Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)

1929-07-05 / 151. (2076.) szám

10 Í929 Péntek, juttas t. A XlX-ik század vizdkártgái Irta: SKrúdy Qyulci A legnagyobb hazai verekedés II. De Üol van már akkorára Bajor? Tííncs olyan szűk, magas ablak a világon, amin át nem lehetne kiugrani ... legalább is egy másik udvarra. Kállai Péter lépett most a szobába; szegrőS-vég- ről atyaüságban volt Patayval Péter hintázó Járá­si! ember volt, úgy tett, mintha „nem is jóimé, hanem menne*, — mondja a hagyomány. —* Hallottam, — szólt füttyenive — hogy ébez- tetoek itt a cselédeid, mióta elhagyott a drága feleséged, Erzsiké. Hoztam egy Ide elemózsiát, amit legjobban esereteéL A kertészeim termesz­tettek tököt, paradicsomot, hagymát, epret, ká­posztát, sóskát, amit legjobban kívánsz. Minden az üvegházban termett Még galamb-begyet is hoztam. Meg akarlak vesztegetni, hogy a pártomon légy. (Kállai Péter nagyon müveit ember volt tudta, hogy mivel kell a Patayhoz hasonló betegeket gyógyítani, élesztgetni, rendben tartnL Félig- meddig orvos volt... A cselédeit gyógyította. Csak éppen az urasági természete volt egy kicsit különös.) — Ezt a boszorkányt pedig elvisszük és EáBó- ban megégetjük, — mondta Bajoméra mutatva. A nagybeteg Báji-Patay most felült az ágyában: — De nem addig, amig paradicsomoskáposztát sem főzött, mert ezt legjobban tudja, —- torzsájá­val, levelével, levélereivel. Egyedül ő tudja Ma­gyarországon, hol kell apróra, hol kell vastagra metélni a káposztát, hogy annak minden izét érezni lehessen. Érezni lehessen benne a tavaszi esőt, a nyírségi homokot, a bárányfelhős boldog égboltozatot, az ifjúságot, mikor bor nélkül is résseg minden férfiember... A* eső bulldogéi a káposztásföldek felett és a szomszéd tagon a ten­gericsöveket próbálgatja a gazda, hogy megnéze­gesse a levélbe burkolódzott, szűzies fehér szeme­ket: vájjon alkalmatosak már arra, hogy szabad tűzön, tavalyi szőlővenyige, régi szőlőtőke tfizén feketére pörköljük őket ée a tűz lángja piros, mint a szerelmes élet, amikor a valamirevaló férfiember az asszonyrohás madárijesztőnek is csókot integet a mezőkön. — Te szerencsétlen ember, — fordult meg maga körül Kállai Péter, mint egy malomkő. — Hát nem tudod, hogy ez a boszorkány a mákvirág- jéval éppen abban mesterkedett, hogy ma éjszaka meggyilkoljon? Itt van a kötél, amelyet Bajor a nyakadra akart tenni, ha mi idejében meg nem érkezünk a legényeimmel. Báji-Patay elgondolkozott: — Lehetséges, — feleli darabídő múltán. — Nem vokta csoda, ha megunták a betegségemet De három hónap óta álmodom paradicsomos ká­posztával, megrágom, lenyelem, megszűnnek mindazok a lelki fájdalmaim, amelyek máskor üldömek. Még a halált is barátságosnak látom, ha egyszer paradicsomoskápoeztáv^l jóllakhatnék. Négy lóval, kocsin is elmennék érte valahová, pe­dig mozdulni se tudok, csak úgy, lm kétoldalt karonfognak, emelnek, szorítanak, hogy majd a lelkem jön ki, a karom csaknem eltörik, a föld pedig úgy húz magához, mint egy sofcszázeeztendőe öregembert, aki sírhelyét keresi minden feles­leges lépésével. Elmennék gyalog is, ha tudnék egy olyan barátságos házat, ahol leülte tűének, megsimogatnának, nem kérdeznék tőlem, hogy mennyi pénzem van... — Loeskaíeceke beszéd ez, öcsém. Mindenütt megkérdik, hogy mennyi pénz van a bugy©Bárká­ban, — felelt a tudományos Kállai Péter. — Kü­lönösen olyan időben, mint a mai, amikor ritka­ság a pénz. Kossuth és Széchenyi tanakodnak Pozsonyban, mert valamely veszedelem fenyegeti a magyar nemességet Te meg itt paradkeomos- káposztáról álmodozol. Talpra, László, Nagy- kállóban megyei tisztujttás közeledik, minden magyarnak Kálióban a helye. Te meg fitt egy ba­konyi boszorkánnyal dőrzsőlteted a lábodat Boti Borbély Mihály nemes úriember, aki bér szeretett politzálni, a haza dolgai felett akár Ö- remenni s igy nem maradt el soha olyan helyről, ahol hazai politikáról is eshetett szó s igy Kállai Péter ^expedíciójából* sem: nem vetette meg a nőies természetű ügyeket sem. Végigmérte a már pandúrok között álló dunántúli menyecskét, aztán csintalanul igy szólott: — Hiszen sorsát nem kerülheti el, ha kiderül­nek felőle a dolgok, — mondta békitőleg Borbély Mihály. — ügy is régen égettek boszorkányt Kálidban. De ha már Patay barátunk igy magasz­talja erényeit, engedjük meg neki, hogy utoljára káposztát főzzön. Hozzatok be abból a káposztá­ból, — intett Tisza Sámuelnek, aki afféle legény volt a Paiay-háznáL A legény csakhamar visszatért az udvarról és egy kosár káposztát hozott a vállán. Bajomé, mint­ha nem is pandúrok között állana: szemügyre vette a Kállai Péter híres ftveghásábaa termett káposztát — Bizony ex hitvány Jószág, nincs ennek a kápoeztafejnek még se ize, se bűze, nem érte est csepp tavaszi eső. (Kállai Péter elvörösödött.)' Hát mikor a melegházi paradicsomot, paprikát, salátát, krumplit ezemflgyre vette a híres gazdaas­szony: akkor hah átázott igazában. — Szeretném, ha itt volna az uram. mert 5 ért az ilyen nyomorékságokhoz, szamár ő is, mint minden férfi. Mi asszonyok nem veszünk a ke­zünkbe ilyen hitványságot — Bajornak bizony jó oka van arra nézve, hogy most itt ne legyen, — csendesítette Rofi Borbély a menyecskét — Hát nem akarsz főzni? — kiáltott fel Kállai Péter. — Most pedig megmondom néked, Bajor Viola, hogy az életedről van sző. Azzal vádolnak, hogy esztendő óta, mióta a házhoz kerültél ide Kiekállótoa: minden ebédnél, minden vacsoránál I mérget keversz Patay László ur ételébe, ezért sorvad, fogy, gyengül, sárgul Patay ur napról napra, ezért nem lehet őt kimozdítani a karoeszé- kébői, ezért vonult vissza a közélettől, ezért lett olyan közömbös hazája minden ügye iránt, amely közöny már egyenlő a hazaárulással. — És a tekintetes urak mégis abból az ételből akarnak wmi, amit én főzök? — nevetett most Bajomé és a csípőjére csapott. — Ajánlom, hogy ne feleselj, Viola, — mond most Rofi Borbély Mihály, aki már csak bajuszánál és nyugalmánál kezdve is legjobban látszott érteni az asszonyi dolgokhoz. — Én jóakarattal voltam eddig irántad, mert himpellér férjed elszökött mellőled, holott igazság szerint itt volna a helye, melletted... — Talán bizony, hogy agyonverjék szegényt? —• felelt Bajomé. — De ha nyomban nem fütesz be a konyhádba, hozzá nem kezdesz a főzéshez, meg nem főzöd azt a paradicsomoskáposztái, amelyet Báji-Patay László ur kíván tőled: bizony nem állok jót a to­vábbi sorsodról. — Kotródj. Négy pandúr menjen vele és vigyáz­zon rá, — mordult közbe Kállai Péter ur, aki hátat fordított az asszonynak. Mikor a gazdasezonyt kivitték a szobából, a nagybeteg hátrahanyat lőtt az ágyban. (Lehet, hogy csak a felpócolt párnák csúsztak U alóla.) S igy szólt Kállai Péterhez: — Szeretem a kellemetlenséget magam körül, mert igazándiban már csak az tart életben. Min­den órámban szükségem van a kellemetlen embe­rekre, hogy káromkodás, bosszúálló*, átítozódás, szenvedés céljából tovább élhessek. Mindenkin bosszút akarok állni, aki valaha megbántott Mit csinálnék, ha csupa finom úriember, gyengéd asszonyság élne körülöttem? Itt volna például sze­gény Erzsikéin, a legderekabb asszony, akit addig kínoztam, amíg megszökött tőlem? Aki soha egy rossz szót nem tudott volna mondaná nekem ? Akinek olyan jóságos volt az arca, hogy sfrva- fakadtam, ha nem láttam és megölni szerettem volna, ha láttam? Árva leány volt és bizonyosan megtette volna a kedvemért, hogy egy holdvilágos éjszakán megöljük magunkat ő a csűr egyik sar­kára, én a másik sarkára állottam volna az udvar­ban s egyszerre akasszuk fel magunkat, mert mégis csak az a legbiztosabb halálnem. Már régen halott volnék, ha ezek a gonosz, utolsó, rongy, gyilkos, kötélre való emberek nem költözködnek a házam­ba, hogy a nap minden órájában, az éj minden öregitö álmatlanságában elmulattassanak az alá- valóságukkal Fájna kirekedm az életből, ha mel­lettem nem volnának, hogy mindig óva intsenek: odakünn, a kapun tol még gyászosabb emberek is vannak. Kállai Péter (korának egyik legolvasottabb férfin) a körmével, hosszúra, finomra nevelt kör­mével, igen fehér kezével simogatta a beteg barát­ja homlokát: — Te nagyon beteg vagy, László. Sokkal ^bete­gebb, mint én, aki Kossuthtal, Széchenyivel, Wes­selényivel álmodom minden éjszakámon. Valami nagy földrengés közeledik, Martinovics hamvai szétszóródtak a szélben és bolond emberek ker­getik a hamvakat... & ————■—wmm — Egyébként is, — mondta úri fölénnyel KáBad Péter, hogy végleg elvágja Báji-Patay László gon­dolatait, amelyek minduntalan a sötét udvari ablak felé terelődtek — amely udvaron nyolcvan felfegyverzett nemes ember gyülekezgetett, amely sereg reggel Kálióba volt innen menendő, hogy az uj megyei választásoknál Kállai Péter pártján se­gédkezzen, — egyébként: nincs most időnk műn denféle testi nyavalyákkal törődni, mert holnap Kállóban kell lennünk, hogy előkészítsük a válasz­tást. Ágyukat is viszünk magunkkal. Majd meg- ágyuzzuk kicsit Kállai Gergely házát. — A testvéredét? — Azét hát, — felelt Péter ur. — Azért szedtem össze a hadaimat, a pandúrjaimat, a fokosaimat, a vasvilláimat, a szolgáimat. Itt van az udvaron * leghíresebb verekedő Ketyei Finta Márton, Nagy- káüói Kállai Gáspár és Boldizsár, Búzás, Dankó, Lipcsei, Dobi, Kriston Mihály, Dombrádi Kis András. A beteg ember kerekre nyitotta a szemét: — Hát ezért kell Bajor Violának most odakint az udvaron sütni-főzni, ahelyett, hogy engem ápolna? — Nem az udvaron, hanem a konyhában, —• szólt csendesitőleg Kállai Péter. — Asszonyt el­felejtettünk magunkkal hozni, ezért van szüksé­günk Violára. — Ez természetes. j©• Ekkor, — vagy később Rofi Borbély Mihály be­lépett s mozdulatlanságra ítélt beteg hálószo­bájába. — Hát persze, — mondta tiszántúli nevetéssel — amikor igazában hajnalodni kezdett volna: egy idegen kakashang szólalt meg az udvaron. Isme­rek jóformán minden kakashangot Kiskállóban, mert eleget jártam erre éjszaka. De ezt a kakast soha se hallottam. A négy pandúr, aki a tűz­helyénél forgolódó Bajomét őrizte, el bámészko­dott, eközben a menyecske kirepült a kéményen- Üthették már bottal a nyomát Hát éhen ma­radunk. — Nyilván az a Sobri-legény, az a gazember unt szöktette meg, — szólt Kállai Péter (aki mtnt müveit úriember közönyös volt az ennivalók ét gazdasszonyok iránt). — De hát arra valók a pan­dúrok, hogy előkeritsék a méregkeverő házas­párt. Küldj a nyomukba, Mihály. Rofi Borbély még tán sokaRa a hajszát, amikor az üveglábu, szenvedésre kárhoztatott, nagybeteg Báji-Patay László kiugrott a párnájából és meg­ragadván az ágya mellett üldögélő Kállai Pétert, még pedig a gallérjánál fogva és a malomkő­nehéz úriembert a falhoz nyomta oly könnyed­séggel. mint egy pecsétgyűrűt. — Emlékül — Violáért, — szólt Patay és rwtam- feküdt az ágyba.* * A történelmi igazság kedvéért fel kell emMteni (Szikszay József vm. főügyész vádiratából), hogy a vizsgálat mintegy BOO „01áh*-ra is kitexjeezke- dett, akiket nyilván a szomszédos Szatmárból hős- tak a választás napjára, Nagykálló 1836-iki lerom­bolására. Ezeknek volt a vezére bizonyos Bajos,; de még nagyobb lelkesítőjük Bajomé Ezeket * veszedelmes „idegeneket" pénzen vásárolták. Talán éppen „bosszúálló pénzen". Most már az egész várost befújja ez a vén sárkány!... Pedig jobb lett volna, ha csak az elutazásom után tudják meg.., Magda rámeredt !il : 1 , / — Elutazik?! •—> Na igen, — Türelmetlenül rágta a szá­ját — Én nem értem, Magda, mi eddig olyan jól megértettük egymást. Es maga most olyan különös... Hát nem érti, hogy a boldogsá­gomról van sző? — A boldogságáról:? — Na igen... Azaz... Hát nem érti, —* ha Lilly megtudja, hogy én ma, az eljegyzésünk után beszéltem magával, mindenre rájön s áthúzza az egész tervünket öntelten mosolygott: — őrül ebesen féltékeny a kis nő. Magda dermedten hallgatta. Még nem tud­ta bizonyosan, mi az, amit érez s meg akarta tudni, mint rendesen. Erőltetett nyugalom­mal mondta hát: — Mondjon el mindent. Hogy történt a do­log? Ne féljen, tudok uralkodni magamon! A férfi beszélni kezdett. És mig beszélt, Magda nem nézett rá. Rászegezte tekintetét a téli napban szikrázó zuzmarás városra és a férfi szavai nyomán, változni kezdett a kép — amely lelkében erről a csodás, hófehér álomvárosról képződött. — Mindig is egymásnak szántak bennün­ket. A birtokunk határos — ő egyetlen lány, én egyetlen fiú vagyok... Tudja-e, hogy igy a nagyapánk óriási vagyona újra egyesül az én kezemben ? ... És micsoda pompás va­dászterületem lesz! Pötty... Egy háztetőről lezuhant egy rakás hő. A napfény egyre hevesebbé váló csókjainak fü­zében olvadni kezdett a zúzmara és Magda mereven nézte a fehéren csillogó, csipkés bundákból előbukkanó merev, fekete száraz gallyakat. — Igen, a szüleim hallani sem akartak ar­ról, hogy mást vegyek el, szegény lányt... é-s ... nos hát Lehet, sőt valószínű, hogy kitagadnának, ha ellenkeznék velük. — Fenyegették? — Izé... Tulajdonképpen nem ... De az apám megmondta, hogy a házához Lfilyn kí­vül más asszonyt nem vihetek... Lakni pe­dig csak kell valahol... — Igaza van. Lakni kell valahol... Magda azt nézte, hogyan bukkan ki egy dermedt fatörzs a kölcsönkapott fehér far­sangi fényből. t» nézze, Magda... Lillyék éppen tér lünk voltak, ügy gondoltam, legjobb lesz, ha megnyugtatom Liályt és a szülőmet — nem gyanakodnak majd később... A szüleim szerencsére a levelemről semmit sem szóltak Lillynek. Én hát bejelentettem a családom­nak, hogy fölmondom az itteni lakásomat, mert meguntam a legényéletei Rut mosolygás tette csinos barna arcát el­len szem7 essé. A kislány most azt hiszi: egyesegyedül azért mentem haza, hogy az elj%yzésünket megtarthassuk! — Szóval becsapta? — Én?... Már hogyan csaptam volna be? Hiszen csakugyan eljegyeztem!... Nézne, Magda, értse meg a helyzetemet Én nem maradhatok agglegény, tönkre sem tehetem magam csak azért, mert a szüleim ellenzik, hogy elvegyem magát — jobban mondva, mert ragaszkodnak ahhoz, hogy LiUyt ve­gyem el. Magda most már megtalálta, mi az, ami a Zoltán viselkedésében, szavaiban túlsúlyra kerüL Mindig csak „én“, „én", „én". És so­hasem más... És ettől az embertől várta ő az örömet, a boldogságot hozó életet! Megvonaglott a szája és most már úgy látta, hogy hófehér ravatalom fekszik a sze­gény, bolondos, szerelemrevágyó, boldogság­ban hivő leányszive. Kifosztottan és megder­medve, mint a minden diszüket elvesztett fák a fehér hótakarón. Hogy egyetlen óriási halottas szóiba az egész világ: az életkedv, az őröm, a boldogságba vetett hit halottas­háza. De azért nem menekült sem önmaga, sem a másik elől. Ha már ennyit látott, többet is akart látni. S amit nem tett volna, ha meg­törve, szomorúan beszél a ‘férfi, a cinikus, önző szavak hatása alatt megtette. Megkér­dezte: — Nem maradhat agglegény? S gondolt-e arra, mi lesz énvelemr... Maradjak vén­lány, ugye?! — Ne olyan keserűen, Magda! Maga még gyermek, nem tudhatja, milyen lesz a nőtlen férfi élete. Rideg lakás, vendéglői ételek, át­mulatott éjszakák után beálló undor, váro- son-falun unalom, korhely cimborák keresé­se... A vége az, hogy az ember egy paraszt- lány, vagy a gazdasszony karmai közé ke­rül... Még mindig csak az „én". Csak a magános férfi életének árnyoldalai. Magda már kissé ingerülten kérdezte újra: í m r«ám nem gondolt,,, ugye, az égés* idő alatt nem gondolt arra, mi lesz én ve­lem? — Istenem, lányoknál az egészen más... Látja, Magda, én nagyon megérteném, ha maga nem menne férjhez, hiszen engem sze­ret, ugye? S a nénje is, a bátyja is szívesen látják — családban élhet De én nem vagyok önző... Nem a lemondást, más, szebb életet szántam én az én drága, szép kis Magdám­nak! Kigyulladt a szeme. Előrehajolva nézett a lány kipirult arcába. Elfulladó lélegzettel li­hegte tovább: — Maga okos lány. Tulajdonképpen füg­getlen is — végül is a testvéred nem állhat­ják útját a boldogságának. — A boldogságomnak? — Igen ... Drága, édes, kicsi Magdám, hallgasd meg türelemmel, amit mondok De nem itt... Gyere be hozzám... csak öt percre... nézd, itt vagyunk a lakásom előtt. Gyere be, édes, hadd mondjam el, hogyan képzelem én a mi életünket — A mi életünket? A lány végigsimitott a homlokán. Nem is sejtette, mi jöhet még. ügy meg volt már törve, meg volt már alázva, hogy csak egyet­len vágya maradt: rohanni, elbújni valahova és jól kisírni magát — könnyekkel mosni le a szégyent, amelyet maga előtt érzett, amiért ilyen yak volt, ilyen bolond volt és drága­kőnek tartotta ezt a hitvány kavicsot. És mégis késztette valami, hogy megnézze: Mi van a fenekén a fehér külsővel bevont, egyre kopárabbá váló tájnak. Hogy végére járjon: Mi van hát a legmélyéin ennek az emberi léleknek? Határozottan szólt: — Én be nem megyek. Mondja el idefcint, mit akar. Itt az allééban mér alig jár em­ber, mindenki a jégpályán tolong. Es én sok­kal jobban tudok kant beszélni is, hallgatni is, gondolkozni is, mint a köviek között — ott úgy érzem, fojtogat valami. Hiszen tudja: Hroppan különös falusi lány vagyok! A férfinak nem tetszett ez a fordulat, ez a majdnem tréfás hang. Kizökkentette őket abból a hangulatból, amely hite szerint kü­lönösen alkalmas volt ahhoz, hogy a jövő­jéért aggódó lányt elkápráztassa az ajánlata. Fanyalogva gyújtott rá egy cigarettára és rosszkedvűen mormogott: — Nem értem. Magda, miért ne jöhetne be hozzám. Azt hittem, maga nem oüyan tfba — pardon —, nem olyan előWAletes, mint e^ek a városi lányok. De ahogy ftkarjn,,, Hát én gondolkoztam a maga sorsán és azt határoztam, hogy elviszem magammal. — Magával?!... Hová? Magda csak álmélkodott — Na, nem haza, kis bolondom... Hanem majd Pesten rendezünk be egy szép kis fész­ket, egy drága, puha otthont, oda menekülők] —h hozzád, drágám —, hiszen én sokáig ki nem bírom a Lilly nyaiogását.., azaz..« igen, drága Magdám... Már tüzbe beszélte magát. Égett az *tc*. Megvillant & szeme. Remegett a hangja. El­dobta a cigarettát Magda egy fához támaszkodott és különös, a leikéig látó mosollyal nézett rá A férfi megragadta a kezét, úgy szavalt tovább: — Ne hidd, hogy másnak hagyom az el­jegyzésünkre tartogatott első csókodat! Hogy másnak adnám a szépséges, karcsú testedet! Hiszen ölni tudnék, ha látom, hogy más férfi néz rád sóvárgó szemmel Az enyém az első szerelmed — te mondtad, Magda, hogy az enyém! Az enyém leszel egészen, édes! Magdám ... édes ... mit akarsz? Hová mégy? A lány erőszakkal rántotta ki a kezét a szorításából. Mielőtt a férfi fölocsudhatott volna meglepetéséből, már nekiindult. Ro­hant a közeledő villamos felé, amely üresen jött visszafelé a végállomásról Fölugrott rá, beszaladt a belsejébe. Magára csapta az ajtót. Nagy, hosszú lépésekkel jött utána a férfi. De a kalauz, aki látta a lány menekülő ro­hanását, jóleső érzéssel, kárörvendő, gúnyos mosollyal adta meg a jelt az indulásra. Bi­zalmas mosollyal jött be. — Egy ur lemaratt. Mér nem sietett job­ban? Szakasz teccik, kisasszonykám? Magda sietve kotorta elő a pénztárcáját, nagyobb pénzt vett ki és intett, hogy nem kell visszaadni. Aztán odaállt az ablakhoz és nézte, nézte, hogyan lesz az olvadó hópomnából lassan- kimt szürke pocsolya s hogy a fehér külszín alól hogyan bukkannak elő a papírdara­bok ... narancshéj... piszok... szemét... Undor fojtogatta a torkát. Megtalálta hát a csillogó, hófehér palástba burkolt élet utol­só titkát is! Keserű izt érzett a szájában. Gúnyosan vonaglott meg az ajka. S mint egy órával ezelőtt, mikor kiindult, félig hangosan mond­ta ki most is azt, amit gondolt­esi Szemétül IW1.JP __ í __

Next

/
Thumbnails
Contents