Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)
1929-03-14 / 62. (1985.) szám
4 T>PgfíM-MA<jiVAR/HtRIiAg 1929 március 14, ertMftrt&k. ESTE A FÓRUMON Róma, március eleje. Ahol valamikor a Clivus Capitolinus kanyargóit fői a Via Sacra folytatásaként a sziklás Capitoliumra, most egy lépcső visz le a Via dél Campidoglio-ról. Talán innen, erről a lépcsőről a legszebb a Fórum. Esteledeik. A kőpárkányon ülök és nézem a mélyben sűrűsödő homályból elővilágló márványromokat. A Saturnus templom világszerte ismert oszlopain még fény van, az ég átsötétlik a fehér márvány fönséges eleganciája között, de lenn a rostrák romjain túl, a talányos Lapis niger fölé vert sátor már ösz- szeolvad a földdel s a szemközti Mons Palatínus császári falai és különös fái már egzotikus sötéten rajzolódnak az égre, mint egy szeszélyes, óriás korona, csiszolatlan drágakövekkel. Az embereket már kihajtották a romok közül, napnyugtával fuccs a kiváncsiaskodás- nak, az őrök már hat felé zavarják a népet, utóvégre nekik is kell pihenés az egész napi ácsorgálás után és legszimpatikusabb cselekedetük az, mikor vontatott hangon ordítozzák, hogy vége, a jegy nem érvényes, tessék kitakarodni. S ők is eltakarodnak. Ilyenkor ér valamit a Fórum, különösen innen, ahová még jól ellátszik a Traján-iv mögött a monstruózus Colosseum, ilyenkor, mikor már nincs megspékelve azzal az inter- nacionális, hátizsák- és Baedecker-szagu csőcselékkel, amelyik vagyont utazik és szállodá- zik el, hogy egy unott vezető kiuzsorázása mellett egy nap alatt benyargalja a régi világ szivét, a Fórum Romanumot és a Palatinot, miközben suttyomban minden oszlop mellől egy-egy pocsékul giccses fotográfiát csinál. A csorda, hál‘ Istennek, elment és csak hárman vagyunk, az alkonyati Fórum, az este, meg én. # Lassan már csak azt látom, ami egész közel van hozzám. Persze, ez is fehér márvány és rom. ügy hívják, hogy a tizenkét isten portikusa. kilyukadt volna a könyöke s mintha azóta is egy kicsit megkooptt volna a kabátja, — észreveszi, hogy már nem is egészen úgy néz ki, mint azok, akikért lelkesedni vél, általában kezd olyan szegény, kopottas és üldözött izé lenni, olyan világ kivertje, olyan mártír, mint azok ott, az a föld alól mászkáló, keresztimádó, szerény, jószivü senkik, akiket olyan dühösen akart bántani. Észreveszi és megzavarodik. A talmi mezbe bujtatott dac és a rongyokba bujtatott hősiség közt még nem tud mindjárt választani. De lassan, lassan megvilágosodik neki is. # És megtanulja a sötét Fórum némaságától, amit csak a templomtornyok esti harangszava kong be, hogy a senkik, a szegények és az elnyomottak valahogy mégis csak közelebb vannak hozzá és az igazsághoz, és hogy a tizenkét főistenből már századokkal ezelőtt meszet égetett a középkori kőműves, hogy bevakolja a Mária-kápolnát, s a dacos praefek- tusnak még a nevét sem tudnók ma, ha nem tévedett volna az Idő ellen, az Idő ellen, amelyik nem gesztusokat, nem ragaszkodásokat és nem fellobbanó véletleneket jutalmaz és éltet, de az emberi szenvedést, a mélyebb hitet és a költői igazságot. # Nem is volt olyan utolsó ember as a Vettius Agorius Praetextatus, a római praefectus, aki ezt a portikust felállittatta. Ami abból is látszik, hogy tudom a nevét. De van valami ebben a dologban, ami több, mint ő, több mint én és talán több is mint innentova kétezer esztendő. A Saturnus templom oszlopait majd félezer évvel előbb emeltek, egy kődobásnyira innen, azokkal tehát öregség és tapasztalat dolgában nem lehet versenyezni, de akkor még Szent József is gyerek volt Ezeket azonban a prae- fektus, a haldokló pogányság egyik utolsó képviselője akkor állíttatta fel a tizenkét főistennek, amikor már 367-eí Írtak Krisztus után — nem is tudom hirtelen, hogy irták-e? — akkor, amikor a* az Egy isten sokkal nagyobb ur volt, mint a tizenkét fő. A praefektus azonban valami méla daccal, valami nagyon ismerős és nem is egészen antipatikus csakazértis- sel hatalmas portikust emeltetett a régi Isteneknek, azoknak, akiket apái évszázadokon át imádtak, akikért a Fórumot márvány és aranyozott érc-diszbe öltöztették, akikért éltek és meghaltak s akiken az uj idők mégis- mégis átgázoltak, ha a föld alatt készülődtek is, ha mezítláb jártak is, ha koldusok voltak is. Századok óta hullott már akkor a mártir- vér; s ha egy kicsit beillesztem a lelkem járását a pogány-római utakra, engem is elkap az a tehetetlen és ádáz gyűlölet, ami őket elkapta, hogy ennyi senki, ennyi koldus, ennyi szedettvetett nincstelen olyan Istent kezd imádni, akinek még márványszobra sincs, aki nem akar áldozatot, pompát és megelégszik a katakombák csőcselékének hódolatával. Mert tényleg érthető a harag, hogy ezek a nimandok a régi hatalmas istenek ellen törnek, titkos szokásaik vannak és megmérgezik az életet, itt, ahol minden kő, minden bokor, minden fal történelmet lehel, tradíciót és hellén életszeretetet, rásózva a római üzleteske- désre, ami azonban hatalom volt, világhatalom. Vettius Agorius barátunk elgondolta mindezt, káromkodott egy nagyot, szidta az újfajta izék egyenes és fölmenő származását, beleköpött a markába és felállította a portikust: emberek, ide nézzetek, a tizenkét márványiv alatt itt a tizenkét főisten, a múlt, apáitok, a megcsodált római sors, eszetekbe ne jusson, hogy elhagyjátok őket. így szólt és meg volt elégedve, hogy a lelke mélyén örvénylő dac szembeszállott a jövővel s hogy tizenkét márványszobrot szegzett szemközt a rohanó, alattomos Időnek és a szegények savanyu tanának. # Könnyen belelelkesül a magyar ember az ilyesféle dacba. Utóvégre valami csak ragadt rá is a környezetéből. De aztán észrevesz valamit, valami apróságot, valami kellemetlen és neveletlen különbséget, olyat, mintha a ruhája egy kicsit másképp volna szabva, .mint a többieknek, mintha a világháború alatt a nyakkendője mintája elváltozott volna, mintha az összeomlás alatt Intim titkok Ferenc Józsefről és Erzsébet királynéról A király lakájának emlékiratai London, március 13. Érdekes könyv jelent meg most Londonban. A könyv címe: „The Emperor Francia Joseph I.“ — „I. Ferenc József császár". A könyvet I. Ferenc József egykori lakája, Ketterl Jenő irta. Ketterl 1894-ben került az udvarhoz. Többek között azzal is megbízták, hogy az uralkodó ruhatárát rendben tartsa. — őfelsége ruhatárát, különösen pedig civilruháit, szánalmas állapotban találta — írja Ferenc József egykori lakája. — Egy vadászöltöny és egy egészen divatjamúlt régi frakkon kívül alig volt két elfogadható civilruha a ruhatárban. A császár fehérneműje gyapjúból volt és bizony nem állta meg az összehasonlítást az én fehérneműmmel. — Ferenc József nem törődött a divattal. Egy alkalommal hoztak neki egy szmokingot, hogy próbálja fel. Nem tetszett neki ez a ruhadarab és ezt mondta róla: — Szóval ez az a faroknélküli frakk, amelyet most a legtöbb férfi a színházban visel. Mondhatom, nagyon csúnya divat ez. Ferenc József cipőivel sem volt megelégedve a lakáj. — Csak kevés cipője volt és ezek is rossz állapotban voltak. Abban az időben Ferenc József a polgári ruhához is vagy csizmát, vagy nehéz katonai cipőt viselt Büszkén mondja el Ketterl, hogy ő milyen óriási reformét vezetett be. Sikerült elérnie, hogy az uralkodó megengedje, hogy kivasalja a nadrágját. — Ferenc József általában nem szerette az újításokat — Írja Ketterl Nem szerette a telefont sem és hosszú ideig tiltakozott áz ellen, hogy egy készülékét az íróasztalára felszereljenek. Mikor már a készüléket felszerelték, nem akarta használni és csak környezetének nagy rábeszélésére emelte fel egyszer a kagylót, hogy gratulá'jon Stefánia főhercegnőnek, Lónyay Elemér gróffal kötött házasságához. Erzsébet királynéról is megemlékezik feljegyzéseiben Ketterl: — Őfelsége sokat sétált a hegyekben, hogy megőrizze alakjának karcsúságát. Gyakran valósággal rohant a hegyi utakon. Komornája és lakája alig tudtak vele lépést tartant Futás közben kimelegedett és ledobta magáról hol a sálját, hol a köpenyét. Ezeket azután a mögötte futó lakájnak kellett elkapnia. Azt is megírja Ketterl Erzsébet királynéról, begy a szabói mindig a testén varrták meg a ruháját, hogy jól álljon. Erzsébet kirá’yné nagyon szerette a friss levegőt, Ferenc József viszont félt a huzattól. Ha az uralkodó felkereste nejét lakosztályában, Erzsébet királyné mindig kinyittatta az összes ablakokat és ajtókat, pedig tudta, hogy férje nem szereti ezt — A császárné csodálatosan szép hossza hajának ápolása mindig nagy munkával járt. Egy-egy hajmosás mindig valóságos kis állam ügyszámba ment. Rendkívül körülményes volt Erzsébet királyné hajmosása. A hajmosóvizbe számos tojásfehérjét öntötték, ezenkívül 20 üveg kitűnő sósbor szeszt is elfogyasztott egy-egy ilyen hajmosás. Megírja még azt is Ketterl, hogy Erzsébet királyné, ha valahol kikötött, mindig úgy intézkedett, hogy a jachtja teljes gőz alatt álljon. A királyné szerette azt a gondolatot, hogy bármelyik pillanatban hajóra szállhat és percnyi késedelem nélkül elindulhat. Ferenc József ezt rossznéven vette és fölöslege* pazarlásnak minősítette. Egy kirátynő keservei... Miss Európa nem egészen igy képzelte... — Párisi látogatás Simon Böskénél — Páris, március 13. Közel egy hónapja, hogy az ábrándosarcu, szőke keszthelyi kislányból, Simon Bözsiből Miss Európa lett, hogy Magyarország dicsőségéről regéltek a párisi újságok és a világlapok. Hogy a „Journal" dísztermében Monsieur de Waleffe kihirdette a szigorú zsűri hizelgő Ítéletét, hogy ez a zsűri a kis keszthelyi lányt találta léginéltóbbnak arra, hogy az óvilág nevében szembeszálljon Amerika fürdötrikós szépségével a büszke „Miss Universe" cimért. Az újságok, a távíró ős telefonröpitette rövid hírek alapján szétvitték a világba Miss Hongrie- Europe dicsőségét. Hirdették szépségét, dicsérték diadalát. A szárnyaló fantázia aztán kiszínezte a színes tündérmese-témát és megszületett Simon Bözsi legendája. Az ajándékozott autókról, a hercegi kérőkről, a nyilatkozatokról a szimpla férj- hezmenésről, a lábainál heverő dicsőségről és a világhírre kapott kis keszthelyi leány világba lendülő karrierjéről. Mesés gazdagság, nagy kilátások, gyönyörű ajándékok, amiknek elhelyezésére külön szoba kellett, mesés rivierai kirándulásról, guruló aranyakról, boldogságról és mindarról, ahogyan ezt a királynőséget ábrándos kisleányok és álmodozó fiatalemberek elképzelik ... Ennyi dicsösőg-hir mellett, ennyi boldogságlehetőség után arra senki sem gondolt, hogy Simon Bözsi talán nem is boldog. Hogy talán lehetnek gondjai mások is, mint az, hogy a sok. milliomos kérő közül melyiknek is mondja ki a boldogító igent és hogy a sokezerdolláros filmszerződések közül melyiket is Írja alá? Arra senki sem gondolt, hogy a kis dicsőséges Simon Bözsi körül a forrongó, zűrzavaros forgatagban ez a kis király- nőséghez nem szokott keszthelyi kislány belefáradhat a dicsőségbe, horrv gondjai lehelnek, igazi, komoly királynőhöz nem illő gondok, pénzgondok, hogy a királynős ég sokba kerül és — és igen — mondjuk ki csak kereken, keveset hoz. Mert a királynőséghez érteni kell a mai világban és erőskezü menedserre van szükség ahhoz, hogy a királya őség ne csak pénzbe kerüljön, hanem csakugyan hozzon gy kis gazdagságot is. Simon Bözsinek eddig még nem hozott. Autentikusan hallottuk, magától Simon Bözsitől és a mamájától, akik kétheti rivierai dlcsőségturné után ma ismét visszaérkeztek Pariiba, megszálltak az előkelő Hotel de Parte-bán 6- elkezdtek gondolkozni arról, hogy hát hová is lett az a tömérdek pénz, amit elköltötték, mióta eljöttek hazulról, hová lett a sokezer pengő? Mert szép, szép a dicsőség, s szép dolog a vendéglátás is. De az a tömérdek reklám, amit Simon Bözsi nevével csináltak eddig szépitőszergyárak, hotelek, divatos szabók, autógyárak és egyebek, eddig csak azoknak hozott üzletet, akik a szépséges királynő dicsőségét felhasználták, de nem a királynőnek. Úgy tudjuk, a párisi magyar követ, visszaérkezése után szintén érdeklődött Miss Hongrie sorsa iránt és nagyon meglepte az, amit hallott... Amikor meglátogattuk Simon Bözsit, éppen erről a problémáról folyt a tanácskozás, komoly urak között. Hogy van az. hogy Simon Bözsi nyugalmának árán, a fiatal leány tapasztalatlanságát kihasználva, annyian kerestek? Miért kellett Simon Bözsinek a mv. iájával egyedül járni a Riviérát, kiszolgáltatva ezer hivatalos és nem hivatalos reklámkereső ostromának, miért hurcolták Csizi Jód Bróm Gyógyvíz a legerősebb jódos források i Csizfürdő, SzLvenszkó. lázas betegen kaszinóm!-kaszinóra, dinéről-dinére, meghivásról-meghivásra. szigorú marsrutával, má- sodrangu hotelekben beszállásolva sok egyéb missel. Miért nincs meg a nagy hirharsonával be- koniferált autó a valóságban, csak papiroson és miért kell Miss Európának a fényes esték után levetne diszes ruháit, engedelmesen visszaadni a szabóinak? Gyönyörű dolog a dicsőség. De megrészegiil tőle az ember. És Simon Bözsi fájdalmasan meséli, hogy Magyarországról kapta a legkevesebb üdvözletét és a legtöbb támadást. Hogy ő már ha elindult a dicsőség utján, végig is akarja járni a rögös ösvényt, csak még azt nem tudja, hogyan? Ezer hívatlan tanácsadó legyeskedik Simon Bözsi körül. De árván mégis árván, elmerülve a sok uj zavaros üzleti „kombiné" közepette csak a fejét tapogatja és azt kérdezi aggódó mamájával együtt, hogy hát hová is tulajdonképpen és miért? Igaz, holnap lesz a fényes operabál, amelyre Alapittatott 1796 évben Kom Lajos óla ipawMp Banská-Bystrica Készítés szállít: síremlékeket, minden könembea. Bnter- márvány lapokat Márvány kapcsoló táblákat. Márvány csillárokat. Iparművészeti munkákat, stb. már hetek óta öles p’akátok ígérgetik Miss Európa megielenését. Miss Francé oldalán. Simon Bözsi azonban a bál előestéjén még idegesen mondogatta, hogy egy levetett mannekin ruhát akartak ráadni és ő abban nem megy a bálba... nem ül be a köztársasági elnök díszpáholyába ... Dinerk, színház, virágkorzó... Sajtóebéd Genfben, diszes négyfogatu határt ígérnek a bécsi magyarok. Még van, még tart az ünneplés. De PárU könnyen unja meg királynőit és úgy tudjuk, hogy azok. akiknek hivatása szivükön viselni a külföldön élő magyarok dolgát, agsródó szívvel és kissé fejcsóválva figyelik a Simon Bözsi körül hullámzó, kissé szabadjára engedett eseményeket... Ezekről beszélgettünk Miss Európával egy elegáns kis párisi hotelszobában, aki visszatérve a rivierai hóditókörutrél, tágranyilt csodálkozó szemekkel, de öntudatos királynőhöz illő komolysággal, gondolkozva és álmodozva, bosszankodva és reménykedve, ragyogóbban mint valaha, kissé még sápadt tündérhercegnős fiatalságával várja az eljövendő eseményeket... Aigner László. Széljegyzetek a genfi kisebbségi vitához Chamberlain kfiltinbséget tesz az „unité national'* és az „assintilation” között Genf, március 13. Chamberlain a beszédét franciára fordító tolmácsot egy kifejezés miatt kijavította. A tolmács egy tízéves beidegződött használat után tévesztette el a kifejezést, mikor „nemzeti egység" (unité national) kifejezés helyett „beolvadást" (assimilation) mondott. A két fogalom közt levő különbség a szóbanforgő kisebbségek létalapja, az érdekelt államok Acbililes-sarka és a tolmács véletlen tévedése nem csak nyelvbotlás, hanem egy jól fölépített program közismertté vált jelszava. Mello Franco 1925 decemberében tett és azóta sokat idézett nyilatkozatában először említette az egyedül helyes megoldás lehetőségeként az asszimiláció kérdését, melynek értelmében a kisebbségek alvadjanak be teljesen az illető államba, ahová tartoznak. Tárgyilagosan és békés szempontokból nézve a dolgot, ez is lehetőség, csak nem valószínű. A történelem ebben a kérdésben nem igen ismer precedenseket és kérdés, hogy a helyzet megoldásaként várhatunk-e éppen napjainkban egy ilyen politikai, kulturális és etnikai csodát. Mindennapi életünkre és ma^arra fordítva a brazíliai delegált ötlete annyit jelent, hogy cseréljük be nyelvünket, kultúránkat, történelmünket, hagyományainkat egy más nép pénzegységére, ahová kapcsoltak, és ezért az árért mi is „elsőrendű" polgárai lehetünk az államnak, azokkal a jogokkal megajándékozva, amik eddig csak a kiváltságos többséget boldogították. Egy izgatott, folyton kellemetlenkedő, „irredenta" kisebbség nem várhat megértést és közeledést az állam részéről. A kisebbség arra való, hogy beolvadjon. Már most csak az a kérdés, hogy hová? Ez a kérdés foglalja magában a fönt említett két fogalom közti különbséget. A kisebbségnek kötelessége beolvadni az illető államba, de nem az illető állam többségét kitevő uralkodó nemzetiségbe. Itt az állam mint jogi fogalom és nem mint nemzetiségi, avagy pártpolitikai hatalom szerepel. Ebben az esetben a „beolvadás" azt jelenti, hogy a kisebbségekhez tartozó egyén lojális, adózó, katonáskodó, választó polgára az államnak és semmi több. Ez az a határ, amit az állammal szemben vállalt kötelességei előírnak. Nincs az a béke-, vagy kisebbségi szerződés, amelyik ezen a határon túl is kötelezettségeket tartalmazna. Az „unité national" ennek egy poétiikusabb kifejezési módja. Nemzeti egység. Gyűjtőfogalma egy ország létéhez szükséges alkotóelemeknek: megértés, közös munka, egyöntetű program és célkitűzés. Ideális alkotmány-féle, aminek megvalósításához minden adódó esetben más alkalmazandó eszközök szükségesek. Kézen és Európa szivében fekvő iskolapéldája: Svájc. Ahol a megértésnek ez a formája nem volt szükséges, vagy helyénvaló, más megoldást találtak. A francia nemzeti egység politikai természetű és abban áll, hogy a Szenegál alattvaló egyenrangú a lyon-ival. Az orosz pártpolitika. Az amerikai egyrészt a dollár, másrészt a bekövetkezendő gazdasági krízis előli védekezés. — Egy nemzetiségi államban mint. ilyen elsősorban a kisebbségi kérdés megoldása szerepel. Ezért javítja Chamberlain, a békepolitika egyik hivatalos apostola, a tolmácsot és annak elcsúszott kifejezéseit. Az adott esetben azonban csak mint a kisebbségek követendő útját emlegette. Pedig „nemzeti egység" a többség hozzájárulása és megértő munkája lóvén nehezen létesíthető valami. Itt nem csak a kisebbségi szerződésekben lefektetett és biztosított jogok megadásáról, hanem arrót a bizonyos uralkodó mentalitásról van szó, amivel a többség a kisebbségekkel szemben viseltetik és ami ellen nincs orvosság, a.vagy engedélyezett „petició" ...
