Prágai Magyar Hirlap, 1930. január (9. évfolyam, 1-25 / 2222-2246. szám)
1930-01-12 / 9. (2230.) szám
lf60 imáiét H, rmeégnsp. 4 awiTjam A haldokló császár Irta: EGRI VIKTOR Napóleon életéről már annyi tojsz filmet c.sinaűtak, hogy az első szerencsés kísérlettel, az első igazi Napoleon-filmmel érdemes behatóan foglalkozni. Ábel Gance, a szcenáriumiró és Lupu Pick, rendező, feladatukat a legnehezebb oldaláról próbálták megközelíteni. Az eddigi filmek a fiatal tüzérhadnagy fanatizmusáról és hataloméhségéről, a konzul diplomatikus mesterkedéseiről és törtetéséről, apró szerelmi kalandjairól vagy a Grand Armée diadalmas hadjáratairól, a koronázásról, a Császárról szóltak, akit a komédiás Talma tanított a méltóság és uralkodás pózaira. Az elbai fogságot követő száz nap is hálás anyagnak bizonyult ragyogó kosztümök és uniformisok felvonultatására, a kiccshez szoktató néző szemének elkápráztatására, a rendezés nagyszerű apparátusának megragyogtatására, mellyel ezek a hamis gesztusokkal, álpátosz- szal teli történelmet hamisitó tömegnek szóló filmek készültek. Papirmasé, gipsz és díszlet életes miliő helyett. Hangsúly az elcsépelt történelmi pillanatokon, nem pedig az emtferen, a történésanyag voltaképpeni elindítóján és mozgatóján. A francia szcenáriumiró és a német rendező ott kezdik el Napoleonfilmjüket, a Szent Helénát, ahol elődjeik abbahagyták: a Waterlooi bukást követő menekülésnél, annál a történelmi momentumnál, amelyben Napóleon egy angol hadinaszádra száll, azzal a nyíltan hangoztatott reménnyel, hogy Angliában békés polgárként élheti le hátralévő napjait. A vendégjogot kérő Császárnak azonban meg sem engedik a partraszállást, fogoly generális lesz belőle. Ami ezután következik, unásig ismeretes a történelemből, de film ilyen becsületes akarattal, tehetséggel és főleg ilyen elfogadható, világ- szemlélettel még nem mutatta be, Európa hatalmasságainak, uralkodóinak kényelmetlen volna Londonban vendégjogot élvező lemondatott császár, aki bármely órában megkísérelheti hatalmának visszaszerzését és azért egyiknek sem jut az eszébe tiltakozni, amikor nem éppen a leghumánu- sabban végeznek vele: A trópusi Szent Helénára deportálják. Az ajacciói ügyvéd fiát, azt a parvenü kalandort, aki közel két évtizeden át rettegésben tartotta Európa kény- urait, örökre elintézik. Az uj Napoleon-film a deportálás útjáról, a szent hedénai fogolyéletről szól. Maroknyi híveivel egy patkánylakta, barakszerü földszintes házban kap szállást a múlt század bukott Altillája. Szenvedő, beteg ember lesz belőle, aki emlékeit diktálja, crvermeke után sóvárog, ájul tan lázadozik és egyre teheret- lenebbül anyjához ir meginditóan egvszerü, segélytesdő leveleket. Soha a nagy hadjáratok győzője, a hatalmi láz zsenije nem kaphatta meg úgy a nézőt mint ez a fogoly generálissá vedlett beteg ember, akinek áléit gesztusaiból nemesebben kiviláglik, hogy a maga erejéből és zsenijéből császárrá predesztinált, mint a Taimától eltanult uralkodói gesztusokból. Egy kis pocakos ember vergődik itt a trópusi nap alatt, kiszolgáltatva a sziget kormányzója önkényének, aki a császárt fogoly generálisként kezeli és a beteghez csak azért nem enged orvost, mert a császár kéri és nem a fogoly generális. Az emlékeit diktáló Napóleon mindjobban magára marad, hívei nem bírják az emigrációt, a tulzsufo- lás, torzsalkodást, kicsinyes civódásokat szül, a beteg zokszó nélkül tűri, hogy elhagyják, csak amikor már a végét érzi, akkor sir fel benne a rémület, hogy fizetett szolgák közt egyedül talál meghalni, mialatt a ház körül, lefüggönyözött ablakok előtt, de mindig láthatóan ott cirkál a szuronyos őrjárat. — Az asszony is, akihez az öregedő férfi, a magányos ember nosztalgián szerelme vonzotta, csak a halálos ágyához jön el, amikor a haldokló megtört szemei már nem ismernek rá. És a császár meghal, Európa urai fellélegezhetnek és újból jobbágysorba nyomhatják alattvalóikat. Eseménytelen éveket mutat be a film, egy lassú haldoklást, melyben a menekvésnek minden cseppnyi kísérlete is csődött mond. Szent Helénán az angol ur és kitűnő börtönőrt talált a nemes lordban, aki lakájlélekkel tesz eleget a ki nem mondott parancsnak: Végezni csöndben, feltűnés nélkül egy veszedelmes emberrel. Van a filmnek egy jelenete, melyben fehér trópusi ruhában szalmakalappal a fején a ház előtt üldögél Napóleon é« arramenő orvosa meginti, lovaglást, mozgást tanácsol. A beteg fáradtan legyint. Már nem tud lóra ülni. Minek is? Még néhány évet elhúzni igy, reménytelenül szenvedve? Jobb elmúlni már, mig hü emberek ott állnak a halálos ágynál, ezt mondja ez a kézlegyintés. — A császár hermelinpalástban ágált, koronát tett • fejére és komédiás maradt. De az ember újév napján gyermekkézből koszorút fogad el és egy pillanatig azt érezzük, hogy ez a babérkoszorú a császárt illette meg. Nincs hermelinpalást, nincs korona és jogar többé, nincsenek parancsraváró milliók, a hadvezér előtt hódoló fejedelmek, csak egy beteg emberi lálunk, egy foglyot, kit ©tv laké jl élek úgyszólván utolsó emberi örömétől foszt meg, attól a tudattól, hogy nem deportált rab, hanem szabad ember. Szomorú elégtétel edlen- iátása szemébe vá/mi, hogy silány börtönőr, szomorú elégtétel egyetlen szavával uralkodói magasságokba emelkedni előtte. A rendező legnagyobb tette, hogy Napóleon alakjához nem vette igénybe az ismert Napoleonarcu színészek egyikét sem, hanem Werner Krausszal játszatta meg és a kormányzó szerepét a legintelektuálisabb német színészre, Albert Bassermannra bízta. Wer- ner Krausz a maszkjában nem törekszik túlságos történelmi hasonlatosságra, — csak amennyire az illúzió megkívánja, az unásig ismert gesztusokkal is kimérten él, kis pocakos alakjával oly életesen mozog, hogy egészen el tudja feledtetni a színészt. Vannak pillanatok, melyekben az általa alakított sors akkor is érdekelne, ha nem tudnók azt, hogy Napóleonról van szó. annyira az emberi oldaláról fogta meg az alakot A fogoly geneAlapttva 18U TmUUm A \5 S > ^ < ! * '*”• -A A twg, porcwtláa ISjQrlutMkMUM 0 KOSICE, Fa-utca 19. Hagy válaoték. Juiámjmm ánk rális ájultságát, kis haragjait, nagy melankóliáját, a beteg gyöngéit hangsúlyozta ki és ezzel megjátszotta az első emberien jó Napo- leon-szerepet Csendes beszélgetés Tamással (Egy verskötetről szóló kritika alkalmából) Irtat KARINTHY FRIGYES Egy szóra, Tamás pagáón. Gyere, kérlek, menjünk ide félre a sarokba, beszélni valóm van veled, — persze, csak ha neked is úgy tetszik. Ugye, mindegy, halászkunyhó, vagy kávéházi sarok — az idő ée hely, sőt talán még... igen, nekem úgy tetszik, talán még a személyek se fontosak ... amikor ilyen általános és állandó érvényű dolgokról van szó... mánt amiről beszélni akarok veled ... Válladat vonod, Tamás, és egy kis gúnyos, nemjóhiszemü mosoly is átvillant piTOs képeden, tokád is megduzzadt egy pillanatra, ömhit- ten. Tudom, mire gondoltál. Furcsának találod, hogy most egyszerre osak olyan fontos lettél nekem... éppen most... éppen ebből aa aika- lomibóL, hogy először vallód be egészséges különvéleményed. Hiszen a tizenkét, derék fin közt, akikkel együtt vándoroltuk végig a Holt Tenger sómarta, könnymarta vidékét, te is ott voltál 8 nem igen vetted észre, hogy valami különleges mondanivalóm volna számodra. Inkább Jancsival, meg Petivel láttál összebújva, sokszor,-meg még azzal az alatomossal is, akinek a nevét nem ks akarom kimondani és akiről te régen sejtetted, hogy egyszer még hóhérkézre juttat engem — igen, hóhérszékre, amire te, aki most különvéleményt jelentesz be, a józan ész nevében, a többi tizeneggyel szemben, soha nem lettél volna képes. Úgy ie van, Tamás, nagyon jól tudom, az aljasság és alattomosság távol van tőled — különben hogy remélhetném, hogy mégis megértjük majd egymást? Ülj le, kérlek, ne nézz folyton oda — a töbibek majd várnak szépen, nem sértődnek meg, hogy őket elhanyagolom és éppen veled beszélgetek. Azon is csodálkozol, hogy a hangom és modorom más, mint ahogy megszoktad. Ha időt adnék, hogy közbeszólj, talán nyíltan megkérdeznéd, most ugyan mért tudok egyszerre csak ilyen világosan és értelmesen beszélni? Nagyon jól tudom, hogy neked sose volt Ínyedre a rejtelmes példázódás, homályos szavak, példázatok, amiket sokszor használtam, ha tömegekhez kellett beszélni. Mért nem kezdtem mindjárt igy, okosan, kedvesen, őszintén, emberi módon. Hát erre a kérdésre én is csak kérdéssel fogok felelni, mint ahogy két egyszerű, derék, zsidó- emberhez illik — mit gondolsz, Tamás, ha igy is tudok beszélni, nem valószinü-e, hogy másképpen nem azért beszéltem olykor, mert misztifikálni akartam, vagy másnak mutatni magam, mint aki vagyok, — hanem azért, mert ott é« akikor és azoknak számára, abban a lelkiállapotban, amiben én voltam és ők voltak, az a másféle szó jelentette ugyanazt, mint a te számodra most ez a mindennapi beszéd? Nézd csak Tamás — hiszen te is voltál már úgynevezett emelkedett lelkiállapotban — bortól, vagy szerelemtől, mondjuk, mindegy az: nem vetted észre, hogy ilyenkor az égi mannát érezzük mindennapi kenyérnek s a kenyeret égi mannának, álomnak a valóságot s az álmot va lónak? Tudom, te szívesen olvasgatod a nyájas Szókratész, akinek nincs szüksége példázatok ra — mégis csodálkoznál, Tamás, ha tudnád, hogy mi ketten, ő meg ón, mennyivel jobban megértjük egymást, mint te engem, akiről nyíltan vallód, hogy nem értesz. De térjünk a tárgyra, ha úgy tetszik. Te az imént, vállat vonva, nyugodtan és egyszerűen, de igen határozottan kijelentetted, hogy az egész dolgot, enyhén szólva, túlzottnak és erőLtetettnek tartod — nem enyhén szólva ez azt jelenti, hogy nem hiszed el, nem mész bele, nem fogadod el — nincs benned semmi makacsság vagy rosszindulat, csak a józan eszed és józan Ízlésed tiltakozik ez ellen a ... mondjuk csak ki: komédia ellen. Miután mindannyian ébren vagyunk, tehát vagy igaz, hogy én meghaltam, de akkor pem lehetek itt, vagy igaz, hogy itt vagyok, de akkor nem halhattam meg. Mivelhogy pedig valaki mégis csak itt áll előtted, ez a valaki vagy én vagyok valóban, de akkor az egész pokoljárás volt komédia — vagy csak egy hozzám hasonló idegen, de akkor meg mért adom ki magamat annak, aki nem vagyok. Furcsa eset ez, csakugyan és most mindjárt meg fogod tudni, miért vontalak félre éppen fcé god, aki kételkedsz és nem szereted a modoromat és nem értesz semmit az egészből — ahelyett, hogy közébük mennék, akik elhiszik azt is, hogy meghaltam, azt is, hogy mégis élek, akik elhiszik ezt a... kis sebet itt... elhiszik, hogy igazi... és hogy egy kicsit fájt... és együtt fájlalják velem ... egyszóval, akik ... Ne szólj közbe, ne félj, nem a tékozló fiú példázatát akarom idézni az apáról, akinek ked vesebb volt a megtért fiú. ó nem, egészen másról van szó ... Nem akarlak én téged megtéríteni. Egy vallomással tartozom, Tamás, amiből talán megérted majd, miért mondhattam el ezt a vallomást osak neked. Tamás, előttem se egészen világos a dolog. Valakit kivégeztek, valaki meghalt, nagyon jól tudom, emlékszem is rá — olyan valaki volt, akit magam is tiszteltem, sajnáltam és szerettem — úgy voltam vele, Tamás, mint sokan, veled együtt, mint a többiek, akikkel sokszor összetévesztettem magam. Az illető meghalt, aztán zavaros idők voltak, sötétség, köd, bizonytalanság, zűrzavar — csupa olyan dolog, amit, hidd el, én se szeretek. Aztán egyszer csak kint sétáltam és kóvályogtam a hideg és sötét és zűrzavaros országúton — itt egy kis fényt éreztem és betértem ide: kávéház. vagy halászkunyhó, magam se tudtam. Es ti, tizenketten itt ültetek a kemence körül. Lmerősök voltatok. És néhányan felnéztek. És néhányon megdöbbenve felkiáltottak. És néhányan tátott szájjal, körülfogtak és fénylő szemekkel és szorongva néztek. És úgy találták, hogy hasonlítok a kivégzetthez és valaki elkiáltotta, hogy én vagyok az — és még fcUpp azt mondták: ő az. Feledhettem-e mást, a pillanat döbbenetében, miint a régi igét: te ^mondád?! Azt kellett volna mondanom, szerinted — tévedtek, én nem vagyok az? Legfeljebb eny- nyit mondhattam volna — nem tudom- De milyen homályos és ködös és bizonytalan és érthetetlen lett volna ez a „nem tudom" az ő világos és határozott kijelentéséhez képest, mely szerint mi emberek és istenek e Létben annyira hasonlók vagyunk, hogy szinte egynek érezhetjük magunkat, a szenvedésben és szere te tben? Tamás, mihelyt őszinte, egyszerű, emberi hangon kell beszélnem, csak egyet mondhatok: nem tudóim biztosan, ki vagyok. Származásom homályos: isten volt-e ősöm, vagy hozzám hasonló ember ál lat, válóban, nem tudom. Nem is kutatnám, látod, az élet engedi is érdekel — de mit tehetek, ezek hisznek bennem: szabad-e kételkednem abban, amit ők hisznek, tudván és tapasztalván, hogy a hit teremt és alkot? Te azt mondod — világos,. hogy mi van ée mi nincs. De a gyermek, aki születni fog, ninc^ meg e pillanatban — s l«nmi akkor fog csak, ha lesz egy anya, aki hisz benne s elképzeli őt s apa i« lesz, aki hisz az anyának. Ok azt mondják nekaim — én vagyok az. Én pedig azt mondom neked — nem mindegy? Nem a személyazonosságon múlik. Valaki meghalt és valaki él. Hogy tudok az életről s ismerem azt, vagy emlékszem rá. mint a magaméra — alapjában véve nem ugyanazt jelenti ez a kettő? Mást mondok neked, még egyszerűbbet. Tegyük fel, hogy szélhámos vagyok, vagy ostoba és gonosz ember, vagy tébolyult kép zelödő. De jön valaki, aki igaznak és jónak é- VHágóénak tart. Hát nem helyesebb, ha elhiszem neki s igyekszem azzá lenni, aminek hisz. igazzá, jóvá és világossá — mintha szembeszállók hitével e azonosítom magam azzal, ami beülném rossz és hamis és tébolyult? Hagyjuk ezt, Tamás. Nem akarlak, én téged meggyőzni Ceak egyről szeretnélek fel világosítaná, egy pontról, ami égetően időszerű. Te komédiának tartod az egészet — nyilvánvaló tehát, hogy ezt a kié sebet, itt az oldalamon, piros festéknek nézed, ha következetes vagy magadhoz. Ég nyíltan bevallottad, hogy utálatosnak tartod a vérnek ée genynek és sebeknek idézését, festékkel. Én tovább megyek. Én még az igazi vért é» genyet és sebet is utálatosnak tartom. A vért és genyet és sebet az szereti csak, áld festi — s ha úgy van, ahogy hiszed, méltán ér engem a vád, hogy kéjelgek a szenvedésben és csúfságban, — vagy ahogy te mondod, elrontom vele azt, ami szép. Hadd lássuk hát. Ne legyek az, akinek a többiek hisznek *—i legyek akárki, aki betévedt hozzátok. Jogod van kételkedni benne, létezem-e egyáltalán. De erről — erről a sebről — erről nem azt mondtad, hogy nincsen — erről azt mondtad, más, mint aminek mutatja magát. S ez a kérdés — s ezért hittalak félre — számomra épp oly égető, égetőbb még, mint a számodra. Mert hogy nem létezem.., hogy ne létezzem egyáltalán — abba szívesebben egyezem bele... mint abba, hogy más létezést hazudjak, mint amit eszméltem ée ismertem ée éltem. Kételkedj bennem, elhiszem neked, hogy köd és füst és álomkép vagyok — de ez itt... ez vagy valóság... vagy ... Erről, most rögtön, mind a kettőnknek meg kell győződni — neked ie 8 rajtad keresztül, nekem is. Add ide a kezed. Ne ellenkezz! Ide — igy... nyújtsd ki két ujjad ... itt... ceak bátran ... itt... ahol ez a sötét kis nyiláé van .. a piros vérfolt közepén.,. osak nyújtod ki ... akarom... így--. Vigyázz... ne olyan erősen... még fáj egy kicsit... Nádlöy Árdád: Oty szép és szent a sírás Kedves, este van. Rég nem volt, őszi, holdvilágos. A hegyekről tassndaíi már télnek szele jő. Én sírok és velem sírjátok örök-távozásod Testvéreim, a büszke, gőgös csillagmilliók. De nem csak én sírok és a csillagok: A kicsi liget padja, az árnyas ósdi nocák A lomha folyó partja, a tarlott bús-mezők Mind velünk siratják örök-távozásod: És azt, hogy déli vatry késő-esti órán többé Nem kell bennünket ujjongva rejteniük. Kedves! Te is zokogva bújsz meg ágyadban, tudom. S hidd el, oly szép, oly szent, igy egymás után sirni, Ha este van, rég nem volt, ős»i, holdvilágos, S a hegyekről lassudan már télnek szele jő. Szájról - szájra MISIIK adja ín naSa/vjlENg bjL mindenki, meny- ■.s- nyíre meg van elégedve a ,PaíentDikow *(éle marhaitató-berendezésünkkaL Ennek következménye, hogy az elmúlt esztendőben minden tulajdonos ar legteljesebb'megelégedésére több, mint 50.000 darab „Patent-Díkow*4 vályút szereltünk fel. önnek is érdeke, hogy csak egy ilyen igazán kipróhált itatófelszerelést szerezzen be. Minden utánzat értéktelen. DIKOW & ZEDNIK, GABLONZ a. N. A legmodernebb marhaitató készülékek csehszlovákiai legnagyobb speciális gyára
