Prágai Magyar Hirlap, 1928. június (7. évfolyam, 125-148 / 1752-1775. szám)
1928-06-10 / 132. (1759.) szám
8 1928 jani a* 18, rasára*]*. BERLINI JEGYZETEK írja: BÁRDOS ARTÚR — A NAP HŐSEI Olvasom, ihogy Lindbergh még mindig mázsaszámra kapja az üdvözlő leveleket és sürgönyöket és két titkár söpri, el utjából állandóan a milliós film-ajánlatokat és eddig három millió ember zarándokolt el arra a kiállításra, mely St. Louisban Lindbergh érmeinek, ajándékainak beláthatatlan tömegű gyűjteményét foglalja össze. Olvasom, hiteles riportokban olvasom, hogy Santa Barbarában tíz rendőr revolverrel tudta csak megvédelmezni szállását a tömeg kíváncsisága ellen, Detroitiban pedig csak az éjszaka leple alatt, álruhában (és rtal-án ál- ezakállban is) lop ód zhatott csak be a hoteljébe. Éppen egy éve már, hogy gépe és a világhír szárnyára kapta és azóta még egy percig sem élhette a normális ember életét. Keservesen panaszkodik zaklatottsága miatt és már egészen kemény megjegyzéseket hallat a tömeg és főként a nők ellen, akik mindent megengednek néki, csak éppen élni nem engedik. Szegény hősünk már podgyász nélkül kénytelen utazni, mert intim ruhadarabjait a gyengéd nők egyszerűen emlékül lopják el tőle, így kímélik meg attól, hogy a tisztitóinté- zet rongálja a fehérneműjét. A riportereknek el is panaszolta, hogy minden városban uj holmit kell vásárolnia. Qsak az a szerencse, hogy cikkeiből és könyvéből csekély 400.000 dollár jövedelme volt eddig. Balsac eléggé szorgalmas és tehetséges iró volt, de nem hiszem, hogy egy fantasztikusan tevékeny életen át ennek a ttzedrészét ás megkereste volna. A’ nők esetében kétségtelen, hogy szegény Lindherghnek a kevesebb—több volna és érthető, hogy oly elkeseredetten védekezik az amazonok minden támadása ellen. így esett meg aztán az a fucsaság, hogy egy év óta kizáróan csak köztársasági elnökökkel, uralkodókkal, polgármesterekkel és indián törzsfő- nökökkél csókolódzott ez a jobb sorsra érdemes, szerény, szőke fiatalember, akit féloldalasra paskolt mór a vállver ege tés lelkes amerikai népszokása. A nők pedig, nem jutván szerephez, ugy- látszik, a szavazásban élik ki minden aktivitásukat. Tény az, hogy egy folyóirat pályázatán nagy többséggel szavazták meg Lind- bergihet „Amerika legnagyobb fia“ gyanánt. Második helyen, azt hiszem, Tunney a box- bajnok érkezett be. Tudja Isten, de én talán inkább Edisont ajánlottam volna, Legalábbis a második helyen. ;„y •1 * Valószínű, hogy nem vagyok: a kor színvonalán, de — minden tisztelettel az emberi bátorság és a tudományos érdekű önfeláldozás iránt — kissé sokallom már ezeket a repülő-ünnepléseket, melyekre minden finom rekord-disztinkciót olyan mohó lelkesüiliség- gel ragad meg az utca, minden világrészek és városok egyenlően fogékony utcája. Gyermekkoromban sürü könnyek között olvastam Kossuth Lajos londoni és amerikai fogadtatását; félek, hogy a mai gyerekek már eltonapúban olvassák azeket a legendás lapokat... Most ismét két szimpátikus északisarki repülő érkezett ide Berlinbe. Már jó régen visszaérkeztek az északi sarkról és bizonyára egyszerű utasok módjára is eljöhettek volna Berlinbe. De nagy fogadtatás volt a tempel- hofi repülőtéren és a Tiergartenben tíz percig állt az autóbuszom, melynek tetejéről végignézhettem, hogyan kisérnek tízezren két mosolygó és primadonna módjára integető fiatalembert. No és aztán... itt van a derék „eiseme Gustav"! Azaz hogy nem itt, hanem Parisban, ahová most érkezett meg egyenesen Berlin— Wansee-ből egy szál lóval és egy szál öreg konflison. Szó sincs róla, jóizü figura ez a 69 éves, nagyszakállu berlini konflis-kocsis, Gustav Hartmann nevezetű, aki egy nagy tettel akart elbúcsúzni halódó mesterségétől és öreg lovával nekivágott a kéthónapos útnak. Az utón, melyen végig fotográfiáit árulta az élelmes öreg, mindenütt hangos hallóval fogadták a fellobogózott konflist és fehér pléh cilinderben hóditó gazdáját, a francia határon túl éppen úgy, mint német hazájában. Mindenütt ünnepelték, vendégelték és az öregnek nem volt sürgős: mindenütt megállt egy jó szóra, egy ital borra és jóízűen ünnepeltette magát, ő nem repülő, neki nem sietős, az utolsó konflis argonauta-útjához ez a módos tempó volt stilszerü. Párisban aztán már pezsgővel, sőt valódi franciával ünnepelték a romantikus öreg hőst a konflis e furcsa Don Quichoteját, aki — mint a francia lapok hasábokon át írják — meglepő méltósággal tudta viselni a nagyságot. Mert egy-kettőre igazi nagyság lett az „eiseme Justav" Párisban, a sajtó és az utca igazi kedvence. Ezen a napon másról sem beszéltek a franciák fővárosában, csakis őróla. És nagy hivatalos fogadtatás volt a városnál, a szerkesztőségéiben és nagy bankettek, például a német nagykövét őexcellenciájánál is, ahol Gusztáv a nagykövet és a nagy- követné között foglalt helyet és dicsérte a követek kosztját, amit meg is értek, ha meggondolom, hogy 69 évig német kaszton élt az istenadta. Most aztán majd visszakocog Berlinbe, ahol, persze, rá fognak trompfolni a párisi fogadtatásra is. Már írja a memoárjait, amelyeket a legjobb újságok közölnek és mint híres és gazdag ember fogja az élelmes öreg konfliskocsis befejezni életét. Mindezt szívesen és irigység nélkül állapítom meg, csak azt nem értem egészen: miiért ment ez a nevezetes búcsú-konflis Berlinből Parisba? Azaz hogy a Gusztáv szempontjából most már nagyon is értem, csak a konflis és a stilszerüség szempontjából nem. Az utolsó konflis utolsó, parádés útja ... Szép. De hiszen a konflisok tudtommal sohasem jártak Berlinből Páriába! Miért kellett éppen ennek az utolsónak ilyen furcsaságokra vállalkoznia? Stilszerü volna, ha az utolsó velencei gondola átkelne az Atlanti Óceánon? Ha nem is volna stilszerü, az bizonyos, hogy azt is nagyon ünnepelték. Ott még külön a bátorságot és a kockázatot is, amivel a biztos szárazföldön kocogó, öreg Vas Gusztávot nem lehet megvádolni, mert ő legföljebb csak az ömnegtagadúsnak azt a hősiességét produkálta, hogy két hónapig kocogott és nem csapta le a taxi zászlóját, hogy a taxamérőt elindítsa .. * Különben lehet, hogy bennünk, úgynevezett intellektuálisokban, valami öntudatlan irigységféle is lázadozik az ellen, hogy e kor vaskos ideáljait megértsük. Egyáltalában, elképzelhető az, hogy a tömegnek, az utcának másféle ideáljai is legyenek? Azt mondják, hogy a cinquecentóban Velence népe szavazott a festészet és szobrászat nagy alkotásainak sikere fölött és az utca tombolva ünnepelt egy Tiziánt, egy Tinteret- tót... Akkor egy Aretinó nevezetű szemtelen, de vakmerőén szellemes, ha némi anakronizmussal fejezhetem ki magam: revolver-zsurnaliszta volt az utca kedvence ... Nem őszintébb, becsületesebb-e a mai utca ? Mer t nem valószínű, hogy akár a oinque- centóban is a művészet nagy alkotásai között lényegében disztingválni tudott volna, aminthogy ma sem tudná Einstein elméletét megérteni és őszinte népünnepéllyel ünnepelni. A rekordereket és a rekordokat azonban meg tudja érteni. Aztán — valljuk be — ezek pozitivabb, bizonyithatóbb dolgok is, mint a művészet, vagy a tudomány differenciált vívmányai. Egy rekord-idő, vagy rekord-távolság és főként: egy komoly knock-out pozitivebb valami minden elméletnél. HIÚSÁG VÁSÁRA —■aa—a—— írta: MOLNÁR FERENC HasznáVe vagy ári mz ügyes újságíró a híres (A nagy tenorista ma reggel érkezett meg városunkba. A legelőkelőbb hotelben lakik. A legszebb apportementbm. Most lépett ki illatos fürdőjéből, pompás reggelit evett, egypár magas hangot énekelt, a tükörben megnézte magát és most nagyon meg van elégedve. Arca csupa boldogság. De egyszerre elsötétül arcán a jókedv, mert belép a titkárja és igy szól hozzá). Titkár: Uram, itt van a helybeli legnagyobb újság riportere és beszélni óhajt önnel. Meg akarja interjúvolni. Tenorista: Ah, tehát már kezdődik! Titkár: Úgy van, már kezdődik! Tenorista (sóhajtva): Bocsássa be. (A riporter belép.) Riporter: Jőreggelt, művész uram. Most kelt fel? Tenorista: Ez milyen kérdés: magánérdeklődés, vagy már az interjúhoz tartozik? Riporter: Miért kérdezi? Tenorista: Mer tettől függ a felelet. A publikum szemében nem akarok mint lusta ké- sőnkelő szerepelni. Ez antipatikussá teszi a művészt a sok koránkelő polgár szemében. Rioprter: Szóval ön későnkelő ember. (Előveszi a ceruzáját.) Tenorista (rémülten): Isten ments! Már minden reggel hat órakor fölkelek és énekgyakorlatokat végzek. Riporter (visszateszi a ceruzáját): Ez nem érdekes. Ez unalmas. Gyerünk tovább. Hogy tetszik Önnek országunk és városunk? Tenorista (ijedten): Nem tudom, mit feleljek, h'Ogy a válaszom ízléses legyen. Riporter: Az nekem nem kell. Különben, mondhat akármit, ennél a kérdésnél ön meg van fogva. Sakk matt. Tenorista: Miért? Riporter: Mert. ha dicséri városunkat ez lesz a cikk címe: „X., a híres tenorista azok közé az ostoba emberek közé tartozik, akik azt hiszik, hogy városunk müveit publikumát olcsó hízelgéssel kell megnyerni." Tenorista: És ha nem dicsérem a várost? Riporter: Akkor a cikk cime: „X., a híres tenorista, undorral jött városunkba. Azok közé tartozik, akiknek semmi sem elég szép." Tenorista: Nincs menekülés? Riporter: Nincs. A cikknek érdekesnek kell lenni. Tenorista: De én szimpatikus akarok lenni ebben a városban! Riporter: íme, ez az a pont, ahol a mi érdekeink ellenségesen ütköznek össze. Ön szeretne szimpatikus lenni: ez nekem és az én lapomnak unalmas. A publikum ásítva dobja el a lapot. Én szeretnék érdekes cikket írni és akkor ön mérgesen dobja el a lapot. Az én választásom könnyű: nem a publikum fog unatkozni, hanem ön fog fel- robbani a bosszankodástól. Gyerünk, siessünk, kevés időm van. Harmadik számú kérdés: szereti a feleségét? Tenorista: Borzasztó! Erre akármit felelek, ön skandalumot csinál belőle. Hopp! Van egy eszmém! íme a. feleletem: „Nem vagyok nős." Riporter (buzgón jegyez). Tenorista (aggódva): Mit ir? Riporter: A cikk egyik címét. így fog hangazni: „X., a híres ~ tenorista jobbnak látja eltagadni a feleségét, miután városunkban nem akar lemondani az esetleges kínálkozó kalandokról." Tenorista: Uram, ön engem az öngyilkosságba kerget! ! Riporter: Ekkora szerencsém nekem nincs! I Mily kár! De siessünk, nincs időm. ötödik kérdés: „Hü ön a feleségélez?" Tenorista: De uram! Mit lehet erre felelni?/; Riporter: Csak két félét: igent vagy nemet De ne törje a fejét mindegy, hogy mit felel. Tenorista: Mi lesz, ha igennel felelek? Riporter: Akkor egyik cime a cikknek: X., a híres tenorista nőgyüllőlő, aki iránt már előkelő elmeorvosok kezdenék érdeklődni.** Tenorista: És ha azt mondom, hogy: nem? Riporter: Akkor: „X., a hiires tenor-ista. egy| megvetni való nöosábitő, aki feleségét boldogtalanná tette." Nos, melyiket választja? Tenorista: Egyiket sem. Riporter: Helyes. (Gyorsan felírja.) „X., a hires tenorista aggkori gyengesége miatt végleg lemondott a nőkről." Tenorista: Végem van! Riporter: Még nem. Siessünk tovább. Hatodik kérdés: „Miért válik a feleségétől?" Tenorista: Nem is válók. Riporter: De fog válni. Tenorista: Nem fogok. Riporter: Azt senki sem tudhatja előre. Gyorsan, gyorsan, feleljen: „Mii az az ok, amely j miatt nemsokára el fogja hagyni a feleségét?" Tenorista (a haját tépve): Nem fogom elhagyni. Imádom őt! Riporter (buzgón jegyezve): Akkor ő fogja elhagyni önt. Gyorsan feleljen: „Miért fogja ! önt elhagyni nemsokára a felesége?" Tenorista: Mert el fog Ítélni engem a bíróság gyilkosság miatt. Riporter (örömmel): Aih! ön gyilkolt? Tenorista: Nem. De fogok- Önt fogom meg- gyilkolni. Riporter (boldogan): Nagyszerű! (Buzgón jegyez.) Ezt már szeretem! Milyen érdekes! Köszönöm, köszönöm. Gyorsan, siessünk tovább. M'ég csak néhány apróság. Mi a kedvenc étele? Tenorista (vadul villogó szemekkel): Emberhús! Riporter: Nagyszerű! (Buzgón jegyez.) Gyerünk tovább. Nyolcadik kérdés: „Mikor veszítette el a hangját?" Tenorista: Uram! ön ezt komolyan kérdezi tőlem? Riporter: Igen. Feleljen gyorsan. Tenorista (ordítva): Nem veszítettem el a hangomat! Riporter (buzgón jegyez). Tenorista: Mit ir? Riporter: A cikk címét: „X., a hires tenorista kijelenti, hogy nem veszítette el a^angját. Tenoristá: Uram, ön engem tönkretesz! Riporter: No már bocsásson meg kérem, ez nagyon igazságtalan nyilatkozat. Pontosan, szóról-szóra, betüről-betüre azt irtani le, amit mondott és mégsem tetszik önnek. Tenorista: De hát miért kell egyáltalán felvetni a kérdést, hogy elveszitettem-e a hangomat, vagy sem? Riporter: Kérem, nem azért vagyunk itt, hogy ön kérdezzen engem, hanem azért, hogy én kérdezzem önt. És hogy lássa, hogy respektálom az ön hiúságát is, most kellemes leszek- Mennyi honoráriumot kap ön esténként? Tenorista: ötszáz dollárt. Riporter: Azt fogom írni, hogy kétezret ka.pi Tenorista: Szent Isteni Az adóhivatal le fogja nyúzni a bőrömet! Riporter (miközben ir): Olyan nagy szerencsém nekem nincs. Tenorista (sírva): Vannak még kérdései? Riporter (becsukja jegyzőkönyvét): Nincsenek. Köszönöm, ennyi elég volt. Ne sírjon, mester. Higgye el, egy normális embernek, bármily jól énekeljen is, senki sem kiváncsi a hangjára. Egy érdekes szörnyeteg, ha rosz- szul énekel is, nagy bevételeket csinál. Tenorista: De ha én nem vagyok szörnyeteg! Riporter: Ha most nem az, majd az lesz. Csinálja csak végig a turnéját, gyűjtse össze a lapokat, amelyek önről cikkeket Írtak, és látni fogja, milyen szörnyeteg ön! De ön nem ezt akarja élvezni, hanem azt a luxust, hogy olyannak lássák, amilyen a valóságban, akkor mondjon le a színpadi dicsőségről és jövedelemről. Tenorista (melankólikusan): önnek igaza van. Riporter (előveszi a noteszét és ir bele). Tenorista: Mit ít? Riporter: Azt, amit ön most mondott: „X., a híres tenorista szeretne szörnyetegnek látszani, mert úgy véli, hogy ez szükséges a színpadi dicsőséghez és jövedelemhez." I*- ten önnel! (A riporter sietve távozik. A tenoritta magáré marad, letörli könnyeit, s aztán előhívja tokár j ál és igy szól hozzá): — Azonnal szaladjon az impresszárióból és mondja meg neki, hogy holnapra emeltem® fel a duplájára a fel lépésemhez a jegyek árait (A tükörhöz ]negy, sóhajtva néz bele és i*mét meg van elégedve wFgávpLl "
