Prágai Magyar Hirlap, 1928. november (7. évfolyam, 250-274 / 1877-1901. szám)

1928-11-11 / 258. (1885.) szám

Séta a becsületesség köríti Irta: Egei Viktor Furcsa jószág az emberi lélek, hogy például az igazságot oly százféleképpen tudja értelmezni. Azt az egy igazságot, amelyben én sziklaszilárdan hiszek, de amelyre már a szomszédom rávágja, hogy hamis, mert ha történetesen az én szemé­lyes igazamat vallaná, kétségbe kellene esnünk azon, hogy nyomban vége szakadna ennek a sok herce-hurcának; és háborúskodásnak, mely földi paradicsomunk izeibe a keserűt keveri. Lám, a becsületesség már kevesebb vágányon szalad, hogy az elfogadható morál csúcsát elérje és összeegyeztesse a tettet a jellemmel, de még ezen a kevés vágányon is megszámlálhatatlan a kitérő, száz és száz az árnyalat, mely a maga szempontja szerint értelmezi az emberi tettben azt a furcsa csodabogarat, amit kurtán becsületesség­nek nevezünk. Az alábbiakban három apró esetet mondok el, a becsületesség megnyilvánulásának három kü­lönböző, s egy kalap alá sehogy som vonható pél­dáját. I Barátom egy idősebb urra hívja fel figyelme­met. Egészségesen vörösarcu, borotvált, szemüve­ges, kissé köpcös ember. Nem láttam ezelőtt soha, nem hallottam beszélni, nem ismerem elveit, né­zeteit, nem ismerem életét, teljesen ösztönszerü volt tehát, hogy első tekintetre korántsem ébredt rokonszenv bennem. Barátom jellemezni akarta az öregurat és ez a jellemzés igy festett: — Nyugdijas cukorgyári hivatalnok. Lehet vagy hetven esztendős, de az ember még hatvan­nak se nézné, ugye? Jól konzerválta magát, — ke­vés a gondja. A múltkor is olyat tett, amivel be­bizonyította, hogy igen könnyűnek találja ezt a létet... Esztendőnként ötven kilő cukrot kap az öreg a gyártól. Hát olyan határtalanul becsületes, hogy idén szépen visszavitte a cukor felét a gyár­ba azzal a kijelentéssel, hogy ö a felével is be­éri. Jövőre se küldjenek többet, mit csináljon ve­le! Neki elég egy esztendőre 25 kiló cukor. Ezek után megértettem, miért nem szimpati­záltam az öregurral első tekintetré. Erről a nyu­godtan sétáló, szótlan és igen takarosán öltözött öregurral egyszerűen lerit, hogy korlátolt. Hát jó, elhiszem róla, hogy határtalanul be­csületes^ de a tettével csak azt igazolta, hogy a becsületessége egyúttal határtalanul korlátolt. Szórta volna ki inkább az ablakon a cukrot a i gyerekek, az utca suhancainak örömére. És esi- ! Pálja ezt akár még húsz esztendeig jő egészség­gel, ajándékozzon, szórjon és pocsékoljon abból, ami az ölébe hull, ha nincs senkije, akire ráhagy­hatja. Tehát akad a becsületesség vágányán olyan kitérő, melyen az utas a korlátoltság kátyújába reked. II. A második esetet külföldi német lapból idé­zem. Beszáll a villamosba egy tisztes külsejű, kai- tános és tincseshaju öregember az unokájávaL Ke­leties akcentussal zagyválják a német beszédet, a kisfiú tágraszakadt fekete szemmel issza be a nagyváros tarkaságát és az öreg halkan magya­ráz, míg a kalauz hozzájuk ér. — Kérek négy jegyet, — mondja a kaftá­nos. — Kinek szólnak a jegyek? — érdeklődik a kalauz és tétován a fiúra pillant. — Az unokámnak és nekem! — De hiszen akkor csak két jegy kell. Miért kér négyet? — Heggel, amikor jöttünk, zsúfolt volt a má­sik kocsi, — mondja a kaftános, — a jegyszedő nem jött hozzánk és nekünk le kellett szállni. Ad­jon most azért az utért két jegyet, kalauz ur! Lehet, hogy erre a kalauz elmosolyodott és alkalmasint a villanyos utasai, akik hallották ezt a rövid párbeszédet, szintén mosolyogtak. Lehet­séges azonban az is, hogy ezt az öregembert sen­ki sem tartotta korlátoltnak. Mert van a becsületességnek olyan vágánya, mely nem ismer kitérőt. Az őszin'én és szívből erkölcsös ember racionális becsületessége volt ez. Ellenvetésül csak azt mondhatnám, hogy a két fe­lesleges jegy ára inkább valami utcasarki nyo­morék kalapjába illett volna, mint a villamosva­súti társaság, pénztárába. De igy vétett volna a kaf'.áuos öregember erkölcse racionalizmusa el­len, mely előirja, hogy minden szolgálatért fizet­ség járjon. így a leutazott, de nem fizetett két jegynek az ára a villamosvasutnak dukál. III. A harmadik esetet egy kisfiú édesanyja me­gélte. — Tegnap délután az iskolában voltam meg­kérdezni a tanítónőtől, hogyan halad előre a kis­fiam. Négykor jöttem, éppen az óra végén és a gyerekek már készültek menni. Kisfiam utolsónak maradt, addig beszélhettem a tanítónővel. Búcsúnál igy szólt a kisfiam: — Tanító néni, ne tessék haragudni, én is otthon hagytam az imakönyvemet. Nagyot néztem, amikor ezt bevallptta. És még jobban meglepett, hogy arcán még a bánkódás- nak nyomát sem láttam, amikor büntetést kapott. Inkább úgy éreztem, mintha örülne neki. Később kiderült, hogj aj osztály háromnegyede megkap­ta ezt a büntelést, mer! a fiuk elfelejtették el­hozni az imakönyvüket. A kisfiam is otthon hagy­ta, de nála nem vette észre a tanítónő. Arra gondoltam, hogy a kisfiú virtusból je­lentkezett, mert amikor sokan kapnak büntetést, akkor a* már szinte kitüntetésnek számit. Jóleső érzés, hogy egy suba alatt van a többi vétkessel, szolidáris velük és ezt be kell vallani, ezt büsz­kén ki kell kiáltani. De igazabb talán az a felte­vés, hogy a kisfiú azért jelentkezett, mert nem tartotta becsületesnek, ha vétkét elhallgatja. A virtuskodáshoz túl fiatalocska v^tt. — Látja, ilyen gyerekes, ilyen csacsi az én kisfiam, pedig már kilenc esztendős, — mondta az anya. Nem esett jól, hogy az anya igy intézi el a ayiló léleknek ezt a szokatlan tanuságtételét. — Hogy csacsinak, gyerekesnek mondja a kisfiát és megmosolyogva becsületességét, mely szerinte él- úetetlen és kiprovokálja a büntetést. Fájt, hogy az anya már most akarja életrevalónak, két könyök­kel utat törőnek látni a kisfiát és nem érzi át azt a tiszta örömbe, költészetbe boruló szépet, melyet az ilyen cselekedet rejt: az ártatlan lélek egyenes becsületességét, amely olyan ritka ma már és olyan szép, hogy alig hisszük róla, hogy a költészeten kívül is él. NHPLOm Írja: KARINTHY FRIGYES UH5ŐHID 1028 november 10. Ezt is meg kelleti nézni. Még hozzá magam jószántából, A szép­séges szép őszi derűben éppen arra visz a kocsi —- széles kapu., két oszlopán bikát fé­kező mészárosiegények szobra. Mi ez, kér­deni a sofőrt. Ez kérem a vágóhíd.. Álljon csak meg. És megint elfog a kényszer, hogy látnom kell, hogyan történik. Ugyanaz a (kényszer, ami belevisz a csődületbe, keresztüMuir a sínekig, ahol a villamos gyereket gázolt. Aminek „köszön­hetem", hogy nemcsak enyhe naplementét, lampionok alatt korcsolyázók boldog neve­tését, májusifát és karácsonyi pudingot láttam, hanem haldoklók veritékes arcát is és súlyos műtéteket és sirat amiházat és emberakasztást. Ds hogy lehet ilyet végignézni? Az uj lélektan hamar végez velem. Lelkem mélyén a vadállat lakik, vér­szomjas ősötm. Perverzus örömöm telik a vérontásban —- kéjelgek benne, öntudattánuL Résztvevő, sápadt arcom mögött jóllakott állat röfög ilyenkor — egyszóval és röviden: rejtett szád-izmus. Különben, mi okom volna, hogy magam keressem fel az effajta szörnyű­ségeket? Lassabban, te uj lélektan. Nem gondolod, hogy kissé tulgyorsan mondtad ki sommás itelelődet fölöttem? Meghallgatásom nélkül — azzal a szilaj hév­vel, amivel uj törvényhozók alkalmazzák tör­vényeiket — nem válogatva, sietve az általá­nos ihassál. Uj lélektan, kegyetlen az ítéleted, egy­szerűen onnan tudom, hogy kegyetlen, mert fáj nekem, igaztalannak érzem, hogy ilyen egyszerűen intézed el. Te vagy szadista, uj lélektan, tudod? Nem igaz, hogy szeretem látni a vért és szenvedést és halált. Nagyon jól emlékszem Tá, hogy rosszul lettem és csaknem elájultam, mikor véletlenül, először kerültem szembe vele. Nagyon jól emlékszem rá, hogy erőltet­tem és szoktattam magam, hogy végig tudjam nézni mint mások, egyszerű, közönséges em­berek, akik nem betegek és nem perverzek és neuraszténiások, de erről később. Hogy hát akkor miért? Mi célból1? Hogy mondjam? Én ezen már sokszor tűnődtem. Még nem jutott eszetekbe? Nekem igen. Nekem sokszor volt már az a határozat­lan, szorongó érzésem, hogy egyszer majd valahol, valamikor vizsgáznom kell. Hogy egész életemet, úgy, ahogy keresztülvergőd­tem rajta, mindenestől, önmagamat is bele­Csehszlovákia egyetlen szépirodalmi képes: hetilapja a Képes Hét megjelenik minden hét csütörtökjén számítva, valami ismeretlen bizottság mérte ki rám, tanulmány ujt-naik és iskolának hogy nekem mindebből, amit láttam és éllem, be kell számolnom majd, mert kérdezni fognak: hát ezt láttad-e? no és milyen volt? És mi lesz, ha nem tudok felelni? Ebben az iskolá­ban nemcsak az életet -és örömet -és szükséget adták fel leckének — a halál és szenvedés is fel van adva, és nem ingyen kaptam ama Legfelsőbb Egyetem szertárából a drága tan­szereket: szemem és fülem és idegeim, — felelnem kell majd, mire használtam őket. ó, igen, hidd el nekem, kegyetlenül boncold uj lélektan — ez az érzés, hogy -látnom és figyel­nem keli, nemcsak mások örömére és szen­vedésére vonatkozott — -sokszor döbbent belém, tulajdon örömöm és szenvedésem közben és sokszor éreztem úgy, mikor a fo­gam fájt, vagy mikor os-őkölóztaim, hogy van valami rokon a kettő között, hogy nem a csók és nem a fogfájás a fontos abban a pilla­natban, hanem az, hogy nekem tudnom kell, milyen a csők és milyen a fogfájás. (Uj lélektan, te sokat foglalkozol az álom­mal — szereted kikérdezni az embert, mit álmodott. Nos hát elképzelem ama Legfelsőbb Ébrenlétet, amiről már sokszor beszéltem — az a Legfelsőbb Lélekbúvár, aki ott vár rám, mit -gondolsz, nem lesz kiváncsi rá, vájjon álmodtam-e vágóhidat?) Kedves, szerény fiatalember, városi tisztviselő, kalauzol előzékenyen a hatalmas udvaron, tiszta, alacsony épületek közt. Közben magyaráz. Ennek a nagy városnak a gyomrában vagyunk itt — ami húst Pesten esznek, az itt megy keresztül. Hetenként ötezer marha, ugyanannyi sertés. Ide hajtják fel a nyájakat — (nem láttátok még, csendes éjszakákon, ahogy végigballag utcáinkon a legelők csen­des csapata?) — ott, abban a nagy helyiség­ben, ki alkusszák, eladják, élősúlyban, a ke­reskedőknek. Istálló is van, ezek itt — saját jéggyár, amott raktárak, húsfeldolgozó üze­mek, kolbászulühely — majd mindent meg­nézünk, sorra. Ma különben csendes nap van — kedd és péntek a felhajtás i-deje. Ilyenkor, szombaton, kettő felé, szünetel a munka. Csakugyan, alig látni embereket az egész telepen. Süt a nap. kései legyek táncolnak a kék levegőben, seh-ol semmi élet. Minden tisztára -seperve, lemosva — eddig egy csepp vért nem láttam. Nézem, szabadkozom, hisz engem főként a telep beosztása érdekel... Kísérőm megáll egy barak előtt. Bekuk­kant. Ahá, itt éppen zsigereinek, — tetszik? Bemegyünk. A földön szélbontott, -meg­termett ökör — két legény boszorkányos gyorsasággal metéli, bontja — zsirosan. fény­lik a hófehér háj, piros hús; egy-kettőre ott lóg- a szegen a hatalmas tömeg. — Befejezték? — Még egy vágásunk van. Már hozzák. Körülnézek. Üres, alacsony csarnok. Végig a falon kampók, egyéb semmi. A kampókon vagy busz kizsigerelt ökör. A padozat kőkockái vérben fürdőnek. Most, egy negyedórán belül vágták le és dolgozták fel mind a húszat. Ez hát a tulajdonképpeni vágóhíd. Cso­dálkozom. Sehol semmi szerszám, öldöklő gépezet. A két legény -éppen befejezte az utolsók; Az egyik — szép, nyílt, intelligensami ma­gyar fin, kurta, éles bárdot vesz a kezébe, megnézi az élét, az ajtó felé fülel. Kint, a folyosón, halk bőgős. Odafordulok. A folyosón leszegett fejjel, tempóban, ringatózva, ahogy az istállóba szokott bemen­ni, szürke, pompás bika közeledik. Ingujjas, haresabajugzu mészáros tartja kezében a kötőíéket. A bika jön. Neon néz se jobbra, se bakai Halkan bőg. Egy pillanatra végigcifcáz még hátán a kívülről beáramló napfény — a bőre kéjesen összeborzong. Békésen közeledik. És most. A bejárathoz ér. Nem néz előre. Nem lát semmit. De megáll. Visszahúzza a fejét Bőg. — Hő, te! Belevágnak, lökik, taszítják előre. Ha- íároza-tlaaul áll — nem akar bemenni. Nem rémülettel, nem harciasán — nem ellenállás ez, inkább habozás. Valami különös dolgot érez — talán ahoz hasonlót, mikor először látta meg a napvilágok Mert ez az a pillanat. Ne felejtsd el — az ő ösztöne számára ez a halál a természetes, halál. Évezredeken át, sok-sok generáción keresztül, nagyon kevés marha pusztult el végelgyengülésben. A fajta ösztönében ott kell hogy legyen nyoma a bárónak — ez a fajta -igy egyezett ki istenével, az emberrel. Te ingyen, harc nélkül nekem adsz legeit — én ezzel szem­ben lemondok élelem kéí-három utolsó esz­tendejéről. Tiszta üzlet —világos és egyszerit Nem is tart sokáig az ellenállás. Egy taszítás még — és feszegeti fejjel, most már hangtalanul, de minden izében re­megve, az állat átlépi az ajtót. Egész világosan és határozottan érzem, hogy tudja, miről van szó. Attól fogva, hogy a küszöböt átlépte, minden ellenállás n-é'kül tűri, hogy odaállít­sák farral a falnak. Mozdulatlanul, hangtala­nul áll. Földreszegezelt tekintetében zavar és szégyenkezés. Jól látja igy is, hogy a mészá­ros-legény odaáll eléje, néhány- centi méter­nyire és magasra emeli a villogó bár-doh Jól látja, mégse mozdul. Nem emeli fel a fejéh Egyetlen, rövid, biztos ütés. Utána dobbanás. Mint egy óriási bőrlabda, amit ki-puk- kaslátottak, mint egy hatalmas rongyfömeg, esik össze a,z állat. Egyetlen hang nélkül történik az egész. A .legény lehajol, yásd arabot dug be a sebn vitáson, fel kotorja az állat agyát — abban a pillanatban a lábak se rugdalőznak már. Kinyitják a nyak duzzadó erét —■ vastag sugárban indul meg a vér, kopog és csörög a-z odatartott vödör fenékén. Ez a festékgyárba megy. Sokezer liter naponta. Közben már felnyitották és vagdalják a festet boszolkányos -seb ész kezek. — Hányat vág le naponta fiam? A legény rám-iréz. Tiszta, kicsit* tűnődő i % K LgTerrass©" 1 Márványmozaiklap-mükő és Cementárúgyár SCMDL és NAGY I liSiesíes Fiók és eladási iroda: | Bratislava, -StefaBÜk ú. l/II. |j ü fi Gyárt: íj Márványmozaik és cementlapokat, M | Miiköiépcsöket, Márványzuzalékot f| minden színben és nagyságban, y| jj Müvakolatot „KristaHt" néven, & Készít: | lerrazzo és Xyloliib padlókat. | 37 í 6 1928 november 11, vasárnap. jíi iaiw 'jwjme.VZ?xai»K*«icwWMi fWIImjli»J■■■— ■■waafjawi.■ ■ iina 1 111 EisSszlovák éltszer-,mw-towMmte Hl I p||| Tulajdonosok s PROSTI© TESTMÉRET | jjj |í| Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. jjl I * Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. WmM Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50% megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon mm átdolgozását a legolcsóbb árak mellett p|||| 0$ vállaljuk Brilíiáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak -^T-irr Javításokat azonnal eszközlünk miiM H -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents