Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)
1928-07-20 / 163. (1790.) szám
<Pí^GAlA\&Xv^aja.HlRItAg 1988 julitti 20, pémie&. Angiim megszüntette Burmában a rabszolgaságot és az Az angol gyarmatpolitika legújabb sikere — Ötmillió rabszolgát szabadított feí a szigorú rendelet — Véget vetettek az ember- áldozatoknak is — Christiansen misszionárius borzalmas esete London, julius hő. Burma 1885 óta van angol uralom alatt. Ekkor határozta el Anglia, hogy az addig független országot .meghódítja és kelet felé kiterjeszti indiai birtokait. A beavatkozásra főleg az adott okot, hogy az ország uralkodója Theebaw király példátlanul, véres zsarnoksága alatt naponta halomszámra ölték az alattvalókat, hogy az országot benépcsitő szellemeknek kedvezzenek. 'A folyton ismétlődő véráldozatokat Anglia végül megsokalta és miután nem használt a figyelmeztetés, bevonult csapataival az országba és a véres zsarnokot ártalmatlanná tette. Azóta angol kormányzó székel az országban, illetve annak fővárosában Mandalayban, melyet most már vasút köt össze a tengerparttal. Az angolok pacifikáló törekvései azonban a ma is még nagyrészben ismeretlen országban hajótörést szenvedtek az ott élő törzsek példátlan kmokságán, zárkózottságán és harciasságán. így Angliának tűrnie kellett, hogy a XX. század csúfjára az angol fennhatóság alatt álló területen még mindig virágozzék a rabszolgaság, az emheráldozat és az élve eltemettetés szokása. Már a világháború előtt, amikor a Mandalayba, az ország belső részeibe épitendő vasút terveit dolgozták ki, gátat akartak vetni a hatóságok a barbár szokásoknak. Azonban a kitörő világháború minden katonaságot Európába vont. el és igy az ország tulajdonképpeni meghódítása a háború utáni évekre maradt. Ez lassan haladt előre. Politikai okokból Anglia óvakodott attól, hogy íul erélyesen lépjen közbe, mert a túlzottan erélyes rendszabályok az ellenségesen viselkedő törzsek magatartását még jobban elmérgesitették volna és azok leigázása tetemes katonai erőt igényel. A Cfaristíansen-fragédia Két esztendővel ezelőtt azonban borzalmas eset történt. Christiansen svéd protestáns hittérítő az angol hatóságok figyelmeztetése ellenére mégis nekivágott a dzsungelnek, hogy megtérítse a vad naga törzs embereit. Útjára magával vitte feleségét is. Egy ideig több-kevesebb sikerrel hirdette a keresztény tanokat, amikor egyszerre minden különösebb ok nélkül a nagák — valószínűleg varázslók, ösztönzésére a hittérítő párt elfogták és fogságra vetették. Mivel a legközelebbi angol erőd 300 km-re volt, a szerencsétlen európaiak sorsuk változásáért semmit sem tehettek. A férfit rövid idő múlva a borzalmas gyantabányákba küldték dolgozni. Nedves, szűk 20—30 méter mély üregek ezek, ahol egy fosszilis gyantafélét (a borostyánkőhöz hasonlót) bányásznak a bennszülöttek. Itt naponta 15 órát dolgoznak a rabszolgák. Reggel beeresztik őket a fullasz- tóan forró lyukakba és csak este húzzák ki őket kötélen. Ha nem találtak megfelelő mennyiségű gyantát súlyosan megverik a szerencsétleneket. — Ide került Christiansen is, de a munkát csak néhány hétig bírta. Mikor a nagák látták, hogy nem tud eléggé dolgozni, büntetésül elhatározták, hogy feleségét feláldozzák a rossz szellemek kiengesztelésére. Büntetésből a misszionárus kénytelen volt végignézni feleségének mártírhalálát. A szerencsétlen asszonyt a falu közepén felállított cölöphöz kötötték. A fővarázsló szive felett mellkasába szúrt és a még dobogó szivet kitépte, így kívánják a naga szellemek és ebben a kegyetlen módszerben a bennszülöttek nagy ügyességet árulnak el. A misszionárusnak végre mégis csak sikerült elszöknie egy általa megtérített rabszolga segítségével, akivel együtt nagy nélkülözések között elérte a szomszédos törzs székhelyét, akik azután az angolokat értesítették a szörnyű tragédiáról. A kormányzó Sir Harcourt Buttler a fehér embereken elkövetett vadállati gyilkosság megtorlására a naga törzs ellen azonnal büntető expedíciót küldött ki, hogy a gonosztettet megtorolják és ezzel az angol uralom presztízsét újból helyreállítsák. A büntető expedíció bár sikerrel járt, mégis West kapitány és két angol katona életébe került, ami természetesen újabb represszá- liákat eredményezett. Ezek az események végleg megszüntették az angolok türelmét. A kormányzó elhatározta, hogy az angol birodalom szégyenfoltját a burmai emberáldozatokal gyökeresen kiirtja és az ellenszegülőket erőszakkal fogja kényszeríteni. hogy az angol rendeleteket megtartsák. Elsősorban elrendelte, hogy a törzsfőnökök szigorú büntetés ierhe alatt jelenjenek meg az ország fővárosában tartandó gyűlésen. Miután össze- gyölckeztek, kifejtette előttük, hogy a jövőben mindennemű omberáldozatot szigorúan meg fog torolni és hogy szavainak nyomatékül szerezzen, egy ügyesen rendezett katonai gyakorlatban mutatta be az európai fegyverek, repülőgépek, tankok és ágyuk hatását. A törzsfőnökök mindent megígérték, bár sokan közülök arra kérték a kormányzót, hogy védje meg őket katonáival a gonosz szellemek bosszúja ellen, kik az elmaradó véráldózni ok miatt rettenetes haragra fognak gyűlni. A gyűlésnek csak egy részben volt eredménye. A naga és a kachin törzs vígan folytatta tovább az eml>eiáldozatokat, mihelyt az angol fegyverek hatásán kívül érezték magukat. Ez természetesen uiabb büntető expedíciókra vezetett, ami az angoloknak sok pénzébe került, de mégis elérték azt, hogy 1926 Őszén a rcudeMnek az országban érvényt szerezlek. Ötmillió rabszolga Buttler kormányzó most egy lépéssel tovább ment. Miután megszilárdította az angol uralmat, a vad törzsek között szigorú rendeletet bocsájtott ki a rabszolgaság ellen. Megtiltotta az eddig dívott rabszolgatartást és ezzel a tollvonással közel ötmillió embernek adta vissza a szabadságát. A napokban érkezett Londonba a kormányzó jelentése, melyben bejelenti, hogy Burmában megszűnt a rabszolgaság és az angol kormányzóság rendeletének az egész országban érvényt szereztek. A rabszolgák eredetileg ellenséges leigázott törzsek tagjaiból kerültek ki, később azután ezek ivadékai is a iegszomorubb sorsra jutottak. A rabszolgatartó korlátlan ura volt rabszolgáinak, ezeket nyugodtan megölhette, amikor neki kedve támadt. Hogy meg ne szökjenek, sok vidéken bambuszból font kalickákban tartották őket, ahonnan csak "a rettenetes gyantabányákba eresztették ókét és terelték vissza munkájuk végeztével. Gyakran előfordult, hogy férjet és feleséget elválasztottak egymástól és a gyermekeket vittek el szüleiktől, hogy a gonosz szellemeknek áldozzák fel. Emellett rosszul bántak velük, semmiféle jogiak nem volt, tisztára a tulajdonos kénve kedvétől függtek. Az országban szerte virágzott a fejvadászat. Csak olyan ifjú számított férfinak, aki legalább két koponyával ékesítette kunyhóját. Egy utazó egy ao-naga faluban több, mint ezerkétszáz ilyen szörnyű diadaljelvényt számolt ösz- sze, melyek, mint a tulajdonosok büszkén mesélték a szomszédos törzs tagjaiból kerültek ki. Az embervadászatban az ao-nagák nem válogatósak, mert harcosaik nemcsak az ellenfél harcban elejtett. katonáit tekintik fejzsákmánynak, hanem aszKomárom, julius közepén. ,.Ilyen szomjas szivekkel járják azóta is és pálmák nélkül gyorsult kálváriáját az Életnek s mit tőle kapni, szamárháton, annyi, de annyi vitéze a Jónak.“ Ver a kánikulai nap. Megyünk a szigetre. Jókai kertjét keressük, ahol, mint bogarász búvárok kikutatták, egy fabódéban irta ez a nagy mesecsináló ember az első regényét. De az is tudják erről a kertről, hogy Petőfi is itt járt, sőt verset is irt itt, a komáromi szigeten, a Jókai fabódéjában, a Duna közepén, a Dunáról, szólván: ,,Folyam, kebled hányszor repeszti meg hajó futása, dúló ferge- teg?“ Mindez, mondom, nagyon nagy suly- lyal esik latba ennek a különben igen kedves szigetnek irodalomtörténeti értékelésekor azok szemében, akik egy jobb sorsra érdemes korban életüket a tiszteletre méltó és tiszteletet szerző búvárkodásnak szentelték. De az ilyesmit el kell tűrnie a művészembernek. Különösen, ha halott. Szegény Petőfi mindenesetre szívesen elengedte volna ezt a megtiszteltetést, hogy vagy hatvan éve komoly urak díszes társasága szaglásszon ócska koponyákat, az övét kutatva. vagy hogy magos előkelőségek keressék fel azt a bizonyos és már hervadt cigánynőt, aki a költőt személyesen ismerte, vagy ezt a kunyhódolgot, ha — életében, mondjuk, őt keresték volna föl ilyen díszes urak és irodal- I mi búvárok. De hát a búvárok olyan emberek, akik csak eltűntek után nyomoznak, őket az élők egyáltalán nem érdeklik, legfeljebb, ha a halál küszöbére lépnek s a magyar irodalomtörténet — tisztelet a kivételnek — nagyon olyan színezettel brr, mintha valami lelkiismoreliurdaláson azzal akarna segíteni, hogy szép szinti flas.tromokat ragaszt a múlt legtöbbször már nem is fájó sebeire. De ez talán nem csak az írókkal és nem csak magyarokkal van igy, Mobilét is akkor kezdték milliós expedíciókkal támogatni, mikor már lefagyott a keze és eltört a lába. sőt az oroszok megtették azt a viccet, hogy rohantak a jég közé, hogy Mussolini embereit megmentsék, ami a világháború óla kétségtelenül a leg- szivderitőbb epizódja az életnek # Aminthogy valami nagy hibát látok az egész expedíció mögött, hogy tudniillik csak akkor áldoztak vért és pénzt, mikor meg volt a baj, ugyanilyen hiba követődik el a magyar iróí; és müvé-’zek életében is, elég gyakran. Petőfinél* senmiiesetre sem lehetett kellemes,' Monyokat ée gyermekeket i* meggyilkolnak, ha szerét tehetik, csakhogy borzalmas tropheáik számát növelhessék. Az élvetemetés Van ezenkívül Burmának egy második borzalmas különlegessége is. Ez a szokás megköveteli, hogy minden nagyobb épület alá elevenen eltemetett ember kerüljön, hogy annak szelleme mintegy házőrzőként megvédje a bennlakókat a démonoktól. Ezért szeriében hossza bán dívik az a szokás, hogy egy nagyobb törzsfőnöki épület építése alkalmával a kapu helye alá eleven temessenek el egy nőt úgy, hogy a feje kiálljon a földből, melyet azután addig taposnak és ütögetnek, míg a szerencsétlen kileheli lelkét. Mentői tovább tart kínlódása, annál nagyobb szerencse éri a házat, igy tartja a borzalmas babona. Ez a szokás különben nem tisztára Burmára szorítkozik, mert néhány száz esztendővel ezelőtt az aránylag magasabban kulturált Sziámbán is szokásban volt. 1634-ben ugyanis, amikor a sziámi király Ajuthi- ában 17 uj kaput emeltetett, 63 fiatal leányt te- mettetett elevenen a kapuk alá. Ez a borzalmas szokás valőszinüleg innen került Burmába, mert állítólag nem régi keletű. Shan tartományban 1919 ben megtörtént, hogy Mung-Kung faluban egy benn szülött papot gyilkoltak meg ezen a módon. A falu lakossága azzal védekezett, hogy az uj hidat elsodorta volna a folyó árja, ha védelmére nem temettek volna alája élő embert. Anglia különben a rabszolgaság ellen ügyes taktikával dolgozott. Elsőizben terminust tűzött ki azok részére, akik rabszolgáikat felszabaditják, pénzbeli ellenszolgáltatás fejében. Ez az akció több mint kétszázezer rúpiájába került az angol kormánynak, de elérte azt , hogy igen sok rabszolga visszanyerte ezzel a szabadságát. Akik a terminust elmulasztották, kártérítésre való jogukat elvesztették és kötelesek voltak enéllcül a rabszolgákat elengedni, vagy azok munkája ellenértékét pénzzel megvásárolni. A rendelet keresztülvitelével a régi kártalanított rabszolgatulajdonosokat, rendesen bátor harcosokat bízták meg, akiket rendőrökké neveztek ki. Természetes, hogy ezek a többieken irgalmatlanul végrehajtották a kormányzat rendeletét és igy egyben az angol ko- lonizációt is elősegítették. —k— hogy egyes buzgó honfiak azzal kedveskedtek a szabadságharc nagy költőjének, hogy azt ir- kálták róla, hogy fél kimenni a frontra és a feleségek felesége szoknyájához bújik s az se, hogy mikor kiment, egy nyakkendő miatt, majd később egyetlen akasztófás verse miatt súlyos konfliktusokba keveredett a nemzet közvéleményével és irányi tóival. De az se neki, hanem csak nekünk kedves már, hogy milyen jóizü anakdótákat tudnak róla mindenütt, ahol megfordult. A kánikulai melegben nekem különösen az a komáromi anekdota forog a fejemben, mely folyadéíkkal van kapcsolatban: Petőfi eljött Komáromba s meglátogatta Jókait. Különösen bordalait ismerték már országszerte s ennek tudható be, hogy mikor este feküdni készült, az éjjeli szekrénye mellett egy battéria butiéi iát talált tele borral. A bordalok nagy költőjének készítették oda figyelmes gyöngéd kezek. Petőfi éktelen haragra gerjedt, hogy őt korhelynek tartják s alig lehetett lecsillapítani. A figyelem azonban mindenesetre megható volt s fogadni mernék, hogy az ilyesmikért belül nem is nagyon haragudott; sok írót ismertem már, de még egyik se haragudott nagyon, ha egy kis figyelemben volt része, mert író. Még ha ez a figyelem történetesen nem is a legpontosabban volt becélozva. # Először a Beöthy-villn mellett megyünk el. Nem messze ide van a Jókai-keri. Két generáció egymásmelleit. Akik vetettek és akik arattak. A magvetőkről még a biblia is megemlékezik, a magszedőkről még nem hallottam mesét. Igaz, hogy ezt a magvetők csinálják. A magszedők azt mondják, hogy szívesen lemondanak a veszélyes dicsőségről s a hírnév helyett inkább egy mázsát szereznek be, ame* 1 lyiken megmérik az aratás nyereségét. Kinek- kínek a maga módja szerint. Karinthy is jól megírta már, hogy jobban lehet élni a versek megmagyarázásából, mint a versek megcsiná- lásából, — ezzel itt ne is foglalkozzunk tovább. (Igaz, el is felejtettem megmondani, hogy most nem újságíró, de inkább iró vagyok, legyen szabad egyszer egy kis exkurziól tartanom.) # A kert olyan, mini a többi. Rogy mégis mindenkinek megmutatják és hogy qu is kíváncsian nézek bele, az bizonyára azt jelenti, hogyta nem is a kertről van szó. Tiszlán azok- j ról, akik itt valaha jártak és Írtak. Gyetek- j koromban nagyon szerettem az írók barátságát: s most már azt is tudom, hogy a haragos Petőfi és a tulbékés Jókai barátságán azért nem volt csorba, mert az egyik igen fiatalon elpusztult. A kiegyezés idejében eirre a barátságra gondolni, — még csak elképzelni i* szomorú. Hát tán igy volt jó mindkettőjük nevének.; # Közben a halott művészekről ráterelődik a szó az itt élőkre: a komáromi müvészkoló- niára, amelyik a kitűnő mester, Harmos Károly szive és tudása körül alakult ki. Ez a mü- vész kolónia az ő alkotása. Komárom különben is egész kis festőcentrum: innen indult világhódító útjára ReichenlhO'l Ferenc, a Parisban, Moszkvában, Prágában elismert: művész, az uj magyar piktura komoly Ígéretei: Rasilide* Barna és Sándor, a berlini kiállításra készülő Rauscher György, a budapesti szobrász: Be- recz Gyula. Most is itt él a szociális tartalmú expresszionista Nagy Márton, a neves ezüst szobrásznak: Helzer Róbertnek festő öccse, a tehetséges Hetzer Géza, a fiatalok közül Holtzer és Lengyel István. Az irodalmat itt Földes Sándor képviseli, akit a művészet őszinte sajnálatára elragadott a pártpolitika s egy e'rős, sok ellenzést kiváltó egyéni hangtól fosztotta meg az itteni irodalmat. Az ujsáirők fiatal gárdájából itt él a tehetségesen induló Könnyei Elek, sok reménnyel és borzai hajjal. Érdemes ráfigyelni. Ha az életüket egyáltalán bohémnek lehetne mondani, azt mondanám, hogy itt még van bohémélet. Ez azonban semmiben sem bohém: a szegénység és él étimre ma véres és keserű tragikum, egyenlőtlen párviadal a létért, sokuknak élete pedig csak bizonyos optimizmussal nevezhető életnek. Különösen a festők nagy istencsudái. E téren, mindenütt. Alig láttam még dolgozni őket, igaz, képeiket láttam, hát mégis dolgoznak, különben mindig járnak, mosolyognak, szótlanok, vagy külföldről beszélnek és sört isznak. Fura ruhákat viselnek és senki sem tudja, miből élnek. Néha. még azt se, hogy hol alszanak. Csodálatos népség. Az iró se jobb, de az mégis más. Szónokol, ágál, veszekszik, mindig honoráriumkoról beszél, legalább sejteti, hogy abból kellene élnie. Az iró az mégis más. Neki még rosszabb. # Egyszer egy igen kedves dolog történt velem: egy nagyon jóravaló, nagyon kedves, na- l gyón értelmes felnőtt barátom, aki az élet reálisabb dolgaiban van otthon, ezt a kérdést szegezte a mellemnek: — Mondd, te, mi a fenének irsz olyanokat, amiért rádmásznak? Olyan őszinte rábeszéléssel, olyan hatásosan, olyan undorral kérdezte, hogy elhittem neki, hogy nem tudja. Hát feleltem neki: — Muszáj. Máig sem hiszi, ináig sem érti. Azt mondta rá, később, megcsendesedve: — No de mi hasznod van belőle, hisz gyakran inkább károd van? — Olvasd el ,,A szarnaras ember“-t — mondtam. Mit mondjak mást, nem igaz? Pedig mindkettőnknek fáj, hogy nem értjük egymást. Pedig még a jóindulat is meg van. De ezen a ponton nem megy. # Még a szlovenszkói művészek életéről valamit? Talán ne tépjük fel a sebet, keveseket érdekel a betegség. Mert betegség. Hogy Erdély? Hja, az más, történelmi levegő, ősi tradíciók, amiknek gyökerük van és a földből, nem szavakból táplálkoznak. Levegő, levegő és tán az is, hogy ott hárommillió a magyar.... Vagya más. Egy nagyon nagy mayar iró mondta nemrégiben erről, hogy ezt is teremteni kell. tán azt értette, hogy a levegőt? Keserű volt, nem akartam megkérdezni. A lényeg valahol ott van, hogy a lovas ember szebben jár és gyorsabban, mint a szarnaras ember. Ma meg csak az az igazi művész, aki több, mint művész: még szarnaras ember is egy kicsit. De az ilyesmit nehéz magyarázni. Mert még a magyarázatban sem tisztán magunkról van szó- Épp itt a baj. Ezt furcsa megérteni. Nem is d!vat. Meg aztán vannak is irók: már főleg olyanok, akik imák. Ha írnak, hát mért ne lennének irók? Ha megvannak, minek akkor másféle? Pedig Ián ilyenek is akadnának, ilyenre is várnak egypáran. S ezekkel az! hisszük, ami! az a barátomnak olvas-Vra odaadott vers is mondott: „Telén o Tán ei'vd ?iv und,Táv! íivilidti eznrétowir-Sli...“ Hisszük és néha-néha kétségbeesünk, de érrel n tu illik beszélni. b utó'. Ogire is: az erű. nbh hit győz. r yöry Dezső. Jókai szigetén A komáromi művészeiéiről és általában a szlovenszkói művészétéiről 6
