nem tudom megállapítani, mert csak a magam foglalkozásának körében ismerem pontosan az állapotokat. Ha ezeknek az ismereteimnek az alapján akarok általánosítva ítélni., akkor azt kell mondanom, hogy alighanem minden panasz jogosult. Különben is, miért panaszkodnának az emberek, ha nem volna igazán bajuk? Lehet, hogy vannak a panaszokban túlzások, a panaszkodó mindig szeret több-kevesebb túlzással nyomatékot adni panaszának, de végeredményben a modern diagnosztika minden kutatóeszköze szerint mégis csak azt kell megállapítani, hogy nagy bajok vannak. Bizonyára nagyobbak, mint valaha.

Most aztán a panaszkodók sorába beállt az is, aki eddig gőgösen és szerényen hallgatott a maga bajairól, talán azért, mert nagyon is ei volt foglalva mások bajainak vizsgálatával és nyilvánoeságrahozatalával. Ez az uj panaszkodó az irodalom. Nem, mintha eddig nem lett volna semmi baja. Az iró, aki nyomorog, egyike az őstémáknak. Nemcsak Csokonai irt száz- egynéhány év előtt vígjátékot „az is bolond, aki poéta lesz Magyarországon44 alcímmel, nemcsak Murger irt regényt az irodalom és művészet nyomorgóiról. Minden kor krónikája tud egyet-mást erről a témáról Abban a békeidőben, amelyet ma mi hajlandók vagyunk úgy nézni, mint minden idők legboldogabbikát, szintén voltak olyan irók, akik nem tudták .tehetségükkel megkeresni a mindennapijukat, akik nem kaptak munkáikra kiadót, vagy ha kaptak, valóságos szégyenbért. kaptak értük s akik kénytelenek voltak mindenféle más foglalkozási vállalni, hogy megélhessenek. Emiatt 'itt-ott hangzottak panaszok minden időben s a költő és a sorsharag mindig szinonim fogak mák maradtak. Most azonban nem egyéni, vagy szórványos panaszokról van szó, hanem úgyszólván kórusban zeng föl az irodalom panasza. Bizony, beállottunk, mint külön dalárda, abba az óriási kórusba, amelyben benne van az egész ország s amely folyton az ezerféle bajok szériáit zengi a nyilvánosság elé. Szabó Dezső „coriolanusi gesztusa44 még csak tekinthető elktllönzött egyéni esetnek, egy, az egész világával meghasoniott tehetséges ember káromkodásának, vagy humbugjának. De ha Kosztolányi Dezső, a mindenképpen beérkezett, kitűnő erkölcsi és legalább is tűrhető anyagi pozíciójú költő is föláll a Magyar írók Egyesületében, megdöbbentő szavakkal szól az iró rettenetes helyzetéről és fölveti a kérdést: érdemes-e egyáltalán ennek a nemzetnek írni, nem volna-e jobb, ha valamennyien félredobnák a tollat, s ha erre az izgatott fölkiáltásra, mint egy visszhang, fölzendül a sajtó, — akkor már nem Kosztolányi panaszáról van szó, hanem az egész irodaloméról Itt tényeknek kell lenni amelyek ezt a panaszt támogatják.

Vannak is ilyen tények. A magyar iró ma ÖG&zehasonJithatatlanul nehezebben él, mint azelőtt. Még olyanok is, akik a tekintély és népszerűség előterében állnak, komoly gondokkal küzdenek. Föl tudnék Borolni tehetségre, tekintélyre elsőrendű irót vagy egy tucatot, aki nem tud határozott feleletet adni arra a kérdésre: miből él? Egy átlagos terjedelmű regényért, amelyen eldolgozik az iró öt-hat hónapig, nőm kap többet, mint családjának egyhónapi mérsékelt polgári igények szerinti eb tartásának fedezete. A lapok egy tárcáért átlagban annyit fizetnek, amennyi egy egészen olcsó cipő ára, sfcb. Egy sereg bizonyitó adatot lehet fölhozni arra, hogy írónak lenni ma Magyarországon vajmi nehéz és hálátlan foglalkozás.

Az okok részint általános természetűek: az ország kicsisége, a publikum szegénysége a rossz gazdasági viszonyok miatt stb, Részint azonban speciálisan irodalmi bajok okai: a közönség csaknem egészen elfordult a másodsorban való Íróktól énlek löd ésével csak néhány kedvencét tűnteti ki, nem éppen irodalmi szelekciós szempontok szerint. A sajtó egyre kevesebbet foglalkozik irodalommal, nemcsak, hogy egyre ezükehb teret szán az irodalmi ügyek és uj könyvek megbeszélésének, hanem egyre kevesebb olyan természetű közleményt hoz, aminek megíráshoz íróra van wzükség, az Újságban a riporter végleg legyőzte az irót. Óriási a túltermelés, mint külfluien minden pályán * a produkálók egyre nagyobb része nem tudja produktumait elhelyezni, — itt is, mint a mezőgazdaságban, é fiók esi t/ési válság van. Mozi, rádió sok embert elvon egykor megszokott olvasmányától

tootAWAmi'HIrmp

raa—iinwi in

1930 február 28, riinflmup.

Valóban, nagy bajok vannak. Jól mondta Csokonai: az is bolond, aki poéta lesz Magyar országon. Csakugyan bolond, hivatásának bo londja. Mert az irói mesterség nem csupán élet pálya, kenyérkereset, sőt nőm is csupán hivatás, hanem bizonyos neme az őrületnek is. Másképp nem volna magyarázható, hogy ilyen csekély kilátásokat nyújtó, hálátlan és nehéz pályára annyira tóduljanak az ©Éberek. Mert tódulnak, egyTe-másra./Nincs hét, hogy egy- egy eddig nem hajlott, ismeretlen névvel ne találkoznánk a lapokban & hogy ne hozna például nekem egy teljesen ismeretlen embertől származó uj verses, vagy novellái könyvet a posta. Hát még abányan még csak kísérleteznek s nem tudtak eljutni a nyomtatásig! S ez a bolondság nagyon sok esetben gyógyíthatatlan. Hányán vannak, akiket egy élet tdjes sikertelensége sem tud kigyógyitani abból a kényszerképzetből hogy írónak született!

A tollat eldobni nem fogjuk. Bennünk van az írás szent tébolya. Nem azért Írunk, mert akarunk, mert érdemes, hanem azért, mert muszáj.

I Alapítva im Telefon Sfc

V) s >

^ . a I

A fcreg, porcelláa

aaxykereaketi&K* *

'

KOSICE, FS-ntca 19. '

Nagy választék. Jutányos árak.----------------------------------------------- —. .... ------—1—-------------------- Ki

sebbségi irodalom

Irta: MÁRA ISÁNDOR

Budapest, február 22.

Elmúlt vasárnap a budapesti közönség feltűnő rokon szén vétől fogadva mutatkozott be itten a szlovenszkói magyar irók egyik csoportja. Ezt a bemutatkozást azoknak a szlovenszkói íróknak részéről akik ez alkalommal nem látogattak el Budapestre, bizonyos udvarias, de határozott kommentárok kisérték, melyeknek értelme annyi, hogy a szlovenszkói magyar irók másik csoportja nem azonosítja magát az „Uj Auróra*1 cimü pozsonyi évkönyv íróinak és költőinek világ- nézletével, vagy, ha úgy tetszik, irodalompolitikájával, s bár megad minden tiszteletet e csoport művészi és politikai jóhiszeműségének, de ugyanegy dobogóra mégsem áll ki vele, mert az irodalom körül más hitet vall és másképpen vallja. Most aztán itt vagyunk a közepében: s aki Budapesten figyelemmel kisérte a közelmúltban azokat az irodalompolitikai kritikákat és véleménynyilvánításokat, mellyel a magyar írók egyik csoportja féltékenye® és izgatottan kommentálta egy irói csoportnak s különösen néhány írónak nyíltan balról jobboldalra, ellenzéki oldalról hivatalos konzervatív oldalra való átvonulását, a tengerszem-elmélet igazolását láthatja abban, hogy az utódállamok magyar irodalmába®, e megrekedt kis tengerszemekben ugyanolyan apály-dagály játszik le, ©gyi dó- ben a magyar irodalmi élet hullámzásával. Nekik is van jobb- és baloldali Irodalmi- komplexumuk odaát, konzervatív magyar és haladó európai, szélső internaciomális és szabódezsősen fajtisztitó, s nekik van ezenfelül különleges kisebbségi irodalmi komplexumuk, amit úgy kell érteni, hogy az idegen fajtákhoz csatolt magyar kisebbség íróinak különös feladata az általános emberinek ápolásán túl a különlegesen kisebbségi magyar öntudat ébrentartása. Mindez van: hogy melyik mit ér, mennyire öntudatos és jóhiszemű, s ért ék számban egymáshoz hogyan viszonylik, ne firtassuk most, kíséreljük meg távolabbról és egységes irodalmi szempontból nézni a kisebbségi magyar irodalmat

ők jól tudják, a szlovenszkói magyar irók (kikhez e sorok íróját az odatartozás örök nosztalgiája kötözi), hogy problémáikat nem lehet Erdély magyar irodalmának problémáival párhuzamosan mérni, — ne essünk ismétlésekbe, s ne szajkóljuk el újra, amit ők éppen olyan jól tudnak, mint mi, hogy Erdélyiben mindig élt és él ax „erdélyi lélek", mig a szlovenszkói magyar Íróban nem élt, tehát nem is élhet egy speciálisam szlovenszkói magyar lélek — ez a lélek lehetett magyar vagy nemzetközi vagy forradalmi vagy renegát, de semmiesetre sem lehetett szlovenszkói magyar lélek, mert ez fából vaskarika — éppen úgy nem lehetett, ahogy nincs külön bretagmei francia, vagy toscanai olasz lélek, hanem van francia lélek bretag- nei tájszólással vagy német lélek rajnai táj- szólással, vagy elzászi lélek tegnap őszintén német, e pillanatban őszintén francia tájszólással, — a szlovenszkói magyar Írónak nem volt külön magyar nyelve, mint az erdélyinek, évszázadokon át alakult külön kisebbségi öntudata, — a ha ma van, úgy frissen tett szert reá, • egyelőre inkább zászló a kezében, mint vér a vérében és ösztön parancsa az idegeiben. Ha egy olyan izgalmasan sokrétű kul túr közösségből, mint volt a háború előtti magyar irodalom, egy olyan nagy a kulturális minőségben legel só rangú magyar tömeg leszakad, mint ez a mai Szlovenszkó területén a magyarsággal történt el lehet képzelni e fájdalmasan izgalmas élménynek olyan Irodalmi visszhangját, a megrázkódott léleknek olyan megnyilatkozásait, melyek a

legmagasabb irodalmi mértékkel mérve Is, éppen apón.tanításukban, elsőrangúan figyelemreméltóak. Kritikai szempontból teljesen közönyös, hogy egy költőt a nemzeti lélek megrázkódtatása irodalompolitikailag miféle hangokra hangol: nemzete bukásán őrjöngő Vörösmarty „Vén cigány “-a a forradalmárhoz éppen olyan erővel szól mint a múltat visszamerengő konzervatív honfibúhoz, mig ugyanakkor a nemzeti búsongás konjunktúráját elzöngicsélő, Írástudó „istenfiak", Pe- tófi-imitátorok a hazafias szócsávák Legtü- zeeebbjeivel sem tudtak a didergő magyar léleknek egy gyű fán yi meleget adui. Aki nagyon benne él az írás boszorkányimühelyé- ben, az sejti, hogy a költőt soha nem az teszi, amit mond, hanem az erő, amivel mondja. Igaz, hogy ez az erő, ha abszolút, az emberi értelem és öntudat olyan mélységeiből süvölt elő, hogy lokális érdekű a egyáltalán valamilye®fajta „érdekű" mondanivalót nem is sodorhat. Nőm hiszem, hogy tévedek, vagy 'bárkit is alábecsülök, ha azt hiszem, hogy ez a kisebbségi magyar irodalom se Szlovénsz- kóban, se Erdélyben nem reagált a* öt ért megrázkódtatásra olyan visszhanggal, hogy akár csak egy olyan, igaz, világirodalmi értékelésben is legmagasabbrangu, költeményt adott volna, mint éppen a „Vén cigány". A nagy vétesz, Ady őrökének folytatója, ott sem született meg, ahol pedig atmoszférában, fogékonyságban minden inkább alkalmasabb volt születéshez, mint esőkben az időkben idehaza. Talán csak eddig nem született meg, vannak közepes évjáratok, s ez az elmúlt tiz esztendő a magyar szőllő minden dombján gyenge szüret volt. Idehaza úgyszólván a készből éltünk.

Odaát jelentkeztek költők, irők, akik magyar nyelven, magyar lírát és irodalmat Írtak, kritikai fórum nélkül, lapok és könyvkiadó nélkül, úgyszólván közönség nélkül, aminek következménye volt ennek az uj és tehetséges irodalomnak bizonyos rossz értelemben vett elvidékiesedése egyrészről, egy kritikátlanság, mely hosszai időn át dilettánsok tucatjait tűrte meg írónak, másrészről, a tehetségesek és értékesek között, bizonyos mellé-élés és mellébeszélés egymás szempontjai körül, fórum és lüktető, közönség visszhangjától fütött, élő irodalmi vélemény- csere hiányában bizonyos elmerevedés egyCsizi Jód Brőm Gyógyvíz

A kontinens legerősebb jód-brőm forrásai.

Kárje az Írókara használati utasítását. '

____ Celzffirdő.

más v

ilágnézeti és művészeti meggyőződéseivel szemben. Ott is, mint nálunk, látszólag megtörtént az, ami igazában nálunk se történt meg: kettészakadása ax irodalomnak,

jobb és baloldalra, magyar nyelven iró idegen Írókra és magyar nyelven iró nemzeti írókra, konzervati vekre és neomagyarokra, szociális szelleműek®© és elefántcsontornyo- sokra szakadt az irodalom. Itt aztán már csak tartsunk Ignotus-szál, akt azt mondta; „Irodalom pedig csak egy van: az, amit irók írnak." A szlovenszkói magyar irodalomnak kétfelészakadása kritikai szempontból teljesen közömbös. Az a fontos, amit írtak. Ha e tiz esztendő „kisebbségi irodalmát" elemeire bontjuk, éppé® fi szlovenszkói magyar irodalom felmutat egy olyan jelenséget, mely ax egyetemes magyar irodalom legutóbbi szakaszában feltűnő és önálló. Iparkodom megtalálni e jelenség pontos elnevezését.

Ennek a kis, elszigetelt, a Tmdapesrti irodalmi börzét nem egészen jogosan megnem- órbéssel vádoló kisebbségi irodalomnak

(mely nem is sejti s nem hiszi, hogy minden nyomorúság mellett milyen kéziratéhség van budapesti könyvkiadók és szerkesztőségek szobáiban valóságos irodalom után, akárhonnan jön s akárki irta), szóval e kisebbségi irodalomnak, s legkülönb képviselőinek legfeltűnőbb vonósa bizonyos eieurópaiasodás. A szó rossz és üteme lomha, de nem tudok pontosabbat. Ezek a „vidéken" élő, balsorsukat gyakran hangoztató irók lélekben s e tiz esztendőben, közelebb kerültek ahhoz, amit európai léleknek szeretnék nevezni, aminek egyelőre csak sűrűsödő leheletét érezni, s amiben hinni s amiért élni európai embernek talán ma egyedül érdemes, közelebb kerültek, hangjukban, magyar beállítottságukban, műveltségük érdeklődési fokában, mint az átlag itthoni magyar iroda'om. Amig mi azon vitatkoztunk, hogy ki közülünk az igaz magyar, addig ők, szegények, kiknek ezt a problémát a nagy fordulat első öntudatává] el kellett magukban intézniük, valahogy úgy, ahogy egy hajórakbmány kínai letelepítve a sanfranciscói kikötőben nem vitatkozhat többé azon, hogy ki közülük a száz- percentes ki®ai, hanem feltétlenül kínai lesz rögtön mind az őket bekebelező idege® fajtával szemben, © . kisebbségi öntudaton tul, mely automatikusan következett be, uj és izgalmasabb behatásokra kellett magukban választ találni ok. E technikai világiba®, rádió-argotíban szólva, amíg cmi itthon a helyi leadó nagyon erős zajától és lokális koncertjétől csak zavarosan hallottuk a külföldi le- adók nagy hullámait ax esztendőkben, addig ők, ott „vidéken" közvetlenebbül „fogták" Európa nagy állomásait. Amíg tehát nálunk ax irodalom politikai értelemben szakadt csak jobb és baloldalra (ami az irói produkció valeurjére mélyebb érteiméiben közömbös, mert a konzervatív zsenit, ha van s ha lenne, jobban megbecsülöm, mint a haladó és forradalmi kontárt), az náluk mélyebb, intellektuálisabb kétfelészakadás volt: maradt egy csoport, mely a lélek kristályé elektornál finomabb és titokzatosabb felvevőjével csak a budapesti leadót iparkodott hallgatni a tiz esztendőben s zengeni tovább, s egy másik, mely lelke sugárkörét beállította az európai koncert hullámaira. Ha tehát kettészakadt „kisebbségi irodalomról" beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy ez a megnyilatkozásaiban gyér, formájába® s főként ellenőrzésébe® néha primitív szlovenszkói magyar irodalom más értelemben szakadt ketté, mint a mai odahazai magyar irodalom. Bármily sajátosan hangzik, ez át nem értékelt és kevéssé megszűrt szlovenszkói magyar irodalom európaibb beállítottsága ma, mint az átlagos magyar irodalom, melynek vaunak európai lelkű és értékű zsenijei, de átlagos európai beállítottsága nincsen. Igaz, hogy a szlovenszkói irodalomnak, © pillanatban legalább, éppé® a nagy szólistáit nem hallottuk eddig, — csak a programot ismerjük, mely föltétlenül európai.

Ami e kisebbségi wodalmou, s aamak két- féleségén, segíthet, s amire szükség© vau, ugyanaz, ami nélkül a mi irodalmunk általánosságban sorvad és sekélyesedik: a tiszta

és becsületes irodalmi kritika. Minden más mesterkedés fölösleges és káros. Az a kritika, mely nem tisztel mást, csak a mű irodalmi erejét. E kritika nélkül, melynek a határokon innen és túl a magyar irodalom egyformán szűkében van, minden gíz-gnzha nő és összeloncosodik, — nemcsak az uj. de ax ax évjárat is, melynek hiteléből eddig ax európai kritika ©lőtt eléWegéltttnk.

A NAGYSZÁJÚ HÖLGY

Fogorvos: Nem szükséges ennyire kitiltani a száját, asszonyom.

Hölgy: Hiszen azt mondta a doktor «r, hogy nagy fogót kell használnia.

Fogorvos: De én magam kint maradok.

(Le Pélo M&ioí) i