Prágai Magyar Hirlap, 1929. január (8. évfolyam, 1-26 / 1924-1949. szám)
1929-01-06 / 5. (1928.) szám
8 1029 Január 6, taflánuqp. Csehszlovákig egyetlen szépirodalmi képes '"''''"'‘‘'''''"jBMMBMBBMB hetilapja a ‘lián^icsfrm Kül- és belföldi mesterok eredeti alkotásai. Slnhflifin^lfii Unitra Í€ £§ Ü €S S &§ H i ^bp5£d!U!l Kívánságra kőrutamon bemutatás bárhol, UUüUVIutRjj, Ivjiild. megjelenik minden hét csütörtökjén ............- -------------------------.... ....................—........... | —T-rrirrrttnWTBnr IIIHTIIllilMIn Ilii IHlllHil IIIIIWIBIiriflinilllilllWIB'PMiMIMnnMlWmnMMnMW—WIMmilllTe Művészei és mmterem írta; PéierH Jenő IL £gy repedezetöt, szaíkadotzcfit, piszkos régi tép nem nyujit valami örvendetes látványt és mégis, a kutató részére nagyszerű tanúim ány- ar.}^g. Ilyen kópéikul él, a szó igaz értelmében, a dolgok mélyére iáikat az ember. Meglátjuk azt, ami rendszerint ed van rejtve előttünk, hogy milyen alapra dolgozott a művész. Milyen alapozásokat ifcaiLáikmk különböző időkben, különböző nemzeteknél? A középkorban, egészen a 16. százsad végéig, enyvezett kréta-, vagy gipsz-alapot fi- gycüfteík meg a képekéin. Különböző módszereik szerint készíttették a keveréket ós ilyen recepteket még 1587-bői ismernek. A középkorban fehér alapra arany alapot raktak föl, Olaszországban az arany alap a 14. század vége fölé editüniiík, de Németországban sokáig használatban voilíL Az ezüstailnp ritkább, de Nüraiborgben, a Germamisebe Museumban ilyennel is toaláíkozítam. A fehér alap mell!őrá használtaik vörös földért, és gyöngysEÜilke alapot Ilvonre festetitek többek között Tintonotto és Belotto, aikirt Caiua- lajtto névon jobbam ismernek. Sárgás és vöröses állapot iátunk a 17. és 18. századok francia festőinél. A megfigyelések azt mutatják, ho^ Rubens fehér ajk pót használt. Német- aJÍföldön az alapozásit iparszerüleg űzték és ezeket az elkészültöket „promuorder“-nek nevesték. A régi tempemtechnlkátőí (mely az újabb időben veszendőbe ment) az oda jf estesig az időmeghatározás ingadozó. Eastttake egy középkori német kézira/tról tesz említést, árnál v- ben száraz olajjal és firanfeszed készült {est- mén vekről esiik sző. A modern művészek közül Walter Crane és Böcklin fötelevemitetíték érrdefees íölemfCteni, hogy ennek a képnek a hitel ességét sokszor kóteégbevoaxták, de vonzóerejének eddig semmit sem ártott, honv a tudósok annyit veszekedtek fölötte. Tiziám .technikáját olyan nehéz kifürkészni, hogy Lenbaeh, aki mesterien kopirozta, azt a nézetet hangoztatta, hogy Tiziám ogyál talán nem festett tervszerűen és sokszor előtanulmányok, alaprajz nélkül kezdett müvein dolgozni. A nagy mester gyakran véiMoztetott stílust. Vasári. is megjegyzi, hogy amíg Ti- ziau fiiatalabb korában készült festményei szorgalmason és gondosan vannak kidolgozva, addig későbbi müved csupán távolabbról szemlélve hatnák. A vedenced Sem Saivuto retem plombám látható esrv diáik ép Tiziiam 86 esztendős korából. Dürer általában nagy alapossággal dolgozott. A római Barbeninii-gtaild/ériában látható azonban egy képe 1506-ból, amelyikre ezt "a megjegyzést festette: „Opus quinque die- rum“ (öt nap müve). Rubens bechnIlkája igen világos, de inán spóráié színeit csupán Van Dycknái .találjuk Vetasquez technikáját Justi alapvető müvében irta le. Rembrandtról csupán annyit, hogy már tomátomesitere, Lasiman figyelmeztette a félhomályra. Az érett, művészete teljében lévő Rembrandt már egészen önálllő mester. Aki Rembrandt önarcképeit megfigyeli, az fogalmat nyer páratSian fejődésé oőL Az újabb mesterek köziül például Böcklin nagyon változtatta a technikáját. Megáltapit- liató, hogy 1900 óta a művészek olyan vigyázatlanok, hogy a képeik pár esztendő után az enyészet minden jelét mutatják és már restaurálásra szorulnák Az egészséges képek után éirdekes lenne a beteg képekkel is fogflalflcoeni. A seanailófnium, ahoii az ilyen sérült festményeket, szobrokat gyógyiígotják és föiifnissiitik, rendszerint el van zárva a laikus szemek előL Ebben a rövid tanulmányban énről a hosz- szas tapaseteíliatat igénylő kérdésről csupán néhány mesterségbeli részlettel foajlaükoztaim. A művészet azután egészen más dolog. Az igazi műremek értékét ösztönszerüen az is érzi, akinek altig van fogalma .technikai rész- iletekrőL Korok és irányok, régiék, vagy legújabbak, egészen mell ékesek. Amikor a nagyszerű képtárokban járunk, adjuk át maigiinikait eűifoguiiaitlanu/l az élvezetnék. Lehet, sőt valószínű, hogy akad a gyűjteményekben nem egészen hiteles és hamis is. Talán túlzott Leesiimg Teodor egyetemi tanárnak, a kiváló filozófusnak a megálla.piitá- sa, amikor egy.ik cikkében ezt mondja: „A muzeumék és gyűjtemények képein a föl- iratok keveset mondanak, mert háromne- gyed.részben hamisaik. Ezt a megállapítást talán opt'imizmus sugallja, mert még kevesebb közöttük a hiteles ós valódi. A többi csupán megállapodás, sejtés és kombináció/* Ez ne rontsa a kedvünket A XlX-ik század vizitkártyái Irta: 3(rúdy Qyula — A század ellensége — % az elfelejtett tempenartechnáJkát. Olaszországiban sajttál kevert enyvet is használtak alapozásra, de a fehér alap általános. Ami a tempera- és atajf estékeket fHeti, ezekről annyit lehetne inni, hogy egy újságcikk keretébe lehetetlen beieszoritami. Az érdeklődők figyelmét Linké „Die Materfar ben “ cimü könyvére hívom föl. Megjegyezni óhajtom, hogy a képrestauTtálónak nagyon kell ügyelnie, hogy milyen oldatot hasznai a képek tiszttíására. Megtörténik, nem egyszer, hogy gyűjtők, aiMk maguk akarják tisztitaná képeiket, a festményt megrongálják. Festék törő mű vészinasok a bécsi „Al.ber- tina“ együk fametszetén és Qstade festményén érdekesen vannak föltüntetve. Az elmúlt századok palettáit és ecseteit nem nehéz megismernünk. A 17., 18. és 19. századok önarcképein nagyon jól tanulmányozhatók a fest őke! lékek. Egy séta a firenzei Uffizni képtárban, ahoii a leghíresebb ön- arokéTvryüjtemónyt óraik, teljes képet nyújt. A középkori paletták formája, amint az a miniatűr ekem látható, elitért a későbbiektől. Marc-Anton Rafíael képén a művész négyszögletes palettáit tart. Ilyen palettája van Greconak is, a sevillai múzeumban őrzött önarcképén. A 16. század elején még nem ismerték a hüvelykujj részére hagyott hézagot, mely később a palettákon már általánossá vált A modern forma ismeretes. A színek íöinaíkósa hagyományos sorrendben, a fehér szintül a feketéig történik. Az újabb kor festőinek sok ilyen palettája maradt meg, i^v többek között Munkácsy Mihálynak az a palettája, amelyet akkor használt, amikor „Krisztus Pilátus előtt* ciimü képét Párisbam festette. Az ecsetek a legrégibb idők óta alig változtak lényegesen. Az ecset von ás már fontosabb. Ez annyira egyéni, hogy villás esetekben ebből a 3;ép alkotójára következtetni tehet. Tudjuk, hogy Dürer virtuóz ecseífceze- 3é. ét még, Tizián és Bellini is csodátták. A müvész.i kidolgozás nem azonnal a festéssel, hanem a rajzzal kezdődött. Az előkészített alapra szénnel fölvázoljak, vagy előbb kartonra, arait később a képre visznek át. Az ecsettel vailó teljes és bevégzett művészi ki- dolgozáera haitáfroz/yílt sza.bály nem állítható föl. Ahány művész, annyi modor, va>^v modorosság, a legnagyobb mesterektől kőzépst&erü festőm esberemberékiig. Nagyon sokat lehelt ezirány b an tan ülni, hooyha az ember Lionardo da Vinci befoje- zeöten képeit tanulmányozza a Vatikánban, vogy az Uffiziiiiben. Ez a hatalmas és univerzális íángelme igen becses útmutatásokat is adott a technikára vonatkozólag. Rendkívül kár, hogy folyton ex pórimén tátit és ezért nagyszerű alkotása, az „Úrvacsora** M.idánó- bn.n, megromlott és eredeti azinedJt teljesen el veszítette. A most elhunyt Fűimmel Teodor tanár alaposan niegvi'-Vnálita a budapesti Szépművészeti Muzfnim ritres M;idonn«-iké[)ét, amelyet zy-Mcdonna néven ismernek^ Ezt a be nem f<>jerzett remekműveit, vailaimiinit a drezdai Madonna di San »Sisito-t, a viliágnak <y»v.-k i/''g!-:rn/vb'.bb rniiremekéit, részleteden lei ha. A d o zdaii Madorrna-kép erősen meg- rongálódul1 és a sérült helyeket 1820 lxin Palimraroiii igen ügyesen pváiUjiWa ikri. Tailáp — Alrkoriban történt ez is, amikor Hártelendi a kalapját agyonlőtte, hogy többé ne mehessen el hazulról sehová, semerre, senkihez, mert mindig csak baj keletkezett abból, ha a lábát kitette a házból. — Hiirtelendá? Nem valami dunántúli ember volt ez? — kérdeztem, amikor utilár- samimal kényelmes pihenőt tartottunk a vasúti restaurációban. — Az tán Hertelendy lehetett, — feleli úti- társaim, aki ama kiveszőben levő úriemberek közé számi tolt, akik valaha különböző mesemondásokkal hintették tele a vidéki vendégfogadókat. Isten tudná, honnan jöttek, merre mentek, még a foglalkozásúikat sem lehetett mindig bizonyosan tudni. Árultak vagy vásároltak? Ki tudná? Annyi bizonyos csak, hogy rókaszinü, rövid télibundájukban, vadkacsa- tolLas, sajátikezüleg idomított kalapjukban, egyéniséget kifejező csizmájukban, de még jellegzetesebb kakas-lépteikkel, mindig feltűnnek a vasúti restaurációkban, ha a személyvonat elakadt a hófúvásban, vagy különböző okból várakozni kellett valamely sarokban az utazóbőrönd mellett. — Az Hertelendy lehetett, akivel egyszer magam is találkoztam a Dunántúl egy téld borvásáiiásánál. De ez az én emberem Hir- telendi volt, legalább is így ismerték a felső Tisza mentén, ahol valamikor nem tudta biztosan az ember, hogy Szabolcsban vagy Zempléniben van igazában. Mindenütt jó verekedők voltak. Hát erre a tájira való Hirtelendi. — Hát miég mit csinált Hirtelendi a kalapja agyonlövetésén kívül? — Agyán ütötte a dugóhúzót is, — feleli komolyan úti társaim'. — Agyon ütötte, mert a dugóhúzó leszakította a szolyvoi sajvanyuvizos- üvcig nyakát. Hirtelendi eltemette a dugóhúzót egy vén .meggyfa alá és megjelölte a helyet. — Hát még? — Felgyújtotta a fehér vászonnadrágját, amelyre pedig nagyon büszke volt. Kényes volt tisztaságára, fehérségére, folttá lanságára. Krajcárt ígért a gyermekeknek, ha egy malárián yi foltot is észrevehettek a nadrágnak azon a részén, amelyet Hirtelendi a tükörből nem láthatott. Es mégis felgyújtotta a nadrágot, mert az vénségére megfeledkezett a tisztaságról és mindenféle kocsikenőcsfoltokat szedett fel akkor is, mikor Hirtelendi naphosszait 9e látott kocsit. Pedig igazi, leánykérőbe való nadrág volt: messziről látszott rajta, hogy tulajdonosa nem ok nélkül viseli. De Hirtelendi nem menit többé leány kérőije. — Hát mit csinált, ha már ezt se tette? — kérdeztem olyan komótosan, mintha egész életeimben itt akarnék maradná a vasúti stáción és ismeretlen úti társam történeteit tövéről ih egy éré meghallgatni. — Miit csinált? Agynyomása voíllt. Ezt csinálta. A két tenyerével Fogta két oldaliról a fejét, mintha az le akarna esni helyéről. Fogta, szorította, rázogaüa, ropogtatta, néha verte is, mintha fejében egy külön ember lakott volna, akihez voltaképpen neki semmi köze se volt. Beszökött valaki a fejéibe, bizonyosan álmában, amikor tán nyitott szájjal, hallga- tódzó füllel aludt; beugrott valami kis kósza emberke, mint a mákfejbe bemászik valahol a pondró. Hirtelendi azt mondta, hogy valami kis gatyás emberke bujt be a fejébe és onnan nyomni kezdi őt. Nyomja a halántékát, a szemét, a vérét. Sok mindenféle babonaság van a világon. De ebben a fáradhatatlan emberkében hinni kellett mindenkinek, aki az egyébként szavahihető Hdrtelendit ismerte. Mit csináljon az ember a fejével, amelybe belebujt valaki? A lábát levághatja, ha a küszvény hasogatja. A kezét beledughatja azokba az orvosságokba, amelyek a fájó kéznek a gyógyítói. Még a sajgó szivet is meg lehet gyógyítani, ha mással nem, hát hideg kézzel. De hová Vigye az ember a fejét, amelybe egy idegen bujt és kalapáccsal fúr, farag vagy legjobb esetiben ül, ül naphosszán!, mint az ólom? A saját feje elől nem szökhetik el az ember. — Hm, — mondtam, mintha igazat adtam volna utitársaimnak. — Nemi lehetett az emberkét kicsalogatni Hirtelendi fejéiből? — Nem, mert konok, gömbölyű, nehéz kis parasztember volt, amilyen csak a magyar parasztok között szokott akadni. Makacs, gonosz, mindenre szánt paraszt, aki eszténdőről-esz- tendőre szánt el egy ekevágást a szomszédja földjéből. Az efféle paraszttal nem lehet bírni, mert kutyába se vesz senkit. Az orvosok igy hiába kopogtattak Hirtelendi fején. Nem bujt ki a gatyás emberke odvából. Szörnyűség, — ordított Hirtelendi. — Egy parasztembert kell a fejemben hordanom 1 S egyik szobáiról a másikba futkosott. De a paraszt mindenütt nyomában vele. És fáradhatatlanul vágta a fát, fűrészelt, kalapált, mint ahogy a fejsze a paraszt kezében szokott tenni, óraszámra, napszámban, pihenés nélkül. „A fejem ballfelért már elszán tolta a kutya!“ — ordított Hirtelendi, amikor kalap nélkül, sarkig érő köpönyegben és lóháton fel és alá nyargalászott a székvárosban, mert fogadalma szerint nem ült kocsira, mert nem bízott a parasztkocsisban. — Ott nyargalászott Hirtelendi a megyeház előtt és onnan emelgette a karjait az al- ispám, főispán meg más megyeházi uraságok felé. Osszeszoritotta az ökleit, amint kiáltozott: „Ti demokraták, ti liberálisok, ti radikálisok, ti népszerűségetekben megbolondult urak! Nem Látjátok, hogy a paraszt megeszi egész Magyarországot ? Hát vakok lettetek? Hályogos lett a szemetek? Nem látjátok, hogy a paraszt megeszi egész Magyarországot, ha békét nem tesztek a lábára A zsidóval már kiegyeztetek ölven perce mire, mert a zsidóval lehet alkudni. De a paraszt nem alkuszik. Annáik az egész ország kell. Eli el ej tettétek már a régi magyar mondást: huncut a paraszt, mihelyt egy araszt. Ti, ^radikát-libenál- dernohrát** gézengúzok, elfele jtetté léit már Dózsa Györgyöt?“ így ordítozott Hirtelendi, .hátaslovám idp- oda száguldozva, az ucdagyerekek, csőcselék mulnttotására, hol Szattnárban, hol Szabolcsban, hol meg tud a Tiszán és szidta az urakat, mint a' bokrot. Felirta a napot, amikor valami gyűlés, társa.sösszejövetel vagy tanácskozás volt és lobogó, hosszú/ha jával, derékon megkötött, hosszú kabátjában, szenvedélyes szavaival fergeteglként beéllitott. Mindegy volt neki, hogy a „Tisza-szabályozó“ gyűlésbe pattant be mérnökök, földesurak közé, akiknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy az áradó Tiszától visszavegyenek valamit a földjeikből. Darab ideig csaík hallgatta a bölcs szavakat, a számításokat, a tervezeteket „SifM! — kiáltott fel egyszerre, megrázván mártirfürtjedt. — Azt mondjátok meg, hogyan lehet a paraszttól visszavenni a földet, amit a 19. században odaadtatok neki? A Tisza a mi kutyánk. Az évről-évre változtatja folyását. Néha visszaad régi tulajdonosaiknak olyan földterületeket is, amelyekről az már régen megfeledkezett. Itt vannak például a Z. kisasszonyok, akik minden ötödik esztendőben jönnek divatba, amikor tiszamenti földjeikről eltakarodlk az ár. Olyan zöld birodalmuk keletkezik az elvonuló Tisza után, hogy még a Dunántúlról is eljönnek a gavallérok, hogy a földjeiket megnézzék. De emellett szemügyre veszik a kisasszonyokat is, akik ilyen váratlanul gazdagok lettek a Tisza szeszélyéből. Ajmig aztán újra jön a Tisza és a kisasszonyok megint olyan szegények lesznek, mint a templom egerei. De mutassatok nekem egy parasztot, akit ti, „radikál-demok- rát“-ok a 19. században könnyelműen felszabadítottatok, aki nem is .harcolt az ő kedvéért feldördült szabadságharcban, akiért a félrevezetett magyar nemesség ontotta megmaradt vérét, amely a Rákócziak, János királyok, török háborúk után még csörgedezett a magyar nemességben ... Mutassatok nekem egy felszabadított parasztot, aki hálás lett volna azért, hogy 1848—49-ben elvérzett érte a magyar nem esség ?“ A vonat még mindig nem jött és igyekeztünk miinél kényelmesebben elhelyezkedni a vasúti restaurációban, mintha hosszabb időre bekvártélvoznánk magunkat. A mesemondó utitárs a kabátja hosszúságához mérte a me- segombokait, mert ő is a kvártélyra gondolt. — Hirteüendi (lehet, hogy nem .is ez volt az igazi neve, csak á puskaporos természete miatt hivtáík így), nem fukarkodott; a 19. század szidalmazásában sohase, pedig már javában azt a világot éltük, amikor már nem volt szokás kritizálná a századot, hanem egyszerűen el voltunk ragadtatva annak nagyszerűségétől, eszmegazdagságától, nagyszerű magyar embereitől. Az volt szokás mondán i, hogy a 19. században élte a magyar nemzet fénykorát, a nemzeti fejlődés legtetejét... „Én bizony a pesti Lánchídon kivül mindent és mindenkit kitörölnék a történelemiből!“ — kiáltozott Hirtelendi a megyei gyűléseken, mert beleszólt több vármegyének a dolgaiba is, mint akár a régi jó táblabLrák. Azt már senki se tudná megmondani, hogy milyen jogon kiáltozott a felsővidéki vármegyék gyülésein, de annyi bizonyos, hogy ott volt akár Zemplénben, akár Szabolcsban ... — Majd elmondom Ujhelybem... Majd elmondom Nyíregyházán ... Majd elmondom Nagykárolyban ... — mondogatta a témákra, amelyekkel mindenfelől felkeresték. Kü’.önc- emiberaek (kissé hóbortosnak is) tartották s ugyanezért a témák mindenfelől felkeresték. Mintha furcsa tarisznyája lett volna Hirtelendi Magyarországnak, amely tarisznyába mindenki bedobta a nagyon okofcs, vagy nagyon bolond gondolatát. Vannak ilyen mindenre kapható szónokok, akikhez úgy futamodnak mindenfelől a témák, mint bizonyos nőkhöz a macskák. Valamikor Jókainak Írtak meg minden mesét az országiról; most Hirtelendihez fordult mindenki, akinek valamely panasza volt a tizenkilencedik század ellen. Nem volt fiskális, mégis kocsi derékban érkeztek hozzá különböző családi periratok. Nem volt láng- szavu szónok, mégis hozzáfordulttaik még távoli vármegyékből is, ha valakinek nyomta valami a begyét. Hadd mondja el Hirtelendi. Ha máshol nem, hát a esi znia dia-ezin ben, ahol mindig akadt hallgatósága. — És Hirtelendi valóban hozzászólt minden kérdéshez, amelyet pártfogásába ajánlottak. Beszélt a katonaságról és a répa termelésről; a papi vagyonok ellen és a zsidók emancipációja mellett; a borhamisításról és a Tisza-szabálvozásról; ismeretlen, sohasem hallott emberelv ügyes-bajos dolgairól ... De legkedvesebb témája mégis csak az maradt, hogy valamely olyan törvényt kell hozni, mely törvény a 19. századot mindenestől megsemmisíti, legfeljebb a Lánchidat hagyja meg a meildüllesztő korszakból. „Vissza kell mennünk az időben, ha magyarok akarunk maradni, — hangoztatta. — Félre Kossuthtal, félre Széchenyivel, félre Martinoviccsal, amikor voltaképi>en a bajok kezdőditek Magyar- országon. Ott kell folytatnunk Mária Teréziánál, a magyar testőröknél, a magyar huszár- ságnál. Mindenkit fel kell akasztani, aki változtatott a dolgokon. Az élőket éppen úgy, mint a halottakat. Parasztnak, zsidónak nem szabad vonatra szállni, mint ezt napjainkban látjuk/* II népes előfizetési di?a Praha 11., Pnnská 12. sz. 111. emelet cimre küldendő
