Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)

1928-07-22 / 165. (1792.) szám

■BMBBW——i

1928 július 22, vasárnap.

miweaetassKSi^^iSJís^simaaiaasa

Látogatás az újságírónál

Irta: Márai Sándor

Alapítva 1833. Telefon M. *

s4dSszmfl

£4k öveS, porcellán &

aaatykeieskedéaa. a

f.

I

' :.í ■ ■ . • -'■■ I

< $

KOSIG E, F Ü ~ sa 4 c a 19*

Na^y választék. Jatáayoa árak.

___________________________________ i

Ez

erkiiencszázhuszonnyolc juldsában, a nagyon forró napok egyikén, felkerestem barátomat, az ujsáirót, aki, ezt talán mondanom is fölösleges, nem svábhegyi villájának 'árnyas kertjében fogadott, hanem a fegyiház- 'ban.Tizennégy napot adtak neki sajtóvétségért, mert a frank-per kapcsán megirt valamit, úgynevezett közérdekű dolgot, amit megtudott. Most már: lehet az is, hogy tévedett. Mindenki tévedhet, csak az újságíró nem. Az a szép ebben a mesterségben, hogy az ujsáiróról feltételezik a csalhatatlanságot, mint a pápáról. Most persze ott ült, a tévedésével, a börtönben.

Rossz kapun csöngettem, mert egyelőre még nem ismertem a járást. Én is tévedhetek. Két fejkendős asszony állt a kapualjban, türelmesen, végtelen várakozásokra beállítva, mellettük a földön két szatyor, bögrékkel és kenyérrel. Rokonok. A ,,barátkozás“ itt már a fegyház előtt, valahol az utca elején kezdődik. Aki erre jön, az hozzá tartozik, valamilyen formában: rokon, vagy barát, vagy védő, szóval hozzátartozik. Senki nem mondhatja, hogy csakúgy sétál erre, levegőt szívni, vagy nézni a várost. A levegő fülledt, ‘a házak rondák. A két asszony arcában végtelen szolidaritás, mikor megmagyarázzák, hogy merre a bejárás. Ők kosztol hoztak, nekik itt kell várni, végig.

Nyájasak, kedvesek. Állapot, amit megszoktak. Bizalmasan néznek föl, testvéri együttérzéssel, mert én tó keresek valakit.

Mind a bűn rokonai vagyunk. /

Vagy csak a tévedések rokonai?

Mindenesetre, ott a kapuban, mind rokonok vagyunk egy kissé. S amig átmegyek a vastag bolthajtás alatt, meg keli tudnom, hogy rólam még nem derült ki semmi, ennyi az egész.

*

A soros ügyész rendkívüli engedélyével, egy vörös cédulával, átengednek a vaskapun, szuronyos fegyőrök között, egy katonai kórházakra emlékeztető folyosón visznek végig. A homályos folyosó végién egy züllött, árva gyerekkocsi. A csecsemő is tévedett? Csütörtök van, ez a látogatók napja, a folyosón éfi az udvaron állandóan hoznak és visznek fegy- Őrök rabokat: elől a rab, vászonruihában, gallér és nyakkendő nélkül s a kosztümhöz különösen illik a külső életből átmentett, egyéniséget és magánéletet visszatükröző civil- cipő, barna félcipők, sikkesek és kevésbé sikkesek, a rab megy elől, nyomában a szuiro- nyos fegyőr. Állandó forgalom, csendes csönd, kórházi csönd. A folyosón az a nehéz börtönszag, ami semmivel nem hasonlítható, a folyosó végében a társalgó.

Először vagyok itt, szeretnék minél kevesebb feltűnést okozni, legszívesebben szeretnék visszafordulni és hazamenni. Van valami erőszakolt az ilyen látogatásokban. Annak, akit fel akarok keresni, nem mesélhetek arról, hogy jó idő van odakünn, se arról, hogy tegnap a Svábhegyen vacsoráztam, vagy, hogy a Jenő elutazott négy hétre Riminibe. 'Minden rossz, ami eszembe jut. Nem kérdes- hetem tőle: „Hát mit csinálsz este?“ Eredetileg arra gondoltam, hogy finom ráspolyt és kötélhágcsót hozok neki ajándékba, s megsúgom, hogy várjon meg egy zivataros éjszakát, baráíai majd a Bont-utca sarkán fogják várni egy autóval. Ez is rossz, mert mire a zivataros éjjel elkövetkezik, már le is ülte a tizennégy napot.

Ezért csak megállók egy sarokban s várom, hogy megszólítson valaki.

Ez a szoba, a társalgó, a háború után Budapest minden híres figuráját látta. Gyilkosok, sikkasztók, forradalmi és börze-.héroszok, bonyolultabb kényszer egyezségek hősei, az egész névsor, ahogy homályosan zug az (emlékünkben, itt beszélt minden csütörtökön az ügyvéddel, a feleséggel, a gyerekkel. Állva beszélgetnek, az asszonyok kezében ^omag, vagy virág. Sok jól öltözött asszony, aki az urát várja. A férfi jön, mögötte a fegyőr, megölelik egymást, sírni kezdenek. A teremben mindenki sir. Tiz-tizenkót pár, s mindenütt ez a néma ölelkezés, ezek a szemérmes, szé- gyeit csókok, a nyilvánosság előtt, a fegyőrők s a látogatók előtt. Ezek a reszkető k&Toik, ■ezek az ölelések, ahogy az asszony a férfi borotva lattan rácát simogatja, aztán behunyja a szemét, iparkodik elfelejteni, hol van s átöleli a nyakát és sir és csókolni kezdi. Ajz egyik férfi karján négyéves kisfiú ül, érdeklődve, komolyan, átöleli az apja nyakát s figyelmesen nézi a többieket. Az apa egyik kezével a gyereket öleli, másikkal az asszony kezét tartja. Az asszony csinosan, netten öltözött polgári nő, virágcsokrot fart a kezében, ezt hozta a férfinek, fehér rózsákat. Minden

pár mellett egy fegyőr, hallgatja, mit beszélnek. Ha halkabban beszélnek, a fegyőr közelebb tartja a fülét, hogy jobban hallja. Ez az előírása. És, a közelhajló fegyőr előtt, a férfi és a nő néha összehajtják nedves arcukat és megcsókolják egymást. A férfiak is sírnak. Talán egy éve van már itt ez a szakállas, talán évekig lesz még itt s az asszony minden csütörtökön bejön, sorbaáll, megvárja, amig a férfit lehozzák... Nem jő utánamenni gondolatban. A régi tételt, hogy gyilkos soha sem lehet olyan kegyetlen az áldozathoz, mint a társadalom büntető rendszere az elitélthez, ebben a szobában, ahol az elitéit és családtagjai találkoznak, minden illusztrációval látom. „Eredj el a szállítóhoz, mondd meg neki, hogy t agy ék az egész gyapjút rak- tárba“, — mondja az egyik egy nőnek. Szállítóról beszélnek, a külső, végtelenül távoli és valószinütlen életről, ami nélkülük zug valahol tovább. S egy félóra múlva vissza a cellába, az ajtóból mégegyszer látni az asszony eltorzult, vonaglő arcát, s leülni és gondolkozni az egészen, a szállátón, az asszonyon, a bűnön és a büntetésen. Ez a közös társalgó, ez kitűnő a maga nemében. Csak kétlem., hogy különösebb humánus öntudatra evelne.

De most elhívnak, mert a fogoly várja a szerkesztő urat az igazgató ur irodájában.

£

Hat ez már persze egészen más világ itt. A sajtóvétség úri dolog, az igazgató kifogástalan úriember, £n tó kifogástalan úriember vagyok s a fogoly is kifogástalan úriember, s egy csapásra kaszinó-jelleget ölt az egész affér. Klub-fauteilt kapok, cigarettát, lehet hátradülni, udvariasfcodni s könnyű mozdulatokkal társalogni. Az egész olyan, mint egy bankigazgató szobájában, ahol a féllel tárgyalnak... csak, izé, az ablakon rács van és a fegyőr a barátoim mellett áll.

S én ülök és a barátom áll. Neki nem szabad leülni.

Persze, ha megkérné az ember az igazgatót, ő készséges örömmel.... de az ember, már mint a barátom, nem kéri meg az igazgatót. Tart arra, hogy ő most fogoly. Barátom szenvedélyes dohányos, de most nem gyújt rá. Nem azért, mert nincsen cigarettája, hanem, mert nincsen dohányzási engedélye. |A fogolynak mindenhez engedélyre van szüksége. Az igazgató bizonyára megadná, mert ő tudja, hogy barátom kifogástalan úriember, 'aki mindössze tizennégy napot ül sajíővétse- gért. Tizennégy nap után valószínűleg szívesen elmegy a barátommal vacsorázni Budára, vagy a kaszinóba fölmennek együtt. De az igazgató egyelőre tud még valamit: azt, Ihogy a barátom egy cellában lakik és fogoly. Mindegy, hogy mit csinált. A fogoly lényege éppen az, hogy nem szabad ember, tehát valaki más, mint az igazgató és én. Igazán közönyös, hogy odakünn mit csinált? Oda- Ikünn az emberek mindenfélét csinálnak, üzleteket kötnek, újságot Írnak, ez mind rendiben van, amig egy napon ki nem derül, hogy nincs is rendiben. S ez minden nap kiderülhet. Nem is kell sok hozzá. Az igazgató helyzetét meg kell .érteni: itt vagyok például én, 'egy gentleman, a klub-fauteilben, s beszélgetek és dohányzók és viccelek ,c nz'.'.i kezet fogok mindenkivel és emelt kimegyek az utcára, élem az életemet, újságot írok továboid es a magam módja szerint: de két hét, vagy két hónap, vagy két év múlva egyszer csak leielentkezem nála, válfcozatla- lanul get! éra an, csak éppen Írtam valamit egy csirkefogóról, s utólag kiderült, hogy bizonyos szempontból tévedtem, mert nem ő a csirkefogó, hanem én, aki megírtam, hogy ő csirkefogó. Ezek a mébier rizikói, amit vállalni kell Na mármost, az igazgató tudja, hogy az emberiség, csupa gentleman, künn futkároz az utcákon, de egy napon bejön ide az irodába s lejelentkezik nála ... Az igazgató tehát nem tesz senkinek, amiben Igaza vám ö csak udvarias, szegény. Mit csináljon. Nervózus lehet, a modora kifogástalan, de a nézése merev, s a fejét időnként idegesen megrázza. Éppen csak, hogy vicceket nem mesélünk egymásnak, de ha véletlenül egy rossz mozdulatot csinálok, vagy mondok valamit, ami nem illik ide, fölkel és kiutasít. Vagy itt — tart.

I házról, ha szabad kérnem, egy szót sem, uraim. Az nem való a nyilvánosság elé. Ez egy külön világ, nem tartozik senkire, uraim.

Nekem ebben külön véleményem van, mint az emberiség egyik résztvevőjének s azt tartom, hogy a fogházról nem lehet eleget írni. Ha ennek a fáradt hivatalnoknak, az igazgatónak merev szemét nézem, fel kell tételeznem, hogy mindent tud, amit én ebben a pillanatban erről a helyzetről gondolhatok. De nem beszélünk róla, se ő, se én, úriemberek.

*

A diskurzus pontosan szanatóriumi műszavakkal történik, ahogy frissen operált beteggel beszélhet az ember az operáció negyedik napján. A kérdések ilyenek:

— Tudsz aludni?

— Van étvágyad?

— Akarsz olvasni, mit?

— A szomszédok cserdk?

— Van most nagybeteg, azaz nagy gazember, az emeleten?

— Első nap milyen volt?

— No már csak nyolc nap, aztán feEkck hetsz.

— Igen, a Gáspár is átesett rajta. Neon, nem marad utána semmi.

— Vizet iszol, vagy ásványvizet?

— Alkoholt persze nem szabad, azt ffití* az, izé-... az előírás.

— Nem kívánod a cigarettát?

8 a beteg poontosan ebben a modorban felel, szelíden s bágyadtan, egy kis hányavett nervozitással és legénykedéssel, de beszéd! közben reszket a keze. Persze, csak úgy tesz... de fáj azért, ugy-e? S tizennégy nap, sok egy kicsit. Meg fogsz gyógyulni, Légy egészen nyugodt. Mind meg fogunk gyógyulni ebből, egy napon.... ha az a hit nem lenne, akkor nem is érdemes élni.

Egyelőre csak feküdj csöndesen, pajtáis, ember, nagybeL0. Egy kis limonádét néha, könnyű séta, korai fekvés. És tartsd be, amit előírnak.

*

De a félóra letelt és a gentlemannek, hogy‘ mondjam, a szives marasztalást nem szabad komolyan venni. Búcsúnál mind kezet fogunk: a fogoly és én, az igazgató és én, a fogoly és az igazgató ellenben nem fognak kezet... A fogoly udvariasan meghajtja magát s az igazgató udvariasan biccent. Majd nyolc nap múlva, akkor kezet fognak.

A fegyőr kaptákba vágja magát.

Az újságírót felkisérik a fegyházba.

A társalgón megyek át, ahol még mindig sírnak és csókoló znak, a férfi és a nő, a bűnbeesés után. Amíg ezt a paradicsomi képet nézem, azt mondja csöndesen a kísérőm:

— Minden bírót kötelezni kellene, bogy önszántából két hónapot üljön, vagy télben vagy nagy nyárban, mielőtt nekimegy a pá- lyámak. Mint közönséges fogoly, minden kedvezmény nélkül, önszántából. Hogy tudja, miről van sző; aztán menjen és ítéljen.

— Most ez egy más világ, uraim — mondja kedvesen és udvariasan, — a fogMÉCS LÁSZLÓ:

&ROK BANALITÁS

TulcQjdonképen nem történt semmi. Kitavaszodott.

Megjött a fecske, megjött a gálya, megjött a gébics. Megjött az ibolya, megjött a gyöngyv irág, megjött a tulipán. Tavaly is igy volt, tavaly előtt is. Évezrek óta.

sj fák magukat részegre szívták vala mi borból, földből gyökérrel, fényből rügy-száj jal lerészegedtek.^

A lelkem magái színesre szívta valami örömből: ezer gyökere emberben, földben, égen, Istenben.

Mintha most látnék először tapaszt! Ki játszik velem? Nincs semmi dolgom ezen dűlőn. M it kószálok itt? BdbonázoUan kódc^gik d qhíi 'M k ablaka alatt, mint a szerelmes kószál kedvese abl aka alatt.

Nincs mit beszélnem, mégis beszélni, mégis dalolni, mégis fütyülni kényszerit Valaki, mint a rigókat.

Nincs mit sietnem, mégis sietni kerget Valaki dűlőről dűlőre, hegyre föl, hegyiből l e, nyírfától nyírfáig.

Nincs kinek virágot vinnék tititokb an. Mégis virágos botom, kalapom s egy nagy virág lüktet szivem helyén. Nincs mit örülnöm s hej, haj mégis részeg pacsirtákat szeretnék csempészni gondvert emberek szive helyére.

Valaki néz rám: harmat-szemekkel, nefelejcs-szemekkel, pipacs-szemekkel, napnaforgó-szemekkel Valaki néz rám.

V diáid beszél: füzizegéssel, lombsu sogással, szélrcilerákkal, vág-y-hegedükkei valaki beszél.

Valami ritmus lüktet az űrben, mint a folyóvíz, most hallhatóan fény-esők zuhrnm alc, felhők suhannak, tojások fogannak, tervek fogannak, emberek rohannalc célok rohannak. Valami ritmust lüktet az űrben.

Tulajdonképen nem történt semmi. Banalitások, fi mégis csak meg kell kicsit bomolni! A végtelenbe ablakot vágni: a kék örömet tüdőre szívni,

éjim a ndmwsbm, hmni, vernéim * szerelni, szerelni!

4