Prágai Magyar Hirlap, 1928. november (7. évfolyam, 250-274 / 1877-1901. szám)
1928-11-04 / 252. (1879.) szám
1928 november 4, YM&TttXp. A földmunkás, mint festőművész Ma: MÓRICZ ZSIGMOND Alapítva 1833. Telefon 33. \J S > * dlszmfl ftvcsf, porcellán fíi^ nagykereskedése. m s K 0 S I C E, Fő-utca 19. Nagy választók, Jutányos árak. Reggelinél ültünk, bejön a szobalány s azt mondja: — Itt van a festő. A cserépkályíhát átrakták s körülötte ki kellett javítani a falat — Jól van — mondom —, menjen be a szobába, mindjárt megyek. Később bementem s ott állt az asztal mellett egy szomorú nagybajszu emberke. — Maga az? — Igen. Nem nagy kedvvel néztem rá, mert nem néztem ki belőle, hogy meg tudja csinálni. Mégis abihoz szakavatott ember kell, hogy a festés patronjait szabad kézzel pótolja. Előre láttam, hogy már megint az lesz, hogy egyik mesterember a másik munkájára Tápiszkit Ez ugyanis rettenetes, ahogy a szobafestő nem kíméli a parkettet. Szerencsére nem szólottám. Az embeT szólalt meg, ami szintén váratlan volt. Lehajtotta a fejét, elfordította az arcát s úgy, kissé félre dünnyögve mondta: — A könyvet hoztam el önnek. Az a szó, hogy „önnek", úgy jött ki a bajusza alól, mint egy bokszütés. A kis emberen, aki feketébe volt öltözve s olyan volt, mint egy napszámos a lányfalusi kertben, semmivel sem különb, legfeltűnőbb a túlsók bajusz a kicsi orra alatt. — Milyen könyvet? Szó nélkül átadott egy vörösnarancsszin táblájn, nagyon elegánsan kiállított könyvet, amelynek a fedelén egy csodálatos szép női alak szoptat. A kép az első pillanatra meglepett s ott maradt a szemem rajta. Valami kimondhatatlan szomorúság van a szép fiatal parasztasszony arcán. Az anya. A parasztanya, aki a jövendő napszámosát szoptatja vérével, tejével s nézi, nézi, sőt mintha nem is nézné, csak valahogy életbánattal merül el a sors titokzatos munkájába a rőzsaszinteritős gyenge parasztágy előtt. Lábát felteszi a vékony- lábú, fából faragott, kis székre, amit. az ura csinált. Világos kék szoknyáján felvairrva két fehér pertli, egyetlen disz^ a természettől nyert különös szépségén kívül. Gyönyörű mell 'buggyan ki a dohányszinü rekliből, sarca feketekék, fején valami napkeleti szertartás egyszerű fejkendője, törökös süvegeze- rüen megkötve. A barnult régi bölcső sarka. Az egészben valami rendkívüli. Ránéztem az emberre, aki most rajtam tartotta a szemét. Erős, csaknem fekete tatár szeme nem mozdult el, ahogy belenéztem. A könyv fedelén a cim: „Benedek Péter, földműves-festőművész. Irta Bálint Jenő." — Maga Benedek Péter? Nem felelt, csak nézett. — Úgy. Akkor üljön le. Kérem. Üljön csak le. Nem ült le. Azt mondta: — Én ezt a könyvet barátságból akarom adni. Hallgattam s néztem. Az ember nem változott át. Az maradt, akinek első pillanatban láttam, egy igen szegény, alacsony életben élő. szegény napszámos ember. — Tessék csak. Üljön le. Lehajtotta a fejét, körülnézett szék után. Leült. Azzal a bizonytalan mozdulattal, ahogy a szegény ember szokott leülni idegen helyen. Kinyitottam a könyvet s lapoztam benne. Remek 'betűk. Dithirambikus szavak. Egy képre nyitottam. Alá van írva. „A festő apja. Pasteíl 1924." öreges parasztember, szétterült bajusz. Olcsó, drótkeretes szemüveg. A kezét vásárin api asan dugja vastag, elhasznált posztókabátja begombolt elejébe, a második gomb alá. A gomb elferdül attól, hogy a puha, megfáradott kéz szétnyomja. Az arcon vég- hetetlen lankadtság. A munkában kifáradt ember élete. Tovább fordítottam, „önarckép. Aqua- mell. 1915." Megdöbbentő. — Régen voltunk ilyen legények — mondtam neki. Rámnéz s elmosolyodik. Bajusza szét- ugrik s azonnal vissza is helyezkedik. A kép csudálatos. Olyan, mint egy egyiptomi. A szemek mint a bálványok szemei. A szája. Vastag, kegyetlen. Szomorú. Ebben is a könyörtelen, sors igájában élő ^mber végbe tétlen szomorúsága. Másik kép: „Gáspár József vendéglős. Aouarell. 1925.*' Hallatlan. Egy gazdag parasztvendéglős Falun. Fehér ing, fehér mellény, rettentően kifaragott tajték szipka. Szivar. Ahogy azt a szájában tartja. S ahogy néz, a megelégedett ember kövérségében. Félszeme hunyorít a rádagadt szemhéj alatt Ahogy az a kalap a fején van. Aztán forgattam a csudálatos képeket. Egyik-másiknál megállók. „Részegek. AquarelL 1926." Ilyet Rippl-Rónai óta nem láttam. Ez aztán a feneke az élet minden szociális nyomorának. Ahogy ezek az ismeretlen részegek a pálinkaivó ajtajában, a kerítés tövében, egymáson hevernek, mint két disznó. S mégis milyen monumentális. S a könyv végén egy kép: „Várakozó. Aquarell. 1926." Egy fehér hárászkendős lány valami korlát mögött. Csak úgy zenélt bennem, ahogy hátat fordítva áll verhetetlen várakozásban. — Mit vár? A festő feláll, odajön az asztalhoz. — Várni kell neki biztosan valakit Hetipiac után vót. Igen. Összevásárolt: mellette két kosár. Tele. Három cirokseprü. Valaki azt mondta: Várj meg. Hát ő vár. Vár. Addig vár, mig az a valaki nem jön ... Azóta az a valaki megjött, ő elment... S íme most is vár. Vár, Elővettem egy könyvemet, a „Magyarok" cimüt. Budapest, október vége. Ezen a héten, egyikén ezeknek a vőrhenyes októberi estéknek, párisi látogatóm volt s nekiindultam vele a gyenge ködben és gyenge világi- tásu utcákon át Budapestnek és .mutogattam. Budapest nagyon szép volt ebben a rőtes, mázerlis ködben, ami feloldotta utcáinak kissé merev kontúrjait, valószínűtlen volt és titokzatos. Mikor ismerősömmel a l-as&u séta során leértem az An- drássy-utra, Lassan megejtett az a magánszorgalom, ami minden embert, aki itt él, menthetetlenül megejt időnként s fesztelenül és fölényesen kezdtem magyarázni, hogy ez itt a Öhamps-Ely- séea, a Kőründ, ez a Rond-Point des Charaps-Ely- sées, ime a Király-utca, ami a roe Royal, az Oktogonnál megakadtam, mert ez legföljebb a Píc- cadilly cirkuszra hasonlít, ellenben itt kezdődnek jobbra és balra a pesti nagy boulevardok, a finom üzletekkel, a pezsgő és lüktető élettel, mulatókkal és kávébázakkal, szóval van itt mit nézni, nem úgy, mint szegény helyen. Aki sokáig élt külföldön, az jól megérti ezt a mámort, ami engem is elfogott, hogy egy párisinak bebizo- j nyithatom, mennyire rendesen lakunk mi otthon. A körúti házakat előnyösen nyelte a köd, ezeket j a különös házakat, amikre az építész anyagban és térben oly sokat, s1 Ízlésben oly keveset pazarolt, s mikor elérkeztünk a műélvezetnek arra a forrpontjára, ahol elkerülhetetlenül a Halász- bástya következik, mondom, mikor már intettem a taxinak s büszkén és meghatva akartam a Gresiham-palota elé vinni, hogy ilyen is van, szóval ebben a pillanatban, valahol a körút és a Dohány-utca sarkán, párisi látogatóm szelíden megérintette a karomat és megkérdezte: — Valami ünnepély? Amit láttunk, az sajnos nem volt ünnepély, •hanem valami egészen más, mondjuk, egyik mozzanata azoknak a sajnálatos körúti eseményeknek, egyik epizódja annak a nézeteltérésnek, ami az elmúlt héten a pesti utca és az egyetemi ifjúság egyik nem nagyon számos, de jelentékeny csoportja között lezajlott. Tömeg volt, futkosás, egy kirakat üvege csörrent, ordítások, néhány- száz ember kavarodása és ordítása, tányórsapkás ifjak harci kiáltásai, s végül rendőrlovak patáinak csattogása' fönn az aszfaltjárdán, kardlap, szóval a különös, esti világításban megkapó kép, amin az idegen joggal elbámulhatott. Zavarban voltam és kerestem a szavakat. Mit mondjak neki, mi ez? Ha elmagyarázom az egészet, hogy ez itt még nem a magyar ifjúság, hanem mindössze párszáz legény, akkor még mindig azt hiheti, hogy ez valami ünnepély, mert egy külföldi, aki fascinálő idegenforgalmi plakátjaink hatása alatt idetéved városunkba szórakozni, üdülni és megszeretni minket, nehezen hiszi el, hogy tiszteletére ilyen népünnepélyt csapnak tányérsapkás fiukkal, kardlapozó rendőrökkel és betört kirakatokkal. Tehát tüntetés? Istenem, igen. Párisban is tüntetnek, a király caimelot-i és a bolsik, Bécs- ben is tüntetnek a szocialisták és a heimwehrek, nincs abban semmi különös, emberi dolog és megszoktuk. De ha tüntetés, akkor meg kell mondanom, kik ezek és miért tüntetnek, — s ez II Képes Hét előfizetési diia Pralia II., Panská 12. sz. III. emelet címre küldendő Re leírtam, hogy „szeretettel". Ajkkor azt mondtam: — Na most írja bele a könyvébe, hogy nekem adja. Én is adok. egyet. Azt mondja: — De én barátságból! akartam ezt adni magának. — Én is abból adom. Ezek az én pasz- telljeim. Áll. Nem tetszik neki valami. Lassan megszólal: — Ez cserei... Mélyen meg voltam hatva. Ez valami olyan finom disztinkció, hogy meg se tudom magya rázni. Mikor aztán falusi, elemi iskolai hetükkel beleírta a nevét a könyvébe, azt mondta: már nehezebb volt, ez az ember két nap múlva elutazik, minek vigyen valami zavaros képet erről a városról magával? — A diákok tüntetnek — mondtam. Közben már igen nagy volt a lárma és a kavarodás, beálltunk egy kapu alá, ahonnan kényelmesen áttekinthető volt az ünnepély. Ismerősöm elnézően mosolygott, különben is szelíd ember. Ah, a diákok... Persze, hogy tüntetnek. A diákok mindig és mindenhol tüntetnek. Azért diákok s e* a privilégiumuk. Szép, hosszú „bri- raade"-ok a Sorbonne-on. melyik francia nem érti ezt meg jókedvűen ée szeretettel? Csak hadd tüntessenek a diákok, azért fiatalok, A diákok tehát tüntettek, de nekem mégis indokolni kellett, hogy ez itt nem Wekerle, nem véderő, nem egyházi és polgári házasság, nem közős hadsereg miatt vagy ellen történik, hanem izé ... A diákok közben beverték egy könyvkereskedés kirakatát és szórni kezdték a magyar könyveket a sárba, beletaposták a könyveket az utca szemetébe, repültek a nyomtatott, magyar betűvel nyomtatott könyvoldalak a piszok felett, aztán belefulladtak a sárba és a diákok talpai alá. Ez már nekem se tetszett s ismerősöm aggodalmasan csóválni kezdte a fejét és kérdezte, hogy mi bajuk van a fiatal uraknak a könyvekkel? S miféle könyvek ezek? Párisban is előfordul, hogy a diákok bojkottálják valamelyik tanár könyvét, persze, így megtámadni a kirakatot, azt mégsem lehet ott, mert a franciáknak élénken fejlett felfogásuk van a magántulajdonról ... ....Miféle könyvet? Azt nem mondhattam .neki, hogy ami ebben az októberi estében, 1928- iban, a budapesti körúton a szeme előtt a sárba írepiil, azok egyszerűen magyar könyvek, magyar íróik könyvei, az egyetlen, ami ennek a generációnak, amely itt hörög és ágál a villanyfényben, megmaradt úgynevezett integer magyar valóságnak. Hogy abból az álomképből, ami Magyaror- iszág, ezek a könyvek Jelentik ma is, változatlanul, Nagy-Magyarországot, tizenkétmillió magyar egynemű lelkének egy-egy lélegzete minden fehér könyvoldal, amit mohó kezek itt fölröpitenek és a szemébe taposnak. Hogy itt egy kicsit ebben a pillanatban, ami nem, ah nem históriai, csak végtelenül megalázó és bárgyuan szomorú, azt tapossák, azt tépik és köpik le és tapossák, ami legjobb ezen a földön nőtt, Kelet és Nyugat között, egy csodálatos, kettős és tragikus kultúra melegágyaiban ugrál ez a párszáz fin, a rendŐr- ütard és a tömeg... Ezt mondjam meg neki? — Higyjen inkább, amit akar. Megmondjam, hogy itt egy társaság, akikkel generációjának talán egy tizede sem azonosítja magát, most, ma, ebben a dermedt magyar időben azt csinálja, hogy heccet csap és corridát rendez 1928 októberében a pesti körúton magyar irók könyveiből, az egyetlen valamiből, ami az apák elbűvölő virbesaftja után neki még örökségnek megmaradt? — Nagyon jó — mondta a párisi. — De miért tépik a könyveket...? Bevittem egy kávéházba. A kávéházban izgatott emberek ültek és sápadt pincérek mozogtak, .mint valami kísérteties akváriumban — „tagbaszakadt és vérszomjas körúti törzsvendégek", — ahogy másnap olvastam. A tagbaszakadt és vérszomjas törzsvendégek hallgatták a pihegő futárok híreit, vérszomjasán sorbaálltak a kávéház telefonfülkéje előtt és telefonáltak haza, hogy — Le akarom magát festeni — azt mondja —, nagyon jóáliá-sru feje van. Másnap lefestett Fekete plajb ásszal. Néztem, miig dolgozott Mint egy szöllőmunkás, aki metszőkéssel megy végig a szálakon s minden ágibogat megnéz, mindent letisztogat, ami fölösleges. Mint egy festőmunkás, akinek csodálatos lelki élete van az egyszerű külső alatt és nemes kulturlelke. Tele érzéssel, aggodalommal, fájdalommal és bölcsességgel. S megszólalt előttem a nagy titok, hogy: a tehetség, az nem humbug! Nem. Az Isten adott valamit az embernek: egy kis fényt adott abból, amely őt betölti. Ez a kicsi fény, ha kigyullad, istenné teszi az embert nem kell aggódni, de azért várjanak a vacsorával, e pillanatban még nem jöhetnek, mert nagyon sürgős dolguk van. Aztán tagbaszakadtan visszaültek az estilapok mögé és vérszomjasán .alsózni kezdtek. Volt valami képtelen az egészben. Talán soha, a mi mostani életünk beteg és állott levegőjét olyan nyugtaianifóan nem éreztem, mint ebben az órában, a szanálásnak, a revízió® köz- és magánvállalkozásoknak, a saótyár pártakcióknak hosszú esztendei után ebben aa órában, mikor mindenki a halántékát fogja a tehetetlen és dermedt nyomorban, — akkor ez ft vízió ez A korrida, es a gonosz és együgyű hege, a pesti kőrúton, ez a badar és infantilis ée rosszhiszemű orditozáa a nyirkos pesti estében., Mit érthet ebből az idegen? Abból, amit előadtam neki, talán megérteti annyit, hogy ez itt, es a kis eorrida, Így sete. ahogy Spanyolországban is csinálják, csak idegesség, részben rossz, részben legrosszabb-M- szonrü tu!buzgalom s ez a párszáz tányérsapkád fin nem a magyar ifjúság, nem ennek a generációnak kifejezője a utcára kiküldött rofaamcsa- patai, — hanem hogy ezek mögött száz és százezer velük egykorú magyar fiú egészen más dolgokkal és problémákkal foglalkozik e pillanatban, mint azzal, hogy körúti könyvkereskedések ablakaiból kicipelje a sárba a magyar könyveket és szidja a zsidókat, hogy száz és százezer magyar fiú tudatosan és tudattalanul, a legkegyetlenebb •életfeltételek mellett dolgozik a maga életéért s azon át egy uj magyar kultúráért, hogy ínübe- lyekben és laboratóriumokban, ittíhon és külföldön, iskolákban és hivatalukban igenis dolgozik és kezdi elfoglalni a helyét egy magyar fiatalság, amelyik nem ér rá arra, hogy hordában hörögjön a körúton, hanem a körmével a a keze tíz lujjával kaparja elő az uj magyar életet — hogy van egy generáció, ami levonta a konzekvenciáit annak, amit örökségbe kapott: rokona Európának s türelmes fia a fajtájának, egy kitünőfajta magyar ifjúság, illúziók nélkül való, reális, jóhiszemű, müveit és tehetséges s mintha sok dologban már érezni lehetne ezeknek a kezenyomát is a magyar életen, ezeknek a háboru-utáni, illuziót- lan, reálisabb magyaroknak, mintha már látni lehetne a kezük nyomát s nem csak bevert körúti kirakatokban lehetne látni a kezük nyomát. Ez a hit, ez a tudat, ez a bizonyosság az, amit ezen az estén fel kellett városmagyarázás és idegenvezetés közben idéznem, — ha nem akartam, hogy Valami ködös és szennyes révületbe mosódjon minden, amit a város mutatni tud. A magyar ifjúság? Ki meri állitani, hogy ez az apák terheivel és bűneivel megrakott, szerencsétlen, kínlódó és küzködő magyar ifjúság tüntetett ezen az őszön a körúton? Hecc volt és eorrida, moh volt és utcai kaland, mindig és örökké csak ez. Ki mer a magyar ifjúság névében leáüaui komolyan vitázni ezekkel? Az utca hozza, az utca viszi őket, a kirakat-leistung ostoba varázsa ez, a botrány infantilis és nyegle öröme ez, az utca afférja, nem a magyar ifjúság ügye. Ha valaki ma ezt a várost mutogatja egy külföldinek, a Halászbástya mellett nyugodtan rámutathat erre is. y B»R*ilMS5A «F., VocHükttvA u Nagyszerű ul berendezéssel 4 CORR/DA A KORÚ TÓN Ma: MÁR Ál SÁNDOR
