Prágai Magyar Hirlap, 1929. április (8. évfolyam, 76-99 / 2001-2024. szám)
1929-04-06 / 79. (2004.) szám
4 'ctwgm-AWAar-hirlap 1929 április 6, A „SANTA SETTIMANA** — A NAGYHÉT RÓMÁBAN — Irta: GYŐRYDEZSŐ B 11. Róma, 1929. A San Pietro előtt szakadatlanul vonulnak föl a nagy márványlépcsőkön a zarándokseregek, kisebb-nagyobb csoportokban. Világiak, papok, barátok, férfiak, nők, apácák, megszaggatva egy-egy hangosabb turistacsapattal. A roppant templom elnyeli őket. Nagypéntek reggele van. Belül a templomban csonka mise emlékeztet a Názáreti megfeszittetésére. Szent János passziója mondja el ma a golgothai szenvedést. A fekete vasárnap letakart kereszt előtt hódolat van. A karból fölhangzik a „Popule meus“; Én nemzetem, zsidó népem, én ellened mit vétettem ... Utána megalakul a híres nagypénteki precesszió, mely a szentélyből kiindulva halad a főoltár mellett, végigmegy a hatalmas főhajó alatt, hogy bekanyarodjon a főbejárat közelében, a virágos és díszes Szent Sirt jelképező oltárhoz, ahová az Ollári Szentséget ideiglenesen elhelyezték. Feketereverendás, f ehér misei nges papi sereg után a magasabb papság rang szerint. Lassan és mélióságosan vonulnak, a tömegben diszruhás teremőrök nyitnak utat a menetnek, mely rövid szertartás után nyolc oszlopos baldachin alatt hozza vissza az Oltári Szentséget, a menetelők kezében gyertya, a magasabb papság kezében négyes gyertyák. A miséző bíboros visszahelyezi a Szentséget as oltárra. A szertartás után nagy mozgolódás támad a tribuna két oldalán fölállított liladrapériás páholyokban, ahol az előkelőségek foglaltak helyet s ahonnan a nyurga angolok mereszt- getik szemüket a Szent Péter-szobor felé, melynek jobblábát már fényesre koptatták az évszázados zarándokcsókok. A rómaiak, ha bejönnek a Szent Péterbe, nem mulasztják el, hogy meg ne csókolják. Egy turista- csoport oldalt áll föl s úgy nézi a lábcsókoló hívőket, némelyikük ujjal mutogat rájuk. A kupola alól kereplők zugnak s a kupola egyik erkélyén, nem messze a hires Tu es Petros kétméteres ércbetüitől, három pap jelenik meg, akik a templomban őrzött ereklyéket emelik föl és mutatják meg a tömegnek as ereklyetartókat kereszt alakban emelve. ♦ nagypéntek délutánján a templomokban utoljára zokog föl a Jeremiás siralma, a La- teránban a kar Palestrina: Oratio Jeremiae* jái énekli. A szerda és csütörtöki szertartás megismétlődik s utoljára hallgatjuk áhítattal a Miserere-t. Holnap már a föltámadás örömünnepét tartják. ♦ Reggel hét óra. A nap melegen süt a nagy Laterán-i térre. A szertartás nyolckor kezdődik, de már nagy seregekben gyülekeznek a hivők és a kiváncsiak, Öbeliszk és a Battiste- rio között papok állítják sorba a többezernyi francia diákot, a tér nyolcra egész fekete az embertömegtől. A nagyszombati szertartás a tüzszentelés- sel kezdődik. Egyetlen gyertya nem ég a templomban. Kicsiholják a tüzet az oltárnál s meggyujt- ják a szentély baloldalán, az előtérben fölállított háromágú gyertyát. Erről a combvas- tagságu, mellette díszes nagy tartóban álló húsvéti gyertyát gyújtják meg, mely aztán a mennybemeneteli ünnep Glóriájáig fog égni. A miséző bíboros a papsággal átvonul a Battisterio-ba — vagy ahogy másként nevezik: S. Giovanni in Fonté —, mely Róma legrégibb keresztelő kápolnája. Nagy Konstantin is itt kapta a keresztvizet. A márványpadlót zöld pálma- és buxuslevelek borítják, a nagy keresztelőmedence márványszélén is zöld girland fut végig. Az ezüstbrokátruhás kardinális egy nagy könyvből lassan olvassa az éneklő imát: Sursum corda ... „Habemus ad Dominum." „Megáldalak, víz, akit az Isten teremtett, az élő Isten nevében, aki elválasztott téged a szárazföldtől, akinek a lelke fölötted lebegett s aki a Paradicsom forrásából az evangélium négy folyójábán árasztott le a földre, hogy meghasson belőle ... . Megáldalak, viz, az Ur Jézus Krisztusban, aki Kánaánban borrá változtatott, aki száraz lábbal járt rajtad s akit veled keresztelt meg Szent János s aki megparancsolta az ő tanítványainak, hogy veled kereszteljék meg a föld minden népeit...“ A kardinális háromszor ráhajlik a vízre s 'keresztformában rálehel. „Uram, áld meg a vizet Szent Lelkeddel, hogy ne csak testeket, de lelkeket is tisztára tudjon mosni.“ A húsvéti gyertyát megmártja a vízben jelképezvén, hogy a Szentlélek ereje átjárja a keresztelővizét. Majd szentelt olajat és balzsamot csöpögtet a vízbe: a megváltás olaját az Örökéletre. Ezzel a vizszentelés befejeződött. Régebben erre következett a pogányok, vagy zsidók megkeresztelése. Azért oly nagy ér mély a baptistérium, hogy a felnőttek is beléazállhassanak s mert az oszlopok között sátrakat vontak, ahol a kateckuménák öltöztek. Helyette most az Ordinatio, papszentelés van. Égy másik szentséget osztanak. * Az ordinandi-k, a fölszentelendők menetté alakulnak, rangsor szerint és a napos laterá- m téren át bevonulnak a templomba, vissza- vive a húsvéti gyertyát. A kar a „Sicut cer- vus“-t énekli. A menet élén haladnak azok, akik most kapnak tonzurát, mögöttük az ajtóőrzők, lektorok, exorcisták, akolythák és a magasabb funkcionáriusok, subdiakonok és diakonok. A teljes ünnepi mise megkezdődik s megint először csendül föl a misében a Glória, megszólalnak a csengők és a megnémult harangok, fölzug az orgona s kinti a város fölött száz és száz harang szava bong. A mise alatt folyik az ordinatio. Előbb a kisebbek. Először a tonzura kiosztása, amivel a világi elkülönül a világtól, hogy az Isten szolgálatára éljen. A tonzura az Ur töviskoronájának képe. Után az ajtóőrök kötelessége a templomkapukat megnyitni a hívőknek és elzárni a hitetlenek előtt. A lektorok ■megkapják a jogot a misézőknek előolvasni és a kenyeret és gyümölcsöket megáldhatni. Az exorcisták kötelessége lesz kiűzni a rossz szellemeket. és a keresztvizet előkészíteni. Az akolythák, vagy gyertyavivők megkapják a jogot templomi gyertyákat gyújtani s kötelességük világosságot terjeszteni a lelkekben. Ezeket mindjárt a Glória in excelsis után osztják ki. Csak ezután következnek a magasabbak. A subdiakon fölszentelése tulajdonképp az a szentelés, mely a világi és papi határvonalát képezi. Aki az alsóbbakban részesüli, még visszaléphet. Az ordiuandi-k a bíboroshoz lépnek, .karjukon a különböző liturgikus ruhadarabokkal. Ezeket aztán a bíboros nyújtja vissza nekik, A diakonok megkapják a stólát és a dalmatikát és egyenkint megérintik az evangéliumot. A tulajdonképpeni papszentelés most következik. A diakonokat előszőlitják, a stólát nyakukba teszik, fölzendül a Veni Creator Spiritus s a bíboros megkeni a hüvelyk- és mutatóujjakat olajjal, hogy amit megáldanak, áldott legyen, amit megszentelnek, szentelt legyen. A megkeut kezet bekötik s az or- dinandus helyére megy. Majd megszabadítják a bekötött kezet s leszáritják. Ezután MŰSORON KÍVÜL írja: MÁSA lSÁNDOR IVÁN Mit csinál most Iván, merre járhat, kire haragszik ? Biztos, hogy a napokban találkozni fogok vele, minden három-négy évben esedékes, hogy találkozzak vele, be fog jönni a kávéházija, sknpfelni fog a perzsákra, vagy ahonnan éppen jön. Be fog számolni kutatásainak eredményeiről, melyek negatívak. Utoljára Parisban láttam, a Boulevard Montparnasse és az Observatodire sarkán állott és rendkívül elégedetlenül nézegetett valamit, óriási szőr- kucsma volt a fejében, hegyes orrán a vastag pápasaem, cipőin ragyogó uj svéd kalucsni, hossau orosz bundában állott az úttest szélén és ismeretlen nyelven káromkodott, mert tizennégy nyelven beszél, köztük a vedapükő* is. — Halló, Iván! — mondtam neki, mert akikor már évek éta megint nem láttam. Szórakozottan fordult meg, kezet nyújtott, mintha tegnap találkoztunk volna s miden átmenet nélkül folytatott egy beszélgetést, amit nem kezdtünk el- — Most jövök ürgéből, — mondta mérgesen — láttam az élő Buddhát, Egészen kövér ember, vak é® iszik. — Villany van? — kérdeztem. — Urgában van. De máskülönben nincsen sehol Mongolországban villany. Ami kellemetlen, hogy hotel sincsen. Egész Urgában nincsen egy vendégfogadó. A villanytelepet még Ungern-Sternberg báró építette, de hotel nincsen, magam is egy mongol parasztnál laktam négy hónapig, aki nem fogadott el pénzt a vendéglátásért, de megkövetelte, hogy dolgozzam vele a földjén. Ez meglepően unalmas volt. Hajnalban kimentem a paraszttal a' földre, ott dolgoztunk napszállatig, aztán hazamentünk a házba, ahol nyolcán aludtak egy szobában s mi is lefeküdtünk a földre. Micsoda viszonyok! Ez igy ment négy hónapon át, akkor meguntam és Moszkván át visszamentem .Stockholmba. De el óbb láttam az élő Buddhát. — Kávóliáz sincs? — faggatam — Mozi? — Semmi. Papok vannak, rengeteg láma. Nekik van mindenféléjük a kolostorokban, a Buddhának van házimozija is. Óriási tekintély, még igy vakon, és delirium tremensben is. Nemrég levágatta a kedvenc papjait, mert gyanút fogott, amiben igaza volt. — Mégis, minek ment Urgába? — kérdeztem. Apró, szuróssugaru kék szeme kerekre nyitott a pápaszem mögött. — Minek? — kérdezte rosszkedvűen és tájékozatlanul. — Hát minek megy valahova az ember? Látni akartam Urgát. Az a világ egyik legöregebb fővárosa. Csupa sár, a teát avas vajjal keverik, úgy isszák. Berliner Tage- blattot lehet kapni s a csempészektől bécsi Dritte Sortét. Elég drága az élet- Mondom, rendkívül unalmas volt. Most lemegyek Rrüsz- szelbe. Beültünk a Rolonde kávéházba s Iván, elmagyarázta, hogy most felcsap bélyegikereske- dőnék, mert szereti az olyan áhít, aminek az emberek illúziója ad értéket. Ebben nagyon bízott, a bélyegekben. Különben német és svéd lapok mellékletei részére irt ál-tudományos cikkeket, ebből utazott. Idegesen szívta a hosszú és sárga orosz cigarettát s összefüggéstelenül beszélt Urgáról, Ázsiáról, a szerelemről s arról, hogy mióta Ázsiából visszajött, képtelen olyan európai könyvet olvasni, amely a szerelem problémáival foglalkozik, megveti és gyűlöli az ilyesmit könyvalaikban. Aztán ideges lett és felállt. Fantasztikus volt, sovány és kiéhezett arcával, pápaszeniével, óriási kaluosnijaival, szőrkucsmájával, hosz- szu bundájában, ahogy utrakészen állott, hogy kalucsniban elindul most rögtön Tibetibe s elébb, mint Laseában, meg sem áll. Szórakozott nyugtalansággal nyújtott keze** s már odébb is állt, vontatott lépésekkel tűnt el a kávéház forgó üvegajtajában, életének teljesem klegyemsulyozott és Öntudatos céltalanságával , amiben jobban hitt, mint én, csak sok kai kevesebb fontosságot tulajdonított neki. Van egy tucat ilyen emberem, akiket lassan szedtem össze, s félálombam néha eszembe jutnak. Iván közöttük a legtisztább példány, mert neki nincsenek céljai, ő csak végzi a dolgát, kapál'egy mongol paraszt földjén Urgában, vagy szász vörös bárom- garasos bélyeget ad tovább szép haszonnal Pekingiben. Évek óta nem láttam, most valami nagy elfoglaltsága lehet. Tavasz elején mindig eszembe jut, ilyenkor, március végén, április elején szokott többnyire utra- kelni, hogy elvégezzen valami fontos dolgot öt-hatezer kilométerrel odébb. Cacaouette Szomorú szívvel hallom, hogy lecsukták kitűnő barátomat, titkaim és bizalmas afférjaim beavatottját, a cacao-uette-árust. Fülemben van a hangja, ez a monoton csata-kiáltás, amivel rohamra indult nap mint nap az életben: „Kekevét! Kekevétl“ Mint egy kopasz és energikus papagáj, úgy rikácsolta bele Parisba, nappal és éjszaka, ezt a harci jelszót. Türelmesen, fáradhatatlanul tanította Parist, szoktatta és nevelte a lakosságot arra, hogy caoaouettet a nap minden órájában szabad enni, s nemcsak szabad, hanem kell is, mert egészsége® és szórakoztató dolog caoaouettet enni. Ez annál nehezebb volt, mert a cacaouette a legunalmasabb fogyasztási cikkek egyike. Magyarul az a neve. hogy amerikai mogyoró. Nekem az imponált, hogy hitt az amerikai mogyoróban. Kijön egy ilyen magyar ember Párisba, s egyszerre úgy érzi, hogy őt a Teremtő az amerikai mogyoró terjesztésére küldte ide. A specialista hite, ez az, aimt nekem, aki nem vagyok specialista, olyan mérhetetlenül imponál. Az a megszállottság, az a fanatikus meggyőződés, hogy nem a mákos bejglivel fog elbabrálni ebben az életben, hanem pontosan és kizárélagosan az amerikai mogyoróival, ezzel az ízetlen és kefnény- hánosu növénnyel. Az amerikai mogyoró terjesztésének éppen úgy teltételei vannak, mint a selyenhgyárl-úshak. Tudni kell, honnan ered az áru. milyen erezonbao kell bemegkapja a hatalmat, hogy misézhessen, mire a bíborossal együtt olvasnak a misekönyvből. Végül a mise végén a bíboros trónszéfee előtt letérdepelnek. A bíboros fejükre teszi a kezét s igy szól: Accipe Spiritum Sanctum. Ha megbocsátjátok a bűnöket, meg vannak bocsátva ... — Ezzel a fölszentelt megkapta a hatalmat, hogy bünbocsánatot oszthasson. Az áldással vége a nagyszombati szertartásnak, s késő dél van, mire az ünnepi misének vége. A templom már diszes, a gyertyák égnek, az oltárképek szabadok, a főoltár függönyét az első harangkongáskor széthúzták, a nagy gyász utáni első alleluja már a szenvedés után elkövetkező boldog husvét hajnalra emlékeztet, a Föltámadásra, ami azt hirdeti, hogy minden szenvedésre és minden nagypéntekre jön fölszabadulás és föltámadás. De a nagyhetl szimbolika azt is megmutatja, hogy a fölemelkedés útja: mindig a szenvedés. Husvét jön és jönni fog: de meg kell szenvedni és meg kell tisztulni érte. A világ legnagyszerűbb nagyhete véget ér. A képek, mint egy modern óriás film fölvételei, még szinte egymásba folynak. A részletek nem élesek. Ha hirtelen megkérdeznék, mi volt a legszebb, vagy mi volt a furcsa, legérdekesebb, vagy a legmeghatóbb, — nem tudnám megmondani. Csak igy, egészben, elejétől végéig, elmosott, homá- lyosszélü részletekkel az egész jelent valamit. Csak azt érzem, hogy az egész római nagyhét, szép és kevésbé szép sajátságaival, egyetlen pompás emlékkomplexum marad. vásárolni, mi a piacon a nemzetközi ára az amerikai mogyorónak, csomagolni kell, reklámozni kell. Ez az én magyarom kitalálta azt, hogy mindem kávéházi asztalra, amely mellett elment, gratis és reklámból óda- helyezett egy darab amerikai mogyorót, hátha belekap a vendég, megöleli és megszereti. Többszáz ilyen csalétket helyezett el napjában az asztalokon. S csakugyan, abban az időben rákaptak a Montparnasseon az amerikai mogyoróra a művészek, cigaretta helyett ropogtatták, vacsora helyett szopogatták, társalgást pauzákat töltöttek ki a cácaouette-el. óriási formát futott ki az én magyar managerem keze alatt a cacaouette. Segédeket tartott, akiik különböző városrészekben az ő ismert metódusa ezer int csábi tolták a cacaouette élvezetére a vendégeket. A végén már Iris autóval jött munkába, fehér köpenyben, karján a cacaouettes tálcával. Szökdécselt végig a Montparnasse forraszain, e másodpercenként lehetett hallani, erősödő és gyengülő hangnemben, nem szűnő meggyőződéesel, ezt a hitvallást, amire felesküdött, amiből nem engedett, amiből 5 vagyont akart csinálni enen a földön, villát venni Biarritzban és papucsban sétálni a tenger mellett a kertben és öntözni a begóniákat, kekevét, kekevét! Mint egy szajkó, úgy hirdette, hogy élni akar, csak azért is, kekevét. Ha másiként nem megy, hát kekevét. De ha már itt él a földön, hát nem engedi leteperni magát, kekevét, kekevét <5 is kereste a maga helyét a nap alatt, mint Németország, kekevét, kekevét. Ahogy a borbély csattogtatja hajvágás közben üresen as ollót, járatja egy kissé az ollót, hogy be né dagadjon, úgy járt üresen a szája, kékevét. Moet hallom, hogy lecsukták. Nem a cacaouette miatt, hanem régi, úgynevezett viselt dolgai voltak. Múltja volt neki, nemcsak jövője, mint a oacaouettenek. Szegény, szegényke. Mit csinálhatott? S mit csinál most, a börtönben, mikor már tava szód ni kezd, s a Döme s a Rotonde elé kirakják a forraszokat, s kiül oda az a sokezer félbolond népesség, s ő nem ugrálhat fehér köpenyben az asztalok között, s nem hirdetheti a eacaouet- tet a szerelmes svéd lányoknak és japán festőknek? Biztos, ö, egészen biztos, hogy a börtönben is mozog szomorú szája, s makogja félfbangon a szót, amit éveken át másodpercenként makogott. Az egyetlen idegen szót, amit elsajátított, s amivel mev akarta hódítani a világot, kekevét, ezt a világot, igen. kekevét. Uj gyorsvonatrekordok Franciaországban Páris, április *1. A francia államvasutak igazgatósága a közel jövőben egy uj gyorsvonatpárt állít be Cherbourg és Páris. között, amely bizonyára uj világrekordot ér cl a gyorsvonatjáratok sebességében. A tegnapi első próbauton a vonat a négyszázkilométeres útvonalat 8 óra 18 perc alatt tette meg, ami óránkénti 115 kilométer átlagsebességnek felel meg. Nyílt pályán a vonat 150 kilométeres sebességet ért el. — Ha Csehszlovákiában hasonló gyorsasággal közlekednének a vonatok, akkor a prága—pozsonyi 898 kilométert három és negyed óra alatt tennék meg a mai hét óra helyett. Prágából Kassára viszont tizennégy óra helyett hat-hét óra alatt juthatnánk el.
