Prágai Magyar Hirlap, 1929. április (8. évfolyam, 76-99 / 2001-2024. szám)

1929-04-16 / 87. (2012.) szám

4 ♦PRXGAI-yVVAG-^RHlRLAg 1929 áyrttts 16. ML A TENGERÉSZ Irta: Györy Dezső Róma, április közepe. OstiáJhan volt, a tengerparton. Kiment, a cölöpmoló végére, szemébe húzta a sapkáját, zsebredugta a kezét, a könyöké­vel megíáimaszkodott egy oszlopnak és nézte a vizet A tengert. A tengerész tiz év óta nem látta a tengert. Most nézite. Tényleg úgy nézett ki, mint egy tengerész. Kis nyírott szakálla volt, a sapka úgy ült a fején, mintha vihart járt volna, a keze hanyagul tűnt el a zsebében, mintha csak épp egyensúlyozná magát valami nyirkos fedélzeten az elátkozott Biseayai öbölben, a lábát kissé oldalt tartotta egymástól, ahogy a csuszamlós deszkákon szokás és erős sem­mitevő nyugalom volt az egész alakja, ahogy belerajzolódott a szaggatott égbe, a móló vé­gén, ami alatt kétméteres bömbölő hullámok­kal partra terült a tenger. Corsika felől szél volt, a hullámverés nem engedte ki a kis csdinakokat, a tenger mez­telennek látszott. A tenger mindig meztelen egy kicsit, ha nincs rajta csóknak, vagy hajó, egy kicsit mindig Zsuzsannának érzem, ha ilyenkor látom és magamat a vénnek. Csik­landós ez a mzetelen tenger, ahogy céltalanul, kéjesen és ölhetett kezekkel dobálja magát, mintha szégyelné, hogy nézik, vagy ki akar­ná nevetni az otromba és merev szárazföldek A látóhatár szélén sötét kék volt, mint a tin­ta, aztán egy kiemelkedő zöld falként sma- ragdcsikban ragyogott, szürkés kék nagy me­ző terült el előtte, ami egy zöldesbarna fo­lyammá és sötétlila szigetté változott s tinié­től lett kimondott tengerszinti, itt már erő­sen látszott a mozgása, egyenesen lódult a partnak, megvilágosodott a hullámhegy ge­rince s a sötét zöld árnyék a hullámvölgy­ben erősen aláhúzta, úszott, bukott, himbált, megsimult s egész közel előttünk megint kiemelte átlátszó fejét, még magasabb lett, ne&iugrott, a teteje előre rohant, tara jlott, párzott, szikáraott s egy kecses, ingerlő fe­jessel előrezuhant a magaásta völgybe, zúgva, prüszkölve, mint egy ókori isten. A part előtt még felkavart iszapot és hí­nárt csóváit a fS!színen, piszkos feketés ha­raggal, aztán fehéren ráhajtotta a nyakát a si­kamlós fövényre, ffBnyujtózkodott rajta, mint a doromboló nő s azzal a jellegzetes sze- aaéUyes habkaméjjai, ami a tövenyes partvi­déken sajátsága, vieezaomi o<fct a következő hullám alá- Nyolc tiz soros rohamosalopok- ban jött a fcarajló viz s kétméteres tajtékzáto­nyait házmagasságu fehér víztornyokba csap­ta föl, sistergett, zúgott, bömbölt ez a nagy játék, az ember alig hallotta a saját szavát, a szája széle sós lett a vízportól és mennél to­vább néztük, mennél tovább hallgattuk, an­nál szebbnek látszott s annál nevezebb volt elmozdulni egyálMbel yiinkből. * Ezt nézte ő is. Tegnap is itt volt. A szlovenszkói magyarok kis társasága, amelyik husvétkor fölkereste Rómát, kirán­dult Ostiát is megnézni. Nagyon tetszett. Ma azonban a társaság komáromi csoportjában szakadás állott be, a szerkesztőbarátom a zömmel tartott és a Villa Bo-rgesehe ment, gyáros druszája azonban tegnap este a Mario dél Fiori utcai ostériában, az albánéi bor és a frissen sült hal között mást határozott. Hazafelé menet odasugta nekem: — Én nem megyek azokat az ócska köve­ket nézegetni, sokkal jobb tervem van. Dél­előtt van két óránk. Tudod, én tíz évig jár­tam a tengert, most aztán tiz év óta nem lát­tam, csak tegnap. Én holnap kimegyek a tengerhez- Ha autón megyek, van ott egy félórám. Nem jössz? Ez tetszett. Valaki, aki a Dunámentén la­kik és legfeljebb a Vagon, vagy a Dunán jár csónakon, aki tizesztendőt járta a Földközi tengert és az Óceánt, aki hónapokig nem lá­tott szárazföldet, csak végtelen vizet, eget, felhőket, árbocot, sósüledéket és prüszkölő gébházat. itt harminc kilométerre a tengertől, a viszontlátás után, honvágyat érez, autóba vágja magát és kihajt, hogy félóráig ott áll­jon a parton én nézze, nézze, nézze- * Útközben mesélgetett az útjairól, Brazilba, Montevideoba, ki tudná hová, följárt előttem a ködös Thernse torkolat, a viharos Biscaya, a perzselő Tunisz, a zavargó Adria, szinte re­pít 1 tem éeze-revétlenül az óceán öl kilométeres hullámain Föl-le, ahol észre sem veszi a ha­jó-, mikor emelkedik egy ilyen láthatatlan, elmúlott liullámóriás hátára, csak mikor fönn van s körié-körül árbocokat, vagy távoli gő­zösük fii-vlkigyvját látja, aztán megint lassan, észrevétlen megy a lapos völgybe le, közben egy hullámon ment át, öt kilométert, nem úgy mint a megszorított Adrián, ahol nem tudja kifutni magát a viz s gyors, rövid rázással hányjaveti magát. Közben az aszfalt utón, amin csak autók járhatnák, beértünk Qs- tiába és kimentünk a partra. Szeretem, akikben elérhetetlen vágyak vannak. Az ilyen csendes embereket, akik egy félórára eljönnek megnézni a tengert, mert valamikor tizévig nem került le a há­táról és csak nézi, nem beszél, nem meondja mit érez, mire gondol, jó-e neki, rossz-e, szeretne-e visszajönni hozzá, — semmit. A férfi áll igy és néz az életparkra, ahol ugyanaz a tenger csapkod és játszik, amit fiatalkorában össaenyargalt és beszáguldott, könnyen és gondtalanul küzködve. Az élet ugyanaz, mint a tenger is ugyanaz, mindig ugyanaz. Az ifjú rajta volt. A mai magyar férfi egy félórára jöhet el melléje és nézheti a partról. A múltját, a szerelmét, a fiatalságát. Csak egy félórára. Sietni kell. Szárazon va­gyunk­Állami szubvenció helyett pótadóemelé$t kap az országos hivataltól Ungvár városa Csökkenteni fogiák a kulturális és szociális célokra beállított tételeket —-180 százalékra emelik a házbér utáni pötadá kulcsát Ungvár, április 15. (Rucainszkód szerkesz­tőségünktől.) Annakidején ismertette a P- M. H. Ungvár város költségvetését, melynek alapján a város több mint nyolcszázezer ko­rona állami szubvenciót igényelhetett volna. A költségvetés öeszeáll'i'tása körül a kép­viselőtestületben nagy harcok folytak. Egyes pártok azon voltak, hogy a város szociális, kulturális és eroberbaráti célokra minél ma­gasabb összegeket fordítson. A költségve­tést, miután a képviselőtestületen átment, az országos hivatal elé terjesztették. Az orszá­gos hivatal röviddel ezután — meglepetés­szerűen — vizsgálatot tartott a városházám Mint később kiderült, a vizsgálatot azért rendelték el, mert a* országos hivatal a költségvetés idevo­natkozó tételedről meggyőződést szerzett arról, hogy a város a nrult évben 238 ezer koronát fizetett ki tisztviselőinek és alkal­mazottainak külön órÁzás és remim eráoió címen. De kiterjeszkedett a vizsgálat arra is, hogy mi szükség van a városház 17 számfelettn al­kalmazottjára, akiknek fizetése szintén sú­lyos tehertételt jelent. Ez a vizsgálat a költ­ségvetést és az állami szubvenciót illetően nem eok jót ígért. Még nem érkezett viasza a költségvetés, de annyi máris bizonyos, hogy az országos hivatal a csökkenthető kiadási tételeket, főleg a szociális, emberbaráti és kulturális beruházásokra felvett összege­ket le fogja szállítani. A város tudvalévőén a költségvetés 870.552 koronára rugó kiadástöbbletét állami szub­vencióból akarja fedezni. Ez a terve azonban az országos hivatal el­lenállásán szintén zátonyra fut. A hivatal a szubvenció folyósítását úgy fogja mellőzni, hogy a házibéradó pótadójának kulcsát az eddigi 155 százalékról a maximá­lás 180 százalékra emeli fed. Vannak-e még emberevők? Egy bécsi Írónő két évet töltött a kannibálok közt — Az ember- evők mint altruisták — Hogyan készül a aiehéra-pecsenye Vannak elszánt emberek, akik ma is be­járják az emberlakta fold legsötétebb helyeit és eljutnak oda is, ahol a szél émelyítő szagot hord: az emberhús szagát. Ezúttal a hős hős­nő. Kariin Alma, bécsi Írónő nyolcévi bolyon­gás után tért meg szülővárosába és beszámolt tapasztalatairól a bécsi Uránia-szinházbam Előadásának legérdekesebb része az, amely­ben kétévi polinéziai tapasztalatairól beszél. Polinéziában a benszülöttek étlapján még sű­rűn szerepel a legköltségesebb étel: az em­berhús. A dél tengeri szigetek szemlélésénél jusson eszünkbe, hogy itt még ma is borzal­mas, vadállati ösztönök tragédiái játszódnak le. „...Midőn 1919-ben elhagytam Ausztriát, az osztrák korona rohamosan értéktelenedett, — mondja a bátor utazónő, — a világkörüli útra kevés volt a pénzem. Mindazonáltal nem halogattam tovább az utazást, elindultam. Pe­ruba érkezve aztán elfogyott a pénzem. Kény­telen voltam nyelvleckeadással és fordítással tengetni életemet, nagynehezen kerestem annyit, hogy megint tovább utazhattam ...“ A földkörüli ut érdekében tett erőfeszíté­sek meghozták a magúik szép gyümölcseit: az Írónő eljutott Polinéziába. „Legérdekesebb élményeim Polinéziában szereztem. Ennek a népnek van egy rendki- vüli tulajdonsága: megvet mindenkit, aki nincs tetoválva. Ennek a szokásnak alá kell, hogy vessék magukat az asszonyok is és az a maóri asszony, aki nincs tetoválva, lemon­dott egyszersniindenkorra arról is, hogy férj­hez menjen. A tetoválás meglehetősen fájdalmas műve­let és nem túlságosan szelíd eszközökkel tör­ténik! Gyakran kormot használnak a tetová­lás színezésére. A tetovált ajkat — mert el­sősorban a nők ajkát tetoválják gyönyörű kékre, — nem csókolja azonban meg a maóri férfi, mert ugyanúgy, mint Kínában, itt is az orrukat dörzsölik össze csók helyett a szerel­mesek. A szerelmes tehát nem azt mondja itt; az ideáljának, „csókolj meg“, hanem „dör­zsöld meg az orrom 1“ Ha ez nekünk kémikus, ugyanolyan kémikus a maőri számára, ha a nálunk dívó csókoló/ást látja..." Elvégre ezek is szokások, talán ha mi igy nevelődtünk volna... Talán megértenénk a többi maóri szokást is. „A haj szent dolog a Polinéziáiknál. A le­Alaplttatott 1796 évben Horn Lajos ülő ipartelep Banská-Bystrica Készítés szállít: síremlékeket, minden kSnemben. Bútor- márvány lapokat. Márvány kapcsoló táblákat. Márvány esUlárokat. Iparművészeti munkákat, stb. ját hozzátartozóik húsát sem. Jgy például megölik és megeszik az örege­ket, mert az a véleményük, hogy jobb azok­nak is, ha még erőben és frissen jutnak az alvilágba. Az igy elfogyasztott benszülött férfi fiai levágják a kisujjuk utolsó izét a „gyász" jeléül. Ugyanilyen kannibálok az Ujkaledó- niában élő vadak is, ezek meg a terméketlen asszonyokat ölik meg és falják fel...“ Nem lehet utolsó dolog az ilyen vadállati ember szépségkultusza sem. „A melanéziai törzsek szépségideálja égé* szén különös és egyedülálló a világon. Csak a nagyon tömött, dús és borzas baj a szép. Ennélfogva ilyen veszélyes frizurával járnak, hajuk bozótja egy-kettőre megtelik élősdiek- kel. Mikor aztán az élősdiek nagyon kelle­metlenkednek, a fejükre oltatlan meszet szór­nak. Ettől aztán gyönyörű vörös vagy fehér szinü lesz a hajuk. Ez a hajszín azonban a szépség különös foka errefelé. Különös vonzóerőt gyakorol a törzsre a la­pos orr, szinte azt lehetne mondani, annál szebb a melanéziai, minél kevésbé áll el az orra az arcától. A nőket vásárolják. Egy bálnafogért már eléggé szép nőket lehet vásárolni. Házasság­nál nem számit a kor. Magam is láttam egy fiút, aki egy negyvenéves nőt vett el felesé­gül..." Eddig tart az érdekes híradás és ha az ol­vasók kíváncsibb része azt is szeretné tudni, hogy az előadót mért nem ették hát meg a veszedelmes benszülöttek. nem felelhetünk rá mást, minthogy valószínűleg tudták, hogy író­nő. Ugylátszik a polinéziaiak nem szeretik az Írónőket.. Végrendelet á gramofonlemezen Newyork, április 13. Valóságos élmény volt az ezrekre menő gyászoló gyülekezet előtt Jeans Morrisnak, Newyork egyik legkedveltebb lelkipásztorának temetése. Meglepetésszerü volt a lelkésznek már a halála is, amennyiben 16 nappal temetése előtt 6 maga jövendölte meg utolsó templomi beszé­dében, hogy rövid időn belül meg fog halni. Hanem azért, igy szólt, még egyszer szól majd híveihez e az a beszéd saját magáról mondandó gyászbeszéde leex. És tizenhat nappal ezntán a templomi beszéde után a lelkipásztort már temették is. A gyászünnepen kitűnt, hogy Jeans Morris nem­csak halálának bekövetkezését jövendölte meg szinte pontosan, hanem, hogy gondoskodott arról is. hogy csakugyan bevált­hassa különös ígéretét. Mikor a koporsót lebo- csátották a sirgödörbe, a hívek előtt egyszerre megszólalt lelkipásztoruk ismert hangja. A hang egy gramofonkészülékből szólt, melyet virágok és pálmalombok közt helyeztek el a ko­szorút vivő kocsin. A lelkész hangja elég derűs beszédet mondott. Arra kérte a gyülekezet tagjait, hogy ne siras­sák lelkipásztorukat, mert a halál nem vég, ha­nem egy uj kezdet. Végül név szerint megemlítette a gyülekezetnek három tagját, akiknek kötelességévé tette, hogy egyenkint 5000 dollárt adjanak jótékony célra. Mert ámbár gazdag emberek, mondotta a hang, eddig mégis elmulasztották, hogy jótékonyságot gyakoroljanak. Újabb meglepetést szerzett a lelkész végrende­letének felbontása. Jeans Morris nem hagyott Írott végrendeletet, hanem végrendelkezés céljára megint csak a gramofon- lemezt vette igénybe. Életében négy lemezre vette fel meglehetősen terjedelmes végső intézkedését. A végrendelet hi­vatalos felbontása éppen csak annyiból állt. hogy a négy lemezt a gyülekezet képviselőinek s az érdekelteknek jelenlétében le játszatták. Az első lemezen annak rendje és módja szerint való templomi beszéd volt, mely a papnak mint­egy szellemi végrendelkezés volt. A második le­mez a lelkész vagyonáról rendelkezett, amelyet nagyobb részben jótékony célokra hagyott. Egy-egy dollárt hagyományozott két-két fitest- vérének, akikről azt mondotta hogy zsugori em­berek és az örök kárhozat lesz sorsuk. A harmadik lemez azokról a rendelkezésekről szólt, amelyek a lelkész nagy és értékes könyv­tárára vonakoznak. Az elhunyt könyvei közt volt két emborbőrbe kötött biblia. Tudniillik a lelkésznek két hivatalos elődje annak idejében azt az óhajtását fejezte ki végrendele­tében. hogy haláluk után keltő szakszerűséggel húzzák le bőrüké' « egv-egv bibliái kössenek be velük. Kívánságuk teljesült s az emberbőrbe kö­tött bibliapéldányok két nemzedéken át mindig a sorban következő leik 'sz.re sz'ilíak örökségül. Jeans Morris a végrendeletében kijelentette, hogy szakit azzal a szokással. A kél bibliát egy papne­velő intézőinek hagyományozta. Az utolsó lemez éne'- >ket szólaltatott meg. a lelkész kedves éne­két, melyet utoljára énekelt el gyülekezetében ,u, , kinek ajka immár végképp elnémult. vágott hajat elássák a földbe. Ugyanígy a le­vágott körmöt is, mert néha itt is manikű­röznek. Csak éppen nem ollóval, hanem egyéb „késnek" mondott vágószerszámimal!" Ennek a különös szokásnak megvan a ma­ga babonás magyarázata: „ha ugyanis a le­vágott haj vagy körömhulladák idegen em­ber kezére kerül, a legnagyobb bajok szár­mazhatnak a haj és a köröm tulajdonosa szá­mára ebből, mert az uj birtokos megbabonáz­hatja a haj és a köröm eredeti tulajdonosát. Sőt a régi haj tulajdonosa meghal, ha levágott haja idegen kézbe kerül." Igen megnyerő képet nyerünk a polinéziai társadalmi rendről is. „A polinéziai férfi nem dolgozik. Minden­nemű munkát a nők végeznek. A férfi legfel­jebb a nyilat, lándzsát készíti, ha különöskép­pen dühöng benne a szorgalom ...“ Érthető, hogy ilyen társadalmi rendben a férfiak gondolkozásmódja kissé eltér a meg­szokott emberi gondolkozásmódtól. Valószí­nűleg ez a tunya tétlenség a lélektani oka az emberevésnek is. „A déli szigeteken még ma is szép szám­mal akadnak emberelők. Nagyon sok törzs áldozott ennek a szörnyű szokásnak, politikai okokból. Az az álláspontjuk ugyanis, hogy azok a fehéremberek, akiket egyszer megöl­tek, többé nem térhetnek vissza hódítani szi­geteikre. Az emberhús-étel elkészítésének módja minden képzeletet felülmúlóan borzal­mas. A hajmeresztő „főzés" azzal kezdődik, hogy mély gödröt ásnak s azt izzó kövekkel rakják ki. Majd beléteszik az áldozatot, a testét be­fedik különböző növényekkel. Ezek a növé­nyek jelentik a fűszereket s a zöldséget. Most újra izzó kövekkel rakják ki a hátramaradt hézagot a gödörben, aztán befödik a gödröt. Tizenkét óra múlva kinyitják a borzalmas ke­mencét, kész a pecsenye. A nők nem vesznek részt a borzalmas lakomán." Mintha a pokol borzalmai elevenednének meg ebben a leírásban, szinte hihetetlen is itt Európában ez a szörnyűség, valóban a déli szigetek páratlanul vad, internális buja­sága kell hozzá miliőnek. „A fehér ember ínyenc falat a ben szülöt­tek előtt. Külön becéző kifejezéseik vannak a fehérember húsának magasztalására. Nem vetik meg azonban a saját fajtájuk, sőt a sa-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents