Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)

1929-09-22 / 216. (2141.) szám

4

manóm a——bmwp—

1929 szeptember 32, roeánusp.

©REGEK ES FIATALOK

Irta-.AJ. JACZKÓ

Meg kell vallanom, hogy a különböző korosztályok állandóan fölvetődő 6s sokszor szinte késhegyig menő harcálban szélsőségesen fiatalpárti voltam és kegyetlenül tartottam azt a véleményt, hogy igenis, csakis a fiataloknak lehet igazuk, övék a jelöniben és a jövőben minden és a legminimálisabb százalékig sem szabad magukat föláldozniuk a múltért. A múltért, melyben az öregek tén- föregnek, mert az ő áldozatuknak minden csöppje egyedül a jövőt illeti, amelynek kaotikus mélyében már ott lebeg az anyag, melyből az elkövetkező egyéniségek fognak kialakulni. Egy kis szemérmetlen háuyaveti- ség is volt. a véleményemben: hiszen az öregek tartoznak a fiataloknak avval, amit érettük tettek, mert az öregek részben okai a fiatalok létezésének, mig a fiatalok igazán nem tehetnek arról, hogy az öregek vannak, no nem? Hála az életért? Ugyan, kinek kell manapság olyan nagyon az élet, hogy még hálát is érezzen érte? Lehetséges, hogy öregjeink idejében valóban volt valami értéke ennek a cikknek, illett is érte kezet csókolni apának, mamának. De ma? Kérem, a háború után devalválódott az élet, éppen úgy, mint a háború előtti többi valuták, hacsak nem tartalmaznak anyagukban szín aranyat. Ki csókolna ma kezet egy rézkrajcárért és ki csókol kezet egy olyan életkéért, amelyet egy tisztességes diploma, egy biztos darab kenyér értékéig tudtak felverni a szülők? Ha még egy kis bankárság, löwenstein- ság, dollárm illióm osság volna, úgy hagyján. De igy? ... És hogy majd. egykor, ha a következő nemzedék fogja átvenni a front vezényletét, még jobban csökken az értéke ennek az életnek, melyet az öregekkel való kapcsolatától eltekintve mégis csak páratlanul dicső dolognak tartunk? No hát, egyelőre ezt is el lehet intézni egy váll vonítással...

A minap találkoztam egy emberrel. Egy öreg embernek Egy közönséges öreg emberrel. Egy ismeretlen katonával, egy dekorálásán hőssel. Csak az általános, demokratizáló ékességeket tűzte rá az élet: a szarka- lábakat az arcára és az ezüstsávokat a hajába. Ezt a díszítést idővel el is túlozza az élet, olyannyira, hogy nem is látszik az orna- , mentika alatt az alap, a fától az erdő (más cáim, rang, kitüntetésbeli dekorációknál is elő szokott ez fordulni, annyi a kitüntetés, hogy az ember nem bírja felfedezni ezek alapját: az érdemet) s az egész nem látszik már kitüntető megkülönböztetésnek, hanem egészen közönséges, majdnem dísztelen és majdnem szomorú dolognak.

Mihelyt megpillantottam az élet ismeretlen katonáját, impuMve fel vetőd‘ött bennem az öregek és fiatalok problémája. Nem be- szél tünk róla, ismeretlen katona talán nem 1 is érezte fel, hogy probléma feszeng közöt- ■ tünk; ez a probléma talán soha sem fejlő- I dőít nála elvi tétellé, talán csak olyan tudat- 1 alatti motoszkáló játék volt az érzésekkel, ' mely, mondjuk, evvel a gondolattal vetődött felszínre: :

— Elmenjek, ne menjek a gyermekeimhez? De ez a passzív jelentkezése a problémának én reám mégis annyira ágiitative hatott, hogy a fiatalság öregséget illető kellek- ’ tiv véleményemben elszeparálódott bennem egy szubjektív nézet, melynek egész átfogó "r képessége esetleg az ismeretln katona iránti j személyes rokonszenven alapszik. De az is j] lehet, hogy több benne a kollektivitás, mint ' egész addigi etandardlóbogíafásomban.

Az ismeretlen, katona tehát nem állított . közénk megvitatásra váró tételeket, csak . egyszerűen, sohasem felkiáltón és nem kér- dőn, egyszerű jelenítő módban mondott vala- i mit az életéből. Ahogy olyasmit mondanak, i hogy reggel befogják a lovat, a ló egész nap * * * * *■ homokot szállít, este kifogják, megabrakol- tátják és megntatiák. Hogy a sétányjavitók főzik az aszfaltot és a nap süt. De az ember közbeérezheti, hogy a lovat reggel háromkor fogták be, véres csikókat ostoroztak a j tomporára, abrakot csak este tízkor kapott, • az abrak tiz százalékban állott abrakból, ki- lencvenben porból és hogy mikor még csak nyerített egyet a friss vízre, a gazda orron öklözte és elrántotta a vödörtől, mert már türelmetlenül vágyott a saját korsó sőréié. Es hogy a nap annyi fokkal süt, hogy az aszfalt ott is fő, ahol a munkások nem akarják ■ főzni, sőt, a saját hátuk is annyira sül-fő, mintha javításra szorult aszfalt volna. Végül ezt mondta az ismeretlen katona: „Nyáron a családomat Badenbe küldtem, én Bécsben maradtam.“ S ez az egyszerű mondat volt j az. mely teljesen megvilágította előttem az öreg, névtelen hős teljesítményének monu- j

mentalitását; az ilyen teljesítmény igenis méltó arra, hogy a jelen ifjú nemzedéke visszakozzék kissé a kedvéért és lerójja előtte a hála adóiját! „Őket Radenbe, magam Bécsbe“ — Badeuben — Bécsben, menni — maradni. Meglehetősen rossz szőeleji rímek, de ami köztük kifejeződik, az tökéletes költemény, legnemesebb, legkifejezőbb lírája & szülői szeretetnek, a családiföntartói áldoza- toseágnak.

„Őket Badenbe" — hogy tudják meg, mi a szabad energiákifejtés, amelynek nem egy kutyaszorító szabja meg a tempóját, határait, tudják meg, mi a lendület, melyet nem a kényszer csigái húznak a magasba. Tudják meg, mi az, szabadon rúgni a kavicsot, kalimpálni a gyepen és felereszteni a hangot oda, ahol a madarak füttye társul vele. Tudják meg, mi az, elsó kézből kapni a természet -i,vi.-n megrabolni a szűz természetet, melynek szüzesség© oly csodálatos, hogy bármennyit ajándékoz el magából, még csak a hamva sem törlődik le azáltal... ő ezért dolgozott tiz hónapon át és ezért toldotta meg a munkaidejét még kettővel. Hogy a lovat ki se fogják a hámból, hanem anélkül vigyék egyik homokosszekértől a másik elé, hogy rt^nyerithetett volna a vizes vödörre...

„Magfem Bécsben", ahol talminak látszik a jóból még az is, ami valódi, a sok közvetettségtől fertőzött minden és az örömök kert- i jében az ismeretlen katonák részére örökké savanyú marad a szőlő. Ahol egyetlen szűz valami létezik, mely nem engedi magát sehol kikezdeni: a gond, ez a csodálatos parázna, mely nap-nap mellett odaadja magát mindenkinek és mégis kikezdhetetlen ........... 1 "r 1 " ' ..... ■

Ih

pttm 1933a T«Mm 33.

\) S >

* - *

A ***** jkm-coIIAb ^ *

nagykereskedés*. g

( *

' Á

KOSICE, Fő-utca 19. 1

Nagy választék. Jkiiáajom Arak.

Ebben van valami, ami azt mondja, hogy az öregek tettek olyat is, amire nem kény- szeritette őket a létezésünkért tartozó felelősség, olyat, ami szuperlativusza a kötelesség teljesítésnek, fölötte áll a természeti, faji, társadalmi törvényeknek és megközeliti szeretetben az istenit... Ami kényszerít, hogy álljunk meg egy percre, vonjunk le bizonyos százalékot a jövő céljaira előirányzott áldozatkészségből s adózzunk vele a múltnak, forduljunk vissza és hajtsuk meg a jövő távlataiba kilengő lobogót az előttünk voltak teljesítményei előtt!

Kötelességünk megtenni... Ha az öregek elküldték minket Badenbe, hogy a gyermekkor féktelen, tomboló játékait összemérjék a korlátlan, felelőtlen, boldog szabadsággal, kötelességünk őket egyszer elküldeni az élet gondimentes Badenjeibe, tudjanak nyugodtan — legalább meghalná!

A VASORRU BABA

— Széljegyzetek Tiszazughoz —

Irta: KARINTHY FRIGYES

Nem mondhatná ezekután a múlt századvég kérlelhetetlen naturalistája — nos, iró urak, Tegényc3inálók, szemlélői és ábrázolói és tükrei ama rejtelmes Igazságnak, amit csak rajtatok át ismerhet meg a közönséges ember — nos, kinek volt igaza? Hol vagytok, romantikusok és misztikusok és idealisták, kik ama sziklábólfaragott titán — Zola Emil — halála után újból megszálltátok és elfoglaltátok a Szemlélet őrtornyait — mit szóltok ehhez, rajongó lelkek?

S mit szólna a másik, a shakespearelelkü •suhanc, Petőfi Sándor, ha most állana meg, nyár napnak alkonyulatánál, a kanyargó Tiszazugban? Még mindig olyan szépnek tartaná, olyan egyetlennek és magasztosnak, rousseaui rögeszméjében, a magyar rónák végtelenjét? S a reggeli lapok átolvasása után vájjon milyen érzéssel tekintene át a folyó túlsó partjára, ahol „pár menyecske jött, korsó kezében s korsóját, mig telemeri tette, ránézett át, aztán ment sietve?" Vájjon nem revideálná kissé az enyelgő kérdést, hogy mi van a kötődben, menyecske?

Mert a menyecske kötőjében, mint kiderült, nem mindig boboboborizü alma van, a menyecske kötőjében halott csecsemő van —■ s ha alma volna benne, akkor se ajánlanám, hogy kóstolja meg, milyen izü. A vegyvizsgálat ugyanis kiderítette, hogy a legtöbb esetben nem annyira borízű, mint inkább arzénizü lelhetett az az alma, az alma is, meg a halott csecsemő is, akivel azért sietett úgy a bokorugró menyecske, mert el kellett földelni, az áldott, megénekelt és megimádott magyar földbe, amit az ellenszakértői vélemény kénytelen volt legutóbb meggyanúsítani, hogy arzént tartalmaz — lévén mégis csak könnyebb elhinni és megérteni, hogy a föld van megmérgezve, mint a valóságot, hogy Tiszakürtön és (Nagyrévben húsz év óta férfi meg nem halt természetes halállal, gyermek fel nem nőtt anya jóvoltából.

Hát bizony, ez nem valami üdítő anyag volna a népszínmű iró számára, — szegény Tóth Kálmán és a többiek, jó, hogy meghaltak — ugyan mihez kezdenének ezzel a Bátki TercsL vei, aki a népdal két strófája között olyáP könnyen mérgezi meg, dugdossa föld alá férjét, apósát, gyermekét, mintha tulipánhagymát ültetne virágos kis kertecskéjében?

Bizony, ez nem a népszínművek világa s még csak nem is az uj magyar irodalom óleMe?fnyílt a*

IRIS PENZIÓ ,

Pozsony, LÖriflCZkapU UCCÜ17. Central Passage Modern komfort, Elsőrangú házikonyha.

Dr. ínstitorisné tulajdonosnő személyes vezetése mellett.

sebb lencséjére beállított impresszionista életképeiből való. Nagyobb mélységekről van szó s Móricz Zsigmond „Szegény emberek" cimü kis novelláján kívül nem tudok magyar müvet, mely e mélységeket megvilágítaná. Kénytelenek volnánk tágabb kereteket keresni, ha valahogy meg akarjuk érteni — tágabb kereteket, melyek közt az elválasztó vonalak nem függőlegesek többé, nem fajokat és néptipuso- kat különböztetnek meg: az egész emberi népet osztják fel vízszintes rétegekre. S ráeszmélünk, hogy ur és szolga, polgár és paraszt, ember és ember közt nagyobb és mélyebb a különbség, mint fajok és nemzetek közt.

Vissza hát Zolához, kiált elkeseredve a neo- naturalista — ennek a pokolnak Dantéja mégis csak ő volt. Amit „Föld" cimü regényében föltárt és megmutatott a Fouan-család története, nem a francia paraszt, vagy a német paraszt, vagy a norvég paraszt portréja — az embert, magát az embert, az ősembert emelte ki számunkra, hatalmas tenyerén, a mélységből, ahol talpalatnyi földért, nyomorult falatért, néhány szem búzáért megölni és megenni testvért, apát, férjet annyi csak, mint mikor lárvák és kukacok eszik és gyilkolják egymást a nedves, csírázó föld alatt.

De igy volna hát valóban?

Nincs egy vigasztaló, feloldó érzés, összhangba hozni ezt a sok fekete szint — nincs valami muzsikánál finomabb lelkiállapot, át- költeni, megkülönböztetni, egyénivé és emberivé miivésziteni ezt az állati gonoszságot és durvaságot?

Állattan, összehasonlító természetrajz, természettudomány, tömeglelkek törvénye — nincs más mód, mint anartisztikus szemléletekkel érteni meg — nincs más ut, mint a darwinizmuson keresztül, lényegéhez férni a sivár tragédiának?

Tévedtem volna, mégis? Tévedtem volna, kezdettől fogva makacsul hirdetvén, hogy az emberre nem alkalmazhatók, maradék nélkül, mindama törvények, amiket a többi élőlény változatlan s belülről nem, csak kívülről változható életformáiból következtetett a felületes tudomány — csak úgy, mint ahogy az élők egész világára nem lehet alkalmazni a mechanika törvényeit? Tévedtem volna, a lélek és test, a képzelet ós valóság egyenrangú kölcsönhatásának sejtelmében — jót ós rosszat Önmagától megkülönböztető lélek, valóságot alkotó és teremtő képzelet ködfátyolkép. délibáb ós üdére volna csak mégis, a valóság vaskos, végzetes játékában? Egymást világtalanul, vakon vezető erők, véletlon eredője volna íhát mégis a világ teremtője és fontartója — 8 ez erők közt semmi szerep nincs, se teremtő, ..so alakitó, belátás, képzelet és szeretet szent- háromságának?

Hiú ábránd volna, csak, semmi más, amit vallottam, forradalmak előtt és után, hogy kényszerítő hatalmi és társadalmi és gazdasági és természetbeli törvények nélkül is, a* emberi társadalom éppen azért, mert emberi, a maga belső erejéből fent tud tartani valamiféle rendet és törvényt, a szeretet megkülönböztető jegyében, amivel született?

így fest hát, igy festene az emberi társadalom, ha valami ügyetlen kéz elhanyagolja, vagy meglazítja a törvénytől való félelem láncait? Ha nem félünk a gyilkolástól, rögtön gyilkolni kezdjük egymást — nincs anyasziv, és részvét és szerelem és szeretet többé? íme — ez hát az ember?

Hát nem.

Mert elhanyagolt közigazgatás, tehetségtelen szolgabiró, erélytelen ügyész, harangozó- ból csinált halottkém és lelkiismeretlen orvos, fájdalom, sok van, de Tiszazug és Nagyrév, hál* Istennek csak egy.

Valami egyéb is kellett hozzá, hogy ez 3 szinte groteszkül borzalmas rómdráma, ez a magyar guignol, valóságra váljon.

Nem felszabadult ösztönök, nem állat, az emberben, nem öntudatlan, küszöbalatti, mindenkiben- lappangó szadizmus.

Mint ahogy az épitéshez egy épitő képzelet —' e romboláshoz egy romboló képzelet ördögi akarata kellett.

Emberi lélek kellett hozzá, egy emberé, ezt a poklot előbb meg kellett teremteni valakinek, hogy aztán megtölthessék elkárhozott lelkekkel, meg kellett teremteni alkotójának a maga képére, hogy lakóit is a maga képére formálja át.

Földi néven Fazekas Gyulánénak hívták ezt a csodálatos lelket.

*

Hogy mi lakott benne, arra csak következ- tetni lehet — ő maga szó nélkül és vallomás,

valószínűen megbánás nélkül elpusztította önmagát, mikor müvének folytatásában megakasztották — nem a büntetéstől félt. úgy érzem. Egyszerűen céltalannak látta az életet, melynek nem ad tartalmat többé a lehetőség, hogy mások életét kioltsa.

Mert e lélek célja és programja és filozófiája és meggyőződése és vallása az volt, hogy az emberek nagy része fölösleges akadály azok számára, akik megértik ezt a filozófiát — a boldogság és béke útja tehát ezeknek holttestén vezethet csak. Talán csak a lángész és az őrült lát és gondolkodik s váltja valóra gondolatát olyan logikusan, mint ez a napoleon- lelkü falusi bábaasszony, aki félórák alatt győzött meg akárkit, akit akart, hogy a gyermek nem öröm és megváltás, hanem nyűg és bilincs, a férj nem apa és hitves, hanem akadálya minden szépnek és jónak, egyik se élet és reménység: nem is élőlények, daganatok ezek, daganatok, amiket gondolkodás nélkül le kell metszeni, ki kell irtani, ha a\ műtétnek ránknézve veszélyes következményei ellen biztosítva vagyunk.

És csak a lángészben és az őrületben van ekkora erő, hogy tömegeket váltson, vagy rontson meg, aszerint, hogy Isten, vagy az ördög lakozik benne, mint ebben a bábaasszonyban volt.

Regényt lehetne Írni róla, ha tettein kivül maradt volna valami feljegyzés, vagy adat, lelki kép, amiből rekonstruálni tudnánk: ki

volt ez az érdekes szörnyeteg? Nem naturalista regényt — romantikus époszt inkább, hasonlót a legendákhoz.

Mert ami Tiszakürtön és Nagyrévben történt, az nem népszínmű valóban, de még kevésbé „kollektív riport", ahogy ma nevezik. Igenis, köze van a néphez, de nem abban az értelemben, ahogy a népszínmű, vagy müdal ■képzeli el.

A népmese motívumai muzsikálnak mögötte, sötét, sejtelmes, borzongató dallamot.

Tündérmese, nem Árgiusról és Szép Ilonkáról, amit jó gyerekeknek mesélnek — rémitő mese, amiről Jancsi és Juliska álmodik, ha eT rontotta a gyomrocskáját.

Sárkányok szerepelnek benne, rossz szellemek, törpék ée manók.

*

És a Vasorríi Bába, Fazekas Gyuláné, aki most seprőn lovagol valahol a Tiszán, huhogva és keseregve, hogy nem lehet többé a világon

s hogy a-kik most születnek és szeretnek Tiszakürtön és Nagyréven, azokat nincs többó, aki arzén-zöld bókává változtassa ós eltemesse —« azok már élnek ós élni fognak, amig maguk- it. ó 1 meg nőin halnak, — mese, mese, raesketté, itt a vége, fuss eh vélel