Prágai Magyar Hirlap, 1928. május (7. évfolyam, 101-124 / 1728-1751. szám)
1928-05-20 / 116. (1743.) szám
1928 május 20, raajfraap. Erzsébet királynő hét látogatása Funchalban A szomorúság eleven szobra — Jazz hand-zene harsog most, ahol egykor a királyné machet-et pengetett Madeira Funchal, május 16. A zöld sziget felett élesen süt a nyári nap. Hiszen december van s a Reids-Palace Hotel fürdőjében a szabad tengerben lubickolnak az angolok. A hallban, a teriraszon nyárt ruhák, krémszín nadrágok szóinké kabátokkal. Uzsonnaidő. Carlo Bianchi dr., a funohali belga konzul kiissza a teáját, aztán egy csomó írást vesz elő a zsebéből. — Tessék — mondja. — Ezek elég érdekes dolgok abból az időből, mikor az önök szerencsétlen királynője itt telelt. — Erzsébet királyné! — Az én apám volt mellette egész idő alatt. Családunk olasz eredetű, trentinoi osztrák állampolgárok voltunk. Apám volt a funohali osztrák-magyar főkonzul: Carlo Bianchi. őfelsége kétizben volt a szigeten. Először 1858-ban, csak néhány napig. Másodszor pedig 1892-ben. Akkor másfél hónapig maradt itt. Ebben a szállodában lakott. 1892 december 23-án, délután 5 órakor kötött ki a „Greif“, a királyné yachtja. A királyné azonnal partra szállt. — És ide jött? — Nem. Bizonyára tudja, hogy a királyné szenvedélyesen rajongott az édességekért. Nos, a kiszálláskor azonnal vett néhány banánt, azután pedig — egy cukrászdába ment. Emlékezett rá, hogy negyvenhat év előtt, mikor először itt járt, pompás süteményeket és finom bonbonokat kapott egy cukrászdában. Anélkül, hogy lakosztályát elfoglalta volna, megkereste a kis boltot, — ma is ott van még, ahol 1858-ban volt — s jó nagy csomagnyi süteményt és más édességet vásárolt. Csak azután tért Haza, ide a hotelbe. A királyné akkor már buskomor volt. A kiséret? — Berzeviczy tábornok, mint udvarmester, Mikes grófnő udvarhölgy, Píeffelnik nevű főkomornyik a feleségével — és természetesen boldogult apám, aki állandó kíséretéhez tartozott a királyné ittléte alatt. — Orvos? — Hm, — mondja Bianchi dT. — egy nagyon különös ur volt állandóan a királyné -mellett. Egy alacsony, púpos, szurósszemü férfi, Kristomanos dr.-nak nevezték. Görög tanárként szerepelt, de azt beszélték, hogy voltaképpen orvos. — Konzul ur, nem tudná néhány közvetlen benyomásait elmondani? — Dehogy nem. Fiatal gyerek voltam még akkoriban, de a királyné kegyesen megengedte, hogy apám bemutasson. Néhányszor magával vitt s élénken emlékszem a királynéra. ő volt a szomorúság eleven szobra. Amellett egy pillanatig nem láttuk nyugodt- nak. Az étkezések alatt türelmesen ült egy asztalnál, de utána azonnal felpattant s járkálni kezdett. Fel, le, fel, le, szüntelenül. Talán ármozgás volt, ami valamennyire megnyugtatta. Tán ezért is utazott állandóan. — Itt sem volt nyugalma ... — Nem. Keresztül-kasul járta az egész szigetet s többnapos kirándulásokat tett a yiachtján, a sziget körül. Számtalanszor megtette ezt az utat s még a fedélzeten sem ült le, csak ebéd vagy vacsora idején. Járkált s a fekete óceánt nézte, messzi revetett, szomorú tekintettel. — Szótlan volt? —Nem túlságosan. Környezetével csendesen, sokáig elbeszélgetett. Higgadtan, tökéletesen tiszta gondolkodással, de fájdalmasan csendes méla-búval. — Hazulról nem kapott látogatásokat? Bianchi megérti a kéTdést: — Nem. — feleli határozottan. — Bár itt beszélik, hogy I. Ferenc József inkognitóban meglátogatta, de ez nem igaz. A császár sohasem volt a szigeten. Bécsből néhányszor jött futár, ez volt minden. 'Windischgratz Ferenc „herceg teljesített futárszolgálatot Madeira és Bécs között. Igen kedves ember volt, igazi nagy ur, jó barátja lett apámnak. Két évvel ezelőtt még kaptam tőle hirt. Mutatja a szép, arisztokratikus iTásu levelet, melyet Münchenben keltez a herceg 1925 január 15-én s néhány kedvesen megirt oldal után igy ir alá: „Pr. Windischgraetz, Renngasse 12., Vienne“. — Apám kedves ember volt a bécsi udvarnál — folytatja Bianchi dr. — Commenda- teurje volt a Vaskorona és a Ferenc József- rendnek s a szerencsétlen királyné is igen kedvelte. Megfakult, régi daguerreotypet mutat. öt hölgy az ötvenes évek divatja szerinti szép, fodros ruhákban. Középen Erzsébet királyné, egy különös, hegedüforma hangszert pengetve. — Jellegzetesen madeirái hangszer — magyarázza Bianchi dr. — zömök, hegedű- alakú, de ujjal pengetik, mint a gitárt. A királyné ezt a hangszert tanulta, ' mikor először itt járt. Milyen gyönyörű lehetett még akkor... Meghatottan nézem a halvány, barnafoltos 'kicsi képet. A vidám arcú, szépséges asz- szonyt, aki olyan szomorúan, szótlanul jött vissza ide, évtizedek múlva. — önnek adom, ha óhajtja — mondja Bianchi dr., — nekem megmarad a másik. Látja, ez is érdekes emlék. Két újabb, kicsi fénykép kerül elő. — Az önök nagy minisztere, Andrássy gróf és felesége. — Csakugyan, a javakorabeli Andrássy Gyula gróf, göndörfürtösen, a nemesi bandériumok csákós, kacagányos, tarso- lyos egyenruhájában. A grófnén kivágott, drága selyemruha. — Talán ez is érdekli Önt. Miksa császár levele apámhoz. Régi, sárga levélpapír, kali- grafikus hetük. Olaszul ir. „Mira-mare, 120 Gemajo 1861.“ keltezéssel. A levélben Miksa császár, akkor még főherceg, egy levélre válaszolva, az osztrákmagyar főkonzult, Carlo Bianchi t és családját üdvözli igen közvetlenül és szeretetremél- tóan. Bianchi dr. elteszi a régi Írásokat. A sportruhás angolok táncolni kezdenek a torlaszon. Ropog a jazzband, szaxofon búg és recseg a trombon. Az asztalon Erzsébet királyné fényképe 1858-ból. A királyné szép, fehér ruhában a „machet“-et pengeti. R. P. VASÁRNAPI SZÁM Irta: Márai Sándor Budapest, május 18. Vasárnap reggel bemegyek a kávéházba s a pincér elémteszi a magyar lapok vasárnapi számait. Terjedelmük, a mellékletekkel, negyventől kilencven oldal. Van valami valószínűtlen ebben az uj- ság-kazalbau, valami valószínűtlen, ami igy, kévékbe rakva, a kávéházi asztalon, első pillanatban megdöbbent és kétségekkel tölt el. Ha ezt a papirtornyot egy idegen megnézi s megmondják neki, hogy ez Magyarország fővárosi sajtójának egynapi termése, azt kell hinnie, hogy itt valami fiók-Amerikába jutott, egy gazdag, dúskáló, boldog és ráérő országba, ahol olvasónak és kiadónak annyi a pénze, hogy már igazán nem is tudnak mit kezdeni el vele: az olvasó két kézzel tömi a lapkiadót pénzzel, csak minél több s terjedelmesebb újságot kaphasson s a kiadó ezt az udvariasságot úgy viszonozza, hogy szerény ma- gánvagyonából él s egyebekben lapjai jövedelmét az utolsó fillérig visszaáldozza a lapokra, szabődva és szégyenkezve, hogy ő ennyi udvariasságot és áldozatkészséget, amiben az olvasó részesíti, viszonozni sem tud, tessék, kedves, még harminc oldal. A magyar újságíró ma olyan márka a külföldön, mint a magyar búza, vagy a körúti export-szindarab: kereslet van reá, van fogyasztőközönsége. Berlinnek ma nincs egy sajtóvállalata, ahol ne dolgozna néhány nagyon megbecsült magyar kolléga s a német sajtóban kiadták a parolát, hogy a magvar újságíró jó, lehet használni. Ez a helyzet, talán fokozottabban Bécsben, illetve ez volt a helyzet, amig az elmúlt években egy különös kar- ríér sajnálatos botránya bizonyos körökben a magyar újságírást nem kompromittálta s ez a helyzet Amerikában. A magyar újságíró, ha külföldre kerül, olyan tulajdonságokat árul el, miket készen hoz magával hazulról, bár nem járt sajtóiskolába; elsőrangú megfigyelő, érzékenysége események horderejé- vel és hangsúlyával szemben a legfinomabb s mindje tud Írni, mert mindje elvetélt irő: ellentétben a német, az angol, az amerikai átlag-kollégával, kik között, leszámítva az egyes nagy lapok nagy luxus-primadonnáit, nagyon gyakran csak betüvető-hivatalnokok végzik egy riporter, egy vezércikkíró, egy feuilletonista, egy kritikus munkáját. Nem is beszélve Amerikáról, ahol, a nagy csillagok mellett, az átlag-ujságirő közönséges kuli, társadalmi pozíciója hatodrangú s munkájának szigorúan kulcslyuk-karaktere van, s a nyelv, ahogy megfigyeléseit közli, a szobapincérek argot-jára emlékeztet. A francia sajtóban sok az elsőrangú közép-zsurnaliszta, s közben a lapjaik, a mi fogalmaink szerint, csapnivalóan rosszak. Amellett lapjaik példányszáma néha amerikai méreteket is meghalad, aminek speciális oka van, meg is kíséreljük elmondani, hogy miért. Egyelőre mint magyar olvasó, kezemben tartom ezt a vasárnapi számot, s fekszik előttem még egy tucat, többé-kevésbé hasonló terjedelemben, különféle kvalitásban: de abban mind megegyeznek, hogy mind a lelkét adja ki (s ez a lélek néha olyan is, a nagy sietségben) s mind lihegve és zihálva hord elém cikket, tárcát, kül- ős belföldi hírszolgálatot, drága képesanvacrot, örökbecsű szórakoztatást és futó hangulatot, játékokat és táviratot, mérleget és eseményt, kritikát és tanácsot, s vasárnap reggel odarogy lábaim elé és átnyújtja önmagát: tessék, ezt teszem Érted. Az érdekes és különös szokás az utolsó évekből, hogy az Előfizetőnek házrészeket, zsebkést, órát és születésnapi tortát is átnyújtsanak a lap mellé, ahogy látom, már omlóban vám- i Ez, hasonló arányok és keretek között, J sehol a világon nincsen. A londoni Times ad ugyan vasárnap néha megközelítően kilencven oldalt, de a londoni Times negyvenöt millió angolnak, s további 400 millió angol nyelvet értő és olvasó emberfiának készül. A magyar sajtó ezzel szemben összesen és kereken nyolcmillió magyarnak készül, tehát egy publikumnak, amit idő és események túlságosan kikezdettek ahhoz, hogy a maga eminens életproblémáin túl elsőrendű érdeklődést tudjon mutatni a sajtó iránt, s ezt az érdeklődést anyagi honorálással, példányszámok fokozottabb emelkedésében is kifejezésre tudná juttatni. A háború előtt a beérkezett magyar lapok példányszáma átlagosan a kétszerese volt a mainak (ha nem a háromszorosa) s terjedelmük átlagosan a fele annak, amit ma nyújtanak. Ma a példányszám a felére csökkent s a terjedelmet megkétszerezték. Közben nem a lapok lettek rosszabbak, mert a lapok tanultak, Igyekeztek, hanem a publikum lett szegényebb. Itt ceruzát se kell kézbe venni ahhoz, hogy vasárnap reggel, ha a pincér elénkteszi a magyar sajtót, elgondolkozzunk, mi lehet ebből? # A lapok erőfeszítése, ezt nem kell bizonygatni, csak másodsorban származik le abból az ambícióból, hogy a publikumnak valami olyat nyújtson, ami ebben a versenyben végre is a lapok bőrére megy; ezt az iramot elsősorban egy kényszer diktálja, ez a verseny önmagából alakult ki, súlyosbítva a magyar élet összes gazdasági, üzleti, politikai és kulturális feltételeivel. Ami itt ma történik, az, bizonyos pillanatokban, úgy hat, mint egy va banque. Mindent kockáztatni, s egy minimumot nyerni, — ez nem lehet ambíció, qz csak kényszer. A lap, ez a legfinnyásabb „üz- let“, mindent ad, amit egyáltalán csak adni tud, s a publikum megerőlteti magát, ha egyáltalán eltartja a lapot, mert a publikum szegény, kedvetlen és elcsigázott. A lap tehát százkilős súlyokat emel föl, legszebb köntösébe öltözik fel vasárnapra, fülönfüggőket (néha drágán fizetett, néha csak egy napra kölcsönzött fülönfüggőket) s ékszereket aggat magára, mosolya a legbájosabb, lehellete üde, de ha a füled a szivére szorítod (s a szivét nem hordja a homlokán) meghallhatod, hogy ez a szív aggódva s nyugtalanul ver, tele kétséggel ős döbbenettel, hogy fog-e tetszeni, kell-e majd s akad-e kérője. A pesti mondás, hogy „legalább úgy élhetnénk, ahogy élünk", áll a magyar sajtóra is. Ha legalább annyit adhatnánk, amennyit adunk... Tudniillik többet adnak, mint amennyit adhatnának. Ez a rangjára tartó, sodródó ember keserű gavallériája: őszinte is, kényszer is, mert reméli, hogy még jóra fordulhat minden. A magyar lapok vasárnapi számai az egész magyar élet tükre és képmása. Gyönyörűek vagyunk, azt meg kefi hagyni, a legszebbek hetedhétországban. Csak éppen igen súlyosak ennek a szépségversenynek a költségei, s kevés a néző. # S mindez, az egész csábtánc, amit itt lej- tünk, Neked és miattad, olvasó. Annak, aki huszonöt, harminc, ötven éve olvassa ezt a sajtót, s annak, aki csak most kezdi olvasni, gyermeknek és állatorvosnak, kereskedőnek és kávésnak, arisztokratának ős proletárnak. Mert minden magyar lap kényszerű iparkodással siet az „Olvasó“-fogalom minden rétegét kiszolgálni: ez a háború utáni magyar sajtó egyik legnagyobb handicap-je. Ma egy magyar lap sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak egy bizonyos nívójú, műveltségű, Ízlésű publikumréteg számára írjon. Egy francia, egy német, egy angol lap bizonyos meghatározott kvalitású publikumnak készül s nem törődik vele, hogy a másfajta publikum mit szól a munkájához, mert az egyes lapok speciális publikuma olyan óriási rezervoárből rekrutálódik, hogy jut minden fajtából mindenkinek elég. Ha Németországban holnap megindítom a Tanárok Napilapját, s jól csinálom, egy év múlva lesz százezer előfizetőm. (A példa rossz, mert a német lapok legtöbbje általában a Tanárok Napilapja.) De ez a helyzet Franciaországban, ahol a boulevardlap fütyül a politikára, mert politikamentesen is el tudja adni egy bizonyos fajta publikumnak a maga fényképes salátáját egymillió .példányban, s a nagy politikai lap, mint a Temps, fütyül a fényképre és a reportázsra, mert az ő publikumát csak a politika érdekli, s ez a publikum oly számos, hogy eltartja ezt a nagy lapot. S a Figaro meg tud élni akkor is, ha mindent csak bizonyos irodalmi szemszögből néz. S a riportlapnak eszeágában sincsen feuilletonnal terhelni meg a hasábjait. S az Oeuvre megél Fouchardiére gyönyörű tárcáiból, mert akad százezer ember Franciaországban, aki Fouchardiére kedvéért megveszi az Oeuvre-t. A magyar lap kénytelen mindent csinálni, mert egy osztály, egy réteg, egy Ízlés nem tud, nem bir, nem adhat neki elég olvasót. Keresi a falut és a várost, s nem törődik a veszéllyel, hogy mikor megtalálja a falut, a város ránt egyet a szemöldökén, s mikor kiszolgálja a várost, pipázó unalommal tolja félre a falu. A magyar lap kiszolgálja a kunyhót és a palotát. # ' Ha egyszer úgy beszélni lehetne veled, olvasó, őszintén és szived szerint, hogy tulajdonképpen mit akarsz? Félretolná a kulisszákat műhely és publikum között, szépen leülni egymással szemközt, rágyújtani egy cigarettára s megkérdezni, hogy mivel szolgálhatok? De hiába felelsz, mert ha megmondod, hogy a kedved szerint való s én rögtön nekiülök a kegyedet hajhászni, ami egyetlen ambícióm már ebben az életben s te meg vagy elégedve azzal, amit óhajod szerint nyújtottam, akkor rögtön jön egy levél a Nagydiófa- utcából vagy Hegyesigarról, hogy igen, de ez nem jő, hanem vezércikket ezentúl a Douglas Fairbanks írjon, S tárcát a Lloyd George. S a szerkesztői üzeneteket ezentúl Mária román királyné vezesse. És a vezércikk helyén inkább cirkuszelőadást kérünk. És mindenki rumy-kártyát kér a napihi- rek közé. És ha mindez megtörténik, akkor levél fog jönni a Baross-utcából, hogy vissza az egész, ezek mind módis dolgok, holnaptól megint írja Mikszáth Kálmán a krokikat, különben legnagyobb sajnálatára kénytelen lesz lemondani a lapot. S akkor sem lesz a lap jobb, szerencsésebb és boldogabb. Ezért inkább csináljuk talán tovább úgy, ahogy eddig: mindenki a legjobb hite szerint. Mert másképpen úgysem lehet. S mert másképpen nem is érdemes. Rablőgylltaossás a Buharest-brassdl vonatán Brassó, májuis 19. Borzalmas rablőgyil- kosság történt a Bukarest-brassói vonaton. Á Bukarest felől jövő vonat egyik másodosztályú fülkéjében rejtélyes körülmények között gyilkoltak meg egy jól öltözött utasít. A gyilkos a holttestet Sinafg állomáson kikidobta a vonatból. A fülkéiben talált nyomokból és az áldozat összetépett ruhájából megállapították, hogy hosszú ideig tartó dulakodás előzte meg a gyilkosságot. Minden esetre feltűnő, hogy a vonaton senki sem hallotta a dluűakodáa zajál A holttesten fojtogatás nyomai látszottak. Ruhájában sem pénz, sem írás nem volt, amiből] személy- azonosságát meg lehetett volna állapítani. Egyedül a megtalált vasúti jegy vaiószinüsiti azt a feltevést, hogy az ismeretlen Rras^sóban alkart utazni és Piaestiben szilit vonatra.
