Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-13 / 156. (2081.) szám
1999 jnlfns 18, ttoanitai. MŰSORON hja i MÁRA! SÁNDOR — ÚTI IMPRESSZIÓK — (OtájaeyomiB tilos) Budapest, julius hó. Egy különben is kitűnő könyvben, mely „Magyarok a kultúráért'1 címmel most jelent meg a Magyar—Francia-Kulturliga kiadásában, elsőrangú nevű cikkírók között Jules Ro- mains is elmeséli egy magyarországi útja impresszióit. Ezek az impressziók rendkívül meg- ejtők, magyar fülnek kellemesek. Jules Ro- mains nagyon jó iró, egyik vezető szelleme az uj francia irodalomnak, irói és morális presztízse hazájában igen nagy, s nem érdektelen és nagyon is megbecsülni való, hogy egy ilyen előkelő nyugati szellem, elsőrangú megfigyelő és ragyogó tollforgató, mit lát meg magyar földön, ha már idesodorja a gyorsvonat? ír a tájról, a tuladunai magyar táj szelíd és termékeny vonalairól, a szelíd és egyszerű falvak melankolikus és megnyugtató látképéről, a kissé túlságosan méltóságteljes uniformisokról, el van bűvölve Budapest földrajzi helyzetétől, madártávlati szépségeitől, mely első pillantásra Lyonra emlékezteti — (itt ellen kell mondanunk neki, mert Budapest hasonlíthatatlanul látványosabb város, mint Lyon) —, helyesen érez meg a város karakterében vonásokat, s élénk elámulással emlékezik meg Budapest fejlett színházi kultúrájáról. Úti impresszióinak ebben a fejezetében ezt írja: „... a színházi élet különösen fejlett, magasabb fokon áll, mint bárhol. Elsőrangú színházi előadásokat láttam itt. A rendezés, a színészek mozgása, a játék biztonsága a legmagasabb művészetre vall. Csupa lélek, csupa igazság. Némely szinésziik Európa legnagyobb művészeivel vetekedik, az összjáték is az átlagos színvonal fölé emelkedik. Kétségtelen, hogy Magyarország nemcsak a költők és muzsikusok hazája, de a kiváló színészeké is. Arcuk mozgékony, mint az olasz aktoroké, anélkül, hogy ez játékuk komolyságának és mélységének rovására menne. A közönség pedig olyan lelkes odaadással figyel rájuk, amilyent nálunk hiába keresnénk. Ez a publikum — legalább egyidőre — eltűnt a mi színházainkból. Bezzeg itt nem irtóznak a komoly dolgoktól, nem riadnak visz- sza a szenvedélyek teljes ábrázolásától. A magyar közönségben van valami ősérő, amely kiveti magából a frivolságot és posványossá- got.• így Jules Romains. Fellélegezve olvassuk ezt, mert magunk is ezt valljuk. Kétségtelen, hogy kitűnő színészeink vannak. Kétségtelen, hogy a magyar közönségben van valami őserő, mely.., hogy is? „kiveti magból a távolságot és posványos- ságot“. Mindez kétségtelen, s hálásak vagyunk a kitűnő írónak, hogy ezt meglátta színészeinkben és közönségünkben. Jules Romains az uj francia színpad egyik kitűnősége, akinek például „Knock, vagy az orvostudomány diadala11 c. nagyon merész és újszerű vígjátékit 500 alkalommal játszotta Jouvet a Comédie des Champs Elysées-ben. Ennek az Írónak kitűnő szinpadi szeme van és olyan megfigyelő, hogy az páratlan. Köszönjük neki, hogy meglátott minket és propagandát csinált annak, amit látott. De legfőképpen azt köszönjük neki, hogy ..bezzeg itt nem irtóznak a komoly dolgoktól, nem riadnak vissza a szenvedélyek teljes ábrázolásától11. C'est ca, cher Monsieur Romains. Pontosan erről van szó. Ezt, kedves, jó Jules Romains, olyan pontosan látta meg, mint még ritkán idegen. Bezzeg. Bezzeg a mi színigazgatóink igazán nem ijednek vissza a komoly dolgoktól. Nem irtóznak. A mi szinigazgatóink lesnek a, komöly dolgokra, kötéllel vadásznak reá az Erzsébet- körut és Rákóczi-ut sarkán. A mi. színházaink olyan undorral dobnak vissza mindent, ami nem komoly dolog, ami nem tiszta, százpercen- tes dráma és színművészet, hogy arról önnek a frivol és posványos Párisban, ahol ötszázszor — ötszázszor! — játszották a „Knock“-ot, fogalma sem lehet. Hála az őserőnek, a mi publikumunknak nem lehet mást feltálalni, csak komoly dolgot. Már ez a pesti színigazgatók érdeme, szó se róla. Nálunk, bezzeg, csak komoly dolgot lehet előadni. Például „Danton halálát11, Büchnertől. Például a „Johannáit Shaw tói. A „Knock“-ot már nem tanácsos előadni, mert nagyon kikészíti az orvosokat, s ha már a fogorvosok olyan érzékenyek egy szinpadi viccre, hogy perelnek miatta, képzelheti, mi történne, ha előadnák a „Knock“-ot? Nálunk, kedves Jules Romains, tépi magát a publikum a komoly dolgok után. Ez a szinigazgar lók hervadhatatlan érdeme, akik így nevelték ezt az őserejü pesti publikumot, hogy holmi harmadrangú német, vagy magyar, vagy francia bóulevard-darabhoz el sem megy. Mi, akik itt a lapokba Írunk, bizony bezzeg, kénytelenek vagyunk már néha mérsékletet prédikálni, hogy ugyan már, ne legyetek már olyan szigornak, ejnye no, pihenni is kell néha, szórakozni is kell néha, ne adjatok már folyton csak ilyen százszázalékos komoly művészetet, adjatok már végre egyszer valami könnyebbet is, valami kis pihentető csacsiságot, amiben van egy könnyű kis frivolitás, nem jó az a túlságos szent művészi igyekezet, ki is kell fogni néha. Ezt igen, drága Jules Romámé. Ezt meglátta, p színházaink szent, és áhitatos művészi ambícióit,. persze, maguk, fiatal francia drámaírók, maguk kilincselhetnek ott Párisban, míg végre egyszer könyörületböl egyszer-kétszer-ötszázszor előadják önt, meg Pagnolt, meg Zimmert, meg Nathánsont, meg Carcot. Megértjük, hogy irigységgel pillantanak reánk, nemes irigységgel, szerencsés magyar Írókra, akiknek komoly darabjait a kezük alól ragadják el a mohó színigazgatók, még meg sem száradt a tinta a „Függöny11 szócskán, már viszik lobogtatva a szemfüles és komoly dolgokért egymással versengő pesti színigazgatók a kéziratot... Bezzeg nálunk aztán nem lehet holmi Verneuil-féle export drámairodalommal tömni a publikumot. Hála az őserőnek. Hála a színigazgatóknak. Hála a szinpadi szerzőknek. Hála a közönségnek. Hála az egész fejlett, komoly, művészi magyar szinházprogramnak. Ne értsen félre, drága Jules Romains: mi is komolyan azt hisszük, hogy a magyar közönség hajlamos és fogékony a jó és komoly és művészi színház iránt. Ezt kitünően látta meg. De van itt egy és más, amit bezzeg futó úti impressziók során nem mutathattak meg önnek. Ami fölött pedig mi nagyon szomorkodunk, hogy van és valóság, — sajnos. Női orvosok, ügyvédek, újságírók a modern Törökországban A nőemancipáció és a toaletthérdés — A nők felszabadulásának első következménye: az öngyilkosságok szaporodása volt Angora, julius eleje. Musztaifa Kemál pasának sok kemény kritikát kellett kiállania gyökeres reformjaiért, amelyekkel teljesen fölforgatta a török nép magán- és lányaikat, feleségeiket a modern mulatságoktól, fis volt még egy másik probléma is. A toalett kérdése, Törökországban éppen úgy, mint a müveit Nyugaton, a hölgyek rendesen panaszkodni szokközéletét, de azokat az újításokat, amelyekkel ajtak: Nincs mit fölvennem! — és ez egyszer a tötőrök nők életét változtatta meg, úgyszólván se- holsem fogadták elitélő kritikával. Úgy látszik, Törökországban valóban elérkezett az ideje annak, hogy az asszony felszabaduljon évszázados rabságából A hagyomány szentesítette szokások tudvalévőén megtiltották a nőknek, hogy fátyol nélkül mutatkozzanak s különben is csak ritkán mozdultak ki házukból, kertjükből s ha mégis elmentek hazulról, zárt kocsiban mentek látogatóba. Mohamed törvénye megengedte, hogy a férfinak akár négy felesége is legyen, és a férj igen könnyen megszabadulhatott hitvesétől, mert egyebet sem kellett tennie, minthogy három . különböző alkalommal, két tanú jelenlétében kijelentse, hogy feleségét többé nem akarja látni. Anyagilag sem kellett gondoskodnia az ilyenmódon eltasziíott nőről, aki néha kegyadományk éppen valamelyes összeget kapott férjétől, hogy az életét tengesse belőle. Igaz ugyan, hogy csak nagyon jómódú törökök engedték meg maguknak a többnejüség luxusát s az is csak ritkán fordult elő, hogy a férj ráunt volna egyik vagy másik feleségére. Az asz- szonyok élete is alapjában véve kellemes voli a jobb körökben, mert meg volt nekik a saját lakosztályuk, hozzávaló kényelmük. Alapjában véve azonban az egész rendszer igazságtalan és az asszonyt méltóságot sértő elveken nyugodott. Az emancipáció, amely Musztafa Kemál pasa jóvoltából felszabadította a török nőt, megadja az asszony: nemnek ugyanazokat a jogokat, mint a férfiaknak, kívévén a választójogot, amely egyelőre még a jövő zenéje, a belügyminiszter azonban már bejelentette, hogy a nőknek meg fogja adni a községi választójogot, azután sor következik a teljes választójogra is. A reformok során a poligá- miát eltörölték, az egynejüség lett kötelező és a válási törvényeket is jórészt svájci mintára alkották meg. Természetes, hogy nem csekély dolog volt az átlagos török asszonynak egyhamar megbarátkozni a kiváltságoknak és jogoknak azzal az özönével, amely Musztafa Kemál előzékenysége révén valósággal esőstől hullott rája. Az a néhány előkelő török asszony, aki már régebben megfordult Európa nyugati városaiban és Sztambulban is előkelő európai körökkel érintkezett, könnyen bele- szokoít az uj éleformába. A többiek azonban erősen húzódoztak az újszerű szabadságoktól s csak most, hat évvel az emancipáció megadása után, kezdenek a török .hölgyek moziba, vendéglőbe, tánchelyekre járni. Az éremnek azonban másik fele is van: lehet, hogy a. török nők szívesen éltek volna már korábban is ezekkel a privilégiumokkal, azonban a török férjek és apák aggodalommal nézték az uj rendszert s bizonyára visszatartották rök nőknek különben is igazuk volt. Ott állottak a nagy válaszúton: a régi módi törökruha és a csábítóan szép modern toalettek között. A régi divatu holmi nem volt ínyükre, az uj kreációkban nem mertek megjelenni. A török nők eddig nappal és is a „csárkáf" nevű turbánszerü fejdisszel jártak, most azonban Musztafa Kemál értésükre adta, hogy szeretné, ha a tőrök nők nappal kalapot hordanának, esti alkalomkor azonban úgy mint a nyugati nők, kalap nélkül jelennének meg. Ezidőszerint már csak alig látni este csárkáfot a török nők fején, jeléül annak, hogy a török hölgyek hajlandók minden olyan reformra, amely szépségüket előnyösen emeli ki. Megváltozott azonban az emancipáció révén a nő társadalmi állása más tekintetben is. A török nő most már nemcsak férje kényére-kegyére van utalva, hanem meg tudja keresni a maga kenyerét is. Törökországban ezrével dolgoznak fiatal leányok bankokban, üzletekben, kereskedelmi vállalkozásokban és számuk napról-napra nő. A közpályák is megnyíltak a nők számára s most már Törökországban nem kell a szomszédba menni orvosnőért, ügyvédnőért, ujságirónőért és persze tanárnőért sem. Az utóbbi hivatás különösen vonzza a török nőket és a kultuszminiszter nemrégiben maga jelentette ki, hogy a fiatal török leányok sokkal szorgalmasabbak és eredményesebben tanulnak, mint a fiuk. Most már a sztam- buli egyetemen is sok a nőhallgató s a legszorgalmasabbakat a kormány támogatásával ki is küldik a nyugati országokba, hogy tanulmányaikban tökéletesítsék magukat Szemben a polgári és arisztokrata elem asszonyainak, ezzel a magasabbfoku uj műveltségével a tőrök parasztasszony helyzete változatlan maradt. Most is keményen dolgozik otthon és a szántóföldön. Az ő emancipációjára aligha kerülhet sor, mert ezzel szinte a családi élet nyugalma és harmóniája bomlanék föl. Talán jobb is nekik, mert az emancipáció, amely egyszerre fölszakitotta az évszázados gátakat és szabad megnyilatkozást biztosított minden téren az eddig szolgálósorba süllyesztett tőrök nőnek, az uj éra első napjaiban kegyetlen reakciót váltott ki. A női öngyilkosságok száma megdöbbentő mértékben szaporodott, az életuntak száma olyan arányokban nőtt meg, amihez eddig Törökországban nem voltak hozzászokva. Mindez azonban a nőemancipációnak a gyermekbetegsége volt és most hat esztendő után el lehet mondani, hogy a török nő megtalálta önmagát s otthon, vagy társaságban ugyanazzal a nyugodtsággal, biztonsággal állja meg a helyét, mint akármelyik előkelő nyugateurópaí asszonytársa. technikai felszerelést még a német színházak m irigyelhetik. Pazar fényjáték nézőtéren és színpadon. Újfajta világítási berendezések, rivaldanélküli reflektor, szuffita, felhővetitőgépes hatalmas lámpatömb. Mind-mind egymáután produkálja magát. Most ők a sztárok. Nagy körhorizont, ami újság a technikailag elmaradott francia színpadon és ami a legmegdöbbentőbb, némán, a legkisebb zörej nélkül, sokemeletes magasságba emelkedő és mélységbe, eltűnő részekre osztott, négy külön önálló életet élő színpad.. Huszonöt méter mélységből emelkedik fel egy gombnyomásra, kísérteties halksággal a bediszletezett színpad és pillanatok alatt újat varázsol az ugyanily magasságba emelkedő másik helyébe. És mindezt a technikai csodát néhány ember igazgatja egy villanygombos parancsnoki hídról Aztán akusztikai kísérletek, suttogó és mennydörgő gramofónlemezek. Aztán orgona. Az akusztika, hála a faburkolatnak, kitűnő és tiszta. A közönség lelkesen tapsol és az elegáns könnyedséggel mozgó Philippe de Rothschild boldogan figyeli a hatást. A bemutató befejezése után felmegyünk a színpadra és Philippe ur kedves előzékenységgel visszavonni velünk a káprázatosán bútorozott, igazgatói szobába és elmondja, hogyan és miért építtette ő és apja ezt a tündéri színházat: — Apámnak, akit nagyon érdekel a színház, már régi terve volt egy modern, igazi, az idők magaslatán álló színházat építtetni Párisban. Négy év előtt meg is kezdték a munkákat, azonban apám igen elfoglalt ember és így hamarosan belátta, hogy nem tud eléggé foglalkozni ennek a színházépítésnek tömérdek részletével Ezért tehát átengedte ezt a munkát nekem, teljesen szabad kezet adott és igy készült el a színház. Én szintén régebben érdeklődöm a színházi dolgok iráni, gyakran bejártam apám darabjainak próbájára és ott igen gyakran meghallgatták azt, amit proponáltam. — Ami a színház pogramját illeti, errevonat- kozólag még nem mondhatok sokat. Az én kissé forradalmi izü színházi elveim különösen tartózkodásra köteleznek ezen a téren, hisz már eddig is sokat támadtak. Antoine lesz az igazgató, akinek mi, ifjabb generáció, tar' unk ezzel az utolsó kalaplevétellel. Hisz valljuk be őszintén, nélküle mindez a sok szép, uj színházi kultúra nem lenne itt. De aligha fogja kizárólag ő dirigálni a színházat, hiszen minden nagy autoritása dacára is Antoine már elég öreg és ... No de mindegy, erről most még ne beszéljünk. (Philippe Rotb- schild itt elharapta a szót. É6 eszünkbe jut. hogy a rosszmájuak azt mesélik, hogy Antoine csak azzal a feltétellel vállalta el az igazgatást, hogy négy évig nem fog a Théatre Pigalle műsorán Rothschild, alias Andró Pascal-darab szerepelni.) — Általában az a tervünk, hogy repertoirszinhá- zat csinálunk és játszani fogjuk mindazokat a modernebb darabokat, amelyek korszakot alkottak vagy kifejezői korunknak. így például a Cyranot és a L’Aiglont is játszani fogjuk. Elsősorban azonban a háború utáni generáció mai drámáit vesszük műsora. Franciaországban halkan és csendben egészen uj drámairógeneráció nőtt fel, amelyről alig hallott még a külföld, de még a francia publikum is. Ezeket fogjuk játszani, jó színházat, nemzetiségre és fajtára való tekintet nélküL Egyelőre Sa- cha Guitry egy uj darabjával nyitunk októberben. Rendezi: Antoine. Az üzleti eredmény nem fontos. A színház kifizeti majd magát, legalább is a fentartása nem igen fog sok pénzbe kerülni. Az építési költségek amortizációjára persze nem igen lehet gondolni. De hisz nem ez a fontos ... ... Philippe Rothschild lesz tehát végre az az első szerencsés színházigazgató, aki szive szerint vezetheti a színházat és nem kell remegve gondolnia a kasszasikerre. Ez is valami a mai nehéz időkben. Bemutatták a Rothschildoh káprázatos uj színházát, a Théatre Pigalle-t Párisban Beszélgetés Philippe de Rothschild-dal az uj színház programjáról — amelyben nem számit a pénz Paris, julius eleje. Páris szinházválságokkaJ küzd. A Comédie, ez a világhírű, nagytradicóju színház felett is támadások, financiális veszedelmek és igazgatóválság felhői tornyosulnak. Ebben a pillanatban igazi bátorság, nagy esemény egy uj színház nyitása. Egyszerűen is az volna és még inkább az, ha számbavesszük, ki és milyen színházat nyitott. Henri de Rothschild, a híres bankárcsalád orvostagja és az Északi Vasúttársaság egyik vezére, maga is ambiciózus drámairó építtette ezt a színházat, a Théatre Pigallet. Négy óv előtt kezdte építtetni, aztán megunta .a dolgot és odaadta a befejezéshez szükséges néhány rongyos milliőcskat. a fianak, Philippe urnák és igy szólott: nos kis fiam, itt a játék, „debrouilláld“ magad vele. Philippe ur debrouillálta. Harmincötmillió frankból felépítette a világ legmodernebb színházát, amelyet a napokban mutattak be a sajtónak és a színházi embereknek. A hív lalos megnyitás csal októberben lesz, de ezen az ünnepélyes zártkörű estélyen a hozzáértők meggyőződhettek róla, hogy Rothschild papa szép játékszert adott a fiának. A színház fasszádja modern, nagysiku architektúrájú épület, pompázó fényárban uezik, az előcsarnokban tündéri reflektorok játéka, ragyogó fémcsövekkel díszített, vakító fehér falak. Belül a nézőtér igen intim hatású, sötétbarna mahagóni fából készült, csodálatos világítási effektusokat lehetővé tevő tetővilágitással, gyönyörű rózsaszínű selyemfotelek, aluminiumvázzal. A nézőtér 1100 személyre épült, de ügyes elhelyezésével, kis színház impresszióját teszi. Tíz óra feló megjelenik a • színpadon Philippe de Rofhsohild, igen szimpatikus, 27 éves szmó- kingos fiatalember, aki elmondja, hogy a papája lekéste a vonatot és igy ő helyettesíti a házigazda tisztében. Nem lesz ez előadás, csak szinházbemu- tatkozás, dokumentálása annak, hogy mit tud, hány nyelven beszél, mire képes ez az uj színpad. Három csoportja lesz a bemutatkozásnak. A világítási effektusok, a masinéria és az akusztikai dokumentáció. A néző egyik ámulatból a másikba esik. Ilyet még nem látott s<"kol a világon. Ezt a tökéletes A 90 éves Rockefeller bejelenti, hogy legközelebbi születésnapján Eiffel-toronnyal fogja megajándékozni Amerikát Newyork, julius 11. A kilencvenéves Rockefellerről, aki tudvalévőén Ford mellett a világ leggazdagabb embere, érdekes dolgokat írnak a lapok. Az újságírók megkérdezték tőle, hogy mik a tervei. A kilencvenéves dollárkirály nem is csodálkozott ezen a kérdésen. Neki valóban vannak tervei. Bejelentette, hogy legközelebbi születésnapja alkalmából nagy ajándékot fog adni az amerikai nemzetnek. Az ajándék móltó lesz Rockefellerhez. Az agg milliárdos ugyanis, az Eiffel-tornyot akarja hazájának ajándékozni — Nem kell megijedni, —- Rockefeller nem akarja megvenni és Amerikába szállítani Páris büszkeségét. Csak az Eiffol-torony pontos mását akarja elkészíttetni és valamelyik nagy amerikai városban felállittatni. Az eredeti Eiffel-torony 1889-ben készült el és építési költségei fi'A millióba kerültek. Rockefeller ezzel izemben 2 millió dollárt, szán az amerikai Eiffel-toronyra. Mert ennek a toronynak csak a magassága és a külső megjelenés''lesz a párisi torony kópiája. Az emleti teraszokon azonban nem kávéházak és vendéglők lesznek, hanem tudományos intézetek. Meteorológiai ée csillagászati oh szervatóriumot akar itt berendezni Rockefeller. A torony egyébként háromszáz méter magas lesz, úgy mint az eredeti. Amerika eddigi legmagasabb műemléke egyébként a híres newyorki Szabadságszobor, amely 93 méter ma s. E..t a szobrot 1886 bán ajándékozta Franciaország az Egyesült Államoknak. A Rockefeller-lornyon kívül, mint azt már régebben jeleztük, nemsokára megkezdik a Morgan piramis építkezéseit is. Morgan viszont a Kcopsz- piramis mérőiéit másolja le, de az ő műemlékében is tudományos kutatóállomások lesznek. 4 ____________________________rnnsga-MAcfogí-HTKLaR
