Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-05 / 151. (2076.) szám
10 HK9 péntek, juttas t. A XlX-ik század, vizitkártyái Irta: SKrúdy Qyula A legnagyobb hazai verekedés ii. De hol van már akkorára Bajor? Nincs olyan szűk, magas ablak a világon, amin át nem lehetne felugrani... legalább is egy másik udvarra. Kállai Péter lépett most a szobába; szegrőS-vég- rö atyaüságbcan volt Patayval. Péter hintázó járása ember volt, úgy tett, mintha „nem is jönne, hanem menne", — mondja a hagyomány. —* Haliottani, — szólt füttyenive — hogy éheztelek itt a cselédeid, mióta elhagyott a drága feleséged, Erzsiké. Hoztam egy ki elemózsiát, amit legjobban szeretnél. A kertészeim termesztettek tököt, paradicsomot, hagymát, epre*, káposztát, sóskát, amit legjobban kívánsz. Minden ax üvegházban termett Még galamb-begyet is hoztam. Meg akarlak vesztegetni, hogy * pártomon légy. (Kállai Péter nagyon müveit ember volt, tudta, hogy mivel kell a Patayhoz hasonló betegeket gyógyítani, élesztgetni, rendben tártai Félig- meddig orvos volt... A cselédeit gyógyította. Csak éppen az arasági természete volt egy kicsit különös.) — Ezt a boszorkányt pedig elvesszük és Kánéban megégetjük, — mondta Bajoméra mutatva. A nagybeteg Bájí-Pafcay most felült az ágyában: — De nem addig, amíg paradícsomoekápoeztát nem főzött, mert ezt legjobban tudja, — torzsájával, levelével, levélereivel. Egyedül 6 tudja Magyarországon, hol kell apróra, hol kell vastagra metélni a káposztát, hogy annak minden izét érezni lehessen. Érezni lehessen benne a tavaszi esőt, a nyírségi homokot, a bárányfelhőé boldog égboltozatot, az ifjúságot, mikor bor nélkül is részeg minden férfiember... A* eső bulldogéi a káposztásföldek felett és a szomszéd tagon a tengericsöveket próbálgatja * gazda, hogy megnézegesse a levélbe bnrkolódzott, szűzies fehér szemeket: vájjon alkalmatosak már arra, hogy szabad tűzön, tavalyi szőlővenyige, régi szőlőtőke tfizén feketére pörköljük őket és a tűz lángja piros, mint a szerelmes élet, amikor a valamirevaló férfiember az asszonynxhás madárijesztőnek íe csókot integet a mezőkön. — Te szerencsétlen ember, — fordult meg maga körül Kállai Péter, mint egy malomkő. — Hát nem tadod, hogy ez a boszorkány a mák virágjával éppen abban mesterkedett, hogy ma éjszaka meggyilkoljon? Itt V3S» a kőtél, amelyet Bajor a nyakadra akart teásai, ha mi idejében meg nem érkezünk a legényeimmelBáji-Patay elgondolkozott: — Lehetséges, — felelt daráMdö múltán. — Nem volna csoda, ha megunták a betegségemet De három hónap óta álmodom paradicsomos káposztával, megrágom, lenyelem, megszűnnek mindazok a lelki fájdalmaim, amelyek máskor üldöznek. Még a halált ds barátságosnak látom, ha egyszer paradicsomoskáposztáv^I jóllakhatnék. Négy lóval, kocsin is elmennék érte valahová, pedig mozdulni se tudok, csak úgy. ha kétoldalt karonfognak, emelnek, szorítanak, hogy majd a lelkem jön ki, a karom csaknem eltörik, a föld pedig úgy húz magához, mint egy sofcszázesztendőe öregembert, aki sírhelyét keresi minden felesleges lépésével- Elmennék gyalog is, ha tudnék egy olyan barátságod házat, ahol leültetnének, megaimogataának, nem kérdeznék tőlem, hogy mennyi pénzem van... — Locskaíecske beszéd ex, öcsém. Mindenütt megkérdik, hogy mennyi pénz van a bugyelláris- ban, — felelt a tudományos Kállai Péter. — Különösen olyan időben, mint a mai, amikor ritkaság a pénz, Kossuth és Széchenyi tanakodnak Pozsonyban, mert valamely veszedelem fenyegeti a magyar nemességet. Te meg Üt paradicsomcs- káposztáről álmodozol. Talpra, László, Nagy- kállóban megyei tisztajitáa közeledik, minden magyarnak Kálióban a helye. Te meg itt egy bakonyi boszorkánnyal dörasölteted a lábodai. Ráfi Borbély Mihály nemes úriember, aki bér szeretett politzálni, a haza dolgai felett akár G&~ r emenni s igy nem maradt M soha olyan helyről, ahol hazai politikáról is eshetett szó s igy Kállai Péter ^expedíciójából" eem: nem vetette meg a nőies természetű ügyeket sem. Végigmérte a már pandúrok között állé dunántúli menyecskét, aztán csintalanul igy szólott: — Hiszen sorsát nem kerülheti el, ha kiderülnek felőle a dolgok, — mondta békitőleg Borbély Mihály. — ügy is régen égettek boszorkányt Káliéban, De ha már Paiay barátunk igy magasztalja erényeit, engedjük meg neki, hogy utoljára káposztát főnön. Hozzatok be abból a káposztából, — intett Tisza Sámuelnek, aki afféle legény volt a Patay-háznáL A legény csakhamar visszatért az udvarról és egy kosár káposztát hozott a vállán. Bajomé, mintha nem ie pandúrok között állana: szemügyre vette a Kállai Péter híres Üvegháziban termett káposztát — Bizony ez hitvány jószág, muc* ennek a kápoeztafejnék még ee ize, se bűze, nem érte ezt csepp tavaszi eső. (Kállai Péter elvörösödött) Hát mikor a melegházi paradicsomot, paprikát, salátát, krumplit szemügyre vette a híres gazdnez- szony: akkor hahotázott igazában. — Szeretném, ha itt volna ax uram, mert fi ért az ilyen nyomorékságokhoz, szamár ő is, mint minden férfi Mi asszonyok nem veszünk a kezünkbe ilyen hitványságot — Bajornak bizony jó oka van arra nézve, hogy most itt ne legyen, — csendesítette Roll Borbély & menyecskét — Hát nem akarsz főzni? — kiáltott fel Kállai Péter. — Most pedig megmondom neked, Bajor Viola, hogy az életedről van sző. Azzal vádolnak, hogy esztendő óta, mióta a házhoz kerültél ide Kiskállőba: minden ebédnél, minden vacsoránál I mérget keversz Patay László ur ételébe, ezért sorvad, fogy, gyengül, sárgul Patay ur napról napra, ezért nem lehet őt kimozdítani a karoeszé- kéből, ezért vonult vissza a közélettől, ezért lett olyan közömbös hazája minden ügye iránt, amely közöny már egyenlő a hazaárulással. — És a tekintetes urak mégis abból az ételből akarnak enni, amit én főzök? — nevetett most Bajomé és a csípőjére csapott. — Ajánlom, hogy ne feleselj, Viola, — mond most Rofi Borbély Mihály, aki már csak bajuszánál és nyugalmánál kezdve is legjobban látszott érteni az asszonyi dolgokhoz. — Én jóakarattal voltam eddig irántad, mert himpellér férjed elszökött mellőled, holott igazság szerint itt volna a helye, melletted... — Talán bizony, hogy agyonverjék szegényt? — felelt Bajomé. — De ha nyomban nem fütesz be a konyhádba, hozzá nem kezdesz a főzéshez, meg nem főzöd azt a paradlcsomoekáposztát, amelyet Báji-Patay László ur kíván tőled: bizony nem állok jót a további sorsod róL — Kotródj. Négy pandúr menjen vele és vigyázzon rá, — mordult közbe Kállai Péter ur, aki hátat fordított az asszonynak. Mikor a gazdasswmyt kivitték a szobából, a nagybeteg hátrahanyatlott az ágyban. (Lehet, hogy csak a felpócolt párnák csúsztak: ki alóla.) S igy sióit Kállai Péterhez: — Szeretem a kellemetlenséget magam körül, mert igazándiban már csak az tart életben. Minden órámban szükségem van a kellemetlen emberekre, hogy káromkodás, bosszúállóé, átkozódás, szenvedés céljából tovább élhessek. Mindenkin bosszút akarok állni, aki valaha megbántott. Mit csinálnék, ha csupa finom úriember, gyengéd asszonyság élne körülöttem? Itt volna például szegény Erzsikéin, a legderekabb asszony, akit addig kínoztam, amíg megszökött tőlem? Aki soha egy rossz szót nem tudott volna mondaná nékem? Akinek olyan jóságos volt az arca, hogy áfiva- fakadtam, ha nem láttam és megölni szerettem volna, ha láttam? Árva leány volt és bizonyosan megtette volna a kedvemért, hogy egy holdvilágé* éjszakán megöljük magunkat ö a csűr egyik sarkára, én a másik sarkára állottam volna az udvarban e egyszerre akasszuk fel magunkat, mert mégis csak az a legbiztosabb halálnem. Már régen halott volnék, ha ezek a gonosz, utolsó, rongy, gyilkos, kötélre való emberek nem költözködnek a házamba, hogy a nap minden órájában, az éj minden öregitö álmatlanságában elmulattassanak az alá- valóságukkal Fájna kirekedni az életből, ha mellettem nem volnának, hogy mindig óva intsenek: odakünn, a kapun tnl még gyászosabb emberek is vannak. Kállai Péter (korának egyik legolvasottabb fér fia) a körmével, hosszára, finomra nevelt körmével, igen fehér kezével simogatta a beteg barátja homlokát: — Te nagyon beteg vagy, László. Sokkal betegebb, mint én, aki Kossuthtal, Széchenyivel, Wesselényivel álmodom minden éjszakámon. Valami nagy földrengés közeledik, Martinovics hamvai szétszóródtak a szélben és bolond emberek kergetik a hamvakat... & — Egyébként is, — mondta úri fölénnyel Káltal Péter, hogy végleg elvágja Báji-Patay László gon- dolotait, amelyek minduntalan a sötét udvari ablak felé terelődtek — amely udvaron nyolcvan felfegyverzett nemes ember gyülekezgetett, amely sereg reggel Kálióba volt innen menendő, hogy az ttj megyei választásoknál Kállai Péter pártján segédkezzen, — egyébként: nincs most időnk min-' denféle testi nyavalyákkal törődni, mert holnap; Káliéban kell lennünk, hogy előkészítsük a választást. Ágyukat is viszünk magunkkal. Majd meg- ágyuzzuk kicsit Kállai Gergely házát. — A testvéredét? — Azét hát, — felelt Péter ur. — Azért szedte® össze a hadaimat, a pandúrjaimat, a fokosaimat, a vasvilláimat, a szolgáimat. Itt van az udvaron a leghíresebb verekedő Ketyei Finta Márton, Nagy- kállói Kállai Gáspár és Boldizsár, Búzás, Dankó, Lipcsei, Dobi, Kriston Mihály, Dombrádi Kis András. A beteg ember kerekre nyitotta a szemét: — Hát ezért kell Bajor Violának most odakint ax udvaron sütai-főzni, ahelyett, hogy engem ápolna? — Nem az udvaron, hanem a konyhában, — szólt csendesitőleg Kállai Péter. — Asszonyt elfelejtettünk magunkkal hozni, ezért van szükségünk Violára. — Ez természetes. JSr Ekkor, — vagy később Rofi Borbély Mihály belépett a mozdulatlanságra ítélt beteg hálószobájába. — Hát persze, — mondta tiszántúli nevetéssel — amikor igazában hajnalodni kezdett volna: egy idegen kakashang szólalt meg az udvaron. Ismerek jóformán minden kakashangot Kiskállóbaa, mert eleget jártam erre éjszaka. De ezt a kakast soha se hallottam. A négy pandúr, aki a tűzhelyénél forgolódó Bajomét őrizte, el bámészkodott, eközben a menyecske kirepült a kéményen. Üthették már bottal a nyomát Hát éhen maradunk. — Nyilván az a Sobri-legény, az a gazember ura szöktette meg, — szólt Kállai Péter (aki mtat müveit úriember közönyös volt az ennivalók ét gazd asszonyok iránt). — De hát arra valók a pandúrok, hogy előkeritsék a méregkeverő házaspárt. Küldj a nyomokba, Mihály. Rofi Borbély még tán sokatta a hajszát, amikor az üveglábu, szenvedésre kárhoztatott, nagybeteg Báji-Patay László kiugrott a párnájából és megragadván az ágya mellett üldögélő Kállai Pétert, még pedig a gallérjánál fogva ée a malomkőnehéz úriembert a falhoz nyomta oly könnyedséggel, mint egy pecsétgyűrűt. — Emlékül — Violáért, - szólt Patay és vimat- feküdt az ágyba.* * A történelmi igazság kedvéért fel kell emMtenf (Szikszay József vm. főügyész vádiratából), hegy a vizsgálat mintegy B00 „01áh"-ra » kiterjeszkedett, akiket nyílván a szomszédos Szatmárbóí holtak a választás napjára, Nagykálló 1636-iki lerombolására. Ezeknek volt a vezére bizonyos Bajor,; de még nagyobb lelkesítőjük Bajomé. Ezeket * veszedelmes „idegeneket" pénzen vásárolták. Talán éppen „bosszúálló pénzen". Most már az egész várost befújja ez a vén sárkány!... Pedig jobb lett volna, ha csak az elutazásom után tudják meg,.* Magda rámeredt ; ’V: 1 , / — Elutazik?! i Na igen. — Türelmetlenül rágta a száját — Én nem értem, Magda, mi eddig olyan jól megértettük egymást. Es maga most olyan különös... Hát nem érti, hogy a boldogságomról van sző? — A boldogságáról ? — Na igen... Azaz... Hát nem érit, — ha Lilly megtudja., hogy én ma, az eljegyzésünk után beszéltem magával, mindenre rájön s áthúzza az egész tervünket öntelten mosolygott: — őrületeden féltékeny a kis nő. Magda dermedten hallgatta. Még nem tudta. bizonyosan, mi az, amit érez s meg akarta tudni, mint rendesen. Erőltetett nyugalom- mai mondta bát: — Mondjon el mindent. Hogy történt a dolog? Ne féljen, tudok uralkodni magamon! A férfi beszélni kezdett. És mig beszélt, Magda nem nézett rá- Rászegezte tekintetét a téli napban szikrázó zuzmarás városra és a férfi szavai nyomán változni kezdett a kép — amely lelkében erről a csodás, hófehér álomvárosról képződött. — Mindig is egymásnak Bzáintak bennünket. A birtokunk határos — ő egyetlen lány, ón egyetlen fiú vagyok... Tudja-e, hogy igy a nagyapánk óriási vagyona újra egyesül az én kezemben ? ... És micsoda pompás vadászterületem lesz! Pötty... Egy háztetőről lezuhant egy rakás hó. A napfény egyre hevesebbé váló csókjainak füzében olvadni kezdett a zúzmara és Magda mereven nézte a fehéren csillogó, csipkés bundákból előbukkanó merev, fekete száraz gallyakat. — Igen, a szüleim hallani sem akartak arról, hogy mást vegyek el, szegény lányt... és ... nos hát lehet, sőt valószínű, hogy kitagadnának, ha ellenkeznék velük. — Fenyegették? — Izé... Tulajdonképpen nem ... De az apám megmondta, hogy ». házához LiUyn kívül más asszonyt nem vihetek... Lakni pedig csak kell valahol... — Igaza van. Lakni kell valahol... Magda azt nézte, hogyan bukkan ki egy dermedt fatörzs a kölcsönkapott fehér farsangi fényből. — Éi nézze, Magda... LUlyéfc éppen nálunk voltak, ügy gondoltam, legjobb lesz, ha megnyugtatom LMlyt és a szüléimét — nem gyanakodnak majd később... A szüleim szerencsére a levelemről semmit sem szóltak Lillynek. Én hát bejelentettem a családomnak, hogy felmondom az itteni lakásomat, mert meguntam a legónyóietet Rut mosolygás tette csinos barna arcát ellenszenvessé. A kislány most azt hiszi: egyesegyedül azért mentem haza, hogy az eljegyzésünket megtarthassuk! — Szóval becsapta? — Én?... Már hogyan csaptam volna be? Hiszen csakugyan eljegyeztem!... Nézze, Magda, értse meg a helyzetemet Én nem maradhatok agglegény, tönkre sem tehetem magam csak azért, mert a szüleim ellenzik, hogy elvegyem magát — jobban mondva, mert ragaszkodnak ahhoz, hogy Lillyt vegyem el. Magda most már megtalálta, mi az, ami a Zoltán viselkedésében, szavaiban túlsúlyra kerüL Mindig csak „én", „én", „én". És sohasem más... És ettől az embertől várta ő az örömet, a boldogságot hozó életet! Megvonaglott a szája és most már úgy látta, hogy hófehér ravatalon fekszik a szegény, bolondos, szerelemr evágyó, boldogságban hivő leányszive. Kifosztottan és megdermedve, mint a minden díszüket elvesztett fák a fehér hótakarón. Hogy egyetlen óriási halottas szoba az egész világ: az életkedv, az öröm, a boldogságba vetett hit halottasháza. De azért nem menekült sem önmaga, sem a másik elől. Ha már ennyit látott, többet is akart látni. S amit nem tett volna, ha megtörve, szomorúan beszél a férfi, a cinikus, önző szavak hatása alatt megtette. Megkérdezte: — Nem maradhat agglegény? S gondolt-e arra, mi lesz énvelem?... Maradjak vénlány, ugye?! — Ne olyan keserűen, Magda! Maga még gyermek, nem tudhatja, milyen lesz a nőtlen férfi élete. Rideg lakás, vendéglői ételek, átmulatott éjszakák után beálló undor, városon-falun unalom, korhely cimborák keresése... A vége az, hogy az ember egy paraszt- lány, vagy a gazdaeszony karmai közé kerül... Még mindig csak az „én". Csak a magános férfi életének árnyoldalai. Magda már kissé ingerülten kérdezte újra: — m jreám nem gondolt... ugye, az egész idő alatt nem gondolt arra, mi lesz én velem? —- Istenem, lányoknál az egészen más... Látja, Magda, én nagyon megérteném, ha maga nem menne férjhez, hiszen engem szeret, ugye? S a nénje is, a bátyja is szívesen látják — családban élhet De én nem vagyok önző... Nem a lemondást, más, szebb életet szántam én az én drága, szép kis Magdámnak 1 Kigyulladt a szeme. Előrehajolva nézett a lány kipirult arcába. Elfulladó lélegzettel lihegte tovább: — Maga okos lány. Tulajdonképpen független is — végül is a testvérei nem állhatják útját a boldogságának. — A boldogságomnak? — Igen ... Drága, édes, kicsi Magdám, hallgasd meg türelemmel, amit mondok De nem itt... Gyere be hozzám... csak öt percre... nézd, itt vagyunk a lakásom előtt. Gyere be, édes, hadd mondjam el, hogyan képzelem én a mi életünket — A mi életünket? A lány végigsimitott a homlokán. Nem is sejtette, mi jöhet még. ügy meg volt már törve, meg volt már alázva, hogy csak egyetlen vágya maradt: rohanni, elbújni valahova és jól kisírni magát — könnyekkel mosni le a szégyent, amelyet maga előtt érzett, amiért ilyen vak volt, ilyen bolond volt és drágakőnek tartotta ezt a hitvány kavicsot. És mégis késztette valami, hogy megnézze: Mi van a fenekén a fehér külsővel bevont, egyre kopárabbá váló tájnak. Hogy végére járjon: Mi van hát a legmélyén ennek az emberi léleknek? Határozottan szólt: — Én be nem megyek. Mondja el idekint, mit akar. Itt az allééban már alig jár ember, mindenki a jégpályán tolong. Es én sokkal jobban tudok kant beszélni is, hallgatni is, gondolkozni is, mint a kövek között — ott úgy érzem, fojtogat valami. Hiszen tudja: Hroppan különös falusi lány vagyok! A. férfinak nem tetszett ez a fordulat, ez a majdnem tréfás hang. Kizökkentette őket abból a hangulatból, amely hite szerint különösen alkalma!! volt ahhoz, hogy a jövőjéért aggódó lányt elkápráztassa az ajánlata. Fanyalogva gyújtott rá egy cigarettára és rosszkedvűen mormogott: — Nem értem. Magda, miért ne jöhetne be hozzám. Azt Kittem, maga nem olyan ttba — pardon —, nem olyan eMMtáletes, mint ezek a vároai lányok. De ahogy ftkarju... Xsá««« Hát én gondolkoztam a maga sorsán és azt határoztam, hogy elviszem magammal — Magával?!... Hová? Magda csak álmélkodott — Na, nem haza, kis bolondom ... Hanem majd Pesten rendezünk be egy szép kis fészket, egy drága, puha otthont, oda menekülök —< hozzád, drágám —, hiszen én sokáig ki nem bírom a LUly nyaJogását.. ^ azaz... igen, drága Magdám ... Már tűzbe beszélte magát Égett az arca. Megvillant a szeme. Remegett a hangja. Eldobta a cigarettát. Magda egy fához támaszkodott és különös, a leikéig látó mosollyal nézett rá A férfi megragadta a kezét, úgy szavalt tovább: — Ne hidd, hogy másnak hagyom az eljegyzésünkre tartogatott első csókodat! Hogy másnak adnám a szépséges, karcsú testedet! Hiszen ölni tudnék, ha látom, hogy más férfi néz rád sóvárgó szemmel Az enyém az első szerelmed — te mondtad, Magda, hogy az enyém! Az enyém leszel egészen, édes! Magdám ... édes ... mit akarsz? Hová mégy? A lány erőszakkal rántotta ki a kezét a szorításából. Mielőtt a férfi fölocsudhatott volna meglepetéséből, már nekiindult. Rohant a közeledő villamos felé, amely üresen jött visszafelé a végállomásról. Fölugrott rá, beszaladt a belsejébe. Magára csapta az ajtót. Nagy, hosszú lépésekkel jött utána a férfi. De a kalauz, aki látta a lány menekülő rohanását, jóleső érzéssel, kárörveudő, gúnyos mosollyal adta meg a jelt az indulásra. Bizalmas mosollyal jött be. — Egy ur lemaratt. Mér nem sietett jobban? Szakasz teccik, kisasszonykám? Magda sietve kotorta elő a pénztárcáját, nagyobb pénzt vett ki és intett, hogy nem kell visszaadni. Aztán odaállt az ablakhoz és nézte, nézte, hogyan lesz az olvadó hópompából lassan- kint szürke pocsolya s hogy a fehér külszín alól hogyan bukkannak elő a papírdarabok ... narancshéj... piszok... szemét... Undor fojtogatta a torkát. Megtalálta hál a csillogó, hófehér palástba burkolt élet utódáé titkát is! Keserű ízt érzett a szájában. Gúnyosan vonaglott meg az ajka. S mint egy órával ezelőtt, mikor kiindult, félig hangosan mondta ki most is azt, amit gondolt- Szemétí!! lwKt-ia "■t"<.
