Prágai Magyar Hirlap, 1928. június (7. évfolyam, 125-148 / 1752-1775. szám)
1928-06-17 / 138. (1765.) szám
1928 jatjius 17, vasárnap „EGY, TÍZ, SZÁZ" Ma: GYŐRI’ DEZSŐ — A CSERKÉSZETRŐL — Nincs egy hónapja, hogy az egyik prágai kávéházban, Írók, újságírók összemértük a kardot a fiatalság, szorosabban a cserkészet fölött. Az egész ott kezdődött, hogy egy iróbarátom, aki különben igen tehetséges és eredeti fiú, híres és cinikus iróniájával, közderültséget keltve, leszólta a cserkészetet. A társaságban határozott sikere volt. Csípős megjegyzései a kivéd- hetetlenség bélyegét viselték s a Michalko-pör legmelegebb izgalmaiban, ami már ragályszerü volt, a hajszolt és megsápadt zsurnaliszták között a zöld-arany szinek egészen vértelennek, de legjobb esetben is csak szolidan exőtikusnak látszottak. # A dolog nem ment ki a fejemből. Én is voltam cserkész- Aztán volt idő, mikor meglazultak ezek a kapcsok bennem is. A háború végén és a forradalmak alatt senki se törődött a holnappal, a fiatalokkal. De az élet győzedelmesen követeli jogait és mikor pár évvel ezelőtt megírtam nagy vihart fölvert cikkemet a cserkészet válságáról, akkor bennem már egy több esztendős vágy dalolt ki azután a folytatás után, amit nem akartam elveszteni. Vágy és akarat a szélesebb horizontú, gazdagabb tartalmú ifjúsági élet g ennek újabb formái után. Mégis mi volt az, ami olyan könnyen elhitethette azzal a társasággal, hogy itt helye van a mosolynak. Hogy lehet az, hogy komoly újságírók, akik bármennyire is egy rosszabb, idegenebb élet retortájában élnek, de mégis hivatásszerűen érdeklődnek a magyar élet minden megmozdulása és a fiatalság után, hogy ezek közt egy 6em akadt, aki ne mosolygott volna a viccen, aki megérezte volna, hogy ma már egész más a cserkészet, mint amikor a Bing Ede könyvecskéje jő tizenöt éve az első magyar csekészek fényképét lehozta, emlékszem, valami palánkon másztak át „ügyesen** és szakszerűen. # Hát, igenVolt egyszer, hogy a két legnagyobb magyar, Széchenyi és Kossuth erős polémiába kezdtek. Akkor volt, mikor nyolcvanhét évvel ezelőtt Kossuth megindította a Pesti Hírlapot é* fulmináns vezércikkei egyszerre olyan népszerűvé tették a lapot, hogy az előfizetők Bzáma pár hőnap alatt hatvanról ötezerre ugrott. Kossuth, aki eleinte maga sem fogta föl a dolog súlyát, olyan fegyvert kapott a kezébe, mely rövidesen országos hatalommá tette- Olyannyira, hogy Széchenyi, a* akkori idők egyetlen vezéralakja, aki as induláskor százszázaiékoa örömmel érdeklődött a lap iránt, még ebben as esztendőben szükségesnek látta, hogy növekvő aggodalmát és félelmét, „fölriadva a jövő képétől** egy hatalmas, érdekes könyvben Írja meg. A Kelet Népével indult meg a harc a két ember között. Ebben a könyvben a humor, a szenvedély, a búskomorság, az éle és a páthosz roppant keverékében, Széchenyi tiltakozik az ellen, hogy őt úgy állítsák be, mint aki 10—12 éve ugyanazt csinálta, amit most Kussuth. „Ezt csak az állíthatja, aki úgy okoskodik, hogy mivel 1, 10, 100, mindannyian számok, tehát egyenlőké — Kossuth a „Feleletben** válaszolt a támadásra és vállalta a vezérséget és a felelősséget. A két magyar véglet örök mérkőzésének legszebb fordulójában melyik félé lett a diadal, az mindegy most nekünk, de a legnagyobb magyar védekezését és visszavágását mi is bátran magunkévá tehetjük, ha valaki elfelejti, hogy tizenöt év nem múlik el nyomtalanul és hogy az élet nem áll meg soha, akkor se, ha letagadjuk is, hogy halad. Hogy például a mai főiskolás cserkészet ugyanaz volna, mint ami a. palánk-mászásos képen nyert első bemutatás, hogy a mai cserkészet fejlődésében — ami épp napjainkban kezd olyan érdekes és hatalmasan gazdag szárnyakat bontogatni, hogy rövidesen beszállja a világnézetek és a közélet számos szakadékét — ott tartana, ahol az első „nyomolvasásos** angol-német utánzatok próbái tartottak, azt csak az állíthatja, aki azt hiszi, hogy mert egy, tiz és száz számok, tehát egyenlőek is. Még akkor is, ha a középiskolás cserkészet — a „pedagógiai** cserkészet — még mindig tanítja is a nyomkövetést, a morsejeleket, a Kim-játékot, sőt még akkor is, ha az országos cserkésznap tízezernyi magyar fiatalsága minden jobb sorsra érdemessége mellett egyszerre ordította is a világ .főcserkészének, Baden Powel- nelí, hogy: Csi-Bi-Pi-Rá ...! ami tudvalevőleg a főcserkész neve kezdőbetűinek angolos kiejtése, angol szokás lévén, hogy a népszerű embereket kezdőbetűiken nevezzék. Az ilyesmi nekem magamnak is igen csiklandja a torkom, de még mindig nem ok arra, hogy a fáktól ne lássam aa erdőt és bisonyos, jogos vagy kevésbé jogos formaságoktól ne lássam meg azt az őserejü lényeget amit ma ezreknek és nekem Is jelent é* ad a most kiforrásban lévő mozgalom. # Tizenöt év. Istenem, az ember még egészen fiatal, sőt még megtörténik vele, hogy hol kedves, hol mogorvább öregurak egyszerűen gyerekszámba veszik, ha véletlenül a 25 éves Petőfi emlékünnepén olyasmit talál mondani, amit az ünnepelt is bizonyára kimondott volna a maga nyers és felelőtlen, szent zabolátlanságában, — az ember még ilyen fiatul* és máris életjubileumokat ül, mint most ct is. Tizenötévé* ju- büeumct, -^1 Tizenöt esztendeje ugyanis most annak, hogy a felső Rimavölgy egyik pompás orma alatt, a Tresztye tetején, Horváth Zoltán professzor ur vezetése alatt először került szóba Gömörben a cserkészet. Azóta is büszke vagyok rá, hogy én hoztam szóba, olyan félénken, olyan reszketve, mintha az ideálom névét kellett volna hangosan kimondanom. # Hogy megnőtt az elültetett mag! És milyen jóleső érzés, hogy itt, ezen a megkínzott földön milyen szépen virit. Vannak dolgok, amikben in- venciózusabb, aktívabb és továbbnéző, mint az odaáti vagy az erdélyi magyaroké? Már mellékhajtásokkal gyarapodott, tovább teremtett, hatott: a regős-mozgalom pompás gondolata ezeknek a lelkében született meg, a farkaskölyök-rendszer egyre hódit, ifjúsági mozgalmaink vezetőinek legjava az ő soraikból kerül ki s el fog jönni az idő, mikor a magyar közélet is meg fogja érezni a kezük nyomását. A magyar megujhódás ezekben indul el teremtő útjára. A szív és az ész uagy magyar szélsőségeinek egyetlen szintézisben, egyetlen ujarcban összeölelkezését ezek közt lestem legelőször, ezek közt várom leghamarább ki- gyulni boldoggátevő áldásos egységben. Ó, Rimavölgyi erdő, tizenöt év elindító tanúja, vájjon újabb ennyi év után felkereshetlek-e majd egyszer, azzal a gárdával körülvéve, akiben tovább él és tovább munkál elküldőm, uram, védőm és parancsolóm: a megfrissült magyar Géniusz. SZERKESZTŐ UR MEREM! (Képek egy kezdő újságíró éleiéből) írja : KARINTHY FRIGYES Adalékokat szolgáltatok. , Skurek Sándor. Milyen egyszerűen hangzik. Nincs benne semmi különös. Egy név. Eteiklik a többi között. Gyakran mondogatom magamban, magam elé firkálom az ásító fcézdratpapirra. Skurek Sándor. Két szó, nem jelent semmit Hallatára nem gomolyog fel senkinek lelkében a képzelődés aranyfüstje. De... Petőfi Sándor, mondjuk. Ez is csak egy név. Egy szürke név — mi lenne, ha nem volna annyiszor kinyomtatva? Petőfi Sándor... Nem mintha túlságosan el volnék ragadtatva tőle. Hogy egész őszinte legyek, mondhatnám, nem is értem az egész dolgot. Mondhatnám, szinte gyanús. Nekem a versei, mint versek, mint olyanok, ahogy mondani szokták, nem is tetszettek soha olyan rettenetesen. Azt mondják mindig: egyszerűség. Nekem úgy rémlik, hihetetlen szűk a látóköre. Egyszerűség! Mindig az az átkozott egyszerűség! Én inkább korlátoltságnak nevezném. Az egész végtelen világból annyit vesz észre, hogy ő fázik, vagy melege van, vagy hogy a barna kislánynak hamis a zúzája. Barna kislány, barna kislány. Mit akar folyton attól a barna kislánytól? A barna kislány szemeit a csillagokhoz hasonlítja — ha meg csillagokat lát, akkor a barna kislány jut az eszébe. Hát ez egyszerűen bosszantó. Ez nem képzelet, szerintem ez semmi. A rigó az olyan, mint a stigli-c, a stiglic meg olyan, mint a rigó. A végén egyikről se tudom, hogy milyen. Mintha a lexikonban azt olvasnám, a bé-kötetbea, hogy asszon- gya: „barna kislány, lásd: csillag** és a csé- kötetben: „csillag, lásd: barna kislány**. Ugyan kérem! Jó, abba még belemegyek, hogy a barna kislány szeme a csillagra emlékezteti, — de hogy a osillagról is holmi csipás izé ... hát nem az, hogy milyen végtelen világok vannak odakünt a félelmes és örökkévaló végtelenben? Nekem, ha csillagot látok, az jut az eszembe. Mit akat attól a barna kislánytól? Ha jól meggondolom, nem is értem a sikerét. Nyolcvan éve csodálják és magasztalják. Köteteket írtak róla ,száz nyelvre lefordították és az egész világ, mintha összebeszéltek volna, egyhuron pendül afölött való csodálatában és imagasztalásában, hogy milyen isteni és utolérhétetlenül remek az, hogy asszongya barna kislány szemefénye odaadnám (így: od‘- adnám) a világot érte. Ki nem állhatom azt a barna kislányt. A költő azon kesereg, hogy a barna kislány nem akarja őt meghallgatni, nagyon szépen kesereg, még azt is mondja, hogy ebbe ő meghal; erre a kritikusok azt mondják, hogy ez gyönyörű, szóval nékik tetszik, hogy a költő eleped és meghal. Én egészen máskép látom a dolgot. Szerintem teljesen igaza volt a barna kislánynak, ha elhízta magát és fütyült a nagy költőre, akinek az ő, már mint a barna kislány látó szerve értékesebb dolog volt az egész világnál. Hát most legyünk őszinték, — milyen véleménye lehetett a barna kislánynak a költőről és az ő egész világáról — micsoda világ lehet az? Ha a költő od'adja az ő szeméért a világot, azzal a könnyedséggel, amivel ebből a barna kislány számára igazán nem kö- vetkezhet'ik egyéb, minhogy az ő szeme többet ér, mint a költészet egész világa. Szégyellem magam a barna kislány előtt a költészet nevében. Micsoda jogon merészelik a költők a költészet világát csak Így ukmuk- fuk felajánlani? Végre is a költészet világa.. Mert vagy hiszek a költőnek, aki állítólag látnok és a legmélyebb igazságot trafálja kupán, mikor őszinte és keresetlen — vagy nem hiszek neki. Ha nem hiszek, akkor nem költő az illető ur. De ha hiszek, akkor kiderül, hogy a barna kislány hamis szeme, vagy egy pohár bor, csakugyan többet ér az egész Petőfinél, összes költeményeivel együtt — kérem, ő maga adja od* ezekért a dolgokért az egész világot, amibe, ugy-e, a dolog természeténél fogva Petőfi össze® költeményei is bennevannak. A kritikusok és rajongó oso- dálók és az összes irodalomtöriénetirók pedig egyszerűen következetlenek és ostobák — ha hisznek a költőnek, akkor miért nem a barna kislányt meg a pohár bort magasztalElső szlovák ékszer-, arany- és ezfistgyár YQA2stj<sS*»noso6s: 8Fi£©$TS«S TESYVÉREK Gyár: Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Eladási hely: Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50°/0 megtakarítás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink ielen lehetnek Állami alkalmazottak 5 °/0 engedményt kapnak Javításokat azonnal eszközlünk ják és csodálják és istenítik, — miért nem ezekről Írnak köteteket és irodalomtörténetet-, miért nem ezeknek emelnek szobrot, a pohár bor többet ér az egész világnál, szóval Petőfinél is. Hát igen, bosszant ez a hülye barna kislány, aki nem csinált semmit, nem volt láng- ész, nem irt verseket és Petőfi, akit mindenki megcsodál, mégis őt magasztalja és halhatatlan it ja, ahelyett, hogy izé .. például egy másik lángészt magasztalna ... például ... na, de kérem, azt se tudta, hogy a világra jöhetek még. Pedig állítólag látnok volt, vátesz. Mindezeket persze nem mondom senkinek, csak úgy magamban gondolom. És magamban se mindig. Ha a költészete nem is, az élettörténete annál inkább érdekel. Megrendít ően hat rám, bevallom, hogy a csatatéren esik el és csakugyan ott esett el. Igaz, hogy azt is (megjósolta, hogy a sírjához el fog jönni a felesége, holott a „Gondolat bánt engemet“-ben azt állatja, hogy á csontjait szét fogják szórni — no, de ez nem ér, mert nem történt meg. Mondom, az élettörténete sokkal inkább érdekel, mint a müvei. A versek is inkább csak annyiban, amennyiben adalékot szolgáltatnak az élethez. — De miért inkább az élete, mint á müvei? A műveinek tárgyi tartalma nem igen izgat. Mégis, az önképzőkörben két dijat nyertem Petőfivel kapcsolatban: az egyik egy óda volt március tizenötödikére, amelyben főnixmadárhoz hasonlítottam a költő lelkét. A másik rövid, tárgyilagos kis értekezés, amelyben azt fejtegetem, hogy milyen lelki körülmények közt irta Petőfi „Az Apostol1*-!. Ebben az utóbbi tanulmányban meglepő emberismerőnek bizonyulok. Olyan mélységeit tárom fel a költő lelkének, amelyekről bizonyára maga se tudott. ő nem, de én igen. Csak ismerem magamat. Egyébként is az „adalékok a költő életéhez** műfajt kedvelem legjobban az egész irodalomból. Rengeteg apróságot tudok költőkről. Hogy miket beszéltek, hogy mozogtak, milyen ruhában jártak, kivel érintkeztek, mit szerettek enni. Beandelairének például egyetlen versét se olvastam még, de részletesen el tudom mondani első találkozását Flaubert-tel. Wilde Oszkárnak, Shaw Bernátnak a kiszólásait gyakrabban citálom, mint írott szavait. Verlaine furcsa szerelmeire célozgatok gyakran. Heine utolsó szavait „Dieu me pardonne- ra, c‘est són rnétier** — előbb tudtam, mint a verseit. Én már régen rajtakaptam magam azon a furcsaságon, amit persze, meg vagyok győződve róla, senki sem veszi észre rajtam, hogy az élet változó pillanataiban, azokban a röpke elhatározásokban, amik kellenek, hogy most mit tegyek, mit mondjak, hogy vélekedjem, hogy viselkedjek: mint állandó kényszerképzet kísér a gondolat — hogy mit tett, mit mondott, mint vélekedett, mint viselkedett volna hasonló helyzetben Petőfi, Beaude- laire, Verlaine, Wilde? De nem azért, hogy pontosan utánozzam őket. Sőt. Valami mást kell tennem — hasonlót, de mégis eltérőt, amit nem lehet velük összetéveszteni, — amit majd külön kell feljegyezni, ha az, amit most mondok, csinálok, ahogy a kezem emelem, ahogy odavetek valamit könnyedén és szórakozottan, mint. adalék szerepel majd az élettörténetemhez. Végre is gondoskodnom kell adalékokról is. A müveim még nincsenek meg. De élettörténetemhez, mely müveim magyarázatául szolgálnak, akár tiz lángész egyéniségét megvilágító adalék álll az irodalomtörténészek repdalkezésétre 6
