Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-01 / 199. (1826.) szám
4 ^^■AUcigaRHiiaa& 1928 szeptember 1, MomÜMvf. Mihály Dénes találmánya a nagytömegek számára is férhetővé teszi a képtávirót Kétszáz márka lesz egy felfogókésztilék ára — A magyar mérnök zseniális találmánya lesz a berlini rádiókiáltitás naúv eseménve Berlin, augusztus 31. A Berliner Tageblatt érdekes cikkben számol be a berlini rádiókiállitás készülődéseiről és ezzel kapcsolatban foglalkozik a képtáviró, illetve a távolbalátás technikájának legújabb fejlődésével. A német Karolus professzor példájára, — akinek oly nagy mértékben sikerült tökéletesítenie találmányát, hogy a London—berlini vonalon ennek alapján állandó képtáv- iró-szolgálatot rendeztek be, a világ minden országában versenyeznek a feltalálók a képtáviró tökéletesítése terén. Amerikában Alexander són és Jenkins érték el eddig a legnagyobb sikert, Angliában Baird dolgozik a problémán, de a Berliner Tageblatt szerint Karolus egyetlen veszedelmes versenytársa a magyar Mihály Dénes, akinek kiváló munkásságáról a Prágai Magyar Hírlap már részletesen beszámolt. Mihály Dénes is résztvesz „telehor“-já- val a beriini kiállításon, még pedig a német birodalmi posta támogatásával. A Berliner Tageblatt szerint Mihály gépének föerőssége az egyszerűség és az olcsóság. Egy felfogó készülék alig kerül többe, mint kétszáz márka. így tehát, ha Mihálynak sikerül gépét teljesen tökéletesíteni, a nagyközönségnek is módjában áll beszerezni ilyen távollátó készü%y fiatalít és szépít a ft CoraI!-créme SOFalI-puder Oorall -szappan PSlerakat iC. S.X, r énini Vörös Rák gyógytár, Bratislava. # léket, éppen úgy, mint a rádiót vagy a telefont. A berlini kiállítás résztvevői személyesen fogják majd eldönteni, hogy a sok találmány közül melyik a legjobb és leghasználhatóbb. A képtáviró, illetve távolbalátás problémája nagyon fontos a repülőgépek számára, éppen ezért a német Lufthansa nagyon élénken érdeklődik a kiállítás iránt. A társaság elhatározta, hogy a légi jármüvek nagyobb biztonsága kedvéért a pilótákkal állandó képtáviróösszekötte- tést fog létesíteni és megtáviratozza az időjárási térképet. Ettől az újítástól azt remélik, hogy ezáltal a ködben való repülés nehézségeit megszüntethetik. Különben az egész világon lázasan dolgoznak a képtáviróvonalak kiépítésén és így a london—berlini összeköttetést rövidesen követi a németország—argentínai, a nauen— tokiói és más vonalak kiépitése. Hogy ezeket a vonalakat is Karolus professzor találmánya alapján szervezik-e meg, még bizonytalan. A Berliner Tageblatt véleménye szerint a berlini kiállításon dől el, ahol nagyon valószínű, hogy a magyar Mihály Dénesnek jut az elsőség. t»á)0SOHON KÍVÜL Írja: MÁRAl — Egy perccel szezon efoíí — Tegnap éjjel már érezni lehetett, hogy a nyár kezd csukni, csomagol és kasszát csinál. Minden nagyvárosban elsőnek a gesztenyefák halnak meg nyáron. -Parisban és Newyorkban már ki is vágják a gesztenyefákat s platánt ültetnek a helyükbe, az szivö- sabb, már ősei is városokban éltek s jobban bírja a benzingőzt. Azok az egészen öreg emberek, akik fantasztikus ruhákban csak harmincötfokos napokon másznak elő ismeretlen lakásaikból s teleülik a Vársétányt, tegnap még egy utolsót ültek makacs halálfélelemmel a pörkölő napban, amit száraz bőrükkel úgy isznak be, mint a haldokló a kám- foros injekciót. Szopják a meleget, reszkető ajkaikat nyitva tartják s csurgatják be a szájukba a kánikula utolsó, forró sugarait. A nap az öregek teje. Ezekben az utolsó pillanatokban, egy perccel csukás előtt, a nyár összes szenzációit megcsattogtatja egy triviális vásár minden hangosságával, szinességével és szagosságával. A nap még pörköl, de a kutyák már nem hevernek el, fürgébben szala- doznak és a markukba vihognak, ők tudják, hogy már vége. A fák természetesen pörköltek, mit tehetnek mást? Ember, flóra és fauna megkinzot- tan s bágyadtan mosolyognak, még szenvednek, de úgy, mint aki egy perccel veszély után van, tudja, hogy ezek az utolsó fájdalmak, holnapután lehet vizitbe menni egymás(Utánnyomás tilos} hoz, társalogni és gondolkozni, bővíteni az üzletet. Ez a pillanat — fogják meg! —• amit nem lehet megfogni, nincs neve, szinte rendbontás s kiesik a hivatalos programból. Éjjel forró és fekete szél ment át a város fölött, mindenki feltartotta arcát a levegőbe, a dan- cing magas terraszán a lombok mozogni kezdtek s homályba takarták a lámpákat s az ei- sárgult vadszőlőfüggöny a bejárat fölött lógni kezdett sleppszerü mozdulatokkal, valószínűtlen színekben, mint egy színdarab utolsó felvonásában a kulissza, aminél elbúcsúznak a szerelmesek. A pódiumon három hawai-i zenész ült banjokkal, egy leány s két fiú, mint kiderült, Neukölnből, fehérben és angol szövegekkel s a szerelmesek a nyári táncok utolsó fordulóit táncolták, azt a bizonyos tangót, akinek két hónap múlva, október végén, mái csak vonakodva s elgondolkozva köszönnek a belvárosi utcán vissza. Ez az a perc, amikor mindenki likvidál valamit. A leányok forogtak a forró szélben s bubihajukat hátulról kísértetiesen előrefujta a szél, a tarkójuk kopaszon maradt s a fürtök vízszintesen nyúltak előre a fülek mellett, ahogy német misztikusok képein egy boszorkányt rajzolhatnak, aki hátrafelé repül. Már volt néhány magános vendég a bárban, azok a szeptemberi urak, akik egyedül és elgondolkozva isszák a feketéjüket s aztán taktikából mégis felállnak s felhívják — taktikából — telefonon a hölgyet. A halhatatlan primadonna Irtai Palásthy Marcell Tudják, milyen régi történet ez? özönvíz előtti. A színházi rovatba akkor még nem vonult be diadalmasan a milimétersorok kommerciális csapata. A kritikusok, ez összehúzott szemöldökű idealisták, komolyan vették a müvészet-et. A téli kritikusok... Bár ezek közt akadt, aki félszemmel a szerzői tantiemek káposztás kertjébe sandított, de azért általában éberen ügyeltek arra, hogy a művészi igények kecskéje jóllakjék. (Nem triviális e furcsa állatka szerepeltetése metafora gyanánt. Tessék c^ak visz- szaemlékezni rá a görögökből, hogy a kecske ott hivalkodik a kotumuszos műfajnak: a tragédiának örökérvényű nevében.) Hát még a nyári kritikusok! Ez volt igazán a zsinház lunátikus hada. Rajongó, kócos, kispénzű romantikusok, akik lelkesek voltak, mindig szerelmesek, sikerkovácsok, tapsolők, a nagy Nó'ről prózában költeményeket írók, akik adekdotá- kat mondó színészek és regényeket termékenyen improvizáló művésznők társaságában kis pörköltöket és spriccerek légióit fogyasztották el a színkörök tájékán lévő zöld kocsmákban s akik kapupénzgondok miatt a bo- hémkávéházban virradtak meg és reggel jutottak ágyba. De ez nem volt baj, mert a nappal úgyis jelentéktelen és közömbös időszak volt számukra, sőt télen át az esték is, amelyek szerkesztőségi robotban teltek. Az ő pünkösdi királyságuk tavasztól őszig tartott és varázslatos gyönyörűségekkel e kívánatos gyötrelmekkel volt teli. Azzal bizony, mert az asszony ingatag és havi százhúsz koronára mégis csak az operettekben lehet megnősülni, ha az ember szive el is hervad az epekedódől a nyári primadonna után. Régi történet ez — mondom. Akkoriban még láttuk, hogyan fogja ki a lovakat a Népszínház kis kapuja előtt a lelkes ifjúság az Isteni Ilka gummitalpas számozatlanjából. Ujházy Ede konflison járt és Wam- petich akkoriban adta a zöldséges, főtt tyúkhúrnak az Ujliázy-leves nevet. A „Kirchfeldi lelkész" akkor még újdonság volt. Óbudán a Kisfaludi színházban Hatvani Károly a Lus- tig Jenő operettjét játszotta. (Csak később alapította meg azt az akácfautcai szín észkocsmát, amelynek étlapjáról gyakorta hiányzott az „idei liba", mert Szomaházv elnyerte kaszinón e délibáb-traktéros piaci pénzét.) Akkoriban játszták az Ölövön erdeg-et, aih*>gy Konti József, a szerző nevezte híres operettjét, az „Eleven ördög“-öt. Az a Konti, akinek egy nemzeti párti politikus szemrehányóan mondotta: — Nézd, Jóska, miért mondod, hogy Og- ron, amikor olyan jól kitudod mondani, hogy Ukulicsányi. Ki emlékszik minderre? Ugy-e, hogy régen volt? ... És akkoriban Emília játszotta a ligeti arénában Titilla hadnagyot. Ciprát, a Kék asszony Terézét. És én húszéves szivem minden halástvá- gyó szomorúságával reménytelenül szerettem a nagyszerű Emíliát. A művész-történelmi refleksziót, amely e méla akkordban csendült ki, a vörösabroszra könyökölve mondotta el öreg barátunk. E vörösabroszra, amelyen a léclugas tikkadt folyondárai alatt épp oly szaporán újultak meg a fröccsök, mint barátunk száján az emlékek. Társaságunk harmadik tagja ég nesztora, a „Távregényiró" volt. Ez a torzonborz aggastyán, akinek elnagyoltvonalu arca olyan volt, mintha husszinü kőből sebtiben faragta volna ki valami torzitő-kedvü szobrász, pusmogva szippantott a virasmájából és mintha valami egészen uj megállapítást tett volna, olyan fölényesen mondotta: — Hja, ich erinnere mich... A szerelem!... Ez akkoriban — hogy úgy mondjam — a levegőben volt... Várjatok csak, azt hiszem akkor már Rudnay volt a főkapitány és a Flaszrlerer Ferinek is nagy balhéja volt a Vörös Trézsivel... Félős volt, hogy nagyobb kirándulás következik a régi Pest rejtelmeibe, de az egykori kritikusnak lírai hiúsága mentőötletet sugallt: — Igyunk, fűk s aztán hallgassátok még a történetet, mely rövid és épp oly sajátságos. Koceitottunk és ő folytatta a nyáréji regényt: — Isteni nő volt a nagy Emília! Igazi operettdiva. Különbet nála hasis-álomban sem álmodhatott el a habitüé. Csupa pajzánság volt, csintalan jó kedv, szikrázó és gyújtó temperamentum. aMga a testetöltött, tüllszok- nyás csábítás. Érthető volt, hogy a férfiak valósággal halmozták érte az őrültségeket. — Stimmt! — dördült bel a történetbe a virzsiniás behemót. — A Lazarovics... A Niki gróf... A Pepi báró... és várjatok csak, hogy is hívták azt a vámházi főpénztárost? A nyári kritikus az asztalra csapott: — Hallgass!... Nem érdekelnek ezek a vacsoravesztők... Akkor sem érdekeltek! Mit tehet a lány arról, hogy a kósza lepkék elpör- kölődtek rajta?... — Nyemetznek hívták — védte meg a tekintélyét az eleven rendőri riport — Nye- metz Nepomuk János. A wurstliban lőtte agyon magát. A Szvoboda a Lloydtól lemaradt a riporttal. ( — Az nem akkor volt... Az egy régi regény Emília tapasztalatlan kezdő korából... — Hja úgy, úgy?... Te, szóval, egy későbbi kötetben szerepeltél... Na ja, az lehet... A Rocambole 45 kötet volt a 18 iv... Én fordítottam.... A nyári kritikus lángvörös lett az indulattól, de az öreg ur elhallgatott végre és ő folyathatta: — Igen, egy későbbi kötetben! — harsogta barátunk az öreg ur felé, de aztán szentimentálisra lágyult a hangja. Én voltam az utolsó regénye.... Az voltam. Mert szeretett az a nagyszerű asszony ős %z a regény emberi volt és halk; szomorúan szép volt. Valami meghatott hangulat ereszkedett POZSONYI SZERKESZTŐSÉGÜNK és KIADÓHIVATALUNK cime: Pozsony, Grössling-ntca 36. I. — Telefon 27-87. A gazda ebben az órában összetett kezekkel alszik a mestergerenda alatt s a sertés aa ólakban bizonyos nyugtalansággal veszi tudomásul férfikorát és halálra gondol. A nyár óriási végkiárusitást rendez minden maradékból, a termékenység színeiből, vonalaiból és illataiból, amik, egy pillanat még, lassan áporodnak át a szeptemberi kreációk első meglepetéseibe. Az egész ájult csinadratta egy pillanatra csendes lesz. A pincérek arcába is bizonyos dekadens vonás költözik, részben az elmúlás tudata, részben az, hogy uj lokált kell keresniok. Az ember elgondolkozva yeszi elő a noteszét s kihúz két-három nyári telefont. Az egész nagyvásárból csak a roncsok hevernek már az utcán, az alja, a szemete, gmi megmaradt. A föld, szülés után, hangtalanul s boldogan liheg, végre emberek közé mehet I megint s kijárhat a korzóra. Ez az a pillanat, amikor mindenki úgy néz a másikra, mintha az elébb történt volna valami, de most már, hála a hatóságok közbelépésének, minden rendben van megint. Az ideges éjszakában hallani a szirénát, a tüzoltókocsi szirénáját, ami az óriási égés utolsó lángjainak oltására siet. A levegőben pernye U3zik, savanyu füst. Mindenki megkönnyebbülten vesz elő egy ci- garettet, rágyújt, kifújja a füstöt s iparkodik másról beszélni, mintha nem történt volna semmi. A Hűvösvölgyben s a Svábhegyen már az utolsó simításokat végzik, az enyészet kisegítő személyzettel dolgozik s egy-két napon belül megnyithatják a szezont. Egy ur, aki most jött haza Páriából, azt beszélte, hogy a platánok ebben a szeptemberben világossárgát fognak hordani a Bois de Boulogne-ban s a gesztenyefák halványvöröset. Ahogy a nagyobb vidéki erdők besurranó kémjeit ismerem, biztosra lehet venni, hogy októberre le fogja lopni a Tátra, a Bükkös és az egész Bakony. Nem bírják ki, hogy lépést ne tartsanak. — Eukarisztikus világkongresszus Sid- neyben. Londonból jelentik: Hétfőn, szeptember 3-án kezdődik az ausztráliai Sidneyben az eukarisztikus világkongresszus. Mikes János gróf szombathelyi püspök, a magyar papság képviselője, kedden érkezett Sidneybe. Vele együtt jött a berni püspök is. A pápa megbízottja, Ceretti bíboros, csütörtökön érkezik. A bíboros pápai üzenetet hoz magával, amelyet az eukarisztikus kongresszus ünnepségén fog felolvasni. Az üzenetet egyidejűleg rádión az egész világ hallani fogja. alá és a szenzáció öreg brácsája is úgy érezte, hogy nem illik belebrümmögnie a régi nyár- éjszakák lírai regényébe. Én magam voltam a szomjas lobogós, ő pedig a szelíd, szenvedő lemondás. Én nem törődtem azzal a veszéllyel, ami a kettőnk korkülönbségében rejlett. Egyszerűen nem hittem, hogy az a rajongó szerelem kiábrándulásba hervadhat. Láttatok-e madárkát, aki tavasszal hiszi, hogy tél is lesz? Most már tudom, hogy ugv volt jó és szép is, ahogy ő akarta. Most már tudom, hogy van egy kisértet-kastély, amely halálosan hasonlit. a boldogság házához és százszor jaj azoknak, akik ebben laknak és ismerik a könnyázott vánkosok és a virrasztó késői bánat gyötrelmeit. Tudom és azért tartom őt a lelkem asz- szonyának, mert bár benne is lobogott a szenvedés, az érettasszonyok nagyszerű tüze, anyáskodón simította meg a homlokom, ha forró volt és megcsókolta a szememet, ha nyugtalanul lobogott, vagy könnyes volt. Ezt tette és a szezon végén eltűnt örökre. Nem akarta a szép regény csúnya végét. Megszökött az életemből, szétfoszlott mint egy álomkép. Otthagyta a színpadot tökéletes asszonyi szépségének aranynapjaiban és szin- padi sikereinek tetőpontján és azóta halhatatlanul él a szivemben. Elhallgatott s bár giccs volt, banális és egyáltalán nem sajátságos a történet e befejezése, elfogódottan hallgattunk, mert bármily komplikált vagy bármily primitiv okai vannak a fájdalomnak, szent az, amit tisztelni illik. Végül is a távregényiró szólalt meg: — Mikor volt ez? A régi nyári komédiaesték krónikása egy évszámot mondott s az öreg ur fejbólógatva mondta: — Stimmt! — Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte a nyári regény különös bőse nyugtalanul. — Semmit. Ha csak azt nem, hogy elég csinos örült voltál már akkor is. De ez nem baj. Istenke mepazs ér iájában szükség van mindenféle állatkára, mert mit csinálnának a
