Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-27 / 168. (2093.) szám
1939 Július 37, WKMttbuÉ. Louis d9Edaurmen marquist akkor gyilkolták meg, amikor megtalálta elveszett gyermekéi Fantasztikus családi dráma egy francia arisztokrata családjában — A marquis igazi leánya éveken át tehenek mellett szolgált — Párfs, juEus 26. (A Prágai Magyar Hírlap munkatársától.) A francia sajtó egy titokzatos bűnügy földerítéséről ad számot, amely egy előkelő francia arisztokratacsalád miliőjében játszódott le és bonyodalmaival valóban egy mesterien megszőtt bűnügyi regényre emlékeztet. Az eset még mindig nincs minden részletében földerítve, csupán a bűntett elkövetőjét leplezték le, aki mar a vizsgálati fogságban várja sorsának kialakulását, a nyomozás azonban változatlan buzgalommal folyik tovább, mert vannak olyan momentumok, amelyek tel- zes tisztázást követelnek. Louis d*E«iaurmen marquis titokzatos párisi útja Louis d'Edaurmen marquis az egyik legelőkelőbb francia arisztokratacsalád sarja, akinek ősei nagy szerepet játszottak Franciaország történetében. A család egyik ága a hugenotta- üldözések idején Kanadába vándorolt ki, ott hatalmas földbirtokot szerzett és Kanada társadalmi életében is vezető szerepre jutott. Francois d'Edeurmen marquis az Egyesült Államokba vándorolt ki Kanadából, résztvett Washington György fölszabaditó harcában és a család északamerikai ágának megalapítója lett, amely ág azután ipari tevékenységre vetette magát, hatalmas bányatelepeket és ipari vállalatokat szerzett, úgyhogy az Unió pénzarisztokráciájának sorába küzdötte magát. A francia d'Edaurmenek viszont Franciaországban játszottak nevezetes szerepet, az egyik Edaurmen marquis bizalmasa volt Eugénia császárnőnek. Louis d'Edaurmen marquis volt a francia ág legutolsó férfisarja. A közélettől meglehetősen visszavonult, amennyiben politikával nem foglalkozott és csupán hatalmas birtokának igazgatásával töltötte napjait. Az Edaurmen-család hatalmas birtoka Denonville-kastélv körül terül el és a főúri család az esztendő nagy részét a pazar fénnyel berendezett vidéki kastélyban töltötte, amelynek romantikus külseje Richelieu korának kastélyaira emlékeztetett, mig belső berendezés© pazar, de disztingváit fényűzés jegyét viselte magán. A téli idény beálltakor a marquis családjával: feleségével és tizenhétévé*, viruló szépségű leányával Párisba vonult, ahol az Edaurmen-palcta egyik fókusza volt Pária előkelő társadalmi életének. Néhány nappal ezelőtt, egy meleg nyári délután díszes vendégsereg gyűlt egybe a denon- viüei kastélyban. A hangulat igen emelkedett volt, amikor a marquist az egyik lakáj értesítette, hogy látogatója van, áld rendkívül fontos ügyben kiván beszélni vele. A marquis bocsánatot kért a társaságtól és a fngadószobába ment, ahol egy titokzatos látogató várta, akivel rövid, izgalmas beszélgetést folytatott. A beszélgetés befejeztével visz- szatért a társasághoz és rendkívül sajnálkozva bejelentette, hogy azonnal útra kell indulnia, halaszthatatlan kötelességek szólitják Párisba. Kézitáskáját becsomagoltatta és néhány perc múlva titokzatos látogatójának kíséretében autóba szállt. Soffőrt nem vitt útjára, az autót maga vezette. A marquis eltűnése Louis d'Edaurmen marquis, amikor családjától elbúcsúzott, azt mondotta, hogy három napon belül föltétlenül visszatér. Feleségének egyetlen szóval sem mondotta meg, hogy milyen sürgős ügy szólítja Párisba >'•< a marquise úgy gondolta, hogy valamilyen ■iivgös üzleti elfoglaltság szólítja urát a fővárosba. Úgy mondotta, hogy három nap múlva ’ön vissza és dinerre várják. Azonban nem 'ékezett meg és késő délután családja nvugta- 1 rakodni kezdett. A marquise attól tartott, iiegy urát vissza.térő útjában autókatasztrófa érte és ezért fölhívta a párisi Edaurmen-palo- iát. Az egyik szolga jelentkezett a telefonná), aki nagy csodálkozással értesült arról, hogy a marquiR Párisba készült, mert a palotában nem jelentkezett és a párisi szolgaszemélyzet tagjai közül senki sem látta. A marquise nyugtalansága erre még inkább növekedett és azonnal fölhívta a párisi bűnügyi rendőrséget, ahol bejelentette férjének titokzatos eltűnését. A párisi rendőrség a nyomozást nyomban megindította és egyik legkiválóbb bűnügyi ii.-ztviselőjét, Jean Lcvcrret bízta meg a marquis hollétének földerítésével. A detektív nyomban kiutazott a denonvillei kastélyba, hogy a marquis elutazásának körülményeit tisztázza. A családot a legnagyobb ké tségbeesésben találta. A marquise attól tartott, hogy urát az a ti fokzates látogató, aki három nappal ezelőtt fölkereste, tőrbe csalta és útközben meggyilkolta. • A lakáj, aki az idegent a fogadószobába ve- J zette, elmondotta, hogy a látogatónak nem volt valami bizalmat gerjesztő külseje. Leverre első dolga az volt, hogy kikutassa az autó útját. A nyomokon elindulva, egy kis vidéki városba, Arpajonba jutott. Arpaj ónban borzalmas bűntény történt Jean Leverre első útja a helyi rendőrpre- fektuTára vezetett. Ott meglepő dologról értesült. A Páriához közeleső kis vidéki város szállójának egyik szobájában két nappal ezelőtt borzalmas bűnténynek jutottak nyomára. Revolverlövéssel meggyilkolva egy párnak a hulláját találták meg. A férfi ötven év körüli, igen elegáns ember volt, aki autóköpenybe burkolva hevert holtan a szállodai szoba padlóján, fejét teljesen átfúrta a gyilkos golyó. A leány, egy tizenhétéves, csodaszép teremtés, aki a szállodában évek óta volt alkalmazva és az istállóban a tehenek körül foglalatoskodott. Az arpajoni rendőrség nem tudta még megállapítani a férfi személyazonosságát. Leverre- nek megmutatták a hulláról fölvett fényképet és a detektiv az első pillantásra fölismerte a halálos dráma áldozatában Louis d'Edaurmen marquist. Az arpajoni nyomozó" hatóság kezdetben szerelmi drámára gondolt. Azonban ez a föltevés sem a nyomozás eredményeivel, sem a boncolási jegyzőkönyvvel nem egyezett meg. A nyomozás adatai szerint ugyanis Edaurmen marquis soha azelőtt nem fordul* meg a kis arpajoni szállóban és semmi bizo nyiték nem merült föl arra nézve sein, hogy a dráma másik áldozatát előzetesen ismerte volna. A boncolási jegyzőkönyv azután megállapította, hogy nem gyilkosság és ön- gyilkosság történt, hanem a két áldozatot egy harmadik személy gyilkolta meg. A rejtély kulcsa egy párisi közjegyződéi Jean Leverre most a legnagyobb buzgalommal látott hozzá a rejtélyes ügy földerítéséhez. Ki volt az a titokzatos idegen, aki a marquist fölkereste és a végzetes autóutra vitte? Vájjon mit mondhatott a marquisnak, hogy az nyomban otthagyta vendégeit, egy ismeretlen férfi társaságában útra kelt, utazásának célját azonban nem árulta el hozzátartozói előtt, hanem inkognitóban egy kis párismelléki városkát keresett föl, hogy egy istállóleánykával tárgya-ljon? A marquis már utrakészen állott, amikor a gyilkos lövés érte, de a leány is útra készülődött, mert kis cók-mókja már össze volt pakkolva. A detektiv gondosan átkutatta a leány szobáját, végül egy asztalfiókban egy összegyűrt kis papirost talált: egy párisi közjegyző címe állott ezen a papiroson. Jean Leverre most már bizonyosan tudta, hogy a rejtély kulcsa a párisi közjegyzőnél, van. Azonnal Párisba utazott. A közjegyző romantikus elbeszélése Pierre Duchamp közjegyző irodájában tartózkodott, amikor Jean Leverre fölkereste. Nagy megdöbbenéssel értesült arról, hogy Louis d'Edaurmen marquist és a kis istálló- leányt meggyilkolták. Arca halálsápadtra vált, alig tudta összeszedni magát. Végül részletes fölvilágositásasl szolgált. — Én voltam az, aki Louis d'Edaurmen marquist öt nappal ezelőtt fölkerestem De- nonvilleben. Egy rendkívül fontos, titokzatos ügyben kellett a marquist informálnom. Egy héttel ezelőtt ugyanis olyan okmányok birtokába jutottam, amelyek a marquist a legközelebbről érdekelhették. —• Az okmányok postán érkeztek; egy délfrancia vidéki Város postabélyegzője volt a vastag levélen. Amikor áttanulmányoztam az írásokat, olyan romantikus történet szálai bontakoztak ki előttem, minő csak a legnagyobb fantáziával megáldott regényíró tollából kerülhet ki. — Egy halálos ágyon fekvő asszony vallomása volt az Írások között. A vallomást hiteles, kétségbe nem vonható érvényességű papirosok erősítették meg. Az asszony évtizedekkel ezelőtt került a marquis szolgálatába. Hűséges, megbízható teremtés volt, aki olyan szorgalommal, lelkiismeretességgel töltötte be szolgálatát, hogy a marquis házában valósággal családtagként becsülték meg. Mint később kiderült, erre a bizalomra nem volt érdemes. — 1912-ben a marquisnak kisleánya született. Alig volt a leányka négyhónapos, amikor a marquis értesítést kapott Amerikából, hogy az amerikai Edaurmen-család kihalt, a hatalmas örökség a francia ágra száll az örökhagyó rendelkezése szerint. Mivel a hagyatéki ügy rendezése a marquis személyes jelenlétét kívánta meg, feleségével együtt 1913 közepén utrakelt. kisleányát a megbízható cseléd gondozására bízva. A hagyatéki ügy elintézése azonban huzamosabb ideig tartott és amikor a marquis vissza akart térni, kitört a világháború. Az Európába való visszatérés kockázatos lett volna. A marquisék tehát Amerikában várták meg a háború befejeződését. A marquis természetesen nem tudta, hogy a hűségesnek gondolt cseléd szerelmi viszonyt folytatott és ennek a viszonynak gyümölcse is volt: egy kisleány. A marquisék hosszas távolléte őrült és go- » nősz gondolatot sugalmazott az asszonynak. Elhagyta az Edaurmen-palotát és a két kisleánnyal vidékre, ismeretlen helyre távozott. A háború vége felé saját leányát a marquis nevén egy nevelőintézetbe Íratta be, a már- quis leányát pedig vidéki házában tartotta. Amikor a marquisék visszatértek, elvezette őket a vidéki leánynevelőintézetbe és bemutatta nekik saját leányát, mint az 6 gyermeküket. A marquis és felesége természetesen mitsem sejtett a borzalmas játékról és rég látott gyermeküket boldogan szoritoták szivükre. — A gonosz asszony, hogy titkát föl ne deríthessék, a másik leánnyal, a marquis valódi gyermekével, igen rosszul bánt, Hamupipőke sorsára kárhoztatta. Amikor a gyermek any- nyira megerősödött, hogy szolgálatba lehetett küldeni, beadta az arpajoni szállodába, aboi a legalantasabb munkával kellett foglalkoznia és az állatokat kellett tisztítania. — Amikor az okmányokat át tanúim ányoatam és meggyőződtem azok igazságáról, azonnal levelet írtam a leánynak, elküldtem címemet, hogy keressen föl, mert életbevágóan fo»- tos ügyben akarok vele tárgyalni. Azt a választ kaptam, hogy nem hagyhatja el munkahelyét. Ezután haladéktalanul fölkerestem a marquist, bemutattam neki az okmányokat és elhatároztuk, hogy együtt megyünk el Arpa- jonba. így is történt. Az apa találkozása a leánnyal megrázó volt. Amikor a szerencsétlen teremtés értesült róla, hogy milyen igazságtalanul bánt vele a sors, elájult és csak nehezen lehetett magához téríteni. A marquis elhatározta, hogy a gyermeket azonnal magával viszi Denonvillebe. — Én pedig néhány óra múlva magukra hagytam őket & visszatértem Párisba... —* ezekkel a szavakkal zárta megrázó elbeszélését a közjegyző. Megtalálják a gyilkost Jean Leverre azonnal visszatért Arpajonba, hogy most már a gyilkos személyét derítse föl. A nyomozásnak ez a része már nem volt nehéz. Hamarosan megállapította, hogy a leánykába egy gazdának a fia volt halálosan szerelmes és feleségül is akarta venni. A fiú értesült a váratlan fordulatról és ez annyira elvette az eszét, hogy amikor a marquis szobájában az útra készülődött, betört hozzájuk és követelte, hogy a marquis ne vigye el a leányt. Az erőszakoskodó legényt a marquis ki akarta tuszkolni a szobából, mire az revolvert rántott elő és előbb a marquist lőtte agyon, majd szerelmesével végzett. A gyilkos parasztlegényt, aki töredelmes beismerő vallomást tett. letartóztatták. A nyomozás még folyamatban van. hogy a bonyolult história minden részletére teljes világosságot derítsenek. MŰSORON KÍVÜL Írja: MÁRAí SÁNDOR- WEEKEND, VONATABLAK (Utánnyomás tilos) Törökbálint után magányos búzatáblán egy magányos ember arat Sehol ház a közelben, csak egy Iánk ás domb vastag fákkal s mindenfelé a learatott földek, keresztbekötött kévékkel, a befejezett munka lehangoló egyszi- nüségével, amiben van valami a halálból. Az ember egyedül kínlódik a búzatáblával, nem járnak utána kalászszedő asszonyok, sehol emberi nyom a közeliben, egyedül áll a természetben, órajárásra minden lakott helytől, egyedül verekedik a földdel és a nappal. Déli félkettő. Nem fordítja fejét a hőségben ájult irammal repülő vonat felé, melynek ablakából megrendültén nézek utána. Valami tökéletes magány van a figurában és munkájában, mintha az egész természettel verekedne, óriásokkal és sárkányokkal, az égő földön, egyetlen szál kaszával a kezében. Karja lassú lendülettel jár, a bőség irtózatos, hajnal óta dolgozhat, most délben fehér izzásban remeg a felforrott, száraz levegő. Ha learatott, kévébe köti, aztán kijön ide egy lóval meg szekérrel, behordja valahová, ahol csépelnek, aztán eladja mázsáját húsz pengőért. Nem az jut eszembe, hogy „Agrárország", nem az jut eszembe, hogy „Magyar paraszt", sem az, hogy búzaárak, — a magányos arató ember, ahogy lassú mozdulatokkal verekedik a földdel, belátliatatlanul egyedül, sorsa és élete nagy síkjába menthetetlenül beleállitva, mintha az ősmesterségből lépne elő mindent tud és semmit nem felejtett, egyedül a földdel, amelyből vétetett és amely vissza fogja fo- fradnii. Meggondolni, hogy vonatórányira ide Pest tátog a forróságban bátortalan kéményeivel és vakul tan villogó ablakaival, házakban. költők nyögnek és bankárok telefonálnak szanálásért. Még egy kanyarodó, mindjárt nem látom. Nem aratóünnep ez a magányos ember, nem „magyar rapszódia", nem villogó gatya és Iái Dagover. Ő az ember, egyszerűen, ahogy isten itt felejtette egyedül a Földön. * Tó, park, nyár. A tóban nem szabad csónakázni, mért a grófé, a palikban nem szabad sétálni, mert a grófé, egyáltalán nagyon keveset; szabad. A hely egy kis ékszer, a Vértes nyugalmas 1830-na emlékeztető szelíd foglalatával. A park hárounszázihatvan hold, a tó négy kilométer hosszú. A gróf lezáratta. Joga van hozzá. Az övé. A többieknek, a városnak ■és az idegeneknek marad egy bánatos gömbök á colié, mely porosán jelzi az állomás felé az utat s lábvizet vehetne nyolcvan fillérért az uszodában. A gróf minderről nem tehet: Ő, higyjék el, nem is akarta, beleszületett ebibe s megszokta, hogy neki egyedül háromszázba!van hold jár. ha parkban akar sétáim' és négykilométeres ló, ha csónakázni akar. Lehet, hogy szive mélyén mindez neon is kell neki, jobban szeretne egy jó kis dézsát jéghideg vizáéi, amibe beleáztathatja a lábát s egy bércig kis kertet rózsafákkal, apart cementkeritéssel, színes üveggolyókkal, ahol napszállat után gyomlálhatna. Háromszázhatvan holdas kertben persze nem lehet gyomláJgatni és négykilométeres tóban nem illik lábfürdőt vermi. Vannak sorsok, melyeket méreteik köteleznek. A nép, a lakosság megszokta a maga méreteit s a gróf megszokta, hogy a nép mindent megszokik. Mindezt káröröm nélkül mondom, inkább szánalommal. Amerre a szem ellát, minden a grófé. A szék, amelyre leülsz a kávéházban, a grófé, a tányéron a gróf címere, a tányérban a gróf oimere-s ökréből egy beef- steak. Minden második ház az övé, minden korty váz. Amíg szabadon és gond nélkül sétálok, amerre a gróf megengedi, őszinte szánalommal gondolok reá. Rettenetesen unhatja magát. Minden élet gyilkosán unalmas, amely túlnő a fizikus és értelem szabta természetes méreteken. Azt hiszem, Rockefeller egész nap ásít. Egyszer Morgan úrral egy teraszon ültem Deauviüeban, a milliárdos meleg vizet ivott a titkárral, így ültek mozdulatlanul, szótlanul. Majdnem adtam neki valamit. Amíg elmegyek a gróf négykilométeres fürdőkádja mellett, heves és forró szánakozás fog el. Talán, ha írnék neki ? Egy sort, egy jő szót. egy üdvözletei abba a magányba, amelybe elvész, mert a méretei ember felettiek. Szegény, szegény. A lakosságon nincs mit sajnálni. Él, megszokta. A gróf időnként meghal s a végzet előrelátó rendeléséből ilyenkor mindig akad eg uj gróf, szinte kifogyhatatlanul, aki folytatja elődje megkezdett munkáját, lezár valamit, kisajátít vagy hérhead. A lakosság soha nem hal meg. ez a sajátsága neki. Persze, kifognak a grófon. Kajánul összehúzzák magukat, nem mennek a parkba sétálni, ahonnan a gróf kitiltotta őket, nem csónakáznak a tóban, amit a gróf eltiltott, előlük, kajánul és agyafúrtan élnek és várják, hogy furfangjuk fogjon a grófon. Szaporodnak, mesterségeket tanulnak, katonát állítanak, adót fizetnek, nem lehet bírni velük. A gróf tehet, amit akar, a ravasz nép kifog rajta, kivár harminc-negyven grófot is, ráér, nem siet. Végeredményben mit is akarnak? Azzal a meggyőződéssel utaztam el, hogy semmi különöset: a parkban szeretnének sétálni és csónakázni a tavon. Az a gyönyörű az emberi térni őszei ben, hogy külön-külön senkinek nem a gróf vagy a he meg harmincezer vagy háromszázezer holdja fáj, mert. mi fájjon azon? Hanem egy kis dűlő, amelyen eltiltja a gróf az átjárást, vagy egy patak, amelyben a herceg nem enged rákászni. Mindig csak a részletek fájnak. A költőnek se a világmindenség fáj, hanem a gyomra vagy a hasa. A többi jelszó ée teória. »-■-> ■ - 7 ■----s 4
