Prágai Magyar Hirlap, 1929. május (8. évfolyam, 100-122 / 2025-2047. szám)

1929-05-26 / 119. (2044.) szám

8

T^CM-MAGteÉftFfíRMr*

TAVASZI SÉTA

Beszélgetés az emberben rejlő princípiumokról —

n.

Ha körülnézünk az evangélium alaptételének szempontjából az emberi világban, s szemügyre vesszük az utakat és vonalakat, melyek a jövőbe futnak bele, úgy tűnik fel, hogy az emberi kultúra válaszúira jutott, ügy tűnik fel, hogyha azon az utón fog maradni tovább is, amelyben most megy, kérlelhetetlenül bele kell jutnia egy falanszter- szerű halott gépies szépség nélküli világba. Ahhoz, hogy ne jusson oda, ahhoz, hogy az evangéliumi világnézet optimizmusának igaza legyen, s a feltámadás erői túlsúlyra kerüljenek: minél előbb egészen nj útra kell térnie. Ezen az uj utón három sürgős teendője lesz: 1. Meg kell állapítania konkréten mind azt, amiben elvileg, gyakorlatilag és módszertanilag a halál princípiuma érvényesül. 2. Meg kell találni azt, hogy ezekben a konkrétumokban gyakorlati eredménnyel, hogy lehet a halál princípiuma helyett érvényesíteni a feltámadás princípiumát. 3. Kell, hogy az emberiség tudatára ébredjen annak, hogy ez az egész kérdés komplexus, mily végtelen fontos és első helyen álló az emberiség egész jövendőjének szempontjából.

Ennek, a három pontnak a megvalósítása jelentené természetesen a modem élet minden vonatkozásának legradikálisabb megváltozását Jelentené, hogy a modern tudomány, ipar, technika, szociológia nemcsak atomizálnak, nemcsak anali- aálnak, nemcsak slváritanak, hanem a szintézis és metamorfózis erőivel is dolgoznak, hogy világnézetük többé nem a materializmus, hanem idealizmus, végűi pedig, hogy logikai alapjaikban benne van ez imaginádó, inspirádő és intuíció, mint a művészi konstruktív erők gondolati megfelelői.

Amikor tavaszi sétánk alatt a diskurzusok erre a pontjára értünk, öeztönszerüleg összenéztünk, b eset kérdeztük egymástól: nem tévedtünk-e gondolatainkkal a gyakorlati kuiturakarások teréről, a szép álmok birodalmaiba? Ha az valóra válna, amiről most beszéltünk, akkor egy olyan fokú kul- turfordulatnak kellene beállni, mint amilyen volt például a középkorban a renaissance kultúra megszületése, vagy pedig az ókori ázsiai és afrikai művelődések között a hellenizmus kialakulása?

,Varrnak-e a gyakorlatban helytálló elójelek, melyek korunk üy nagystílű kufturfordulata felé mutatnának? Egyáltalában vannak-e hacsak csirában is, próbálkozások, melyek ilyen előjelek előkészítését célozzák?

A* alapkérdés sokféle fogalmazásai közül egyikre sem tudtunk volna magunktól felelni, ha nem találkozunk utónkon egy harmadikkal. Ez a harmadik is irő volt, mint sétapartnerem, de ennél körülbelül 10 évvel fiatalabb, a bár a középeurő- pad országokat már fl is meghódította, hírneve még sem olyan világraszóló, mmt az idősebbé.

Mosolyogva mondta: Ha feleletet akarnak, gondoljanak Goethére, ő nemcsak költő volt, aminek legtöbben ismerik, hanem egy gigantikus gondolkodó, egy univerzális szellem, akinek szempontjai és gondolkodás módja annak a jövendő nj korszaknak az előhírnökei, amelyekről önök az előbb álmodoztak.

Azután gondoljanak Goethe XX. századbeli folytatójára a filozófus Steiner Rudolfra, akinek hatalmas enciklopédikus szelleme, a művészet és tudomány minden ágában uj életet kezd megindítani! ő — a maga pszichológiájával hadat üzen a modern pszicho fizikának és psziohoanalizisnak, a ,,Dreigiiederung“ tanával a marxizmusnak és bol- sevizmusnak, a Waldorf-pedagógiával a „Söhul- reformnak", antropozofus orvostudománya által a materialista orvostudománynak, stb. stb. Abban az impulzusban, amit ő adott a modem tudományoknak, ugyanaz a „véna lüktet", ami a művészetek erőiben, ö benne, épp úgy, mint Goethében, s az uj goefheanistákban általában egy uj tudományos szemlélet, egy uj kutatási mód, egy egész uj kultúra végtelen lehetőségei találhatók fel.

Ez után a bevezetés után elmondta az iró, hogy Steiner Rudolfot, a XX-ik század egyik legjelentékenyebb szellemének tartja. Az egyetlennek, kinek működése reményt nyújt arra a radikális kul- fcurfordulatra, melynek szükségességét az előbb leszögeztük. Majd néhány rövid adatot közölt. Azt, hogy Steiner 1925 tavaszán halt meg 63 éves korában. Eredetileg természettudományokban nyerte kiképzését a béc3i technikán, de szociológiával is korán és elmélyülten foglalkozott, majd minden tudományos és gyakorlati kérdést világnézeti gyökeréig követve: filozófussá fejlődött ki. Tanulmányai végeztével Weimarba hívták, hogy a Goethe- arohivumban dolgozzon. Ott összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Goethe természettudományi iratait, amelyeket szemléleti módúknál és módszerüknél fogva korszakalkotóknak tartott. Az emberiség fejlődésének szempontjából mindennél fontosabbnak látta, bogy a goethei gondolkodásmód, amelynek gerince a métamorfőzis és legmagasabb foka az imaginádó. inspiráció és intuíció, — az analizáló és atomizáló materializmus ellenerejeként belekerüljön a modern élet minden területébe, s a tudomány minden irányzatába. S ő maga goethei alapokon valóban uj irányzatot vitt bele az összes tudomány és művészeti ágakba, 8 ezek kifejlesztésére alapította a svájci DornacL >an (Basel mellett) a Gocthennumot, mely mint a „Szellem tudományok szabad főífskoláia" orvosi, természettudományi, mezőgazdasági, csillagászat-matematikai, irodalmi és művészeti székelőkből áll. Hozzátartoznak Európa minden országában működő kórházak, gyógypedagógiai intézetek, klinikák, laboratóriumok, művészeti tanfolyamok stb. stb. Halála után a Goethcanum vezetését egy 5 tagból álló elnökség veti'1, át Steffen A'bérinek a nagy svájci Írónak és kritikusnak a vezetésével,

Mire a séta befejeződött és hármunknak három

felé kellett mennünk én magam uj reménnyel, uj érdeklődéssel tértem haza. Abból a sok szóból, ami e néhány óra alatt Steiner Rudolfról esett, úgy éreztem, ő az a várva várt ember, aki a feltámadás erőivel fogta meg jelenünk legnagyobb problémáját, s elhatároztam, hogy komolyan fogok foglalkozni vele. Az első munkája, amelyet azután elolvastam, a „Philosophie dér Freihet" volt. Szigorú komoly könyv, amely az emberi akarás szabadságát és determináltságát általában az emberi

erkölcs végső kérdését tárgyalja, hihetetlenül exaktul, de egészen újszerűén és jövőt építőén. Mikor a könyvet letettem, világosan éreztem, hogy olyan szellemmel jutottam kapcsolatba, amelynek impulzusai tényleg magukban foglalják egy kul- turfordnlat alapjait. Azóta komolyan tanulmányoztam úgy Steinert, mint az általa megindított mozgalmat, s napről-napra jobban meg vagyok győződve kulturjelentőségükrőL Kialakult bennem az a meggyőződés, hogy azok az emberek, akik az emberiség sorsát és jobb jövőjét a szivükön viselik, akarásuk és látásuk tisztulásához nagy gyakorlati segítséget nyernek Steiner müveiből.

És éppen, miután ez a meggyőződés él bennem, örömmel mondom el, ah.pl csak módom van reá, ennek a tavaszi sétának a történetét...

Göllner Mária d,r.

A XlX-ik század vizitkártyái

Irta: SKrúdy Qyula „Kérem a kezét.. .*

n.

Szmdfbád a vendégszobában keresgélve a „nőies" dolgok ntán (amelyeknél fogva megállapíthatná az egykori Fifi mostani lelki-életét, amidőn nem táncol többé korcsolyán a Jégkirálynő keringőjére), elfelejtette darabidőre a zöld cserépkályhát, amely amúgy is inkognitóban húzódott meg a sarokban, miután valamely rejtekhelyről, bizonyára az üveges folyosóról fütötték, még pedig oly nesztelenséggel, hogy a kályhafütő külön dicséretet érdemelne. Korántsem ijesztett rá a vendégszoba lakójára, mintha rablók ereszkednének lefelé a kürtőn, zajtalanul helyezte el a fahasábokat a kályha belsejében, a vendég bizonyos lehetett, hogy éjfélkor, ha esetleg megered a hófúvás: a zöld cserépkályha nem marad készületlenül. És midőn a kályhát Szindbád átölelte volna, bogy tartózkodási idejére jóbarátságot kössön vele, a kályha mögött, a sarokban észrevette azt a tárgyat, amely eddig figyelmét kikerülte.

Egy piszkafa volt ez.

Sokkal magasabb Szindbádnál karcsúbb minden gavallérnál, hegyesebb minden bajusznál, amelyet nők kedvéért valaha kipödörtek Magyar- országon. Feketén, kormosán, pörzsölt heggyel ácsorgott a sarokban, mintha olyan átváltozáson ment volna keresztül, hogy végleg elfelejtette volna az erdőt, ahol hajdanában ifjúságát töltötte. Megtagadott minden atyafiságot bármely fával, gallyal, ággal: Szindbád még fejtörés után sem

jött rá, hogy miféle fából .szokták faragni a pisz- kafákat, amelyeknek hivatása leginkább a falusi kenyérsütő kemencék körül érvényesül. De annál gyorsabban eszébe jutottak Szindbádnak azok a mesemondások, amelyeket a hölgyek és a piszkafa kalandjairól szoktak olyan öregemberek emlegetni, amely öregemberek már nem tudnak haladni a korral és a piszkaiénak, a hölgynek különösebb jelentőséget tulajdonítanak.

— Hát mégis csak megcsíptem Fifit, — szólalt meg félhalkkal Szindbád, mint akár valami régi regényben.

— GyeTe csak elő barátocskám, — mondta ugyancsak a megelégedett kedély hangján a vendég, amikor a piszkaiét a sarokból előkotorta és két kezébe véve azt: végig nézegette, mintha a nyerget keresné rajta, amelyben az egykori Fifi üldögélni szokott, hogy hosszadalmas utazásait elintézze.

Mert a piszkafa láttára Szindbád is olyan lett, mint a legtöbb tévelygő férfi, aki sehogy sem akar hinni az asszonyoknak, mert különben egész világbölcselete meginogna.

Hát persze, hogy megmaradt a boszorkányok rendjében Fifi is, akármilyen dámvadat, koronás címereket himeztet az asztalkendőkbe, hogy a férfiak már az asztalkendő használatakor is lemondjanak az ordiuáré reménységekről, amelyek minden férfiben felébrednek, ha egy asszonyság közelségét élvezhetik. Nem, csőkolózásról szó sem lehet az ilyen asztalkendő-fulajdonosnénál. — arra való volt a piszkafa a vendégszobában, hogy kiábrándítsa a vérmes vendéget, aki darabideig tán abban reménykedett, hogy mindenféle jószága emlékeket vihet el magával a háziból, amely emlékek felidézésekor titokzatosan mosolyogni szokás. — Ez a piszkafa még Szindbádnak 6e Ígért valamely olyan álmot, amely után majd későbben is kinyújthatná a kezét szendergésében, mikor azt képzelné, hogy a vendégszoba ajtaja éjszaka halkan felnyílott, amikor már véglegesen elcsendesedett. a ház... A vendégszoba ajtaja a háziasszony kezének nyomintására nyitna fel és a háziasszony az ágy szélére telepedvé, sokáig mesélgetné élettörténetének isnf^retlen részleteit és az elbeszélésnek azzal vetne véget: „Tegyük el magunkat holnapra, bizonyosan történik még valami az életben, aminek kedvéért ittfelejtett a sors". — Nem, ez az éjszakai látogatás nem fog megtörténni, miután Szindbád a piszkafával találkozott.

A vendég tehát csak ült, üldögélt a vendégszobában, még pedig nem is éppen a legkényelmesebben a keskeny kanapén, amelyet nem igen szabhattak a vérmes, egészségtől fulladó vendégek terjedelméhez, akik ebédután szeretnek horkolni, hogy ugyanannyi idővel megrövidíthessék az éjszakai nyugalmukat. Ebből a házból hiányzott az a bizonyos kanapé, amelyről még az elkomolyo- dott urak is azt énekelték, hogy egyetlen tárgy loend, amelyet sírjukban nélkülözni fognak „Csak az a bánatom, ő-juhhé,

Hogy a sirban nincsen kanapé".

Mint az akkori nótában énekeli ék.

Asszony-gazdálkodás volt a háznál, amely asszony-gazdálkodásnak meg voltak a maga rövid(Vizüségei, makacsságai, sőt apró gouoszkodásai is. Ez az asszonyi gazdálkodás azt mondta

a kanapéról, hogy a* kényelmességével meg- röviditője az életnek, a nappalnak, az éjszakai nyugalomnak... Vannak bizonyos dolgok, amelyeket a legbőlcsebb asszonyok sem tudnak megérteni; még ebben a barátságos házban sem rendezkedtek be azokra a férfiakra, akik az ebédutáni álomból, bőséges hortyogásból, a gyomor pihentetéséből, a májvese és belek sziesztájából krákogva, köpdösve, de friss erőben, uj vállalkozási kedvvel ébrednek. Nem, még ebben a komplett vendégszobában se lehetett kétszer felfrissülni naponta, — az éjjeli nyugodalom után, reggel, amikor a pálinkának jött el ideje, hogy az ember néhány korttyal feledtesse önmagával az éjszaka izeit, amúgy is megfejthetetlen álmait, sőt különös éhségét is, aminthogy az egészséges ember álmában is eszik, még pedig sokkal nagyobb étvágy- gyal, mint a valóságban, — és felfrissülni másodszor, alkonyattal, verejtékes, nadrággomb pattogtató, nyugtalankodó délutáni álom után, amelyhez voltaképpen még a legokosabb ember se vetkezik le és ruhába öltözötten kinozza magát, (még a sláfrokosok, a papucsosok is ritkák), alkonyattal felfrissülni, hogy bizonyos sétát is tehessen az ember vacsora előtt; megáUlhasson a házipince gádora előtt, ahonnan ilyenkor hozzák fel nagy kancsókban a vacsorához való friss bort, mert mégis csak az a legjobb bor, amit a pincéből hoznak lehűtve; meglassítja lépteit a konyha nyitott ajtaja előtt, ahonnan olyasféle sistergés hangzik, mintha először főznének itt vacsorát, lelkesen, za- jongva, ideálisan, mintha egyetlen vacsora se számítana már többé a világon, amelyet ezen a konyhán főztek... És a* áílongó vendég néha szinte zavarba jön nézdelödésében, mert a főtt krumpli hámozásánál észreveszi azt a tagos szolgálóleányt, aki délutáni álmában százráncu szoknyájában a piszkafán repült. „Töltött káposzta lesz", — mormogja megzavarodva a vendég, mintha nem érezné azt szagáról teljes bizonyossággal. És ha elég bátor ember a vendég, be is kukkant a konyhába, hogy a szakácsné kopogós papucsa, mezítelen lábszárai, fehérpettyes piros kendővel bekötött haja, egészséges keblei után tett lépéseit a^zal álcázza, hogy voltaképpen vacsorái étvágyát akarja gerjeszteni, amikor a cserépfazekak leg- nagyobbjában szortyogő káposztát is megtekintené. Nem kellett panaszt tenni a nyugtalankodó káposztás-fazék tartalma ellen: vannak benne nagy töltelékek, amelyek hatalmas, fejlett, izmos káposztalevelekbe vannak burkolva, amelyek olyan keményeknek látszanak, hogy verekedni is lehetne velük, ha volna olyan bolond ember, aki már a töltöttkáposzta tálalásakor is verekedni akarna a szomszédjával; de vannak itt apró töltelékek is, amelyek olyan kicsinyek, mintha a nagy töltelékek gyerekei volnának, gyenge zöldlevélbe vannak pólyázva, mint a kisbabák és szelíden viselik hivatásukat, hogy egyetlen harapással elfogyaszt- hatók legyenek és egyetlen nyeléssel elmenjenek oda, ahová már annyi káposztatöltelék ment. Amint nem lehet kifogásolni a káposztás fazekat az alkony nézelődésben: úgy nem lehet igazándiban panaszt tenni a szakácsné magaviseleté ellen sem, készségesen bevallotta, hogy Nagykállóban született, az 18**-ik évben, atyja állami szolgálatban vedt, az odavaló börtönnek volt az őrmestere, szerelmes csak egyetlenszer volt életében, még pedig p— fiatal fogolyba s azzal is csak egyszer találkozhatott a szilváskertben, — s miközben Szindbád kérdéseire felelt, a balszemével valahová messzire, elgondolkozva, megilletődvo, szinte ájtatosan nézeti, mig jobb szemét nem vette le fazekairól.

*

A ti erős, olvadékony, semmirevaló időjárás ugyan a kanapéhoz kényszeritette Szindbádot, amikor törhette a fejét naphosszant azon a problémán, hogy Fifi miként helyezkedhetett e kanapén abban az időben, amikor testi terjedelmét még tüzvér-rel is nevelte. Tudniillik nem hiába gyanúsították egykor Fifit, hogy bizonyos balerina vér is csörgedez ereiben, — a jóisten tudná legpontosabban ezeket a dolgokat annyi esztendő múlva. — Fifi a korcsolya-valcerek, vigadóbeli szuppé- csárdások, zugligeti gyaloglások mellett is kedvére lehetett a férfiaknak, akik a nőben a komoly, terjedelmes elemet keresik. Súlya már Fifi- korában se esett messzire a nyolcvan kilótól, szavahihető atléták mondlák ezt, akik a testgyakorlók bálján a táncosnőket darabidőre a levegőbe emelték (ó, hogy riadoznak ilyenkor az ezer- ráncura vasalt tárlatán szoknyácskák a maguk rózsaszíneiben, amíg a bálok női öltözőiben tetten nem érnek egy bizonyos pesti gavallért, akinek az volt a szenvedélye, hogy minden tárlatán -^ szoknya előtt letórdepeít én zavaró# helyzetbe

1929 május 36, vasárnap.

Feheíehegyfürdö

klimatikus gyógyhely 700 m. a tenger fölött. Vasútállomás Spiáká Nová Vés (Igló), pósta Vondrisel, autóbusz közlekedés egy gyönyörű, ös fenyöerdökön keresztöl vezető újonnan épített szerpentin műúton. Napi ellátás 28 Ké,. szobák 5 KC-tól feljebb junius 20-ig és augusztus 20-tól szobákból 50% kedvezmény. Felvilágosítást és prospektust küld a fürdögondnokság.

A konyhát ozv. Sámsony Jánosné vezeti.

hozta a hölgyeket.) ‘Mondom, az olvadékony időjárásban Szindbád ráért a légs ' mérőtől a kanapéig tartó sétára; de amint egyszer, egy hajnalon, félhárom óra tájban, *hmikor a tizenhárompróbás álmatlanok is megtalálják végre a fekvésnek azt a módszerét, amellyel nyugalomba ringathatják bősz vagy szenvedő sziveiket: láthatatlanul havazni kezdett, nem remélt másvilági üzengetések érkeznek a pestkörnyéki házba, a meggyfa, a fenyőfa, a hársfa az ablak előtt, amely nyár végeztével inkognitóba rejtőzött, mintha többé semmi köze 8s volna az emberi élethez, még csak annyiban sem, hogy ruhaszáritó köteleket feszítsenek rájuk, mondom, a meggyfa fehér kabátban állott a vendégszoba ablaka alatt és ugyanekkor csillogós és csendes időjárás keletkezett, amikor nagymeeszi- ségből lehetett hallani a favágó fejszéjének döngését. Szindbád elhagyta a filigrán kanapét, mint valamely nyálkás, bátortalan, szemrehányásos. gyáva ifjúkori emléket és kedvét, jelenét nadrág- szíjjal is fékezett temperamentumát a vendégszobán kivüleső, vadas, szilajas étebe vetette.

A vendégszobából kilépve most az első pillantásra megállapitota, hogy sok minden hiányzik itt a háztartásból, hiányoznak például megzsinegelt nyulak; a fácánok nem lógnak a kellő helyeken a fagyos reggelen; nem találta azt a helyet sem az udvar végében, ahol a hóban fekete, kormos, pernyéé küzdőtérnek a nyoma látszanék, ahol a hentes az első reggeli órában bírókra ment a disznójával.

Nem, 8emmi se emlékeztette az eddigi barátságos házban a beállott télidőre, fenyőfa gyantaszagát hiába szimatolta az előre készített tüzelőben, csak ákácfa szegénykédéit ott, amelynek sírását, könnyezését, nyögd écselését szívesen hallgatja a vendég esős, későőszi időben, de télire mégis csak azok a vén fagyökerek, tuskók, görcsök tudnák a tennivalóikat, amelyek nagyot durrantanak a kályhában, hogy kedve kerekedjen az embernek az élethez.

,„Látszik, hogy asszony ül a nyeregben", — mormogta Szindbád, amikor vadkacsa után keresgélt a konyhán, hogy a vadkacsának tollát kalapja mellé tűzhesse. Vadkacsát nem készítettek ebédre, ugyanezért Szindbád meglehetős elégedetlenséggel jegyezte meg: „Vadkacsa nincs, de légy még mindig van a házban."

.... Télikedvét azonban már nem fékezhették az eféle apróságok, amikor ropogni, válaszolgatni, szinte káromkodni látszott a fagyos ut léptei alatt: önfeledkezett találékonysággal kereste a hóban azokat a helyeket, amelyekre még senki se lépett rajta kívül.

Szép, kiadós lábnyomokat helyezett el szorgalmával a kertben, amely bizonyára azt hitte már, hogy többé senki se bolyong utjain. Kétszer is körüljárt egy szomorú kőrisfát, amelynek az a legendája, hogy nyári bogaraival eszeveszetté teszi a nőket.

Elment a bozontos sövényhez, a kerf. végébe és szemügyre vette azokat a helyeket, ahol az emberi számítás szerint a rókák járnak a házi tyúkok látogatására; de néha legény-nyomot is találni az ösvényen, amelynek végét voltaképpen senki se ősmeri. Se róka, se legény nem ólálkodott a sövény körül, mióta megszakadt az égi dunyha.

A filagőria fehér- piroseágában, a kert álmodozó helyén olyan ártatlannak, mutatkozott, mintha fennállása óta egyetlen élmény se fűződne történetéhez. Sohase öklendeztek itt férfiak bortól vagy szerelemtől. A nők pedig, akik idevetödtek, céltalanul nézegették, hogyan terebélyesedik lábuk a fehér harisnya alatt. Tél van; felejtsünk régi bohóságokat, amikor a csalitban nyomtalamil lehet járni madárnak és embernek. De Szindbád minden kegyes elhatározása mellett is észrevette, hogy egy fagörcs az időjárás folytán kibukott helyéből, a filagőria deszkafalából és egy lyuk alakult a helyén,, amelv des'zkalyukból félhomály szűrődött. „Gazember volnék, ha be nem néznék a lyukon, ha már erre járok", — gondolta magában Szindbád és a lyukhoz lépett.

A lyukból egy félhomályos pad laska ma rácskába lehetett látni, amely kamarác.ska a tetőzet közelébe vágott kerek nyíláson át nyerte világítását, ócskaságok, limlomok, régi bútorok hevertek itt, éppen Garibaldit pillantotta meg Szindbád egy fametszet alakjában, a fametszet egy régi képes- ujságból volt kivágva és a kamrácska deszkafalára ragasztva. Más régebbi gavallérok és úrnők képei is voltak a kamrácska lilára ragasztva, itt volt például íll-ik Napóleon olyan kipödrölt bajusszal, amint a Vasárnapi Újság fametszője elképzelte őt. Nyájasan rengette a szakádat Lesseps Ferdinánd és okos tekintetével egy divalkép furnéros hölgyére nézegetett, amely divatkép a híres mérnök baloldalára volt ragasztva. Máshol a török szultán furbános figurája mulattatta a kamrácskájukban tildögélőket. Bizonyosan volt valami ok arra nézve, hogy e kitűnő férfiak a képeslapokból a félhomályos kamrácskába kerültek. „Csak nem a török szultánba szerelmes Fifi? — kérdezte némi megdöbbenéssel Szindbád, amikor ''égignézegette leshelyéről a kamrácska képtárát.

Azonban még el sem készülhetett az arckép- csarnok szem ügyre vétel ével, amikor siető lépések hangzottak a kamrácska felé, az ajtó zárja pattant és bolyhos, vállravetett hárasz-kendőjében megérkezett az egykori Fifi, aki -,nn.>i emléket hagyott maga után a férfiak szivében, mint aháiy nyolcast vágott korcsolyájával a városligeti tó jegén. Fifi helyet foglalt a kamrácskában. Az ábrándozások, a régiségek kamrájában.