Prágai Magyar Hirlap, 1929. február (8. évfolyam, 27-50 / 1950-1973. szám)
1929-02-21 / 44. (1967.) szám
192$ február $1, eeflfBríök. A jubiláló pápa a San Pietroban Róma, február 12. Tegnap volt a tetoráni nagy nap, ma a Pápa jubileuma. Hét évvel ezelőtt tették fejéré a tiarát. A Szent Pé ter-bazilikában délelőtt negyed tizenegykor kezdődik az ünnepi mise, a Pápa megjelenik híved között, ott leez • svéd kiirály s kivonul a diplomáciai kar. S a földobogózott városban százezrek asszisztálnak az ünnepséghez, aminek a súlyát világ - jelentőségűvé emelte tegnap két tollvonás. Az örök Várossal már találkoztam. A Szent Várossal ma lesz találkozásom. Mondhatom, hogy az érdeklődésem teljesen folcsi- gázták az összetöriédott körülményeik, amiért utólag igen hálás vagyok. Protestáns ember lévén — amit derék házijaimmal sehogy sem tudok kereszténynek előismertein!, mert váltig azt kérdezik, hogy nekünk is van-e azért Istenünk, akihez imádkozunk —, ismeretlen világ kapuja elé indultam, s talán épp ezért, most szent a meggyőződésem, hogy a mai nap a sóik ezer ember közül éppen énnekem jelentett és adott legtöbbet. Ezért tűz he mennék. Láttam Pestet, miikor a trón örökös halálhírére fölhördült, kölyökként bomollam a világháború kitörésekor a megvadult tömeglázban, végigfutottam Tirolból az összeomlás minden borzalmát, omló trónok, országrontó seregek félelmes látványából volt részem elég, a legnagyobb tömeggyászt Altona mellett az Élbe partján éltem át, mikor a németek kiadták a világ legnagyobb hajóját, harmincezer ember sírt, a tömegláz — öröm, vagy gyász — egyaránt őselemszerü. megrendítő és borzasztó, akár fogak csikorgatása hallók, akár sikongó extázis, de a San Pietro kapud mögött ma feltárult ismeretlen világban a tömegláz olyan elementáris megnyilatkozásába sodródtam bele, hogy már most is érzem, hogy ha ezek a pillanatok az élet- csúcsok, úgy én ennél magasabbat még nem éltem. Szinte félek, hogy szóba-szedve el kell rontanom. Minden nceán hömpölygő tömeg, alant rohanó könnyű felhők, állandóan "csöngető villámosok, fekete autókigyók, a sirokkó a zászlóiéiig ért izgalmasan korbácsolja, ennyi szín, ennyi mozgás, ennyi egyre növekvő izgalom ritkán találkozott még előttem, szín, rohanás, í üllek ed és, uccán, járművön, házakon, égen. A Piazza di San Pietro oszlopsorai közt ezrek és ezrek, ötszörös kordonok. Izgalmas, kimerítő ostrom ez, lépcsőről-lépcsőre. Fél- tiz sincs. Benn vagyok az előcsarnokban. A templom belső hossza egy a roppant Kolosz- szeunióval. Háromféle jegyeket bocsátott ki a pápai kamara hat színben. A pirosak a Tri- buna elé szólnak, a diplomatapáholy és a bibomokotk helye is itt vah, négyféle jegy a főoltár melletti négy pilone-hoz szól s a sárgák a templom többi, kevésbé jó részeibe. Künn boldogan tülekszenek az irigység közt a sárga jegy esek: de itt benn ezer ember úgy eltűnik, minit egy kis csapat az erdőben. A bejáratnál a Raffael-tervezte tarkaruhás pápai testőrök állnak alabárddal, kétméteres svájci gárdisták, a templomon végig fegyveres pápai őrség, közben kucsmás nemes gárdisták, térdnadrágos és övgalléros pápai nemesek, megint testőrök, gárdisták és bíbor - ruhás pápai lakájok. v Tízre megtelt a világ legnagyobb temploma, ezrek rekedtek kint jeggyel. A főoltárnál van pompás helyem, magasan, látom, a bejárati sorfalat s a diplomatapáholyt, a Tri- bunát s szemben a széles 'kereszthajó üregét. Lassú moraj, a mozgás egyre nyugszik, ha bibornok megy ed a sorfalon, a fegyverek csörögnek, tompa vezényszók. A diplomatapáholy zsúfolva: a bibor drapériák fölött erős fekete folt. Szobortalpak, párkányok már mind tele emberrel. A férfiak frakkban, a nők fekete ruhában, kalap nélkül, fekete fátyollal. Csak a pápád egyetem hallgatói vannak kalapszerü fejfödőben. A sorfal végén, a főoltárt körbefogva, miseinges papok ülnek az első sorban, aztán megint ut a tömegen át, az apsisiig. Fej fej inellett, a hatalmas kupola laterná- j'ából csurog a fény, a szentély felől, a nagy achát istenszemből aranysárga sugarak ragyognak, különben minden tompított, miszti kus, rejtelmes, a tarka uniformisok, a mindenféle szinü papi ruhák rikitása csak itt-ott cifrázza a sok feketét s a fejek sápadt-sárgán, szinte kísértetiesen pontozódnak ki. Harsonahaug. A bejárat felől elnyúló, mor- gásszerü ováció. Hozzák a Pápát. Az izgalom egy pillanat alatt fölfokozódik. Még nem látni. A menet elején, ahogy a főoltárhoz ér, sisakos, alabárdos testőrök haladnak, mögöttük egy csapat nemes testőr lépdel, aztán a civil testőrök, a pápai nemesek, aranylánccal a nyakukban. Ragyogórubás lakájok, több Szent Péter-gyóntafó, aztán a papság. A melót méltóságoean vonul igen lassan, szinte Ma: GYÖRY DEZSŐ imboiyog. A Tribuna világosabb lesz, a tetőkön óriási csillárok gyulmak ki, a zaj világosabb, éljenzés, taps, az egész egy kimondhatatlan hamgtenger s közeledik, mint a hullám. A pápai kamarások következnek, utá- nok a pápai prelátusok, majd a főpapság, püspökök, érsekek, patriarchák, közvetlen a pápa előtt a biboraokak csapata. Mikor a bi- bornokok tündöklős piros csoportja elém ért, akkor jelent meg az oszlop mögött a Pápa, magasan a tömeg fölött, kis trónszéken, arany brokátban, fején a szinte színtelen, de ragyogó tiarával, vörösruhás lakájok vállán tartott hordszóken s közvetlen feje mellett, kétoldalt és kicsit följebb, két óriási keleti strucctoll legyezővel, amit lakájok tratottak. Az erős színek, az álló és a lépegető tömeg, az egymás mellel ti fejek áradatában ez a színtelen arany és fehér, ülő alak, a karszék, a nagyon kimagasló tiara s kétoldalt ez a két fehér-arany keleti legyező, magas száron, mint a pálma: annyira kihangsúlyozza az ellentétet, hogy maga, igy színben és elgondolásban, is erővel hat, megkap, a fölfokozás tökéletes, a kereszthajő embertömege Is most pillantja meg, szemből kapom a kitörő kiáltást, a taps zug, kendőik, kezek repülnek a magasba, mellettem artiíkulátlan hangon si- kong az extázis, a nők sírnak, a kupola alatt lázasan tombol egy leírhatatlan lelkesedés s fölöttük, mintha úszna, magasan, pompásan a feszültségen, megjelenik az egyik legyező, a tiara, a Pápa, a másik legyező, pont szemben van, minden korlátnak vége, szökőárként sikolt felé körüliem a láz, s a nők sírva, görcsösen vonaglanak, pont ide néz, egy lány fölslkit, engem is elkap a perc s a kezem fők repül a többi tengerébe ... A főoltár előtt megáll, két bibevos föllép mellé, alig tudom már figyelni, föláll, félek, hogy ahogy a fejét olvasásra hajija, leesik a tiara, olvas valamit, halotti csönd, aztán végleg kiindul, ahol tízezrek várják, egy óra óla zuhogó esőben, hogy megjelenjen a San Pietro erkélyén, katonák, fasiszták, papok, férfiak, nők, — egész Róma, ki tudja, hány nemzet és mind az öt világrész katolikusai, sárgák, feketék, fehérek, már banda szól. jó drága erős hangon, föloldozón. * Sápadt, félájult arcok, tüzes szemgolyók és karikás szemek, sokan még most is remegnék. Künn zuhog a meleg eső s a kolosszális tér telistele emberrel. De nem a nagy szám fontos, ami benn volt s ami az én kezem is földobta, az én szám is megnyitotta. Az. Nem is hallottam róla. Nem is hittem volna. Kifelé, lefelé megyek a lépcsőkön, lökdös- nek, az esernyőkről nyakamba csurog a viz. Ki is mondta, talán Montaigne... hogy is? Minden hatalom egy kicsit misztikus ... Igen. És minden misztikus hatalom. A jubiláló ?ápa, A nagy rendezés. Nagy látvány. Tömegláz. Sose látott extázis. Nem tértem át. Nem is erről van itt s/ó. Az em- bertömegről. Az életem fegyverén egy fokkal följebb csapták az irányzókot: egy fokkal közelebb tudom venni a célt. Megértettem valamit... és mozdulatlanul a Pápa s jobbkezéved egyre az áldó kereszt mozdulatait teszi, alig észrevehetően és mosolyog. * A diplomatapáholyt külön áldja meg, a kezek összeverődnek, a taps tempója lassúbb. Beérnek a miseoltáir elé, leteszik, fölvezetik a magas trónszékbe, a bibornokok helyükre vonulnak, ott van a svéd király is, a miséző bibornok megkezdi a misét celebrálni. A mise másfél óra, a tömegben a bevonulás láza i szétárad tan fárad el, a katolikus templomok hangulata itt fokozott erővel katolikus templomok hangulata s ez tart végig a mise alatt. S bár közben mögöttem beszélgetnek is, látcsövek kerülnek elő, osodálatoe- mód nem érzem, hogy ebben valami furcsa lenne, a főoltár túlsó oldalán zug a kar, az érzések és á tömegláz nem ernyed, csak szétoszlik, mintha a nagy kitörés előtt minden porcikát át akadna járni, érzem, a tetőpont még most jön, most, mikor újra megjelenik a Pápa a tömeg feje fölött, most a kivonuláskor, ugyanúgy visszafelé, de a főoltár másik oldalát kerülve meg, a taps még erősebb, a kéz- é*s kendőlobogtatás resaketőbb, egyetlen hangot nem tudok kivenni magam mellett, ez egyenesen a torokból jön, nem éljenzés, nem evviva, defiriiálhatatlan, szinte borzalmas rajongás ez, magyarok, németek, angolok, olaszok egyetlen nyelven könnyebbítenek Borzalmas pánika newyorki földalatti vasaiban Ezer ember tűz- és füsttengerben az alagút lenekén — Egymást tépve-gázolva menekültek a lángok elöl ~~ Háromszáz sebesültet és füstmérgezettet szállítottak kórházba ~~ A sínek közt égő papír- foszlányok okozták a szerencsétlenséget Newyork, február 20. A legtöbb vasúti szerencsétlenségnél nem a katasatrőfa közvetlen okozója 4eszi a legnagyobb pusztítást az utasok között, hanem a pánik, amely forgószélként kapja el a lelkeket, elhomályosítja az agyat és az embert őrültségekbe kergeti. A fegyelmezettség a pánik első pillanatában megszűnik s az emberből a létéért remegő, harcoló ösztönlény lesz, aki minden korlátot áttörve, tép és marcangoljitat magának társai testén át. Abban a szörnyű vasúti katasztrófában, amely tegnap este Newyork földalatti vasúti hálózatának egyik alagútjá- ban történt, szintéin a pánik okozta a legtöbb és a legnagyobb bajt. Aránylag jelentéktelen volt az ok, amiért, a földalatti vasút szerelvényének az alagút közepén meg kell állnia, de a vagonok ablakán bevilágító kísérteties fényű lángok, a beszivárgó maré füst olyan pánikot váltottak ki, amelf minden rendet fölborított és kavargó, tülekedő forgatagokba sodorta a zsúfolásig telt vonat utasait. Égő papirhatmaz az atagutban A mán.hattan—hobokeni földalatti vonalon az esti hatórás üzletzáirás után sürü tömegekben szállítják a vonatok a tisztviselőket és munkásokat. Az a vonat, amely tegnap délután pár perccel hat óra után indult el a manhattani földalatti állomásról, nyolc kocsijában mintegy ezer utast vitt, akik egymáshoz préselve szorongtak a fülkékben. A vonat 70 kilométeres sebességgel robogott a pályatesten, amely néhol a föld felszínén vezetett, majd ismét alagutakon ment át. Midőn a vonat a Hudsom-alagútba ért, vezetője észrevette, hogy a sínek között lángnyelvek kúsznak. Egy páír pillanatnyi ideje veit csupán, ezalatt mérlegelte a helyzetet és úgy látta, hogy a vonatot nyugodtan keresztülviheti a sínek közé hullott olajos, égő papirrongyokom. Kifutott tehát a lángokra, de számítása nem vált be. Az első kocsi alvázából csöpögő olaj tüzet fogott és élesztőén hatott a papiirhalmazra is. A tűz megtámadta az első kocsi alépítményének kábelvezetékét és rövidzárlatot okozott. Pár pillanatnyi komor és síri csönd után fény derengett be az első kocsi ablakain. Az utasok rémülettel és irtózással látták, amint a lángnyclvck fölkusznak a kocsi ablakáig és az ablak résein maró füst szivárog be. Az első perc dermedtségét hisztérikusan kitörő izgalom váltotta föl. Pánik robbant ki, elkapta az első vágom utasait, akik elvesztették önuralmukat • attól a szaron-i Ezer utas a pánik tébolyában A tömegtéboly átragadt a szomszédos kocsikra és nemsokára a vonat ezer utasa körömmel, foggal, kézzel, lábbal tépte, taposta és marcangolta társait, hogy minél hamarabb kimeneküljön a kocsikat nyaldosó lángok tengeréből. Megrohanták az ajtókat s az ablakokat, amelyeknek vastag üvegét egy pillanat alatt ösz- szeroppaniották és szilánkokra zúzták. Az első kocsiból hátrafelé áramlóit a kétségbeesetten ordítozó, kapálódzó tömeg, a hátsó kocsik utasai pedig ugyanolyan görcsös erőfeszítéseket tettek, hogy kijussanak. Az egymásba kapaszkodott embertömeg ordításában elveszett a kalauzok csillapító szava. Hiába harsogták, hogy mindenki maradjon a helyén, akkor senkinek sem esik baja, szavaik nem talált visszhangra. A kalauzok csodálatraméltó hidegvérrel és hősiességgel próbálták, ismételten is, a dühöngő tömeget megfékezni. Tanácsokat adtak: vegyék elő a zsebkendőjüket és tartsák a szájukhoz, de ezek a tanácsok nem találtak meghallgató fülekre. A tömegen úrrá lett a páni félelem s a dühöngő embergomolyagban nem lehetett többé rendet teremteni. Az el só menekültek A sötét alagulban több, mint félórán át dübörgőit és visszhangzott az utasok szörnyű jajongása és orditozása. Akik először szabadultak ki a vonatból, a sötétségben nem tudtak tájékozódni. Ide-oda szaladgáltak, fejvesztve kiabáltak segítségért, mig egyesek megtalálták az utat és rohantak a közeli állomás felé, hogy bajban Lévő úti társaiknak segítséget hozzanak. Mialatt egy pár tépettruháju, bekormozoft arcú ember a földalatti vasút sinei mellett az állomás felé futott, a vonatban még tovább tartott az egyniástöldöklő harc. A pánikot az el v isel h eteti enségig föle ózta az a körülmény, hogy az első kocsi körül elharapódzott tűz pokoli hőséget fejlesztett A mentés Nemsokára megérkeztek az első hírvivők az állomásfőnökségre, amely tüstént intézkedett, hogy vasutasok, rendőrök és tűzoltóság siessen a szerencsétlenség színhelyére. Az alarm villámgyorsan talpraállította a raeutőoxpediciókal, amelyek vonattal mentek az alagút bejáratáig, ott azonban váratlan akadályokra búk- kantok. Időközben ugyanis még négy vonat futott be az alagútba és mind a négy megállásra kényszerült, valóságos barrikádot alkotva, amely csak nehezen tette hozzáférhetővé a szcrencsétlenüljárt vonatot. Az orvosok és az egészségügyi személyzet a négy vonat kocsijain verekedlék át magukat az első vonatig. Mikorára a mentőexpediciók megérkeztek, az utasok egy része már kijutott & szabadba, de legtöbbjük borzalmas állapotban volt. A ruha cafatokban lógott rajtuk, kezeiken, arcukon mély sebekből bugyogott a vér, látásukat elhomályosította a füst és a vakító fény. A csodával határos módon az orvosok a nyöszörgő, jajgató sebesültek között egyetlen halálos áldozatot sem ta^ láltak, ellenben annál több súlyos sebesültet. A kocsikban tépettruháju, eszméletlen asz- szonyok és gyermekek hevertek, akiket oxigénbelélegzéssel ébresztettek ismét öntudatra. A mentők háromszáz sebesültet és gázmérgezett beteget szállítottak rövid idő alatt a közeli St. Vinceul-korházba, ahol ágy híján asztalokon és székeken helyezték el őket. Szállításukra- külön omnibuszokat kellett beállítani. Háromszáz sebesült és beteg A kórházi vizsgálat alapján a következők- ben bontakozott ki a katasztrófa pusztításának képe: Hét utas életveszélyes sérüléseket szenvedett és közülök négynek a halála minden órában várható. A sebesültek közül 78-an ficamodást, csonttöréseket, égési és szúrás! sérüléseket szenvedtek, míg a többi sebe- süiés könnyebb természetű, némelyek pedig csak az ideg rázkódás izgalmait pihenik ki a kórházban. A szemtanuk elbeszélése minden képzeletet fölülmúló részieteket közöl a katasztrófáról. A vonatkísérő személyzettel szemben azt állítják, hogy a pánik nem követte nyomon a rövidzárlatot, hanem a hirtelen megállóit, vonat utasai még jő időt türelmesen és fegyel- menetien vártak kocsijaikban. A szorongás és félelem csak akkor hatni- másodot tol rajtuk, amikor az égő papi** /1 IMI! 1*1? •' I I vagy legalább is a szomszédos kocsiba. A tomboló pánik leírhatatlan jelenetek egész ! sorozatára vezetett. gó érzéstől űzetve, hogy elevenen égnek meg az alagút fenekén, egymás hegyén- hátán át igyekeztek kijutni a szabadba,
