Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)
1928-08-19 / 188. (1815.) szám
10 EBSS5 1928 mgnmim 19, TiMÁrnap. © rdöngősmasinák a modern irodákban Budapest, augusztus közepe. Az emberek izgatottan figyelik a technikai kísérleteket a távolba látó készüléktől egészen a rakétaautóig, de ugyanakkor csendben óriási jelentőségű reformok történnek, amelyeket szintén a technika fejlődésének a javára Írhatunk, noha a közönség nem tud róla. Sókkal nagyobb jelentőségűek, mint az első pillanatban gondolnók. Az irodai élet egész vérkeringését megváltoztatja ugyanis a gép. A nagy részvénytársaságok, bankok irodáiban már nemcsak az Írógép kopogása hallatszik, mindenféle titokzatos masinák berregnek, amelyek, ha nem is nyújtanak olyan izgalmas élményt, mint egy rakétaautő, mégis megbámulni - valóan érdekes perspektíváját mutatják a jövő irodái életének. Valamikor egy régi kereskedő, amikor szemrehányást lettek neki, hogy miért nem vezet könyveket, ezt felelte kedélyesen: — Minek? Itt. van ez a gyújtós skatulya. Ezzel kezdtem. Ami ezenkívül van az üzletben, az mind a vagyonom. Nem kell nekem ahhoz könyvelés, hogy ezt tudjam. Azóta nagyon is megváltozott a helyzet, meri ma már tisztában vannak vele, hogy egy cég irodáinak úgynevezett „megadminisztrálása" nemcsak a rendet jelenti, hanem jelentékeny üzleti hasznot is. Budapesten különösen Szél Jenő, a Budapesti Kisipari Hitelintézet agilis vezérigazgatója foglalkozik ezzel a kérdéssel, aki a legmodernebb gépeket állítja be irodáiban. Felkerestük Szél vezérigazgatót és megkértük, hogy ismertesse velünk a technika előretörését az irodák életében, mire a következőket mondotta. — Elsősorban ott. van nagy jelentősége' a gépek beállításának, ahol gyorsan, rugalmasan kell dolgozni az illető cégnek. Amelyik cég hamar át tudja tekinteni vagyonának, üzleti életének összes adatait, az adott alkalmakkor gyorsabban tud intézkedni. Ma már ott tartunk, a verseny parancsoló tempójánál fogva, hogy aki gyorsan szolgáltat adatokat az üzleti? életben, az győz. Egy példával világítom meg. Van egy áruházam, amelyben árulok például illatszert és bőrdiszmü- áruf. Akinek gyors áttekintése van, rájöhet, hogy ha például a bőr díszműáruba befektetett tőkémet egy évben csak kétszer forgatom meg, ellenben az illaiszerbe befektetett pénz negyvenszer forog, akkor hiába van huszonöt százalék hasznom a bőrdíszműérun és öt százalékom az illatszeren, mégis le fogom építeni a bőrdiszmüáru tartását és illatszerbe fogom fektetni a tőkémet. Ugyanígy tájékozódhatik az a cég, amelynek sok fiókja és utazója van, mert az üzleti irodai adminisztrációja tökéletes. Valamikor előbb általános feljegyzéseket csináltak, ezeket, bevezették a naplóba, az alapkönyvbe, majd a főkönyvbe és végül segédkönyvek seregébe, ami borzasztó munkát jelentéit. Arra kellett, tehát törekedni, hogy ugyanazokat az adatokat ne kelljen feljegyezni annyiszor. Az első reform volt, amikor az alapkönyvet együtt vezették a főkönyvvel, majd rátértek az úgynevezett átíró rendszerre. A gépek útját azonban a szabad- laprendszer nyitotta meg, ami annyit jelentett, hogy nem kellett bekötött könyvekbe könyvelni, s így az egyes lapokat szabadon lehetett csoportosítani. És lassan kialakult a könyvelőgép. Bámulatos előnyei vannak ennek, mert ez a gép nemcsak hogy megbízhatóan és jól ad össze, nemcsak hogy nem téved, hanem egy gombnyomásra tájékoztat bennünket az egész vagyon-egyenlegről. Amit máskor talán órákon át kellett számolással összeadni, hogy az eredményhez hozzájussunk, most egy gombnyomásra megbizhatóan a rendelkezésünkre áll. Nincs szükség annyi könyvre, mert egy gombnyomással négy helyen is tesz bejegyzéseket. A modern bankban ma már van váltóieszámitoló gép is, nem számítva a különböző rendszerű számlálógépeket. Megkérdeztük Szél Jenő vezérigazgatót, hogy vájjon a gépek beállításának nincs-e meg az a hátránya, hegy ezáltal emberek veszítik el kenyerüket. — Ez tévedés, — felelte Szél vezérigazgató, — mert a gépek beállítása révén az egyes cégek teljesítőképessége emelkedik, olcsóbban és több munkát tud végezni, ami lehetővé teszi a cég kereteinek a kiszélesítését és éppen az üzleti menet arányainak megnagyobbitása által a személyzet szaporítását. Hogy csak egy példát mondjak, ha 6ok cég nem adminisztrálta volna el a vagyonát, úgy még ma is fennállana és igy nem kellett volna elbocsátania az alkalmazottak seregét. Elég, ha annyit mondok, hogy az én intézetem mindössze huszonnégy alkalmazottal dolgozik akkor, amikor egy olyan üzletágban dolgozik, amelyet mások nem tartottak rentábilisnak, pedig mi nem kapunk semmiféle kedvezményt, minden támogatás nélkül dolgozunk. Ezután megmutatta Szél Jenő vezérigazgató az irodákban elhelyezett „ördöngős masinákat", amelyek hallatlan ügyességgel működnek, olyan gépek, amelyek nem ismerik ezt a mondást: tévedni emberi dolog. Az egyik tisztviselő éppen egy üzletfélnek a számláját készíti a gépen, amikor erős csengetés hallatszik. — Ez a csengetés azt jelzi, hogy az illető tartozik a banknak — mondja a vezérigazgató. A gépek különböző színeket, is mutatnak, ha valahol fekete lovacska ugrik fel, azt jelenti, hogy az illető ügyben perben áll a bank, a piros lovacs- 1 ka pedig annyit jelent, hogy fizetési felszólítást. 1 küldtek a félnek. i Ezután megmutatta a vezérigazgató talál- t mányát, amely szabadalmazva is van. Ez egy olyan irodai technikai újítás, ami lehetővé teszi, hogy i egy vizuális nyilvántartóban píkkelyszorüen be- l ___Kedv, öröm repkedtek, Hálá lhörgés, siralom , Zajlik már helyettek." A Szepes-Gömöri Érchegység derekán, festői, vadregényes vidéken, a Ranyaptába laposodó Ida paták felső szurdokában fekszik az én szülőfalum: Aranyida. Akármerre vetett el a sors, mindig visszahúzott valami oda. A gyermekkori sok szép emlék, — annál élesebbek, minél jobban megrostálta őket az élet szitája s ha semmisem marad belőlük, akkor is, mintha két karját tárná felém egy hófehér márványkereszt a kis vadvirágos falusi temetőben, az édesanyám sírja fölött. Ezidén is meglátogattam a szent helyet, hogy erdőn szedett fenyőágakból, havasi legelők illatos virágaiból kötött koszorúval díszítsem föl. S ahogy a fatornyos kis templom aljából a messzeségbe révedez a szemem, a szűk völgynyilásból a ködbevesző rónaság felé, — mintha az innen elindult, megtárult életemet szimbolizálná a páratlan panoráma, — elábrándozom múlton és jelenen. Két kép rajzolódik elém, egyik a múltból, az édes emlékezeté, a másik a jelenből, a szomorú valóságé. Aranyida ma olyan, mint egy ..jobb napokat látott" szép asszony, a rongyai között is tiszteletet parancsol arra, aki „akkor" ismerte, szerette. I. Az Isten megteremtette az aranyat az ember áldásának. De mert látta előre, hogy az ember kezén mindeu áldás átokká fajulhat, elrejtette világtól elzárt vidékek szinte megközelíthetetlen sziklarengetegei közé, mélyen le a föld alá. Szinte csodálatos, hogy találta meg itt az ember, talán a kristálypatak volt a kincs árulója, mely szemenként lopta ki a sápadt, nemes fémet a kövekből. Talán azt akarta a gondviselés, hogy a nehéz munka, a küzködés nemesítse az ember árany-vágyát, ne tegye könnyelművé a rosszra hajlamos „teremtés koronáját" a könnyű szerzés, S a hangyányj ember odaállt a hegyóriás alá, megfúrta az oldalát s sárból, piszokból, nedves, sötét tárnaodukból kény- szeritette ki az élet eszközét. Milyen szép volt gyerifíekszememnek ez a heroikus küzdelem-. milyen áldott a munka szennye, melyből ragyogás született! Az élet szívverése dobogott a völgy zuzőiban, a kohó füstje som volt vigasztalan, mert ha sárgára aszalta is a réteket, a nagy pestek, mint óriás sütőkemencék, kenyeret jelentettek hatszáz megelégedett nmnkáscsaládnak. A nyers követ megrágta áz emberi akarat. Hatalmába szorította a természet erőit, az erdő fájába rejtett tüzet, a játékosan csobogó vizet. Az ember háláját a segitő társ iránt költészet fejezte ki, emlékszem, a fph- csorda bárok medaillionjában, terméskőbe, aranybetükkel volt valamikor bevésve: „Gutta cavat lapidem. non vi, séd saepe cádéndo." Születésem óta nagykorúságomig ennek a boldog munka-szigetnek, ott az őserdők nyugalom-tengerében, ennek a szinte „Ultima Thule“-nek voltam lakója, — később visszatérő bolygója. A majd negyedszázad alatt láttam kacagni is, sírni is az embereket, de elégedetlen arcot nem láttam soha. Nehéz a hegyi ember sora, másképp nem is elviselhető talán, csak ha a munka, a szorgalom válik éltető hitté. Ha jött egy-egy nagyobb csapás: tűz égette föl a szűk férőhelyen egymásra zsúfolt házsorokat, földel; rázó vihar döntött halomra évszázados óriásokat s maga a.lá temette a menedéket keresőt, felhő- szakadás szakította be a hegyoldalnak támaszkodó kis ház falát, vagy bent a föld mélyén „megrontott." valakit a bányárém, — kisütött a nap utána, felcsendült a szomoru- víg dal: ..Kistányká. csak ne bánkódjál, bányásznak halni szép hálál. Egekbe szállni fél! Szerencse fel!" A nehéz élét s a könnyű halál valahogy ee^másboz törődnek, a bányászembér pszichéje egészen más, mint azoké, akik az aranyért nem megdolgoznak, csak hivalkodnak vele! S ha jött a meglátogató élet, volt, aki ifölSzárítsa a könnyeket, segítsen a szenvedésben. vigasztalja a kétségbeesés partján állót. A munkának, örömnek és szenvedésnek ura volt a kis köztársaságban. Szigorú, de melegszívű atyja, a nagy, szinte egy-család- nak, aki együtt, élt a népével napsugaras tiszhelyezhető cédulákkal az egy ós ugyanazon napon lejáró váltókat: tarthatják nyilván a nélkül, hogy mindenféle komplikált más nyilvántartásra lenne szükség. Búcsú zás kor hangoztatja megégyszer Szél vezérigazgató, hogy a gépek héözönlóp.c óz irodákba nőm veszélyezteti az nlkalmazották kenyeret. tások majálisain és fülledtlévegójü aknák mélyén — az édesapám. (Legyen szabad ezt a pár sort az emlékének szentelnem, úgysem kapott az élettől majd semmit sem azért, hogy egy emberöltőn át százak jólétéért áldozta föl a maga nyugalmát. Magamnak is csak most nyílt, meg a szemem iránta a múlt és jelen éles kontrasztjának villámfényénél.) A kis falunak csak külső képe volt falusias. Bogárbátu, szalmazsupos, zsindelyes házikók, — előttük máglyás centifóliás kiskertek, — hegynek szaladó utcasor, melyen oly jó volt. telente leröpülni a kis kézi szánkón, vagy fakorcsolyán, — amikor másutt még ismeretlen volt. nálunkfelé a rődli és si. De befelé kultúráiét, folyt .Aranyidán. Nyolc-tiz tisztviselőcsalád mindent megkapott itt, a „világ háta mögött", ami a városi életet vonzóvá teszi. Soha éket nem vert a kis társadalom közé a fálusi intelligencia rákfenéje, a pletyka. Aki megpróbálta a konkolyhintést, az — ment. Háromtanerős iskolában tanult, a pirospozsgás gyermeksereg. Az aranyidai tanitók közül egy sem állt meg ott, legjavát kapta mindig a kis hegyi falu. Orvos, patika, nagyszerűen fölszerelt kórház — egy hársfaligetben — gyógyították a betegeket s a bánya sebesültjeit Az elaggottakat — a nyugdíjon kívül — támogatta a „társláda". Ha egy család tehene élhullt, közős volt. a kár, az ösz- szesség pótolta a veszteséget. Kuglizó, teniszpálya, korcsolyatér, kaszinó nyújtottak szórakozást, de amint a munka közös volt., a mulatság sem volt privilégium. Senki nem kérdezte, kinek, mi az apja, hogy valaki a „társaságba" bejusson, egy kvalifikációra volt szüksége, a lelki nemességre. Senki meg nem üfödött azon, hogy a „főnök ur“ — az édesapám — tegező viszonyban volt a kovácsmesterre], mert valamikor együtt koptatták az elemi iskola padjait. Szép összhangos volt az a hegyek közé zárt. kicsi életdarab, nehéz, de vigaszos, veszedelmeket rejtő, de jólétet is sugárzó. Olyan természetes, magátólértetődő volt mindez, hogy gyermekésszel egyszerűen csak konstatálnom lehetett. Csak ma, visszanéző fér.fiszemmel, csak a kétségbeejtő jelenből a múltba sővárgő, sápadt, munkátlanul tengődő aranyidaiak könnyeiből, reszkető hálájából láttam meg, ki volt a kis földi paradicsom mentora. Maga a bányamű régen nem volt rentábilis vállalkozás a magyár kincstárnak. Mikor az ezüst ára — valamikor kis gyermek koromban — szinte felére esett a világpiacon, megkongatták már a lélekharangot fölötte. Senki nem tudott a veszedelemről, csak a „Főnök ur“. Jöttek nagy urak a minisztériumbők a selmeci „bányagróf" s más elegánsan vasalt, finomkezü emberek, napok hosz- szat folyt a tárgyalás zárt ajtók mögött a ce- ruzaszagu irodában. Izgatottság lett az ur mindenkin, mert a sorsdöntő napok alatt aggodalmas volt az édesapám arca. És mikor kocsira szállt az előkelő társaság, ismét a régi derűs nyugalom költözött vissza a homloka ráncai közé. Akkor tudta meg a falu a veszélyt, mikor már elmúlt. Sikerült meggyőzni az „illetékeseket", hogy az államnak nem a nyers haszon az érdeke, de az, hogy minden munkásnak legyen kenyéré benne. Más volt még akkor a munka értékelése, nemcsak az olvasókönyvekben, dé az életben is igazság volt, hogy a munka önmagában is érték. Arányidéra évi 200.000 forint ráfizetést kalkulál I; be a magyar államkincstár, de egy család sem vesztette el az életlehetőséget. A munka épneuugy dobogott a begy mélyén és a völgy zuzóiban, forogtak fáradhatatlanul a higanyos hordók s pörkölték az ezüstlisztét az óriás kemencékben. így búcsúztam el kél évtized előtt az én drága szülőfalumból. II. Dante szavaival kezdhetném ezt a II. reszt: „Nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre émlékezni a szerencsétlenségben." Há néfn vigasztalna az a tudat, hogy kötelességet teljesítettem jó anyám emléke iránt, azt mondanám, bár soha ne mentem volna vissza a szülőfalumba. Oda a szép gyermekkor boldog emléke! Pusztulás mindenütt. A kis házak muskátlis ablaka helyén gyalulatlan, elszürkült deszkák! Alig egynéhány pislog a szomorú utcára portól hályogosan. Az élet koporsóba zárkózott mögöttük. A régi lakók talán Amerikában gondolnak vissza a szép napokra. Az utcán egy pár öregasszony és angolkóros, püffedthasu gyerek. Férfi sehol. A zuzók, kohók beomolva, romokban heverő köveik közt vádul bujkál a viz. A régi „provizorát" fedetlen falai közt, — ahol valamikor mázsaszámra lógott a szalonna, zsákhalomban a finom kenyérliszt, — vadcsalán és szamártövis pompázik. A hatalmas épületek fedelét szétszedték, a fél méter vastagságú lölgyfa- geréndákál felhasogatták tüzelőnek. Siralomvölgye lőtt. az én paradicsomómSzomorú találkozás a szülőfalummal A Jeépitett* munkahely — Hogy kamatozik a jóság a síron túl is — Hervadt diszpark a romok közt szakintézetében talál, mely szívbajok megállapítására és gyógyítására szolgál. Egész télen át nyitva. — Téli fürdők. bői. Arányidét is „leépítették”. Nem lett rentábilis többé s a demokratikus-szocialista kormányoknak, úgy látszik, fontosabb a re- bacb, mint a munkásnép jóléte. Valami okulást mégis hozott ez a temető- hangulat is. Most tudtam meg, hogy a becsületes munka még a síron túl is kamatozik. A szeretet útját nem zárja el a koporsődeszka s a kereszt nem tilalomfa a hála mezején. Egy temetőtjáró anyóka látta meg, hog^ koszorút teszek a kedves kereszt aljába. A nyomor félelmével merészkedett szóra. Kiveszi a beszédemből, hogy én vagyok az „ur- fi". Az édesapám fia. Nem lehet leírni azt a fájdalmas örömöt. Nem nekem szólt a megalázkodása, vagy tiszteletadása, nem szégyen leírni, — nagy erőfeszítésembe került, hogy össze ne csókolja a kezemet. — Igaz, igaz, „ő“ sem engedte soha —1 nyugodott meg végre —, pedig megérdemelte volna mindennap százszor! Minden szava áldás az apámra, akinek a jóságát soha nem lehet elfelejteni... Hamar hire futott a látogatásomnak a sok nyomortanyán. És a vedlett házak elé kiállt a koldusnép, ijedten, gyanakodva néz körül, nem lesi-e meg valaki, hogy előveszik a lelkűk porrétege alól a régi, munkát és kenyeret adó napokban megszokott, ma elnémult magyar szót az üdvözlésre. Rosszabb ez a diadalmenet a vesszőfutásnál. A szép emlékek kínzó könnyes öröme a legnagyobb fájdalom. Beszélni kell, hogy a könnyem ne facsa- rodjon. Részvétet mutatni, hogy átok ne fakadjon a számon. — Miből élnek — kérdem —, hogy megállt a munka? — Csak mi vagyunk itt még, nyugdíjasok. Amit adnak, elég az éhenhalástől. Ad az erdő málnát, áfonyát, epret, azt hordjuk Kassára (27 kilométerre gyalog). Az is nehéz, mert a szedési engedélyért fizetni kell. Azelőtt bizony nem vettek vámot az Isten ajándéka után!... De ha bezár a tél ebbe a siralomvölgybe, hetekig nem látunk mást, mint tejet, száraz kenyeret. Meg azt a kis krumplit, ami a kövek közt megterem. Hogy ezidén mi lesz? Nem ad az Isten esőt, éhen halunk! ... Csak egy embernek van úri módja a faluban. Beszélik, hogy a telepet egy altiszt vezeti. Likvidál. „Leépit." Amit százan építettek évszázadokon át, egy idegenből ideszakadt félur bontogatja, teljhatalommal. Nyelvét sem értik jóformán. Mondják, hogy fel- ásatta a volt higanyos kamra alját, s a földbe szivódott, nemesérccel telített, foucsort kiégette. Állítólag tízezreket keresett rajta. Mondják, hogy potom olcsón vesztegette el a falusiak háta mögött, idegen kereskedőknek' az épületek faanyagát, fedélszékeit, a sok értékes mii-fát, lehetetlen, hogy mérhetetlen pénzeket ne keresett, volna a vásáron. Nem lehet kihűlni, mi az igaz a szóbeszédből, az agyonkeseredett ember pszichéjéhez tartozik, hogy jót nem gondol arról, aki jobb sorban él. Mindenesetre riasztó kontraszt minden falusi ház beteg szegénysége melleit a „hutt- mann" ur drága csipkefüggönye s a háza fölölt kérkedő hatalmas rádióantenna. És csak egy újítást találtam, egy frissen épült parkot... De a friss fenyőfák asz-otian lógatják az ágaikat, a virágágyak meg sem fogantak. Nem tudják az tij urak, hogy azon a helyen nyers kőből tori ott föl a domb. — egy tárna hány ója volt s a kövek közé pori ott. humuszt is megmérgezte az arzén, higanygőzös füst. Nehéz talaj az, kérem, abból cifrasággal nem lehet életet varázsolni, csak nehéz, szívós munkával. Munkáit adjanak a népnek s akkor a lelkekben terem meg a hála virága, a hatalmas munkatelepek omló romjai közt a diszpark kérkedés lehet csak, ha nem is hervadt volna el . . . El, el innen! Megüli a léikéinél a pusztulás képe ezen az átoktanyán, — ebben á százszor megáldott kis faluban, mely eddig úgy élt az emlékezetemben, mint az egyenlőség, a munka, a boldogság hona s amelyben ma fájdalmas -lemondassál -suttog a ..Porhváleny". . * (—yl—) mii1 ni in n mii ni ...... 111 in mniiíiniyi Hivm iii'i
