Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)
1929-09-28 / 221. (2146.) szám
1939 szeptember 29, nosríbmt Dante és V mint D'Anunzió szolgái Irta: NEUBAUER PÁL-W-W' Garda-tó messzi környékének legnagyobb érdekessége az a villa, amely előbb Tkodé német professzor tulajdona volt, most D‘Anmm- ttiőé, aki rohamsisakkal a fején bevette az erődöt a nem védekező öreg professzortól, iHetve ennek megrettent feleségétől. Itt berendezkedett. Itt rendezte fantasztikusan pazar ünnepélyeit, amelyeken valóban félistenként ünnepelték. Itt látogatta meg Mussolini és oda hozatta azután a Duce azt a „csatahajót*, amelyen D‘Armunzio diktálta a békét — az olasz államnak Fiume átadása után. A hajó a vüla kertjének legmagasabb pontját díszíti. Igen, itt van műiden, ami ebben a páratlan életben mozaikkő volt: itt szálldos körül Duse Eleonóra emléke. Egy minden méretet meghaladó akarás tombolja itt ki magát, de a kapura ez van írva: ^ Clattsura süentvum**. Minden a csöndbe torkolt, minden e&tcd- koU, mmden einyugodotí. Kísértetek: Dan- ie-nak hívják a szolgát, akit a Mester keresztek így el, mert tényleg Dante aUeregoja. D*Anmmzio addig keresett egy Daniéhoz teljesen hasonló embert, amíg ezt megtalálta. Azt akarta, hogy „Danié* szolgálja ki Vergüiusnak hívják a kertészt* A kél költő-félistenen kívül valóságos ázsiai és mandzsuriai istenekkel is körülveszi magát, akik olt gubbasztanak az ebédlőben D‘Aromám asztala körül, aki egymaga étkezik isteneivel a hatalma* teremben* Dante vaUomáía szerint egy falatot sem Utána lenyelni istenei nélkül. A kólókat Nápolybái, a gyümölcsöt Szicíliából, a sózott dolgokat Ab- ruzzóbői hozatják: DAnnunzio istenien vendégeli meg istenek. Ha rajkók lávái húsból és vérből való vendégei vannak;, úgy egyediül étkeznek. D*Anmmzio láthatatlan és láthatatlan akar maradni haláláig. Elkészítette magának « JsalálszobáC*, egy hatalmas termet. Benne az a kér evet, amelyre le fog feküdni, ha közeledni érzi a halált, virágok, aranygyertya- ksrtók, virágok. A kér evetről nagyszerű kilátás a fenséges Garda-tóra. DAnmmzio elkészült a háláim. &gy mondat ékesíti a halálterem nagy fedőt: *Az «0 enyém, amit odaadtam másnak.** * Szent-c, vagy őrük? Lángészs, vagy őrük? Sem Eschegeray, sem Lombroso magyarázata nem elégít fd. Ez az élet több ezeknél a magyarázatoknál. Szabadsághős és aszkéta, trubadúr és metafizilcus, istenekkel komázó és végtelenül hiú, megfogha>tatlan ember, akiről elmondták, hogy lengyel zsidó és hogy Rappaport 'Móricnak hívták, Eleonóra Duse barátja volt, akinek lábánál az olasz nép hevert, aki kergette az életet úgy, ahogyan őt kergette a saját Énje: a Pandora szelencéjéből kiszabadult összes szenvedély. Flagelláns, aki a szenvedélyek ostor csapásait mérte le az életben a maga meztelen hátára. Anyagba szorított akarat, amely, hogy az anyagtól szabaduljon, hogy szétfeszítse az anyag kereteit, hegyeket döntött le és plántálta át őket északról délre, nyugatról keletre. Ember,'akinek szűk volt a föld és földhözkötötten a vállára hajtotta a földet, uj Állasként indulván meg vele, a földdel a világmindenségben: a saját maga lelkében. Az eget kereste a földöm ét cipelte magával, roskadozó inakkal, egetverő — tragikusan, pokoli — komikuson. Nem tudta, hogy mi az, ami a vállát nyomja: nem ismerte fel a földön a földei, ahol az eget kereste. Szpekttkvs mosoly ilyen rendkívüli jelenséggel szemben? Az „uj tárgyilagosság11 német unalom-receptje nem orvosság. Ez a betegség halálos. Aki ebben a betegségben szenved, ezer halált hal az életben: siroklcal és feltámadásokkal van tele az ilyen lélek. Ismertem egy német asszonyt; Hermione von Preuschen volt a neve. Német arisztokrata család sarja, festőnő, írónő. Az arisztolcrá- cia, az irodalom, a festészet nem segUelt rajta. Splendid isolalion volt a kórtünete és evvel a begeséggel terhelten formálta ál hose- szu utazások láncolatos sorozatává az életét. Utazott. Indiába, Kínába, Amerikába, Haiti szigetére, emberevők leözé. Haza ötévenként egyszer jött erjy-két hétre. Én alckor találkoztam vele, amikor már el kellett készülnie a legnagyobb útra. Halálosan fáradt volt, örüli ennek a legnagyobb, végső útnak a Nyugalom birodalmába. Mit is mondott ez a szomorú, fáradt, haMkészülő asszony? rAz az enyém, rumit odaadtam másnak.“ Szó- szerint D'Av/nvmzio mondását,. (Pedig ez a mondás Dante szolga szerint egészen uj.) Utazott és sehol sem tudta elérni kergetett önmagái. D*Anmmdo a vüágrészek helyett szenvedélyes akarások, vágyak és szenvedélyek világrészeit utazta be szüntelen. A költészet nem elégítette ki. Hegyekkel és tengeretekéi do- bátódaott, pedig ott feküdt az Írás előtte, amely minden titkot megfeji és amelynek egy mondádétól hegyek, tengerek, föld és az anyag- világmmdemég semmivé foszlik. A&s lenne az erőtök olyan erős, hogy hegyeket tudnátok elmozdítani, de hiány- zana a szeretet, úgy semmi sem Tolnátok és egy csörgő, amely csilingelő ércből vagyon.** Szegény Hermione nem tudta a hegyeket elmozdítani. F elkoszolt a magas tetőkre, gyermekmódra leszaladt a hívó, csalogató virágvölgybe és csörgő volt csak, amely cs?y'"f’*lő ércből van. Most ott áll e . » könyvespolcán: csendesen. Most minden az övé, meri minden > odaadott másnak. Magát a világmindenségnek. ; D*Anntmzno is készül erre az útra. Nyugodni akar, pihenni. Kipihenni az életkeresés fáradalmait, A hegyek és a tengerek, férfibarátság és asszonyszenvedély, hősiesség és a Ba- jaccók szüntelenül énekelt Nagyáriája — rm más volt ez, mint „csörgő, amely csilingelő \ Kedvet fíataá Barátom, ne vegye zokon, hogy igy ismeretlenül keresem föl soraimmal, afféle öreges tónusban még hozzá, ami — eltekintve, hogy egy negyvenévé* csizmadia bizonyos tekintetben érettebb valaki egy huex- évee Shakeepearenéi *—> nemcsak, hogy illik, de még divatban is van mostanán ée nálunk, ahol a kort inkább onnan szeretik számítani, amikor kezdtük, s nem abból, amikor, a jelek szerint, végezni óhajtjuk. Maga most biztosan el van keseredve, kedves fiam, meg nem is érti a dolgot. A kritika bizony csúnyán elbánt első darabjával, amit színház ée sainéezek nagy igyekezettel igye- keatek „sikerre vinni“, ahogy mondani szokták. Nem érti a dolgot, ugy-e, hiszen Maga i« igyekezett, megtett mindent, témaválasztás és megiráe dolgában, amiről azt hitte (nyilván jóhiszeműen), hogy az idők járásához passzol, már csak azért is, mert mint lelkes, életet és művészetet rajongva imádó fiatalember, úgy érzi, nemcsak szemlélője, hanem testtel-iélek- kel kortársa is lévén korának, Maga tudja legjobban, mi az, ami a mai fiatalságot érdekli, amiben hisz és amit óhajt. Én nem osztom a kritikusoknak azt a felületes gyanúsítását, hogy maga csak egyszerűen kiabáló, olcsó bí- kert akart, megfelelő recipe szerint, amikor színpadra hozta (ugy-e, azt elismeri, hogy nem először) kedves ismerősünket, a Nőst.énybes- tiát és partnerét, a tőle megszokott Nőértgyil- koló Vadhimet, akit, miután véres és kéjes kötelmét abszolválta, kifacsart citrom gyanánt rugdal el az a csalfa, aki csak kacag, kacag... én elhiszem, hogy magának komoly meggyőződése, sőt hirdetuivaló élménye, hogy ilyesmi is létezik, sőt alapjában véve csak ilyesmi létezik, mivelhogy gyilkoló és kéjelgő vadállatok vagyunk mindannyian, a kultúra sima condráí alatt, továbbá a szerelem az egy végzetes szenvedély. Kamaszkorának e meglepő ff-lfed ezé s óit később igazolva látta ... nem ugyan egészen & valóság megismerésével (éppen erre akarok mingyárt rátérni), de mindenesetre azoknak a kiváló dráma- és regény- és moziiróknak közízlést kifejező és közízlést di- letáló müveiben, akiket lelkesen piros fülekkel és dobogó szívvel választott mintaképül, amiért igy beleláttak ... ha nem is az élet, de legalább is & maga mohó, vágyaktól szenvedő és sugárzó fiatal képzeletének mélységeibe. Ugyebizony, fiacskám, milyen nagyszerű is az a Wedekind, hogy ilyen bátran kimondta, amit senki se mert, hogy ez a Lulu, ez a büdös kis nő, bizony egy édes dög amellett, akire még a kritikus bácsi is csak azért haragszik, mert savanyu neki a szőlő. No és Hans Heins Evers, George Kaiser, Strindbergről nem is beszélve, aztán a fiatal franciák, meg néhai Bródy Sándor, meg Molnár Ferenc is, mi? ... akik mind azt hirdetik, hogy érzelem és jóság és kedély és részvét és rajongás, ezek mind legfeljebb kedves, mosolyogni való félszegségek — a nagy, vérespiros, gyilkos és hatalmas Élet, szenvedélyek és erők ijesztő pompás valósága .— a hatalom és győzelem tehát joggal az erős állaté 8 nem a kétkedő, kereső emborszópsóg jutalma. Így érezte, fiacskám, lelkesen és keserű akarattal, látta is, hogy ez a szemlélet tetszik a fiataloknak — hogyne csodálkozna hát most., mikor maga naivan ór jószándékkal tanúságot tesz müvében mesterei inellott, hogy taps és elismerés helyett vállaltat vonogatják ajkat biggyesztenek ezek a vén szamár kri- fcikufmk! — hát persze, csap az asztalra, mert vCr helyett tintáié folyik na őreikben! mert ércből van.“ Dante a szolgája, Vergilius a kertésze, Duse volt a barátnője és Mussolini a barátja, istenek és démonok társasága nélkül nem eszik egy falatot sem, trónusnak rendezt-e be halálszobájábm azt a kér evetet, amelyen meg alcar halni. Komédia? Reklám- hős? Szent-e, vagy őrült? Titok, egy embei' titka, melynek megfejtéséi nem találta meg mindezeken keresztül. Titok, amelyet megfejtett, amikor felirta a halálszoba falára: „Az wz enyém, rmt odaadtam másnak.** Felírta, de nem tiiMa, hogy ez a titok megmér nem tudják megérteni, elvirágzott kappa- nők, micsoda remek nő ez a Mona, akinek Singh barátunk, a Vadhim, szerzővel együtt udvarol életre-halálra! Kedve* ifjú Barátom, itt *e eleő tévédé*. A kritikus urak nagyrészét személyesen ismerem —< több, mint a fele egykorú magával, sőt vannak köztük magánál fiatalabbak is. Másról van szó. Ezek a kritikusok — * attól tartok, a felmelegedni nem tudó közönség i* — éppen olyan jóhiszemüek, mint maga. Nem tehetnek róla, ha a viaskodó himvadállat ée nöetény- vadáliat látványa nem hatott rájuk * valóság elemi erejével. Ez az elemi erő ugyanis — mit szól hozzá —< nem is valóság. Nézze, mielőtt tovább mennénk, higyjen el nekem bizonyítás nélkül egy állítást, ami talán meg fogja lepni Állítom, hogy nem minden képzeletszülte látomás, sőt nem minden életjelenség szép és művészi és igaz, aminek nyílt ábrázolását a társadalmi konvenció — még azt a gyalázatos, polgári cenzúrát is beleszámítva —* meg akarja akadályozni, elnyomni, elrejteni a nyilvánosság elől. Mit szól hozzá. Ugye furcsa, pedig úgy van, hogy azért, mert valamit nem szabad csinálni, az a dolog, amit nem szabad csinálni, még nem biztosan szép és nagyszerű és művészi ábrázolásra alkalmas anyag. A konvenció és álszemérem néha (nem is véletlenül, de ez már más lapra tartozik) ráhibáz a művészet legbelsőbb törvényeire — ugyanabból az okból tilt meg valamit, amiért, konvenció és álszemérem nélkül, a valódi művészet törvénye is tiltakozik, természeténél fogva, nemodatartozó anyagelome'k ellen. Becsületszavamra mondom, higyje el, mikor ott az első felvonásban a francia ur Démonunk bokáját, térdét, combját és egyebét tapogatja, a közönség nem azért feszengett és nevetgélt kínosan, mert attól tartott, hogy a rendőrség meg fogja zavarni mulatságában — hanem azért, mert ebben semmi mulatságos nincsen a néző számára, ennek nem örül senki, ez nem jó, nem szép, nem érdekes, ez nem szerelem és Piros Élet, ez csak láb- és combtapogatás, ha nem visszataszító vagy utálatos, legjobb esetben csakolyan unalmas, mintha valami emésztési folyamatot kellene vógigasszisztálnia, amiben legfeljebb a folyamat hőse leli örömét vagy bosszúságát. Shakespeare korában nem volt cenzúra, a hölgyek álarcban jártak színházba é* Shakespeare hatalmas dialógusai csakugyan tele is vannak mindenféle csúnya szavakkal (csúnya szavakban csupa erő és tűz), — mégis, nem gondolt még rá, hogy van az, hogy ennél a Shakespea- renól, akinek egy jelenetében többet gyilkolnak és erőszakoskodnak és szeretnek és vágynak és érzékioskednek, mint a maga egész darabjában, soha nincs szükség rá, a hü életábrázolás kedvéért, hogy a szerelmes hős végigtapogassa szerelme tárgyát, vagy a fizikai vágy összetevőit részletezze, tag anatómiai pontossággal jelölvo meg a felületeket, melyek izlő-szagló és tapintó szervét inspirálják. Elhisszük neki, onélkül is, hogy mit szeretne csinálni, — a Szent Tűz szavaiból árad és hasonlataiból s úgy folyik szét a nézőtéren. Do mindez mellékes részletkérdés csak. A fődolog az, kedves Barátom, hogy az egész ügy, amiért- harcol, úgy ahogy van, alapjában elhibázott. Hogy viszont — az érőm másik felén —> nem minden szemlélet és művészet valódi élet tükör, aminek szabadságát é« fejtése, élet és halál szent pecsétje. Nem tiidta, hogy egyezik az Írás szavával, amelynek legbensőbb értelme ez a mondás. D‘An- nunzio nem adott semmit oda másnak, hanem minden mástól elvett mindent. Ezért semmi sem az Övé: nem tudta magát Önmagától meg- szabaditani. Alias, aki vállcdn hordta a világmindenséget: önmagát. Dante és Vergilius sem segítettek rajta. íme egy ember: az emberiség szimbóluma. Erő, amely hegyeket mozdít el és gyengeség, amely önmagától nem tud szabadulni. Isten és ördög együttese: ember. népszerűségét a maga mesterei — elismerem, bátran é* meggyőződéssel — kiharcolták, a múlt ezázad alkonyán. Nem akarom kiábrándítani, de meg kell tudnia, hogy ezek a mesterek, Földszellem kisasszony és őshim elvtárs felfedezői csakúgy nem az életből és valóságból vették figuráikat, mint magácska — hogy éppenugy hatása alatt álltak egy emberi értelem alkotta szemlélete nek (s nem életalkotta valóságnak), mint ahogy maga áll az ő hatásuk alatt. Azt kérdi, ki volt hát az az ember — kinek az agyából született meg az ön világának • két félistene, vére* ée pompás félistenek, ördögi szépség és pokoli erő? Csodálkozni fog. Egy szelíd, kékszemü, mosolygó aggastyán, istenfélő bölcs, álmodozó tudó* volt az illető. A neve: Darwin. A tizenkilencedik század második felének, tudnia kell, nemcsak tudományos és politikai, de művészi szemléletét is döntő módon itatta át a fejlődéstan korai, kidolgozatlan, ellenőrizetlen, nagyrészt félreértett törvényeinek példátlan sikere. Hozzászoktunk, hogy minden emberi tulajdonság lényegét és eredetét keresve, szőrös, fogceikorgató vadállat jelenjen meg 'képzeletünkben, s hozzászoktunk, hogy e tulajdonságok lényegét azok eredetében keressük. A század elején kezdik újra sejteni, hogy a megfejtés, sajnos, vagy hála Istennek, nem ilyen egyszerű — hogy lóugrás szerint mégse megy a dolog, vissza kell menni a kutatás elejére. őshim ur és Földszellem kisasszonyról, úgy, ahogy a fejlődéstan lefestette őket, kevés adatot kaptunk. Ami pedig az ember első nyomait illeti, e világon, abból nehezen lehet arra következtetni, hogy Ádám és Éva, vagy akár Kain és Ábel egymást marcangoló vadállatok lettek volna, olyanfélék, mint Mona művésznő és Singh hajósmester. Furcsa bizony, do az első nyomok nem vérnyomok — az ősi barlangokban mindenféle ákombákom, naiv álmodozó rajzok — nem, nem erotikus jelképek, mint ahogy maga szeretné, fiacskám, túlfűtött képzeletével. Inkább olyanfélék, mint amilyeneket gyermekek szoktak csinálni — s ha van jelképes értelmük, ezek a jelképek nem him és nőstény harcára vonatkoznak, hanem valami,, homályos, ma már ismeretien, primitív vallás tételeire, valláséra, aminek feladata az volt, hogy naiv, szemérmes, áhitatos érzelmekben, boldogító, rajongó, lélekkeltelt indulatokban olvassza fel ösztön és vágy ingereit.. Furcsa dolog, de arról, hogy az ember költő és művész volt kezdetben, korábbi és régebbi adataink vannak, mint arról, hogy vicsorgó vérivó tárgya lehetett annak a költészetnek és művészetnek, melyre fentebb céloztam. Szinte azt mondhatnám: az ember előbb volt költő és művész, mint költészet és művészet anyaga — ki tudja, honnan hozta magával? Talán a vallások történetének egy uj, még ivsmeretlen eszközökkel dolgozó, ihletett tudósa ki fogja deríteni ogyszer. Kedves Barátom, nincs több mondanivalóm, hiába szaporitom a szót. VórnŐstóny kisasszonyt ó* Vadhús urat ne divatos drámákban keresse. Nem egy divatos drámairó, világsikerű szerző: egyszerűen egy negyvenéves ember mondja magának — én személyesen ismertem és ismertem mind a kettőt: a dolog nem olyan veszélyes velük, mint ahogy maga hiszi. Kakaskodni különben nem szoktam, do ha már férfiak, s nem Vadhimok küzdelméről van szó — állítom, hogy a maga Monáját, amennyiben Singh matrózzal, mint szerző, azonosítja magát, fojtogatás és tenger- belökés nélkül elhódítom magától, még ma is, egy szép dallal, vagy szerető, meleg szóval. Mert a. valóságban jobban hasonlítanak ők kettőn, még ma is, Dickens és Próvost abbé hőseihez, mint Lnluhox és Tarzanhor. FérUialó Démon és Ősember — Levél egy ltja drámaíróhoz — , Irta: KARINTHY FRIGYES n—Miiwww""!"!' ■■■■'" mi M i —mm— ................... uwmuammmmmmammmmmmmmmmmmmmmmmrnm JU apltvft 1333. " tt. V S > > - , A ftngi pos-celM* eagykereehedée*. q, KOSICE, Fü-saica 19. 1 N»fy vá£suu&$£k. Ja&ánym árak. 7 HIHI—IWT———— -----------------------------------------------------------------—— — - - - mii mi . 4
