Prágai Magyar Hirlap, 1930. január (9. évfolyam, 1-25 / 2222-2246. szám)
1930-01-19 / 15. (2236.) szám
1>RA:GAlMAGtAttHÍ RIiAP MŰSORON KÍVÜL Írja: MÁSAI SÁNDOR — A TÁRSASÁGBÓL — (DukoaycBA* lile* A lapokban olvasom, hogy a budapesti állatkertien az, elefánt egészséges boruyunak adott életet s az újszülöttet rögtön szét is taposta. A hír előkelő helyen jelent meg a lapokban, nem csodálkoztam volna, ha ebbe a rovatba illesztik: „A társaságból“. Ilyenkor látja az ember, milyen keveset tud és hall az állatokról, melyek az emberrel párhuzamosan szerepelnek a világ műsorában g a lapokban alig esik szó róluk. Alig tudunk valamit az állatok társaságáról. A híreket, melyek ebből a párhuzamos világból érkeznek, általában eldugják a szerkesztők, fanyar vicceket facsarnak az állatjelentésekből. Itt, rögtön az ember mellett, létezik egy titokzatos világ, melynek lényegéről nem tudunk semmit. Csak szokásaikat ismerjük, jelenségeiket, de lényegét az állatéletnek éppen olyan kevéssé sejtjük, mint az elektromosságét. Néha, ha az állatok titokzatos szemét vagy mozdulatait bámuljuk, feldereng valami emlékezés, homályosan, mintha a pályaudvar tolongásában ismerősen felvillan egy arc s érezzük ez valami vidéki rokon — s már el is tűnik. Nem tudunk semmit. Azt se tudjuk, fejlődnek-e az állatok, talán az überállat felé vagy csak korcsosul- nak? Csak azt tudjuk, mint a múltkor egy hozzáértő megmagyarázta nekem, hogy az emlős vadak rövidesen kipusztulnak majd a föld színéről. Ki lehet számítani, mikor? Olyan irtózatosan pusztítja az ember a vadat, hogy egy idő múlva a háziállaton kivül nem lesz emlős állata a főidnek. Marad az ember, a hüllők, a rovarok, halak és madarak. A orangután már kipusztulóban van, magányos családokban él, úgyszintén az elefánt, a víziló. Az amerikai bölény már kipusztult. Ezt a gyermekgyilkos elefánt-mamát személyesen ismerem, nem követek el indiszkréciót, ha bevallom, hogy barátnőim közé számítom. Reményteljessége idejében többször meg is látogattam. Ez az állat hisztérikusan szenvedett a fogságban. Alig két hete, hogy utoljára láttam, kettős vasrács választotta el a világtól, a homályos cement-börtönben, ahol világosság alig érte s mozdulni is alig tudott, rettenetes idegességgel járt fel és alá ez az állat, két lépést jobbra, két lépést balra, bőgött és trombitált. Meséltem neki a városból híreket, oda ae figyelt, szenvedett. Nem értek az elefánt-pszichológiához, nem tudunk az állatokról semmit. De a híradásban, hogy agyontaposta újszülött bornyuját, van valami megdöbbentő. Mit gondol és mit érez az óriási állat? Nem tudok arról, hogy Afrikában, a szabadban, agyontaposnák az elefánt-mamák újszülött bébéiket, azt se hallottam, hogy gonosz elefántok kitennék a világba csecsemőiket, se azt, hogy hirdetnének a lapokban s örökbeadás céljaira felajánlanák gyermekeiket. Általában az az információ, hogy az elefántok gonddal és gyöngéd szeretettel nevelik fel Afrikában csemetéiket. Ha a budapesti elefánt agyonverte a magáét, egészen biztosan oka volt reá. Ki- hordta azt a 83 kilós babát s közben gondolkozott. Ne hárítsunk mindent a viszonyokra, de kétségtelen, hogy az elefánt tudta, mit csinál, ő tudta, hogy nem olyan nagy mulatság a budapesti állatkertben egy életen át elefántnak lenni. Igaza van, megértem. Párisban január elsején kitiltották a város területéről a lovakat, rendelettel, miöt 1871- ben a könnyű hölgyeket az ostrom idején. Nem hiszem, hogy a lovak visszasírják Páriát, nem hiszem, hogy az öreg lovak lihegnek és nyerítenek igy: „Páris, ah Páris, fény városa.'4 Nagyon keveset hallunk csak a titokzatos állat-társaságról. Itt élünk egymás mellett a földön, állat és ember, szerveink azonosak, táplálékunk, gerjedelmeink, vágyaink, bánataink hasonlatosak 8 nem tudunk egymásról semmit. A londoni pávián-társaságból hozott most valaki egy hirt, továbbadom. Különben az angol lapok is Írnak erről. A londoni állatkertben van egy páviántelep, harminc család. Ezek a páviánok nagy elkerített, barlangos helyen tanyáznak, az ügyelők nem zavarják a telepet s tudósok figyelik évek óta ennek a pávián-törzsnek életét, szokásaikat, beszédüket (Mert beszélnek is: a majomnyelvnek körülbelül nyolc- tíz szava van, egytagú szavak, melyeket visz- szatérő alkalmakkor mély, gutturális hangon használnak. Mozdulattal persze többet fejeznek ki, de rendszeresen beszélnek is.) Rx a pávián-törzs bizonyos relatív értelemben szabadon éli a maga törzsi életét. Megfigyelés alatt vannak, esztendők óla. Megfigyelik társadalmi berendezkedésüket, titokzatos hierarchikájukat, szerelmi és "szociális óletberendezkedésüket. Mindez izgalmasan érdekes, de nem tudom itt részletesen elmesélni. Aktuálisan a következőket jelentik: A londoni pávián-törzs kél csoportja között néhány hete háború tört ki. Komoly szervezett, öntudatos háború. Rendszeres és agyafúrt csatározások folynak. Ha gorillákról lenne szó, azt lehetne mondani, hogy gue- rilla-harc. De csak páviánokról van szó. A háború oka ismeretlen. Egyes megfigyelők azt állítják, hogy egy nőstény hullája volt a hadüzenet oka. Egy pávián-nőstény elhalálozott s a törzs két részre szakadt, mindkét párt magának követelte a hullát. Rettenetes háború kezdődött, a nőstény teteme ott feküdt a csatatér közepén, harcoltak érte a végkimerülésig. Az ütközetek e pillanatban, mikor e sorokat írjuk, még dühöugenek. Az emberek neutárlisan szemlélik a pávián-háborút, nem avatkoznak be, várják, mi lesz belőle? Halottjai, sebesftltjei vannak a pávián-háborúnak. Az angol lapokban Höferje is van. Lehet, hogy a páviánok a harc hevében már el is felejtették a háború igazi okát, ahogy a vége felé Menelaus se Helénáért ostromolta már Tróját, meri már benne volt. Rég elfelejtetté Helénát, ahogy a páviánok elfelejtették a nőstényt, de verekednek, a háború oka feloldódott a háborús akcióban. Afghanisztánból sincsenek jó híreim. Hágából se. Több hírem nincsen. Nyíregyháza, holló, vonaikésés — Ulinapl ó— Mai KARINTHY FRIGYES 1930 január. Már Pesten kezdődik & baj, utolsó percben érem utói az induló vonatot — freudista felfogás -szerint gátlásom van Nyíregyházával szemben, öntudatlanul nem akarok menni. Általában az ember nem akar menni sehová, ehhez nem kell freudizmus. A tehetetlen anyagot győzi le bennünk a hit, akarat, vágy, kötelesség. A világra is sírva és ellenkezve érkezünk meg. Jobb állapotot hagyunk ott a rosszabb kedvéért? Selten kommt waa Beeseree naciv. * Hosszú az ut, nyolckor, ahogy megérkezem, lehet öltözködni, borotválkozni, az előadás kezdődik. Baltzár püspök ur már a dobogón van, a keresztény igazságról beszél, áhítattal fütött hangja a Tefortnátu* templomfalak tiszta képzetét idézi A biblikus szavak közt megüti fülem egy modern kifejezés: Pilátust „jóakarata, ideges emlber“-nek nevezi Abban a pillanatban látom a figurát. Figy elmesen, ösr- szrhuzott szemmel nézi a rejtelmes vádlottat, rokonszenves neki, csaknem atyai jóindulatot érez, minden erejét megfeszíti, hogy megértse, belelásson a keleti rejtelemnek e számára ide- genszerü mélyébe — római barátaira gondol, a filozófusokra, akik türelemre és szerénységre tanították. Szeretné megmenteni, segítő kérdéseket tesz fel. Hiába, a vádlott nem védekezik s amikor erőlteti a dolgot, egy rövid, gyors szóval az „igaz.ság“-ra hivatkozik. Pilátus meghökken —■ aztán reménytelenül legyint. „Micsoda az igazság?4* kérdi, de már nem is a vádlottól, inkább maga elé mondja a szavakat, megfordul, visszamegy székéhez szórakozott fáradtság lepi meg. A vádlott kicsúszott támogató kezei közül, nem lehet segíteni Tajta, a vádlott meg akar halni, ennyi az. amit világosan lát, a többi homály, köd, ideges vibrálás. ♦ A dobogón jól érzem magam, holott sejtelmem sincs róla, hogy kezdjem, milyen hangot üssek meg. Mostani lelkiállapotomból sokmindenfélére telnék, a rikácsoló filippikától kezdve egészen az enyelgő csevegésig. A várakozóan feszült arcok mosolyra ingerelnek — biztatóan és barátságosan mosolygok a közönségre, mintha i/fkább én várnék tőlük valamit, valami megnyilatkozást, egy szót, amitől olyan egyszerűvé válna az egész, mint mikor két ember beszélget. Úgy látszik, megértettek, anélkül, hogy egy szót szóltam volna, az ismeretlen arcokon felvillan a földgolyó nemzetközi jel'beszédnek legáltalánosabb, legceal- hatatlanabb &zava, az egyetlen bizonyos jel, hogy emberrel van dolgunk, a jel, amiből két ember akkor is felismeri egymást, állatok, növények és komor istenek közt, ha az egyik állatbőrbe bujt — felvillan a mosoly « közönség nevű, sokfejü embertársam szája, a két tenyér, összeverődik. Most már mindegy, miről beszélek, fő, hogy a harmónium sokféle billentyűi között leüthetem kedvenc billentyűmet: az úgynevezett voce humán a-1. * Vacsoránál Péter tanár ur beerél Nyíregyházáról, miután meglepetve és örömmel konstatálom, hogy milyen szép, tiszta, világon Csehszlovákia eqyetlen szépirodnlrrv képes hetilapja o KCév»es Hét Gazdag tartalommal leletük meg minden ciütőrtökr n város ez. Eszembe juttat ja, hogy Jókai regényes világát, a Magyar Nábobot s a többieket, ez a környék inspirálta — duhaj vadászatok és büszke tivornyák emlékét idézi, a régi magyar arisztokrácia isteni önérzetének megannyi példáját. (Erről jut eszembe Hunyady Sándor kedve* darabja, a „Júliusi éj»zaka“ furcsa, ize* coektaiL, a naturalizmus fanyar ized a a romantika tüze* pálinkájából: ezt az italt Bródy Sándor tadta csak igy keverni — a fiú, hála Istennek, örökölte a receptet.) ♦ Taliga. Specialitás ezen a vidéken, kétkerekű bem ok futó, a római verseny kooeikra emlékeztet. Retten ha ülnek benne, a kocsiénak már csak lábaink előtt guggolva marad hely, de ebben olyan gyakorlata van, mint valami kínainak. Szédítő iramban száguld velünk e légié* jármű, a fagyott utón. A kiserdőn át hajtunk, eél a tündéri Sóstó. Téli erdő. Elvarázsolt csodavilág, csupa üvegbőL Itt gnómok é* törpék jártak, egy egéírt nemzedék, csupa ihletett mester, Lionardo-i é« Cellini-i a kristályűveg ötvösművészetének. Buracóban és Muranóban láttam csak valami halványan hasonlót, de messze elmarad emö- gött. A fák, megannyi felforditott űvegcsillár, ezer, atprólékosan kidolgozott prizmájukkal, csengenek és bonganak — üvegmadarak ülnek az tivegágakra, üveglombok és levelek fantasztikus szövevénye csillog dermedten s lent üvegből van a pázsit és minden fűszálat külön művész készített remekbe. Hazafelé, egy mellékösvénye®, a szikrázó, jeges ut fehérségében sötét folt. Lovacskánk felhorkan, óriási, éjfekete holló teteme fekszik előtte, keresztbe. Karma, csőre égnek mered — ünnepélyesen fekszik a fehér ravatalon. A tél terítette le? Varjak keringenek körülötte, hogy kivájják a szemét. Elmenőben lehajoltam és odasugtam ueki: „Sohasem!44 * Tizenegykor délelőtt epikureusi kényelemmel helyezkedem el külön fülkémben, amit közvetlenül az ótkezőkocsi mögött választottam. Remek programot csinálok a hatórás útra, élvezni fogom a technika áldásait. Ki- készitem kedvenc könyvem, papírt, ceruzát — jól fogom érezni magam, egy órakor átsétálok a szomszédba, hallom* remek lesz az ebéd, utána egy kis szunyókálás, aztán rádió — észre se veszem, mire megérkezünk, pompás dolog egy ilyen gyorsvonat. Debrecenben egy kicsit leszállók, csak úgy, kalap-kabát nélkül, újságot venni, hogy az se hiányozzék. Az állomás előtt eltréfálok egy szőkefürtü kisfiúval. Aztán előkelőén kisétálok a perron- fa, hidegecske van, kezdek fázni, jó lesz már a meleg kupében. Gyanúsan üres a sin. Pardon — a pesti gyorsat hová tolták? A pe&ti gyors? Az, kérem, éppen noet futott ki, ahon van, még látni a füstjét. Itt állok, kalap és kabát nélkül, poggyász nélkül, hajadoofőtt, a téli tájon, az Alföld kellős közepén — ogv pillanat alatt kicsöppenve a kultúra áldásaiból, mngamrahagyva, téli eTdŐ kopasz és meztelen farkasa. Darabig a sin mellett szaladok, de a vonat nem áll meg. Az állomás előtt kopott autó. Hová tetszik szaladni? Beugróm, már az ülésből kérdezem: melyik a legközelebbi állomás? Hajdúszoboszló, harminc kilométer. Bravó, indulás, tiz pengő külön jutalom, ha utolérjük a gyorsvonatot. Hajdúszoboszlón mindössze két perccel kés- sük le a gyorsat, még látni a füstöt. Repülőgép, rakétahajó sehol — hallatlan, micsoda ország! — legalább a hétmérföldes csizma ke- Ttilne elő, a magyar mese helyszínén volnánk, vagy mii Nincs máé hátra, az ur a pokolban is ur, hanyagul és könnyedén benyitok az állom á/sfőnökhöz, mintha a másik szobában tartózkodtam volna, évek óta, csak ő nem vett észre. Kissé csodálkozik lenge öltözékemen, de mikor bemutatkozom, jót nevet és egészen természetesnek találja, hogy egyszerre csak itt vagyok — egy humoristának, gondolja, mi az? biztosan az előszobába akartam kimenni, otthon, de aztán inkább lesétáltam ide Szo- boezióra, a sínek mellett é* moet szórakozottságból hozzá nyitottam be. így utaztok ti, jegyzi meg sokatjelesntően, aztán kicsit elkedvetlenedik, hallván, hogy volt nekem kabátom és poggyászom is, csak elvitte a gyors. Sürgöny ciegy Püspökladányba, hogy tartóztassák le ezeket a holmikat, engem, mint poggyászt, feltesznek a személyvonatra. És muci itt döcögök, árván, elhagyatva, éhesen « a nyálam folyik, ahogy szép, lefüggönyözött kupémra gondolok, ahol egyedül lóg a kabátom — eleinte csodálkozott kicsit, de azóta talán már el i* felejtett, leült a helyemre, feltette bársony gallérjára a kalapomat, benyúlt a zsebembe, kivette Kleopátra szerelmi életét és jóízűen olvas ée képes ebédelmi ie helyettem. . Püspökladányban azzal fogadnak, hogy a gyors elment, a kabátot neon találták. Sürgöny, Karcagra, Ujezállásra, Szolnokfi, CeglédT©! Az egész vonalon ott áll, készenlétben, a felriasztott helyőrség. Estefelé, mikor már minden reményt feladtam, egy sötét, apró kis állomáson, ahogy a vonat éppen döcögni kezd, beburkoltfejü alak szalad az ablakom alatt... Valamit kiabál, a poggyászomról... Egy pillanat múlva az ablakon berepül, kitárt szárnyakkal, a kabátom és zokogva átölel. Apám! Fiam! Nem is kérdem tőle, hová tette a kofferemet é3 a sálomat. Egészen át van fázva. Gyorsan felveszem, hogy átmelegfrsem dermedt tagjait. A kalauz valamit magyaráz, holmi vonatkísérőről, akinek egy ur állítólag átadta a kabátot, hogy adja be nekem, ha arra visz az utam. Nem hiszem az egészet. Nem láttam én semmiféle vonatkísérőt. Maga a kabát volt az, biztos vagyok benne —• feltámadt benne a lelkiismeret, vagy elfogta a szabadságvágy — kiugrott az ablakon é« három órán át lebegett és csuszkáit és röpködött a sötét, hideg téli táj fölött, elveszve, kiábrándulva a szabadságból, míg végre megpillantotta gazdiját, egy döcögő személyvonat ablakában, árván, dideregve, kabáttalanul. Megigértetto velem, hogy máskor jobban vigyázok rá. Legalább is télen. Telek A. Sándor: HAJÓK Mikor tavaszba borult az élei, Kétfelöl virág szegte a partoi. Fehér vitorlák feszüllek rajta S « ringó sajka Szent álmot hozott * m révbe < tartott. Mire nyárba ért szeles szél fuja Borzolta fel a ringó habot . . . Feldúlt fövényről köszönt ránt « mait Virág, fű lehullt S tépett túlóra húzta « kajái . . . 8 hogy eljött ae óta, rugó ér felett Kettétört árbóc, vérző sóhajok Rengnek a vizen ... a vét sikolt alant..« S immár céltalan Ősik m hajói fekete habok . „ , óUplW* 18331 Tifilm Mt ^ «— i ®r*g, parcellás 'ff*# Mgyktttaludésa 0 ' A [ \ ■ K O S I C E, Fő-utca 19. Hagy választék. Jmtánjoe árok. 4 —n rn ~ ~*n~i fiz 1930 január n, riiáwif
