Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-23 / 218. (1845.) szám
4 ^i^gm-Mag^arhirlap 1928 s»ep4eii»ber SS, n&Ámup. VANDORTASKA Házaspár a villamoson A pályaudvar előtt, a végmegállónál, indulás előtt felikapaszkodik a villamosra egy fiatalasszony és nyomban mögötte egy középkorú, bizásra bajió kopasz ur. Ahogy letele pednek és beszélgetni kezdenek, látni mindjárt, bogy együvé tartoznak, bázastársak, egy napra berándultak a városba ügyes-bajos dolgaikat elintézni, az ember adóügyeket s talán valami peres tárgyalása van, meg néhány rendelése a gazdaság részére, az asz- szony az őszi garderobe dolgában. Ismerőikre lelnek, ottbonaiakra, akikkel egy vonattal jöttek, de elkerülték egymást és most jól esik a sok idegen közt hangos üdvözletekkel összemelegedni. Mire megindul a villamos, megszakad az ismerősökkel való diskurzus, a fiatalasszony arcára gond telepszik, a bejárandó utakat, a kidást mérlegeli, aztán nyomott kedéllyel megszólal: — A múltkor hiába kerestem a lépcsőt. Nem lehet arra lemenni Máriánkhoz, ahogy te mondtad. — Miért nem lehet? — Csak az utca sarkán van lépcső. Amer- . re te mondod, arra korlát van. Világosan emlékszem. — Hát lehet, hogy korlát van, de ut is van, meg lépcső is! — feleli energikusan a férfi. — Láttam ott valami levezetőt, csupa salak volt. Az ember a nyakát törné, ha arra menne. Hiszen azért van ott a korlát. — Akkor nem nézted meg jól azt a helyet. Mondom, hogy lépcső van ott és az a rövidebb ut. — A lépcső csak a sarkon van, hiszen soká kerestem a másikat... — Akkor nem kerested jól! — vág a férfi ingerülten a fiatalasszony szavába. Nem lehet megérteni ezt az ingerültséget. Egyáltalában furcsa ez az egész hadakozás a lépcső körül. Bizonyos, hogy az asz- szonynak van igaza, bizonyos, hogy soká kutatta azt a másik lépcsőt, a rövidebb utat, hogy aztán az igazsággal állhasson az ura elé. Tudatában van az igazának és azért még egyszer megpróbálja meggyőzni a férjét: — De ha mondom, Jankó, hogy ott nincs lépcső ! — Nincs, nincs... mert nem láttad! Én ?:arra mentem le, tehát igenis van lépcső! Az egyik ismerős, aki a közelükben ül és tudja, hogy miről van szó, szerényen megszólal: — En is gyakran járok arrafelé. Lépcső csak a sarkon van. A kopasz ur ügyet sem vet rá, ideges kézzel babrálni kezd a fején, apró csöppek gyöngyöznek a tarr koponyán, egyik-másik utat talál és sebesen végigfut a kövér orcán. — A lépcső ott van, ha mondom! Az ismerős még egy próbát tesz és némi iróniával mondja: — Éppen tegnapelőtt voltam ott... lehet, van lépcső, ha tegnap hamar odafujták! — Hát persze, hogy ott a lépcső. Ott van már két esztendeje, — mondja ellentmondást nem tűrő hangon a férfi. Az ismerős mosolyogva vállat von. Az asszony látja ezt a mosolyt, látja a vállrándítást is, meg a férje dühét, az ölébe ejti a kezét, most oly reménytelenül üres lesz a szeme, olyan hitehagyottan mered ki a vili; mos ablakán; az ő szája körül is megjelenik a mosoly, fáradt és kesernyés. Még bólint és halkan mondja maga elé: — Hát jó, a lépcső ott van! Nem mond többet, de a vitának vége van. A férj is hallgat. A némaság, az asszony válasza mögött e percben szinte tapintható' valóságként fantasztikus kinok elevenednek meg. Nem értem, hogy kerülhetett ez a kél idegen ember egymás mellé. Nem, ezt csak ugyan nem lehet megérteni, hogy miért ülnek itt egymás mellett a villamosban némán és nem esnek késsel és ököllel és .körömmel j egymásnak, hogy cafatokká szaggassák a húst egymáson. Emberibb volna s becsületesebb, mint apránként megtenni alattomosan évtizedek alatt. Egri Viktor. Alapítva 1833. Trioias 33. \)S> * dbxmfl A fivegj porcaK&o BBgykatMkttléM. q ' KOSIG E, F ü ~ ta t © a 19* Nagy választék. JatAayoa Arak. _________________ - - L________|_____ MÉ CS LÁSZLfy: MA JÓ SENKINEK LENNI! SZÜLLÖ GÉZÁNAK Vezérnek lenni vándor V betűben, a vadludak tavasz felé röptében, a baljóslatú égen éknek lenni: mindig nehéz volt, mégis nagyszerű. Reflektorok öt keresik az éjben, ma puskáz, ágyuk őt lesik, ne éljen s ha ő nem él: Tavaszba sohse érjen a vadludak szétzüllött csapata. Ma vadász-kedvűk van a mennyköveknek, jaj annak, kit az eszmék megnövelnek. — Mennykö-mentcs hitvány csalánnak lenni: olyan jó, olyan jó, olyan jó! Gyilkos lépvesszők, vasikalitkák várnak, ma jaj a színes, szép hangú madárnak. — Verébnek lenni, szürkeségnek lenni: olyan jó, olyan jó, olyan jó! Kik építettek álompalotákat, megérzik most a vad vihar-patákat. — Kis lyukba bújni, kis egérnek lenni: olyan jó, olyan jó, olyan jó! Ma Káin-bunkék bimbóznak a Iákon: kik ülnek a vezéri paripákon s a többieknél fejjel magasabbak, azokat veri végig a gyűlölet. S mégis, kinek az a rendeltetése, nem lépne vissza mégse, mégse, mégse: marad zászló, vezér a V betűben, mig minden vére csöppként elfolyik. 1 ^ jjj marhaitató-berendezésünkkel. 1 Ennek következménye, hogy az elmúlt ||| esztendőben minden tulajdonos ur lettel- ||| jesebb megelégedésére több, mint 50.000 pg darab „Patent-Dikow“ vályút szerel- i|| önnek is érdeke, hogy csak egy ilyen igazán kipróbált StatóSelszerelést szerezzen be. Minden utánzat értéktelen. DIKOW & ZEDNÍK, || GABLONZ a. A legmodernebb marhaitató készülékek ftxw csehszlovákiai legnagyobb speciális gyára. ¥ w «í., Vodiiková u. A Jhlia&vax'SiVU. vii bíiB-ewfsa-sxifcssel NRPLOm írja: KRRIHTHY FRI6YE5 — THPSOLHRK FI mOZIBFIH — 1928 szeptember 22. Berreg és pereg a film — ott ülök a nézőtéren. Körülöttem viharos derültség, aztán meghatott csend, gyors, lüktető változatokban. Egy idő óta — bizonyosan más is megfigyelte — szokatlanul élénk az eleven vászon közönsége: mintha megváltozott, felszabadult volna. Az a tátott száj, amivel a mozi őskorában — húsz évvel ezelőtt — bámultuk a lepedőt, akkor még nem a drámának vagy komédiának szólt — magát a csodát bámultuk, a találmányt, hogy ime, él és mozog a lerögzi tett pillanat — az Emlék Élménnyé varázsult. Ez a tátott száj sokáig nem tudott becsukódni. Mintha csak mostanában értünk volpa odáig, hogy a közönség napirendre tért a csoda fölött. Mint ahogy napirendre tértünk, hatezer éve, azon is, hogy összerakott, apró jelek, vonások sürü soraiból Gondolat és Szellem alakult ki s többé nem csodáljuk a betűt — a mozi közönsége sem fordul már hátra csodálkozva az ördöngős masina felé, mely mindezt műveli. Valóságos élmény készpénzének veszi a múlt visszavarázsolt árnyékát. Éppen olyannak, vagy talán olyanabbnak, mint amit eleven színészek produkálnak a színházban. Igenis színház lett a mozi. Egy uj tünet lépett fel: most még kicsit furcsa, nemsokára természetesnek fogjuk találni. A közönség tapsol a moziban. Tapsol és hangosan nevet és hangosan sir: érintkezésbe lép a falrafestett ördöggel és angyallal. Tetszését nyilvánítja, megjutalmazza a színészeket, akiknek árnyéka van csak jelen — az árnyékkal izén az eleveneknek. Engem is magával ragad. Egyelőre még nem tapsolok — kényszermüveltségem, a belém nevelt kényszerintelligencia, egyelőre még megkülönböztet képzeletet és valóságot s nevetségesnek érzem, ha a kettőt összezavarják. Ám a tömeghangulat villanyköre átcsap már rajtam is. Azt még nevetségesnek találom, hogy a lepedőre rajzolt figurát élő színésznek nézik, de azt már nem találom nevetségesnek, hogy ezt az elevenséget drámainak, a valóság teljes, valódi tükrének, kinyilatkoztatott Életnek veszik, mint a drámákat, anélkül, hogy egyetlen szót szólna a színész. Dráma folyik s a dráma hőse nem szól egy szót se. S ime, mégis mindent megludunk róla, hogy mire vágyik, mit szenved és örül, — megtudjuk róla, hogy jó ember vagy gonosz, együtt érzünk vele vagy haragszunk rá Megtudjuk, éppen olyan bizonyossággal, mint ahogy amott Hamlet tragédiáját megtudjuk abból, amit beszél, — emitt megtudjuk abból, amit tesz. Jannings arca eltorzul, szemébe könny szökik, előrehajol, a tükör felé — s a boldogtalan szerelem látomásától éppen úgy össze- szorul a torkom, mint ahogy összeszorult torka ükapámnak. Werther keserves tirádáját olvasván, vagy behunyt szemmel hallgatva Romeo szavalását. Van ebben valami nyugtalanító. S szavak tején felnevelt értelmem, értelmemből táplálkozó képzeletem mélyen valami nagy, nagy komor kétség jeges borzongása fut át — ködösen. szótalanul. Olyan nagyon hittük, hatezer éven át — hogy amit érzünk, amit gondolunk, amire vágyunk, amit szeretünk és gyűlölünk — hogy mindez akkor szabadult fel, akkor lett mind- annyiunké, akkor talált módot4megnyilvánul- ni, kifejeződni, mikor megtanultunk beszélni egymással. S most vissztérnénk a jelbeszédhez, amivel indulatot lehet csak kifejezni, gondolatot nem? Gondolat és sző egyszerre születik meg. S aminek nincs szüksége szavakra, nincs szüksége gondolatokra se. Visszatérés ez — hanyatlás, egy barbár kor kis értele? Avagy tévedtünk volna hatezer éven át? Az emberek egymáshoz való köze, egymással való dolga nem egymás gondolatában derül ki, — hanem abban, aminek kései, félrefej- lett, félrekényszeredett tulfinomodása, elfaj- zása csak a gondolkodás — az ősi, örök indulatokban, amiket egymásban keltünk? Uj Atlantisz ez — egy zsákutcába tévedt Használja ki a meleg, enyhe koraöszi heteket Trencsénteplicz fürdőn való gyógytartózkodásra. Rheuma, csiaz, ischias ellen specializálva. Jelentékeny árkedvezmények! •kultúra sülyedt a tenger alá? Gondolatisten s az ő szolgája Szó, haldoklik a hűvös alkonyaiban? Talán nem is a múlt kísérteié — a jövő zenéje e szótlan jelbeszód? Ama Faremidó zenéje, ahol szavakra s gondolatokra nincs már szüksége a tökéletes emberistennek — felismerte, hogy a gondolat önmagába tér vissza, egy ember dolga s ahol ketten vannak, ott összhangot, összeolvadást az indult fensége teremthet csak a semmiből? S elhagyván e szót, először kezekkel éa szemekkel fordult a másik felé — majd felzengett újból torkából a Hang, de nem recsegő zörejek többé, zavaros gondolatok nyikorgó szerszáma, szó: — az eredendő céljában önmagára eszmélt hangszál muzsikálni kezdett, hogy gyönyörködtesse a másikat, összeolvadjon vele, mint ahogy a szerelmesek egymás szemébe merednek egymás lelkét keresve. Az ám — Ramon Novarro és Dolores dél Rio éppen ezt cselekszik a vásznon. És nincs más hang, csak a kísérő zene. Még egy pillanat s hajlandók vagyunk azt hinni, hogy nem is a zenekarból hailszik, — az ő torkuk és arcuk és szájuk és szemük énekel. Mellettem Sasné és Okosné, a jókedélyü barátnők, nagyokat nyelnek a meghatottságtól. Szerencsére ettől magamhoz térek. Szó sincs ilyesmiről. Gondolat halála — szavak Atlantisza — micsoda ostobaságokat fantáziáltara össze elkeseredésemben! Sokkal egyszerűbb az egész — egyszerűbb és világosabb. Nem halál ez, csak álom — meggyötört lelkek álma. Alszol csak, fáradt, halhatatlan gondolat. Nem belőled ábrándult ki a világ, 6 dolgok isteni értelme, értelmes isten, eszme — prófétád árult e, a gyarló emberi sző. Nem a drámából, csak a színpadból — nem a pátoszból, csak az álpátoszból — nem az értelemből, csak az értelmetlenségből, nem az igéből — a hazugságból. Csömör ez, fáradság — rossz kotyvalék- tól megzabált lélek pihenése. Sok, sok, sok volt a szó, — nyeltük és faltuk és hittük a szót, száz éven át, — s aztán a század elején egyszerre csak kiderült, hogy levegőt nyeltünk és faltunk, testté, vérré nem vált bennünk; szembekerülve a valósággal, mikor az ősi ösztön kitört, nem volt erő és hatalom a szavaktól felpuffadt lélekben — nem segített más, indulatokkal szemben, csak az indulat. S a véres valóság napjaiban a közönség szép csendben kiábrándult a szavakból. A szó elvesztette hitelét. S hazugságon kapva, a megbántott hivő most már egyáltalán nem hitt a szónak, — valami sejtelem gyökerezett belé, hogy kezdetben sem volt más a szó, mint hazugság: a rémület szülte, a gyengébb jajkiáltásából tagozódott beszéddé — félrevezetni az erőset, leszerelni, huzni az időt, halogatni a végzetet. Nagyon sokat hazudhattunk össze ember- gyerekek, bogy már csak az indulat közvetlen testi reflekszében, a mozdulat őszinteségében tudunk hinni! Mert ennyi az egész — ez az oka a mozi sikerének. Először a politika, a pánik szoktatott le az igazmondásról, — véres arénává alakította a világot, hallgatni kellett vagy hazudni, hogy be ne törjék a fejed — s hallgattál inkább, vagy hazudtál: betört fejben mit ér az igazság? S aztán jött a tudomány, bogy kételyeket keltsen — igazság-e,.amit annak hiszel? A lélekelemzés mindent megingatott benned — nemcsak másnak hazudsz, boldogtalan, megrémített gyermek: annyira benne vagy már, önmnerad se hiheted el tulajdon gondolatod. Mi maradt hát, mint a puszta gesztus, az ősi rebbenés, ami talán mégis elárulja igaz lielvzetedet, vonatkozásodat mással, önmagaddal? Nem kell dráma. Nem kell irodalom. Nem kell költészet. Nem kell színház. Elég a beszédből. Nagyon sokat csalódtunk egymás szavában. Ne mondd, hogy szeretsz, ölelj meg. ha mersz. Ne momffr, hogy gyűlölsz, ölj meg, ha tudsz.
