Prágai Magyar Hirlap, 1929. december (8. évfolyam, 274-296 / 2199-2221. szám)

1929-12-25 / 293. (2218.) szám

22

rpi^GAi-AWitoR-HiRtiap

1929 december 25, saerda.

ÉLET, IRODALOM, KÖNYV

Irta és a Magyar Könyvhét befejező, kassai ünnepségén elmondta: SZ1KLAY FERENC

így következnek egymásután, helyesebben igy élnek együtt, mint a szellemi élet szentháromsága: Élet, irodalom, könyv.

A z é 1 e t — nem az emberi egyedek születése és halála közé eső „próbaidőre" gondolok, — ahogy az emberi életet Carlyle Tamás a nagy angol bölcselő nevezi, — de az emberi közösségek, társadalmi osztályok és nemzetek egymásraható életközösségére, a kollektív élet anyagi és szellemi tényekből áll össze. Az élet egy fejlődési folyamat, tél és nyár hullámmozgása, emelkedés és eülye- dés. ébredés és halál. De a halál csak téli álom, mely arra jó. hogy egy évgyűrű rakódjék a másikhöz s nőjjön, fejlődjék az élet. Az életben nincs megállás, nincs visszatérés az induláshoz, örök cykloisban kigyőzik előre az élet, mindég előre. Az előd ereje, mely öröklődik az utódban, az em- berö'tők munkaeredménye, mely folytatódik a következő emberöltőben, az egyén álfal elindított mozgás, legyen az óra, gép, vagy szellemi mozgalom, mely nem áll meg, ha megáll is az elindító szívverése, ez a termésezti törvény biztosítja az élet folytonosságát s fejlődő szükségszerűségét

Ha megszakad egy életfonál, ha megtorpan a folytonosság egy utbaálló szikán, szakadékon, elég egy parlag fö’dre hullt mag, elég egy szakadékon átverődő életcsöpp s uj élet sarjad, hogy uj fejlődés embriója legyen.

Csodálatos az életnek ezen örök szükségszerűsége 6 hátborzongatóan felséges, önbizalmat emelő a tudat, hogy mindannyian, kicsinyek és nagyok, jók, rosszak részesei, hatótényezői, örökre elhivatott elő munkásai, vagy hátráltatói vagyunk ennek a csodának, az örök Törvénynek.

Az élet, — ha ilyen csodaként tárul elénk, mihelyt gondolkozni kezdünk a lényegén, — nem zárkózhatik önmagába. Lehetetlen, hogy az a forgó, haladó energia ne sugározza szét az erejét, a jelenben mindenfelé, ameddig ható sugara elér, a jövőbe, mint termékenyítő meleg, közvetve, vagy közvetlenül, időtlen időkig.

Az életnek ez a kisugárzása, az élet szellemi fényeinek emauáciőja gz irodalom.

így van ez örök idők óta s igy lesz addig, amíg emberi élet van a földön. Az élet ezükségszerüleg termeli ki magából az irodalmat, mint az erdő az oxigént, virág az illatát. Célja van vele. Az erdő azért árasztja az ózont, hogy tisztítsa a levegőt s lélekzetvételéveí abszorbeálja a gyilkos szénsavat, a virág azért ontja az illatát, hogy odaosalja a napsugár kis pogányáit, lepkét, bogarat, akiknek az a hivatásuk, hogy megtermékenyítsék az özvegységében meddő bibét

Az irodalom az élet tisztító folyamata t megtermékenyítő akarata is egyúttal. Az irodalom az élet kritikája, az élet kinövéseinek, fattyúhajtásainak kertésze a jelenben, az élet konzerváló sója, örökké élő dokumentuma a múltra vonatkoztatva s az élet útjelző oszlopa, világitő tornya a jövő sö'étsége felé. Az irodalom az élet szentsége, quintesszenciája, legbenső, lényege.

Az irodalom á’talános irányzata olyan, mint maga az élet. Materialista, ha a materiális gondolat kerekedik felül, szentimentális, ha „érzékeny" a világ, züllött, ha megromlanak az erkö’csök 6 tisztult, ha az eszmeiség győzedelmeskedik. Kicsi- nytro, ha szűk körre ha’árolódik az élet és nagyszerű,- ha magasságok felé tárul meg szülőanyja.

De van mindég egy rész benne, amely tiszta marad, mint a hit, fenkölf, mint a vallás. Az élet folytonosságának gerince, az isteni jóság oft él benne szakadatlan láncként, az emberiség életének vezérfonala gyanánt, lenézetve, vagy felma- g altosul va, pis’ogó pásztortüzet gyújtva az élet éjjelében, vagy vezérszólamként vezetve az apokaliptikus nagy életkőrust.

Az irodalom-a vallás meHett-a gondviseléstől az embernek juttatott különös kegy, mely óv ée vigasztal a veszedelemben, fölemel a csüggedés- beu, örömöt ad a bánatban, irányit a tévelygésben, melyben magára talál az ember, mert a maga lelki világát éli ki benne. Az irodalom a vox hu- mana örök zenéje, az isteni szépség és jóság inkarnációja.

Ez az irodalom látható, kéz 1 fogható dokumentuma a könyv. A könyv az élet partitúrája, melyből az értő elképzelheti az élet szimfóniáját s melyből az arra termett el is vezényelheti azt.

A könyv az irodalom letéteményese, a szépség és jóság megörökítése, kiirthatatlan jele 6 mivel az irodalom élet, a könyv az élet tükörképe, melyben magunkra ismerhetünk, tőlünk térben vagy időben távo'állókkal kölődünk össze. A könyv az élet egysége, a fejlődés folytonossága, jetenűnk alapköve és a jövőhöz kötő ragasztéka. A könyvből olvashatjuk ki azt, hogy honnan jövünk s irányitó jel. hogy merre haladunk. A régi könyv az e'őőeink gondolkodásának okmánytára s a mai könyv lesz késő jövőben is, utódaink előtt az életünk kulcsa, tanúbizonyságunk, hogy jól éltünk-e vagy rosszul, szépen-e vagy csúnyán.

A könyv, a mi könyvünk, a kisebbségi magyar könyv ünnepét ülte meg az elmúlt héten a Csehsz'ovákiában kisebbségi sorsra ítélt magyar nemzefdarab. Hogy eeyő'ta’ában megölhetjük ezt az ünnepet, hogy van könyvünk, hegy van irodalmunk, az az életünk jele. Sokan lehetnek. akik nőm hisznek ebben az életben. Sokan, ba egyéni életük gondjn-sulya alatt megroppan bennük a hit, őrömtelennek látják ri jelent ée vigasztalannak a Jövőt. Az egyéni gond elfelejttestl velük azt. hogy az élet koUektlvum, mely még az elszigetelő egyéni gondokból Is közösséget teremt. Igen, közös a sors, közős a szenvedés « ennek a nehéz, eIkícsinyesedett, megezükült életnek lehet

csak megnyilatkozása a kisebbségi magyar irodalom e látható dokumentuma, a könyv.

Tíz éve lett szülőföldünk a sors kiszámíthatatlan végzéséből önálló magyar kulturterületté. Ott álltunk a pusztaságban, régi életünk romjain, test- vértelenül, vigasztalanul. Köríti öttünk ködös bizonytalanság, mi bennünk kínzó lelkiismeret- furdalás. Más erőnk nem volt, csak a hit, hogy most is megsegít az Isten., — ha magunk is segítünk magunkon. Talán ez a hit is csak bujkált a lelkünk mélyén, vallást se mertünk róla tenni. Talán még ott tartanánk ma, tiz év után is a sorsunk kínzó bizonytalansága közepén, ha nem jöttek volna a hit megszállottjai, a magyar élet folytonosságának láncszemei, az irodalom egyszerű szürke munkásai, írók, poéták. Ne nézzék le őket. Egyszer, a nagy kuruc összeomlás után, a nemzet tüzének alvó parazsát ők élesztették újra, ma is ők kezdték el az élet tüzének szitását

Maguk is keresték az utat Maguk is habozva, hebegve ejtették ki az első szót. • ügy kellett el- indulniok, mint koldussá vált nemzet kérő fiai, szégyen pirja égett talán az arcukon, mikor első könyveikért szinte könyöradományt kértek, de nem fájt a szégyen, mert belülr 1 egyensúlyozta lázát a hit és önbizalom forrÓ6ága.

Koldus sors volt az első könyvek sorsa, az Íré volt a kiadójuk, házalójuk. Aki megvette, úgy hitte, alamizsnát vet értük, pedig ezek a® első könyvek, a kisebbségi magyar könyv kezdetleges inkunábulumai voltak az a parlagba elszórődott életmag, az a szakadékon átfröccsent életviz. Hosszú volna elmondani a magyar könyv életútját, szenvedéseit, elébe torló akadályait a mai ünnepig. Hosszú volna elmondani mind azt a lenézést, félreértést és félremagyarázást, mely a kisebbségi magyar irodalmat érte, fenyegette, kifejlődésében hátráltatta, amig eljutott idáig, az első diadalünnepéig. IL. .vzakerat és közöny szegélyezték, vagy torlaszolták el az útját, anyagiasság és túlzó igényesség ólmozták a lábát, személyi gyűlölködés rótta a rovást a közős szent ügy fájára. Mindegy. Ma nem rekriminálni akarunk, de ünnepelni, zavartalanul, hitünk győzelmének tudatában, elhivatottságunk önbizalmában.

Az irók elindultak. Itt születtek a Balassák, Gyöngyösiek, Kazinczyak, Kármánok, Pákh Alber- tek, Tompák, Madáohok, Reviczkyek Jökaiak, M'ikszáthok szülőföldjén. Hittek a magyar föld életet, tehát irodalmat termő erejében, hittek magukban s a magyar jövőben, ha kisebbségi 6ors jutott is osztályrészünkül. Uj élet sarjadt nyomukban, lelkes élet, szomorú, de már derengő magyar élet

Szétszőródtupk? Elszigetelt egymástól a sors? Nem baj. Nagy pantheonok helyett kicsi, de meleg otthonai támadnak a magyar kultúrának. Prága, Pozsony, Nagyszombat, Komárom, Ipolyság, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Eperjes, Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagykapoe, egy-egy fénysugarat bocsát ki magából, egy-egy lelki rádióleadó, minden kisváros, vagy falu, ahol egy irő él, küldi szikraüzenetét tiz éve, eleinte tán légüres téren át, csak egymásnak, ma egyre

sűrűbben, mindenkinek, a ráihangolt 6zivek antennáján keresztül.

A magyar könyv ünnepe kell. hogy az írótársadalom békeünnepe legyen. Elértük vele, ami régi óhajunk volt. Akik a forrongás idején küzködve álltak szemben egymással: jobb és baloldal, nemzeti és nemzetközi érzelmüek, ma kezet fogva egymással, megférnek egy könyv lapjain. Mert úrrá lett talán végre az az érzés és gondolat, hogy az irodalomban egy a fő: maga az irodalom, mert ha a legellentétesebb irányban dolgoznak ie az irók, egyet, akarnak, az életet dokumentálni s ha sokszínű az írásuk, az csak ani. ik a jele, hogy ellentétes irányokból tevődik össze, tehát annál színesebb maga az életünk is.

De kell, hogy a magyar könyv ünnepe az egész irodalmi élet ünnepe is legyen. Az irodalmi élet két nagy összetevője az írótársadalom és a közönség. Mi irók itt vagyunk. Dolgoztunk. Két életet élve, a kenyérkeresőét és a hivatásának élőét. Nem volt nappalunk s nem volt éjszakánk munka, vagy teremtő álmodozás nélkül. A közönségen a sor, hogy megértse ezt az áldozatkészséget, ezt a jövő, — életakarást s hogy a könyv ünnepén felénk nyújtsa a kezét. Ma nem kérünk már könyöradományt, mert tudjuk, hogy aki nem olvassa könyveinket, magától vonj el a nemes szórakozást, tanulságot. Nem túlzó önbizalom ez, de az elismerésünkből fakadó biztos öntudat Lehet, hogy idehaza még nincsen teljes hitelünk, de mindenütt, ahol az irodalmat komolyan értékelik, már felfigyeltek az innen, a kisebbségi magyar életből kizengő uj hangra s Pesten, a magyar irodalom örök fókuszában is, ahol eddig szintén lenézésben részesült a „vidéki" irók irkálása, a magába fulladt magyar irodalom renaissanceát egyenesen a kisebbségi magyar irodalom friss eszmeáramlatától, vérkeveredésétöl várják.

Van-e nyoma ennek a fölfrissitő erőnek a mi kisebbségi magyar irodalmunkban? Van. Ha mást nem veszek, mint azt, hogy az egyéni Líra miná- lunk emelkedett talán az egész magyar irodalomban legelőször szociális horizontra, az egyéni érzésvilág a nemzetin át általános emberi kollektivummá, s ebben a nagy kollektivumban az alaphang az általános gyűlölködés idején is a megváltó szeretet, maga ez az egy tény elég arra, hogy a mi kisebbségi magyar irodalmunk jelentőséget nyerjen itthon és határainkon tuL

De ezen kívül is a mi irodalmunk általános jellemzővonása az érdektelenség. Ennek magyarázata az, hogy az irodalmi élet egy részének. az üzleti résznek hiánya következtében a kiadói érdek nem befolyásolta az iró munkáját. Minden iró szabadon, — már amennyire a kisebbségi élet szabadságot biztosit, — Írhatta le gondolatait, a meglátásokat nem homályositja el a szemre kónyszeritett torzító pápaszem.

A harmadik jellemvonás a komolyság. A kisebbségi magyar társadalomból az irók érezték át legelsőbben a helyzet komolyságát, azt, hogy a mi életünk nehezebb, mint az uralmon lévő nemzeteké. Talán éppen ez az oka annak, hogy a mi irodalmunk több Irodalmi, kritikai sikert ért el, mint könyvsikert, hogy Íróink oly nehezen tudnak a közönség szélesebb rétegeihez eljutni, mert nem azt kínálják, amit a közönség tömege keres, nem szórakozást adnak, de gondolkodásra késztetnek. Gondolkodásra, talán vergődésre is, mert maga a mü is tépelődő, vergődő, utatkereső munka eredménye.

Ez a három tényező az, me1,' teljes joggal Ígéri az egyetemes magyar irodalom újjászületését a kisebbségi magyar irodalom által. Lehet, hogy ez ma még csak igazán nyomokban található meg, mint a meddő kőzetben a termő aranyér, de az

arany sem terem azonnal szépnek és hasznosnak, óraboritőnak, nyakba való láncnak, vagy akár csat müfognak is a beteg helyébe. Erő kell hozzá, elszántság, sok munka és szeretet, hogy a terméketlennek látszó sziklából az arany pompfizó ékszerré varázsólódjék. Az erő és elszántság megvan az írókban, a munkát és szeretetet várjytk az irodalmi élet másik nagy összetevőjétől, a közönségtőL

Legelsősorban a 6zeretetet. Melegséget körénk és megbecsülést. Ne feledje el senki, hogy mindössze tízéves múlt áll a kisebbségi magyar irodalom mögött s aki ettől a fiatal élettől azt várja, hogy oly tökéletességekkel álljon ki a fórumra, mint nagy szabad nemzetek évszázados kultur- fejlődése, az elfelejti, hogy maca is. fiatal a kisebbségi sorsban s az irodalmi értékek önálló megítélésében. Nagyon téved a közönség, ha azt hiszi, hogy azelőtt maga formálta ki véleményét az irodalomról. Az iskola tanította, vezette rá a klasszikus szépségek értékelésére e az élő irodalom termelésének megítélésében is volt vezetője: a kritika, vagy a — reklám. Ez a vezető fonál szakadt ki a közönség kezéből a kisebbségi sorsba fordulás által, -ezért áll ma a kisebbségi társadalom értetlenül, tájékozatlanul a maga irodalmával szemben.

Pedig oly könnyű volna ez a munka. Mindent megvenni és elolvasni, amit a kisebbségi irodalom nyújt s a tetszést és nem tetszést, a müveit ember instinktiv Ítéletére bízni: mit tart az jónak, vagy mit nem kíván. És ha nem rontotta ei teljesen az idegen irodalmak lázas izgatottsága, felfokozott érzékisége a közönség Ítéletét, lehetetlen, hogy ne találja meg ebben a szociális horizontú, érdektelen és komoly kisebbségi magyar irodalomban az értéket, a jobb jövőt, tiszlultabb világot akaró : szándékot.

Ma talán még C6ak a szándékot. Senki nem várhat egy fiatal irodalmi fejlődéstől, mely, — mint említettem, alig esett túl az utkereste bizonytalanságán, — befejezett tök éle'ességet. Csak a kihalt nemzetek irodalma befejezed egység, az élő nemzeteké örökké fejlődő valóság. A mi irodalmunk még á fejlődés legelején '11 s amint a gyermek tetteit, gondolatait nem lehet a felnőttek ; megállapodott tetteihez, gondolataihoz mérni, úgy nem szabad a közönségnek sem abszolút irodalmi mértékkel,, nagy nemzetek magas irodalmi fejlettségéhez való hasonlTgatással mérni a mi értékeinket Itt van szükségünk különösen a szeretetre. Nem oktalan majomszeretetre, a bagoly szemüvegére, mely a saját fiát a legszebbnek látja, de a szigorú apai szeretetre, mely nem kényeztet, de nevel 6 büntet is, ha kell. A jószándóku gyermekeknek elég az a tudat, hogy van aki törődjék vele, van aki foglalkozzék vele, elég tudnia, hogy figyelik a tettét, fejlődését s nem osuezik félre soha az életuton.

Ezt a velünk törődést, a felénk forduló figyelmet nélkülöztük 'eddig a közönség részéről mi, * kisebbségi magyar irodalom munkásai Ennek fel-, támadását várjuk, reméljük a most lezáruló- könyvhéttől.

Szeretném hinni, hogy nem hiába. Szeretném hinni, hogy az a meleg'érdeklődés, melynek híre száll kelettől-nyugatig, valóban ' magyar könyv, magyar irodalom, a kisebbségi magyar élet feltámadó tüze, mely ne. alszik el többé. Ha égni fog, ha az irók jószándéka visszhangra lel a közönség szivében, a rövid tiz évhez viszonyított gyönyörű, szinte csodával hatá^s irodalmi fejlődés előtt beláthatatlan távolok tárulnak föl Ha azonban csak szalmaláng volt s elalszik, ha pernyévé ég a most rávetett rőzse, szomorú sötétség borul ránk, mert szent a meggyőződésem, hogy az egész ki- ! sebbségi magyar élet együtt él és együtt hal meg az irodalmi életével

Mariska szégyent hoz a csatádra

— Egy kisfia etbeszélése nyomán —

Irta: HERCZEG FERENC

A nyáron színészek jöttek hozzánk és az arénában játszottak. Engem is elvittek kedves szüleim az első előadásra és nekem igen tetszett a János vitéz, amelyben egy boszorkány repül végig a színpadon. Kár, hogy minidig énekelnek és beszélnek a darabban. Mikor bejött Kukorica János, egy cifra karikással a kezében, édesmama meglökte apa könyökét és azt mondta:

— Jézus Mária, te, én azt hiszem ez a kis Milkovics Mariska Komáromból!

Édesapa megnézte a szinte pót és ott az volt, hogy Balatoni Zizinek hívják Mariskát. Ez azonban csak álneve, mondta apa, mert Marisika nagyapja alispán volt és ő ezt bizonyára ezégyenli.

Másnap, mise után elmentünk édesmamával a pékilK^, kinél a színésznő lakott és ott kisült, hogy Mariska valóban Mariska.

— Jaj, te szegény nyomorult, — kiáltotta édesmama — hát ennyire jutottál?

— Mit tegyek, édes néni, —1 mentegette magát Mariska, — mikor nekem tehetségem van?

Ezen aztán sírva fakadtak mind a ketten, mert a nők szeretnek sírni és édesmama megbocsátotta Mariskának, hogy színésznő lett, Mariska pedig megfogadta, hogy nem fog ránk szégyent hozni. Mert Mariska néni nekünk rokonunk.

Mi aztán többször is elmentünk a színházba és én elhatároztam, hogy nem leszek haramiavezér, ha nagy leszek, hanem színész.

, Nem is ta nultam többet a mennyiségi an i pótvizsgára, hanem megpróbáltam a kukorica- górén a boszorkányrepülést, ami azonban nem sikerült, mivel Visky Pista az utamban állott a fejével és én betörtem a sarkammal. De nem szívesen tettem, bár megérdemelte. Miért nem vigyázott jobban.

Mariska néni sűrűn eljárt hozzánk. Varrni és dunsztost hámozni Is segített édesmamá- nak, hogy el ne hanyagolja a háztartást, mondta édesmama és velem mennyiségtani feladatokat is csinált. Ha vendégeink voltak, akkor énekelt és táncolt a szalonban és még a főtisztelendő ur is tapsolt neki a kezével és azt mondta, hogy: Bravó! Mariska néni azt is megígérte édesmamának, hogy nem fog vendéglőben enni és hogy nem fog nadrágban szerepelni, hogy szégyent ne hozzon a családra. És Mariska néni megígérte és sirl is hozzá, mert jólesett neki a meleg szeretet, — mondta — és mert ő a színpadon is uri- leány akar maradni.

Én igen megszerettem Mariskát. Szép és bátor nő volt és ha meglátogattam, kihozta a cifra karikását az udvarra és úgy osörditett vele, mint egy igazi bojtár. Egy pár szép da- rutollat is ajándékozott nekem a kalapomra. Volt neki egy kedves kis kutyája, Bobinak hívták, az nem tudott semmit, de én megtanítottál^ két lábon járni és bukfencet vetni. Mariska néni ezért nagyon megdicsért és azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen férfi, akj valamit ér, a többi mind haszontalan lehűlő. Én akkor elhatároztam, hogy mégsem veszem feleségül Visky Jolánt, ha nagy leszek, hanem inkább Mariska nénit. Ezt meg is mondtam neki és ő nevetett és megcsókolt és megígérte, hogy biztosan megvár, csak tanuljak szorgalmasan, mert egy bukott férfihez ő nem mehet.

Eleinte édesapa is sokat járt Mariska nénihez, olyankor, mikor a kaszinóba szokott menni és mindig bonbont meg virágot vitt neki. A bonbonokat-titokban nekem és a Manci húgomnak adta a néni. Mikor én édesmamának elmondtam, hogy apa a Mariskához szokott járni, édesmama erős migrént kapott és két napig nem akart ebédelni. Apa haragosan járt fel-alá az ebédlőben és igy szólt:

— Csak nem hagyhatom rokoni támasz nélkül a szegény nyomorultat?

Édesmama pedig azt mondta:

— Ismerlek már, te jómadár!

Apa ekkor vasvilln szemmel nézett rám és előkérte a mennyiségtani füzeteimet és mivel egy hibát talált, le akarta ütni a derekamat. Apa és édesmama harmadnapra szerencsésen kibékültek megint s Mariska néni most már csak elvétve jött a házunkba.

Elemér bácsi azonban továbbra is eljáro- gatott Mariskához. Elemér bácsi az édes- mama fivére. Azonkívül tartalékos huszárhadnagy és monoklit visel. Tavaly megbukott a képviselőválasztáson, mert az ellenpárt árulást követett el ellene, ö egész délután mindig ott ült Mariskánál é* ha valamelyik színész jött látogatóba, akkor gorombaságokat mondogatott neki. Otthon azt mondta, hogy ő mint rokon köteles vigyázni, hogy Mariska néni szégyent ne hozzon a családra.

Egyszer reggel, mikor édesmama a templomban volt. Elemér bácsi nálunk ült és apával cignreMázoTt. Én éppen matrica képeket csináltam az ablakiban.

—- No, mennyire vagy mér a kis kényéé-