Prágai Magyar Hirlap, 1928. augusztus (7. évfolyam, 173-198 / 1800-1825. szám)
1928-08-12 / 183. (1810.) szám
8 1928 augro&gfeitt 12, nafempi A milliós íesímények oéisszeája Tizian-ieslmény az ismeretlenség homályában — Ötven dollárért vásárolta egy angol kárpitos — A iesimény először 2Í,Q00, maid Í50M00 dollárért cserélt gazdái London, augusztus hő. Mister To-m Perrynek jóimén ő üzlete veit London külvárosában. Hét évvel ezelőtt éppen székkárpHozással volt elfoglalva, miikor egy idegen lépett be az üzletbe, béna alatt egy nagy becsomagolt képpel. A kárpitos, aki éppen munkában volt, feleségéhez (utasította a jövevényt, aki egy régi festményt (ajánlott megvételre. Perryné ugyan nem sokat értett a régi képekhez nem is tűnt fel neki, csak a kissé füstös kép rámája, melynek dús faragásai föltétlenül megértek néhány guineáit. Bár nem volt vásárló kedvében, a keret annyira megtetszett neki, (hogy TÖvid alkudozás után 10 font sterlingért (1500 Kcs) megvásárolta a régi. festményt. Mikor férje a vételt megtudta, megörült, mert ő is legalább 10 font értékűnek taksálta a keretet. A festmény két alakot ábrázolt, közüiök az egyik alvó férfi, a másik, a nő a XVII. század olasz viseletében így aztán nehéz olyan festmények eladása, ■melyek művészettörténeti szempontból nyomtalanok ma rád Lali. Különben Angliának egyik híres gyűjteménye Sin* Róbert WAtt tulajdonában van, mely kétes esetekben kiváló ■szolgálatokat tesz a képek valódiságának •megállapításánál. A Witt-féle gyűjtemény 30.000 eredeti fényképet tartalmaz és így ■egy-egy újabb festmény feltűnésénél köuy- nyen meg lehet állapítaná, hogy az eddig ismert képeknek nem képezi-e esetleges utánzatát, mert különösen Olasz- és Franciaországban, de Spanyolországban is nagy mértékben divik a képhamisitás. Kis piszkos régiségboltokban, de magánosoknál is ügyesen utánzóit u. n. régi festményeket lehet találni, melyek leggyakrabban hamisítványok. A régiségkereskedők akarattal úgy rendezik a dolgot, hogy a képekhez nem sokat értő idegen turista „felfedezze" a kincset, ügyesen megjátszott jelenettel csalják lépre az idegent, aki boldogan fizeti meg a hamisítvány százszoros árát, mig aztán kiderül, hogy „felfedezése" tévedésen alapul, mert a milliós régi mesterek festményei ma már nagyon ritkák, nemcsak azért, meTt a legtöbben tisztáiban vannak magas értékükkel, hanem azért is, mert pontosan katalogizálták az egyes létező festményeket. így tehát a három felsorolt eset már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A XlX-ik század vizitkártyái !rta: 3(rúdy Gyula — Ferbli— feléje hajlik. Háttérben lombok, amorettek, vadászkutya és galambok láthatóik. A házaspár annyira megszerette a képet, hogy a fogadószobába akasztotta, ahol tizennyolc hónapon keresztül díszítette a szobát. Később azonban félve attól, hogy a gyerekek játék közben megsértik az értékes festményt, utcai üzletébe akasztotta, hol mintadarabjai 5g állottak. A festmény ettől kezdve az üzletben függött. 1 Egyik nap egy kép után érdeklődő vevő flépett az üzletbe. „Valakitől hallottam — mondotta, — hogy egy öreg festménye van eladó, szívesen adnék érte 40 fontot." A kárpitos azonban nem volt hajlandó eladni a képet és gyanút fogott Ha a vevő 15 vagy 20 fontot igé-rt volna, talán nem tűnt volna fel, ide negyven fent olyan nagy összeg, hogy a festmény valószínűleg ennél többet is ér — gondolta. A műkereskedők azonban neszét vették a dolognak és egymás után jöttek az üzletbe. Rákövetkező héten az egyik már 50, Imajd 60, végűi 120 fontot ígért a képéit. De a tulajdonos most méginkáibb gyanakvó lett lés semmiesetre sem akart megválni értékes tképétől. Elhatározta tehát, hogy a kép valódi értékét megtudja. Egy nagy londoni müár- Verésen kalapács alá bocsájtotta a képet. „Ha már 120 fontot igéitek a képünkért, — (mondotta a feleségének —. úgy az árverésen legalább 200 fontra fogják felverni az árát". Közben megjött az árverési katalógus is. Ebben különös gonddal írták le a festményt, úgy, hogy barátunk még jobban ellbizakodott. „Meglátod —• mondotta hitvestársának — még talán négyszáz fontot is fogunk kapni a képünkért". Milyen óriási volt a meglepetése, mikor az árverés megejtése után hivatalosan értesítést kapott, hogy a festmény7, négyezerkétszáz fontért cserélt gazdát. A képet Mister Franki Sábán, neves műgyűjtő vette meg. A szerény kárpitosmester egy csapásra nagyobb vagyonra tett szert, mint amit egész életében becsületes munkájával össze- szerzett. De a kép története ezzel nem fejeződött be. A napokban hozta a hírt az angol sajtó, hogy szakértők egyhangú véleménye alapján a kép Tintoretto, a hires velencei művész kezemunkája és Dianát és Endy- miont ábrázolja. Értékét legalább 150.000— 200.000 dollárra becsülik. Erre megkezdődött a kutatás, hogy a kép tulajdonképpen honnan származik. Az ember, aki eladta, azt mondta, hogy Wigíht szigetről. Ennek alapján indult meg a kutatás, de eredménytelenül. A kép eredetét homály fedi, de a keret után ítélve, valószínűleg még a XVII. században került Angliába. i A Tintöretto-festmény felfedezése emlékeztet néhány hasonló esetre. Közüiök az egyik ezelőtt két évvel történt. Ottó Burohard dr. hires berlini műtörténész lés képszakértő egy kis berlini régiségüzletben képet fedezett fel, melyet első pillanatban Tizmitól eredő festménynek tartott. A képet nevetséges összegért szerezte meg. A kép címe: „Vé- nus és az orgonajátékos", jelenleg a berlini képtárban látható. Értéke meghaladja az egy- nmbillió dollárt. Ugyancsak két évvel ezelőtt (Hollandiában öt dollárért cserélt gazdát egy festmény, melyről a restaurálás után kiderült, hogy IV. Henrik francia király arcképét ábrázolja és Rubens festette. Szakértők véleménye szerint Párosban készült 1622-ben. Értékét 100.000 dohára becsülik. A felsorolt esetek ritka kivételek. A mü- vé-'/Jíülörtéíieli kutatás a különböző rendelkezésre álló küllőn A -okból pontosan zzámon- iarlja a híres régi mesterek minden képét. Magyarország minden vidékének voltak hires kártyásai, mindegyik megérdemelné, hogy egy hálásabb utókor részére feljegyeznénk hőstetteiket, amelyek maholnap feledésbe merülnek. De most maradjunk egyelőre a nyírségi kártyásoknál, ott is az emlékezetes beduinok-nál, akik bébe korban úgy beleszerelmesedtek a ferblinek nevezett kártyajátékba, hogy napokig nem tudnak belőle kibontakozni. Hadd írom le már egyszer történelmi hitelességgel, hogyan alakult meg az ilyen ferbli-parti, amelynek folyamán az urak sorjába beduinokká változtak, mert főfájásuk csillapítására ©lőbb-utóbb szükségük lett a homlokra kötött, jeges-asztalkendőre. — Előfordulhatott, hogy a közelben tanyázó cigánybanda megfeledkezett a muzsikálásról, mert játék közben nem gyűlt össze érdemleges kassza, amelyből nagyobb honorárium ütötte volna a cigányok markát. Előfordulhatott, hogy a világszép Rőzsa- kertiné, a hírhedt traktérosné elfelejtett rámosolyogni a pillanatnyi nyerőre, mert talán éppen a konyhában volt dolga, ahol ő főzte a korhely levest, ahogyan csak ő tudta valaha főzni. — Sőt az is megeshetett, hogy Rózsakerti urnák, az egykori szegény kucséberböl nagyvendéglőssé felvergödött traktérosnak a városba kellett elsietnie, mart már kifogyott az otthoni pénze, amit a kártyás uraknak apránként kölcsön adogatott: — de a városban mindig lehetett találni uzsorást, akinek tudvalevőleg sohasem fogy el a pénze. — Elszundikálhattak a mindig jelenlevő kibicek, akiknek fizetésére külön pohár volt felállítva, amelyet bőkezűen megtöltöttek a játékosok, ha nagyobb zsinórt húztak. Fordulhatott a szerencse, amint már ez régi szokása. Megszűnhetett a szél, amely az őszeleji éjszakákon, (amikor a Sóstó-fürdői publikumból már csak a kártyások maradtak meg helyükön), az őszi szél, amely oly keservesen tud dudolgat- ni, mintha megannyi akasztott embert lőbál- na a fatetőkön. De a jeges szalvétákra mindenkor bizonyosan sor került, amikor szerdai vagy szombati hetivásáron alkonyatákon, vagy pláne az országos vásárok második napján, (amikor már mindenki végezhetett a teendőivel, csikóval, ökörrel, nagytakarékkal, üzleti találkozásokkal és mindazokkal a dolgokul, amelyek idő előtt megráncositják a homlokodat), —bizonyosan sor került reggelre a szalvétákra, a jő Rózsakertiné találmányára, aki anyáskodó kedveskedéssel kötözte azokat a „sebesült" kártyások homlokára, ha valaki azt indítványozta a városban, hogy csinálnánk egy kis terhii-partit, miután ilyen kedvesen együtt vagyunk. Csütörtökön a kaszinóban kezdődött a játék, (amely kaszinónak a füstös szagát alig bírják vala majd vala otthon a feleségek ki- szellőztetni férjeik ruháiból). Meghitten, csendesen, néhány tekintélyes öregur kibicelése mellett, amely kibicek amugyis elhagyják posztjaikat a vaosoraharang szavára: indul á játék, melynek még csak annyi izgalmassága sincs, mint egv könnyű katarimnak. A falusi urak a vásár részleteit beszélik meg osztás közben; helybeli kalandjaikra is jut néhány szavuk, mert a városban mindig történik valami a vidéki emberrel. „Ejnye, ki volt az a szép lánv ott a katolikus templom mellett?" Vagy: ,.Mennyi vagyona lehet Török Péternek, akinek boltjába nem fér be az ember". Vagy: „Ugyan mit játszanak ma este a Hársfában a színészek? Műsoron tartják-e még az UH királyt, amelynél annyit lehetett kacagni?" — Ily szelíd beszédek fűszerével folyik a játék, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna a folytatásra gondolni. Ferbli, amit csen- des-nek is neveznek, mert nem számit, nem harap, nem árt se máinak, se tüdőnek, még r.nnyj-t sem, mint a szőnyegnoroltatás, amn- i lyot a szobaleányok végeznek. De azt is lehetne mondani, hogy a ferbli-játék kezdetben olyan üdítő, mint meleg aikonyatokon a szik- vizzel kevert kerti bor, nem hihető, hogy valaki már meghalt ettől az élvezettől. Némelyek a játékosok közül színtiszta meggyőződéssel mondják apró veszteségük felett, legyint- ve: „Nem baj, csak mák teremjen elegendő ..." S közben észre sem veszik, hogy a vacsoraharang már az utolsókat konditja, nyolc óra után fordul az idő, amely időpont, tudvalevőleg az ördög ébredését jelenti. Azért jó dolog ilyenkor hazafelé igyekezni. — Kár, hogy ebben a kaszinóban nem főznek meleg vacsorát, — mond most elégedetlenül a városi kapitány, aki olyan régi tagja már a kaszinónak, hogy talán ott is született. Ám szemes az öreg pincér, aki jő árendás módjára őrködik vendégei kényelmén. „Vacsorát parancsolnak az urak. Egy pillanat alatt itt van!" — jelentkezik, de az öreg kártyáson kívül még senkinek se korog a gyomra. (Annak is inkább kártyababonaságból, mert valljuk meg, eddig nem nagyon kedvezett neki a szerencse; változtatni kell a dolgokon.) Azt mondják a doktorok, hogy az ilyen hirtelen, kártyázás közben elköltött, felhabzsolt vacsorák gyakran okozói voltak annak, hogy a magyarok között annyi volt a gyomorbajos ember, inkább kugliznának a magyarok, mert a tekejáték nagy előmozdítója az étvá- gyas jó emésztésnek. No, de hát a doktorok és a kártyások megnyugtatására hamarosan ki kell jelentenem, hogy a kérdéses vacsora nem lehetett ártalmára az egészségnek. Rózsakertiné főzte azt a szomszédos Európa (ejtsd: Ájrópa) vendégfogadóban, aki valamely boszorkányságnál fogva már jó előre tudomást szerzett arról, hogy a kaszinóban ferb- li-párti alakult, amely pártinak résztvevőit körülbelül személyesen ismerte a jeles asz- szonyság. Ott volt a nagy bugyellárisu, de fösvény fiskális, aki sajnálta magától a falatot, a kocsmárosokat pedig folyton szidalmazta a keresetük miatt. Ennek az úriembernek borsos tokányt küldött vacsorára a traktérosné, még pedig olyan tokányt, amilyenről álmodni szokás. (Majd kívánja a vendég a savanyu bort egész éjasza.) Ott volt a játékosok között a szomszédos grófi uradalom intézője, alti úgy szerette a citromos borjuszeletet, hogy mesz- szi vasúti állomásokra csatangolt a kedvéért, mert véleménye szerint az igazi borjuszelete- ket csak indóházi restaurációkban sütik, hogy máskor is stációt tartson itt a vendég. (Nos, hát ennek a jó urnák is megmutatta Rózsakertiné,, hogy tud a kedvére főzni, különösen remek volt a körítésül adott krumpli.) Ott volt a különc lókereskedő, aki mindig kenyeret hordott a zsebében és azt majszolgatta. Ez utonjáró véleménye szerint nincsen jobb élet a világon, mint az a lacipecsenye, amelyet a városokon sütnek a kofák. Ezekben a pecsenyefalatokban benne van az élet, a vásár, a jó vagy a balszerencse ize, sátor alatt kell megenni, még pedig állóhelyzetben és cipóval ég a legközelebbi szomszédban gyaluforgácsot lengedez a szabad tűzhely nyárias füstje. (Rózsakertiné ennek az úriembernek is elküldé kedvenc eledelét, csak éppen annyit üzent melléje, hogy fogadja szívesen azt az aprófejü hagymát is a lacipecsenye mellett, amely apró hagymát R.-né télen-nyáron termelt; nagyon szeretik egymást a nyári vinkő és a hagyma.) Igaz ám, de ott volt a társaságban a ménkő gazdag árendás, aki tízezer hold állami birtokon gazdálkodott, aki egyébként sohase evett mást életében, mint birkapaprikást. Ám ha kártyát vett kezébe: megbolondult, kaviárokat, teknŐsbékákat, tengeri rákokat kezdett emlegetni; a város legnagyobb boltját kellett felnyithatni kedvéért még éjfélkor is, mert mindenáron rajnai lazacot akart enni. (Hát ennek az uraságnak kedvéire is i mz&fo- 1532V* Tengeri kéjutaiásek a .Stella d’Italin* az&Ion£5zÓM«L 7.ut i Gfirógorazág, TSrOkország, Rliodoa, szept. 15-t51 okt. 1-tg maidoem kiáruittn. 8. úti Aljfier, marokkó és Spanyolország, okt. 3-tól 25-ig KI 4.850*—*51. Prospektuzok: COSULICH-LINE-TRIESTE, PRAG IL, Václavské nám 67-g és az utazási irodákban. küldött vaalmit Rózsakertiné, még pedgi jégbebütött osztrigákat, amelyekbe majd beletörött a birkásnak a foga, amíg felnyifogatta.) — Aztán francia pezsgő is legyen 1 —( mondta a bérlő, amikor a gyors vacsora végeztével a kártyázók megint elfoglalták a helyüket. A szakállukon még a nyírségi kenyerek morzsái hamuinak; a nyakban felejtett asztalkendőkön a helybeli paprikás leveknek foltjait szagolják az orrok; a cuggos cipők, amelyek a kényelem kedvéért letolattak a lábakról, mint a családi körben való kártyásoknál szokás, még az asztal alatt hevernek; a kigombolt fehér mellények, szétbontott nyakkendők, vacsora közben felmelegedett barátságosságok, a megcserélt, hidegfeliiletü borszékek még a régi kedélyes ferbli-pártiról beszélnek; — amikor a hazárd árendásnak eszébe jut összeszoritott öklét az asztal köz pere vágni.- Mauz a vizil * Régebbi kártyásoknak nem kell külön megmagyarázná ennek a mondásnak a jelentőségét. De talán napjainkban akadhatnak egyesek, akik nem tudhatják nyomban, hogy mit is akart a bérlő ezzel a jelszóval elérni. A kártyás azt akarta elérni, hogy az eddigi hatoskákban, krajcárokban mendegélő játék megfelelő módon elkomolyodjék. A „Mauz a vizi!" (Egér a betét), kiáltás azt jelenti, hogy ismeretlen mennyiségű pénzösszegben folytatódik a játék. Mintha az enyelgő vendégeskedésben azt kiáltaná el valaki, hogy most már elég volt a tréfából, elő a sarokba állított fütykösökkel, éleíre-halálra megy ezentúl a játék. Akinek kedve van hozzá, az még időjében kitolhatja a széket maga alól és minden különösebb mentegetődzés nélkül abbahagyhatja a játékot. A „Mauz a vizi!" kiáltás elhangzása után többé senkinek se kell igazolnia magát otthon a felesége előtt, hogy miért maradt oda napokig kártya mellett; — de másnap a déli sörnél sem a barátai előtt, hogy miért hagyja fel a pártit, miért vette kabátját, mért vett búcsút a nagyszerű kompániától a jelszó elhangzása után. De ebben a nyírségi társaságban, amely beduinok-nak neveztettek a maguk korában és napokig tartó kártyázásaikról voltak híresek a magyar kártya történetében: nem igen került sor a másnapi mentegetőzésre, de még az asszonyi igazoltatásra sem. Nem mozdult meg senki az asztalnál, a városi kapitány legfeljebb arról intézkedett, hogy a pincérek zárják be az ablakokat, eresszék le a függönyöket, nem kell minden későnjárónak tudni, hogy a beduinok megkezdték munkálkodásukat a városi kaszinóban. Holnap már úgyis beszélni fognak a városban a hires kártyások találkozásáról, de hol lesznek már akkorára a beduinok? — Elő a pinkákat s a cigányokat! — rendelkezett az állami árendás, miután fogadásból szétharapta az utolsó tengeri csiga kagylóját is. A „pinkák", ezek az asztalok mellé állított öblös poharak azt jelentették, hogy ezentúl közköltségen folyik tovább a mulatság; tökéletesen mindegy, hogy francia pezsgőtől vagy nyíri kertibortól fájdul meg reggelre a fejük. Hogy a cigányok előparancsolásának mi volt a jelentősége, azt talán még manapság sem kell megmagyarázni. — Mindezt pedig Rózsakertiné idejében előkészített vacsorája okozta. — Ma négyszer annyian válnak Angiiéban, mint a habom előtt. Az angol statisztikai hivatal most érdekes kimutatásokat közöl az angol válási viszonyokról. Kiderül ebből a kknuitatádbóh hogy Angliában minden 114 házasságira jut egy válás. A válások száma egyre növekszik. Ma négy-szer any- nyian válnak Angliában, minit a háború előtt és tízszer annyian, mint ö'tven évvel ezelőtt. De azért az angol válási viszonyok mérhe t e llemül jobbak az amerikaiaknál, ment hiszen az Egyesült Államokban — ugyancsak az angol statisztika szerint — minden hét házasságra jut egy válás. Angliára a válások egyh-etedrésze ötévi házasság után következett csak be és több mint a fele legalább tízévi házasság után. A felbontott házasságoknak a fele gyermektelen, a harmadrésze pedig egy gyermekes. Minden öt elvált házasfél közül három újból házasságot köt, főleg az elvált férfiak házasodnak meg másodszor. Felelösségrevonás — Arra feleljen, fiatalember, hogt) volt ‘bátorsága a sö léiben megcsókolni a led- ■nyomai ?! — r ''vr^ kérdeztem én is magamtól ctwiláaos lett . . . [Le Journal Amurul)
