Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)

1929-03-08 / 57. (1980.) szám

4

1929 március 8, péntek.

Pardon, egy percre,

mélyen tisztelt, tudományunkban és technikai fejlettségünkben e'bizakodott emberiség! Nem személyeskedem, magamat is beleértem az elbizako- dottak közé, de mindnyájunknak érdemes elgondolkozni azon, vájjon igazunk van-c ebben az elbizakodottságban ?

Halljuk, hogy KoebI és Fitzmauriee megint Óceánon túlra készülnek s ezúttal a levegőben fognak tankolni44. Ez most nagyszerű iijitás. A* öt napig egyfolytában repülő amerikaiak kezdték először, de nem baj, nem az elsőségről van sző. Vagy nagyon is! Az elsőbbséget ebben a modern, huszadik századbeli, re^üTőteebnikás újításban én pár tizezerévvel visszamenőig az első „fagyai szendernek14 adom, mely már akkor is bizonyosan ugyanolyan búgó egyhelyben repüléssel állt a levegőben a tűzpiros verbéna kelyhei fölött és ngy röptéből bocsátotta a virág müvébe a méz-kutató pöndörnyelvét. Gyönyörű látvány, tessék csak nyárelőjén megfigyelni. A fagyai szender ngy jön. mint egy árnyék, mint egy villanás, a levegőben áll a kiszemelt virág fölött, szívja a mézet s puha bugással tovább röppen. A szárnya már ezeret ver percenként.

Hát a tankolást nem ml találtuk ki. Csak most jöttünk rá. E’ég nehezen, elég sokára. Úgy látszik, nem vagyunk tanulékonyak, pedig a jó példák valósággal itt röpködnek körülöttünk. Például nézetem szerint akármelyik közönséges héja sokkal régebben és sokkal jobban tudia a motor- nólküli repülést, mint ennek a gépfajtának mai világrekordere, a nyolc órás. Nem beszélve arról, hogy repülőgépeink formált is kezdjük egyre jobban madárszabásura igaritani. Szép a beismerés, hogy mégis, „ők is“ tudnak egyetmást. A fecske és a postac-alamb sebességi rekordál még mindég igen sokat vernek. S ha éppen Segrave őrnagy „Gc’den Arrow‘-járói van szó, tessék megnézni. hogy vezető ülése mögött az acél borítású szélzsák formája nem pontosan ugyanaz-e, mint ahogyan a hófúvás rak :a le a havat egy eléje tett akadály iJ>é? Szintén pár tízezer, százezer év óta, nradég ugyanúgy? Bevált forma. Mi most kezdjük használni. A legbutéhb, Iegtchoíségtele- nebb vadkacsa már akkor tudta azt, amit a mi hidroplájuaink csak két évtizede, mikor inég az ősember bunkóval leütött őz combján csámcsogott \ pók ugyanoly régen bocsa! ia a világ legfinomabb fonalát, melyet nem pótol sem selyem, sem celluloid, a legdrágább csillagászati műszerekbe pókfonálból kell csinálni ma is a íonálkereszteket A mikromillimétert csak azután találtuk ki. Kezdetben vala a pókszál I A tyúkok már akkor a tökéletes statikája knpolaformában tojtak, mikor Michelangelo őse is még csak plastna volt valami Meander völgyi koponyában. A vakondok is megelőzte kissé a Simplont az első alagúttal A modern gyermek-egészségügy napozó csarnokait, — ahol a bébik fehér főköíős hölgyi segédlettel egészségesednek, — a napos iszapszélre kieviekélő ebihalak minden emberemlékezetnél régebben kultiváliák. A világhíres kúra-alapító; Priessnits, parasztfiu korában a grSfcnbergi hegyi legelőn egy sebesült őzet lesett meg napokon át s attól tanulta e\ hogyan kell sebet gyógyítani vizes borogatással, A műiéért nemcsak azért préselik az eredeti lép hü mintájára, mintha a méhek mást el nem fogadnának, hanem mert az összes tudományos kísérletek és ntánszámitások beigazolták, hogy ugyanazon anyagmennyiség mellett a hat- szögü sejtcsoportositás a leggazdaságosabb és legcllenállóbb. Lám. a méhecskék est is e'őbb tndták egy kicsit. És ha egy szép napon eszükbe jutna, hogy többé nem porozzák be a virágokat, a földkerekségen nem teremne egyetlen gyümölcs. Akkor talán müméheket gyártana valaki? Ki volna olyan legény a csárdában?

A bojtorján rugós berendezésű magtokja még a római catapultáknál és bal'istáknál is korábban röpítette szét érett magvait. A bnzakalász szára a maga könnyűségében és vékonyságában aránylag hihetetlen terhet hord s az Biffcl-torony nagyon gyarló kis építmény mellette. Vagy — ha már a hideghuHámok évében vagyunk: a bundák hasznos divatját a lenézett állatoktól tanu'tuk s mert olyan meleget, könnyüt és célszerűét nem tudunk gyártani sehogyan sem, kölcsönvesszük tőlük a bundát, egy kicsit meg is öljük őket érte. így áll elő az érdekes helyzet, hogy mire visszaadnék a kölcsön vett bundát, a kölcsönadó alany már nem létezik. Igen kényelmes módszer.

A Szent-János-bogár. — a csúnya kis fekete féreg, — ma is veretlen, s még mindég nem volt emberfia, aki megszerkessze azt a fényforrást, amelyet ő csak szerelmi idilliéi kedvéért hordoz magával: nincs még ma sem hideg fény, olyan fényforrás, moly tisztán fényi és semmi hőt nőm termel!

Úgy látom végeredményben: kicsit kényelmesebbé, gyorsabbá, egyetemesebbé tettünk egyetmást, de pár jó öt’ct, érdemes minta még mindég akad a jő öreg Természetben. Ha derogál, nem bai, de valljuk be az utánzást, csak lessük el a példákat.

De az orrocskáinkat lejebh ereszthetjük valamivel. Tlchy Kálmán.

áteSORON KÍVÜL

ina: MARAT SÁNDOR

RÓZSAFA ÉS JÁVOR

A hegedűkészitŐmestér műhelyében ülök, egy ismerősömmel jöttem föl, aki úgy találta, hogy hegedűjének túlságosan vidám a hangja A mester egy asztal előtt ül a kis és rendetlen műhelyben, félkézzel tartja a beárult hegedűt és fejcsóválva nézi.

A hegedűt ő készítette valamikor, évek előtt. A hegedű kitűnő, inkább ismerősöm kedélyében állott be valami változás s most úgy találja, hogy se művészi mondanivalóihoz, se zenei világképéhez nem ülik a hegedű hangja. amely, ismétlem, vidám. A hegedű hangja magasan és nyugtalanul énekel, trillázva és csicseregve tud csak témákat közölni s mihelyt valami komolyra fordul a beszélgetés, üres és tompa a hangja. Olyan, mint egy feuilletonista; találva érzem magam és zavaromban a cipőm sarkát kezdem nézegetni.

A mester megvédi a hegedül

— Ezt a hegedűt — mondja pontosan — nyolc esztendővel ezelőtt csináltam, ,ezerki- léncszázhuszonegy tavaszán. Akkor jutottam megint egy kis szárított jávorhoz. Ez a hegedű beváltotta azt, amit vártam tőle. Fiatal művésznek való hegedűt akartam abból a jávorból csinálni. Élénk és üde hegedűt akartam csinálni s ez sikerült is. Nem tehetek arról, hogy ön közben öregebb lett s most valami mást szeretne. Egy hegedű nem bújhat ki a bőrébőL A?ért majd csinálunk valamit.

Finom műszerrel belenyúl a hegedűbe s egv Kis fadarabot emel ki belőle, amin szorgalmasan, nagyon vékony gyaluval dobozai kezd. A szobában gázláng ég s mindenütt a falon fél és negyed hegedütestek függenek, mint valami fantasztikus panoptikumban, a szenvedély, a bánat, a mondhatatlan emberi mondanivaló, a földrecsalt harmónia milliméter vastag, pácolt és szárított dobozai, a csodálatos illat üres flaconjai, amit egyszer majd megtölt nemes parfümmel egy ideges és fegyelmezett kéz, vagy megtölt pacsulival valami kontár. Amíg nézem, az jut eszembe, hogy egy Stradjváriuson is lehet olyasmit játszani, hogy „Lesz maga még..meg „Fog maga még...“, 8 más ilyen fenyegetéseket, melyek oly gyakoriak a fürge modern zeneirodalomban & melyeiknek szövegéből egy gyakorolt pszichoanalitikus nagyon szomorú idegjelenségeket tudna levezetni.

A mester visszahelyezi a legyalult fadarabot a hegedűbe, közelhajol a lámpához a hegedűvel s hosszan és türelmesen nézi a nyakát, a hasát, az alsótestét. Orvosok tudnak igy nézni emberi testet, amiről pontosan tudják, hogyan készül, mi van benne és mi lesz belőle? Előveszi a vonót és halkan skálázni kezd. A hegedű percek alatt meglepően megkomolyodott Kissé rekedt még, fátyolozott és elfogődott, mint aki frissen esett át egy elhatározó élményen s most dadogva beszámol róla. „Sok4 és „re44 között van .egy csuklás, valami halk hörgőé, ahogy egy tapasztalatlan

(Utánnyomás tilos!

ember mondhatja egy váratlan élményről: „Rémes volt44. Ahogy egy fiú beszélhet barátjának egy nőről, aki minden indokolás nélkül, egészen érthetetlen okokból, tegnapról mára, „mikor tegnapelőtt még olyan jóban voltunk44, elhagyta. Nem érti, nem bírja fölfogni. De a hangja már lágyabb, horzsoltabb. Hallani a hangon, hogy jó utón van, túl az ifjúság gixerén, egy lépéssel közelebb a megértés páthoszához, aminek végső skálapontján a megbocsátás páthosza rezeg. A hegedű egy nyeléssel fejlődésképes eb b lett, néhány év múlva meg fog érteni és meg fog bocsátani. Egyidejűleg érzem azt is, hogy közepes hegedű, soha nem fo£ ujjongani, soha nem fogja száz percen tig vádolni a Teremtést, ez nem. Mozart D-dur koncert, az igen, maximum. Senki nem fog sírni tőle, de senki nem fog kimenni előle a szobából.

A mester néhány biztató szóval visszaadja barátomnak a hegedűt. Mind érezzük, hogy valami történt s krákogva, zavartan és egy- szere kezdünk beszélni.

Közben dolgozik egy finom gyaluval a megkezdett fadarabon tovább. Kézműves. Az alakuló és forrongó világ egyik kivesző típusa, akit nem lehet pótolni. Amit csinál, azt két keze munkájával csinálja, lehetőleg idegen segéderő teljes kiküszöbölésével s minimális műszerekkel, megtudom tőle, hogy a hegedűhöz négy-ötféle fa is szükséges. Ébenfa, jávor- fa, rózsafa, tölgyfa és fenyőfa. Ezeknek a ke veréséből áll elő évek lassú, végtelenül gou dós munkájával a hegedű, a fát végtelenül kell szárítani, aztán gyalulni, milliméteres finomságokat kell kiszámítani. Azt mondja, hogy a legújabb teória szerint az öreg hege dünek nincsen semmiféle előnye az uj hegedű fölött. Ha az alkatrészek öt esztendőt szárad tak, épen olyan jók, mintha háromszáz esz teudőt száradtak. Stradivári is esinált rossz hegedűt. Csinált jót is — mondja udvariasan *—, az egészen vékonyakat, ezek mélyhangokra kitűnőek. A legjobb magyar hegedűket Nemessányi csinálta a régi mesterek közül: nagyon domború, rendkívül erőteljes hegedű két Nápolyban él még két-három mester, akik jő hegedűket csinálnak. Franciaországban is tud kettőt, egyet Párisban s egyet a vidéken. Kérdem, hogy a németek milyen hegedűket csinálnak. Azt mondja:

— A németek nem tudnak jó hegedűket csinálni. A németek legfeljebb tökéletes hegedűket tudnak csinálni.

A rózsafa száraz, ingerlő illata mászkál a műhelyben. Nagyon boldog vagyok, hogy itt vagyok, szeretek mindig a műhelyben ölni, a forrásnál, ahol az egészen nagy melódiák kel lékei készülnek. Az ember rengeteget tanul. Minden erőlködés hiába, ha az ős-mtthelyben, ahol a hangszer készül, rosszul adagolták a rózsafát és a jávorfát

Chesíerion

a modern kapitalizmusról

— Akar ön kellemes, napos sírhelyet? Newyorkból írják: Amerikában most megjelent egy temetősta'isztika. Kiderül belőle, hogy Kil’lngley városkának van a legtöbb temetője. 8178 lakoea van a városnak és 67 temető van benne. Szóval minden 122 lakosra jut egy külön temető. Ezzel ízemben vannak na— városok, ahol csak egy temető van és ott is kevés má’ a hely. Egyes ilyen városokban a községi temetkezési egyesület ilyen tartalmú p’akátokat szokott kiragasztani: „Biztosítsa már jóelőre a sírhelyét A kellemes fekvésű, napos sirheVek hamar elkelnek. Siessen az előjegyzéssel. Miért ne pihenjen kellemes, napos helyen. Gondoskodjék jól előre örök nyugalmáról. Előjegyzéseket elfogad » községi temetkezési egyesület"

G. K. Ohesterton, a nagy katolikus konver- tita, az angol zseni-triásznak, Wells és Shaw mellett harmadik s talán leghiggadtabb véleményű, mindig konstruktív, építő gondolat- irányú tagja, a „The Outline of Sanity44 cimü könyvében a modern kapitalizmus problémájával foglalkozik; érdekes, mindig eredeti izü fejtegetései közül különösen a következőket hangsúlyozza: *

Vannak emberek, akik szerint fölösleges afölött aggódni, hogy a társadalom elfajul, hogy a szociális problémák pillanatnyilag olyan nehezek. Fölösleges szerintük azért, mert minden időben megvoltak ezek a bajok. Ezért minden időben voltak romantikus, a „múltba visszanéző kesergők44, akik rettegtek a jelen fölött...

Az efféle fölfogásoknál karakterisztikus az, hogy kielégítik a cinikus embereket (s ma eszmei értelemben a legtöbb ember cinikus) és fölmentik a tömegeket a gondolkodás munkája alól; a jelent kielégítőnek szugge- rálják, amelyen úgysem lehet változtatni, mert a „haladás törvényei44 intézik úgyis, hogy milyen jövő lesz a jelenből így aztán hallatlanul elszaporodnak azok, akik minden gondolatukkal olyan állapotokat igazolnak, amelyek az Ő lelkiismeretűk, Ítéletük nélkül jöttek létre, sőt az ő Ízlésük és kedvük ellenére. Nincs igazak ezeknek a lustáknak és gyáváknak. Hiába nevezik magukat, optimistáknak. Hiába mondják nekem: „Ugyan, mindig voltak pesszimisták, olyan állami és társadalmi alakulatokban is, amelyek egészségesek voltak, amelyek mégsem mentek tönkre.44 Ezeknek azt feleljük: „Igen, de mindig vannak önző optimisták, még olyan világban is, amely láthatóan rohan a vesztébe.44 Hi- szeu, valljuk be, mégis csak voltak társadal- I mák, sokan, nagyon sokan, amelyek tönkre- 1 mentek! Ezen a mai nemzedéknek gondolkoznia kellene. Ezt nem lehet pesszimizmussal elintézni. Mert igaz, bogy Horatius pesz- íszimMta volt, amikor Róma vesztéről énekelt, de Róma eme „fölösleges44 pesszimizmus ellenére, ma mégis csak — fűit... És fűit vele együtt az a sok udvari poéta is, aki akkor, Horatiussal ellentétben, kövér pillanatok mámorában a római sas örök és diadalmas lebegéséről zengedezett

Nos, azok az okok, amelyek a jelenlegi európai s különösön angol problémákat oly tragikussá színezik, nagyon is objektív okoknak látszanak és egyáltalán nem annak, amit a mozgásra, előrelátásra képtelen koponyák melankolikus-reakciós „hangulatnak44 szeret nének nevezni. Ezek a bajok megvannak s igazán nem „hangulatok44. Az a jelenlegi rendszer, amelyet általában kapitalizmusnak neveznek, de amely betegesen tulpuffadt már a kapitalizmus tudományos, elvont fogalmánál — ez a rendszer ma már nagy veszedelemmé fejlődött; nemsokára halálos veszede lem lesz belőle.

Ezt, ha mint egyes személy nézem és élem a világot: be kell látnom! Ha mint nemzet- gazdász nézem és élem a gazdasági problé mákat: egészen be kell látnom! Nemcsak a kapitalista rendszer ellenségei, de a védelmezők Is beismerik a helyzet ijesztő bizonytalanságát Ma a kapitalisták zavaros módon veszik át és keverik be szólamaikba a szocialista terminológiákat. A vasutasok és bányászok sztrájkjánál nem a saját jogaikra hivatkoznak, hanem a „közt és a társadalmi jólétet44 féltik a sztrájk folytatásától, azaz magasabb bérkövetelésektől. Borzasztó veszélyesnek kell tartanunk mint sziniptomát, ezt a zavart és őszinteséghiányt; a természet, amelynek törvényei seerint a dolgok (a társadalmiak is) fejlődnek, éppen törvényei révén fogja fölmorzsolni ezeket a látszatokat és papi rfalakat, amelyek mögött szocialisták és kapitalisták ravaszul bujkálnak. A hazugságok fala oly átlátszó lett, hogy mindegyik az ellenfelének a veséjébe lát már; az ilyen körülmények között nem szabad tehát semmiféle illúzióra számi tani.

A kapitalista rendszer azon a jó, vagy rossz biten nyugszik, hogy: a gazdagok mindig elég gazdagok lesznek ahhoz, hogy a szegények munkáját bizonyos bér mellett korlátlanul

igénybevehessék; a szegények pedig állandóan oly szegények fognak maradni, hogy örülni fognak, ha valaki bérbe veszi őket. Föltétele ennek a rendszernek az, hogy mindegyik fél a másik féllel közvetlenül tárgyat mert azonnal zavarok állnak be, ha a felek a „közvélemény, vagy a közösség44 ■ segítségére kezdenek appellálni.

S eddig a kapitalizmusnak az is volt a főargumentuma, hogy emellett a rendszer mellett az általános közösség nyugodtan tudott élni. így is volt egy ideig. De vége lett a nyugodt világnak rögtön, amint a „közjóról44 kellett hirtelen zengedezni, annak ellenére, hogy nem a közjóról van szó. hanem arról, hogy a szegénység bizonyos bérért már nem hajlandó dolgozni. Ez a kapitalizmus egyik fázisának összeroppanását jelenti s orvosolni kell a dolgokat, mert az egész rendszer fog különben összeomlani s annak nyomában egész országok — ez pedig az egész kultur- rendszer elmerülését jelenti. Nem szabad ámítani magunkat. Ámítás az, hogy a közjó, az állam érdekének hangoztatásával jönnek ott elő, ahol semmi másról nincs szó, minthogy ez és ez a szegénységréteg, ez és ez az angol munkás nem kap annyi pénzt, amelyért hajlandó volna magát bérbe adni. Ha az angol bányatulajdonos nem tudja megfizetni azt az összeget, amelyért az emberek kedvet kapnak arra, hogy bányászoknak csapjanak föl, akkor kínáljon annyit, ameny- nyiért beállnak, ha nem tud viszont annyit adni, helyezze egész gazdasági rendszerét újabb alapokra, amelyek révén a munkás barátságos mosollyal jelentkezik, mert ismét úgy érzi, hogy a maga, a családja és a testvéreinek érdekeivel összevág az, ha magát megint bérbeadja. Másra a kapitalistának joga nincs. Ö állt elő a pénzével, mint kizárólagos alapoal a patriarhális világrend bukása után *— tehát csakis pénzről lehet szó; ha nincs annyi pénze, amennyivel a megváltozott igényű munkást bérbe tudná fogadni, találjon k: egy olyan rendszert, amely elő tudja teremteni a szegénység számára ezt a pénzt Hogy van ellenben az, hogy a kapitalista, aki eddig csak objektív számokról, mérlegekről beszélt, hirtelen szentimentális filozófiába kezd és a „közösség44 s az „emberiség44 érdekeiről beszél? Mintha csakis ez feküdne a szivén, amikor karhatalommal akarja kényszeríteni a munkást olyan bér elfogadására, amelynél többet ő, a kapitalista nem akar fizetni. Pedig a lényeg semmi más, mint. az, hogy: többet nem tud, vagy nem akar fizetni!

A baj onnan ered, hogy elfelejtjük a természetes elvet, amely szerint a munka és a munkabér kérdését természetes emberi ész és jog szerint kell szabályozni; ne kendőzzék se a szocialisták, se a kapitalisták ezt az elvet a „közérdekkel44; hiszen mindegyik a saját mohóságára keres kendőt s ezt akarja állami, vagy forradalmi segédlettel diadalra vinni. Ha a kapitalisták a saját tehetetlenségüket, mohóságuknak csődjét kivételes állapotokkal akarják orvosolni s minden elvet, jogot és szerződést a pillanatnyia haszon kizsarolása érdekében összezavarnak — úgy csak az anarchia, a bolsevizmus számára vetik meg az ágyat, ahol aztán csakugyau egy „bizonyos közjó érdekében44 történik minden ... Ha a természetes elvet betartják, mely szerint fizetni kell a munkáért annyit, amennyiért a munkás jelentkezik, azaz amennyiért a munkás az ő életét biztosítva látja, akkor kénytelenek lesznek belátni, hogy mai politikájukat továbbra nem folytathatják, hiszen a munkás akkor fog csak jelentkezni, ha kap annyi bért, amennyiből a gyáros produktumait megveheti s ami által megint a gyárosnak lesz annyi pénze, hogy a produktumot újra előállíthassa és a munkást az ő megnövekedett igényeivel (5mi nagyobb áruvételt is jelent másrészt) kifizethesse. Ez a természetes fejlődés nagyon egészséges circulus-vitiosusa, amelyen nem lehet karhatalommal, de forradalommal sem. nem lehet szentimentalizmussal, de szükségparagrafussal se változtatni, — csak prolongálni lehet a bajt, amely prolongáoió az egész kultúránkat veszélyezteti.

Ha a kapitalizmus a természetes erkölcsi elvek kedvéért (amelyek mindig, mindenkoron megadják az egészséges megoldást) nem hajlandók föladni eddigi rideg rendszerüket az államnak nem szabad segédkezet, nyújtani nekik a kultúra tönkretételében.

Keresni kell egy olyan rendszert, amely a természetes, előbb vázolt circulus vitiosusnak szabad folyást és kifejlődést enged. Chester- ton elsősorban őszinteséget követel és nem ügyvédi rabulisztikát, amely az általa képviselt klikk-érdekek mohóságát jóm formulákba szedi. De ez az őszinteség csak úgy állhat be, ha a lélek jogát is hangsúlyozni fogja a kor és kiemelkedik a materializmus fölé. A Cbesterton „Dístributiv-állama44. a paraszt, a kistőkés. a kertvárosok és kereseti részesedések állama egyedül és kizárólag olyan körülmények közt jöhet létre, amikor a materiális súrlódások és komolikációk minden megoldásért egy. a materializmustól független s az ilyen érdekek fölött álló erkölcsi elvhez appellálnak; a kapitalista rendszeren nyugvó világ helyett egy tiira s lényegsen keresztény szellemiségű világban. A társadalomnak, a kultúrának — In nem akar elpusztulja — csak ez a megoldása vau még...