Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)

1928-04-08 / 83. (1710.) szám

25 1988 április 8, vasárnap. ____________________________________ kölcsön. Most már megint szelíd és béke- t'ürö volt. — A feleségem a Valéria-káivéliázban ,vár. Ma a nagy nap alkalmából együtt me­gyünk baza éjszakára. Elállt a szivem dobogása. — Ezt már hetekkel előbb megbeszél­tük — tette hozzá Domokos eltorzult arccal. De most nem tudom kifizetni a feketéjét. — Borzasztó! — Sebaj — vigasztalt Domokos. — Majd az országos jubileum. A vidék nem oly há­látlan, mint ez a fővárosi nép. Meglátja! Nem tudtam mit szóljak. De Domokos nem is várt mást tőlem, mint két pengőt. A kapuban megállt, megfogta a kabátom ujját és a szemembe nézett. — Tizet kellett volna ütnöm egymás után, amikor a bankot adtam. Nyerni kellett volna! Úgy ám! Akkor a bankett egy kicsit másképp festett volna! Ez az igazság, uram. És ez az élet. Győzni kell! Aki vészit, az akassza fel magát. Köszönöm. Csak kiváltom Irénkét a Valériából s jövök vissza idei. Aki vészit, az ne rendezzen nászéjszakát. Sokáig bámultam utána, ahogy fáradt csoszogással iparkodott a Valéria-kávéház felé. És úgy éreztem, hogy még soha éle­temben nem láttam ilyen rettenetes tragé­diát. REGI HÁZ AZ O Irta: KOMÁROMI JÁNOS <Az író most készülő nagy regényének első fejezete. A könyv ősszél jelenik üreg a Genius kiadásában. I. Február vége Iáján volt, amikor — messziről jövet — váratlanul csak beüeosaip az arcunkba az ■első tavaszelői kis szél. Incselkedve, bolondosán. Olyankor ujjongani szeretnénk minden esztendő­ben. Messze jártak még a gólyák: valahol Kairó fölött táborozhattak, de Verhó falu árkos részein bújni kezdett már az uj fii. Különben napok óta alvadt a hó s havas tuceokkal voltak tele az őszi vetések, kertek aljai és a keriteüen udvarak. S ilyen hóié fogta közre azt a magános és el­hagyatott házat is, mely egyes-egyedid állt. az or­szágút szélén, vagy három kődobásnylra vetve ki a faluból. Hidegedő alkonyaira készült. S a hófoltos ház elölt, a szabad udvarrészlben, ott állt Mudronyj József fuvaros, meg a Sanyi fia. A sürvedő messze­ség felé hallgatództak mind a kettőn, ahonnét pa­naszra elnyújtott kiáltás hallatszott koronként. Csak azt nőm tudták kivenni hosszabb ideje már: a bárói kert mögött gunnyasztó alsómajorból, avagy a Dókus-tanya irányából jön-é az a panasz­kodó kiáltozás? Mintha könyörögve hívogattak volna vissza valakit: — Hé-é-fé-, Fecz-kó-ö-óóó! Némi csönd támadt utána, aztán ismét ugyan­az a jajszó: —Feez-kő-ő-óóó Ja-a-au-csi-dá-i! De most már mintha ■ Alsórégniec felől jött volna az a rlmánkodó hang. Vége lett később en­nek-is, csak az este kezdett megmutatkozni a to­ronyi erdők, irányából1. Mudrony József, akinek du­góhúzóban csavarodott a bajusza, meg a fia, a Sa­nyi, aki tizenötödik évében járhatott ama február Wégén, elhádlgatózták még égy 'darabig, de mert ■csönd 'volt a' Viliág,'' az öreg' odaszóít a fiának: i\ — Gyerünk be! A mai napon mán Úgyse ta- nálkozhatnnk senkivel... ■A Sanyi gyerek azonban észrevett valamit, mert nagy barna szemeit az apjára vetette: — Valaki jön az országúton, édesapám. Az öreg kihajolt a sáncárok tetején s attól fogva összehúzott szemmel és sokáig nézett arra­felé, ahol — a meztelen akácfák kétfős sora kö­zött — kanyarodott az országút- A kanyarnál ugyanis, mely. észrevétlenül kezdett elillan ya ti arai a szürkületben, egy különös alak bukkant ki. Már amennyire megfigyelhette az ember ekkora távol­ságból. Nyurga volt ez az alak s a lábait kapkodva közeledett, az elhagyott háznak. Az idősebb Mudrony maga elé beszélt: — Tán valami rokon gvön vendégségbe, de az is lehet, hogy csavargó lesz csak. Eccer mán szét kéne vágni ezek közt a betyárok közt. S most már óvatosan leskelődtek mindketten az utkanyarodó felé. Az a furcsajárásu alak pedig gyorsan közele­dett eközben s a figurája egyre élesebben lépett ki az ereszkedő homályból. Legfeltűnőbb az volt benne, hogy a lábait kapkodva jött az olvadó hó­tól lucskos u;t közepén. Alighogy letette egyik lá­bát, abban a szempillantásban vissza is kapta, ak­kor a másik lábát tette le, de azt is {elrántotta azonnal. Ez a járásmód rendkívül kémikusán ha­tott. Mudrony József fuvaros, mialatt összehúzott szemmel vizsga Igat ta a közélelő idegent, másod­szor is megszólalt, de csak úgy magának: — Biztosan fájnak a lábai. Ám ez a föltevés egy-kettőre tévesnek bizo­nyult. A furcsa vándor lábainak ugyanis mind­össze annyi baja volt, hogy fázott. Tudniillik me­zítláb jött a hóié alatt didergő országúton, amint az hamarosan kiderült. Illetve a ballába mégcsak bele volt csavarva többrendbeli kapcadarabkákba, de már a jobblábával sziizmsztélén állapotban cuppogott a hideg lében. Soha még olyan mulatságos alakot a föld hátán! Jött-jött, kapkodva a lábait, lógó nyakkal, horgasán és kaoagásra-fakasztó lesoványodott ál­lapotban. Közel volt már a magános házhoz s látni lehetett keskeny és bagószinü arcát, amelynek kö­zepetájáról két öszfövér bajuszszár esett lefelé, a fején meg karimát]an szalmakalap begyeskedett. Két folt éktelenkedett a két térdén, de más-más színben. S legfeltűnőbb volt, hogy a. nevetséges figura pipázgatolt aközben rövidszáru fapipából, amely több darabra repedhetett legutóbb, mert spárgával volt megdróto",va. Amikor néhány lé­pésre lehetett csak a háztól, Mudrony József fuva­ros magánkívül kiáltott fel: — No.1 ilyen pofát is kévését eresztett ki az Úristen .erre a világra! A kandurhátu alak akkor már megállt az or­szágút közepén, szemközt a házzal és noha sebe­sen váltogatta a két lábát, szemlátomást fesztelenül élvezte a pipafüstüt. Mudrony József bizalmatlanul szólt rá: — Hol loptad a pipát, te zsivány? — A Dajcs tekintetes ur évót, de a múlt hé­ten kidobta az ajtón, mert rá tanait lépni, — Te­lelt cémahangon s minden különösebb sértődöttség nélkül, noha zsiványnak mondták. — Én oszt meg­kötöztem s most az enyém ... S ugyanazon a vékonyka hangon tette hozzá: — Ángolországi pipa .., De itt már kacagni kezdett Mudrony József és miközben a Sanyi fin összébb'vonta magán felső- kabátkáját, mert szél kezdett ereszkedni! a szalánci hegyekből, kacagott, kacagott az öreg, hogy két szeme eltűnt az arcában. Ahogy kedvére kacagta volna magát, az egyhelyt topogó vándoralakhoz fordult könnyező szemmel: — Micsoda kappanhangod van, az istenfáját! Oszt hogy híjnak, hallod-e? — Feczkó Jancsi, — válaszolta szomorúan az idegen. Mert szomorú, halálosan szomorú volt Feczkó Jancsi, de azért mégis nevetni' volt muszáj rajta az embernek amiatt a hitvanyka hangja miatt. 'S et­től a szomorúságtól egyszerre olyan bu markolta szíven Mudrony Sanyit, hogy könnyeket sajtolt ki a szeméből. Ilyen levertséget akkor érzett csak ad­digi éleiében, amikor egy nagygyakorlaton kato­nák fordulták meg a faluban s látott akkor egy szegény és ügyefogyott bakancsost, akiből komisz csúfot űztek a többiek. Még a reggeli feketekávét is kifordították a csajkájából, úgy, hogy éhenuia- radt a szegény katona. Mudrony Sanyi megérezte nyomban, hogy árva fiú lehet az istenadta ... Most, amikor ő is félárvának számított Immár, mert ta­valy januárban elment az édesanyja e tévelygő vi­lágból, kétszeres .szánalommal érezte át a Feczkó Jancsi nagy el.hagyatottságát e.földi létben. De nem töprenghetett sokáig, mert .édesapja, lovábbfaggatta ,Feczkó Jancsit: , — Oszt bonnét gyüssz, te gyújtogató? Mert a pofádról látom, hogy az vágy! — A Dókus-tauyán szógáltarn, — mondta azon nevetséges hangján Feczkó Jancsi. — De az igás- kocsis megvert a lőccsel, hát otthagytam Dajcs urat... — Akkor az elébb te-utánad kiáltoztak any- nyira, ügyé? — Igenis, kérem, — válaszolt illemtudőan Feczkó Jancsi, mialatt észvesztő-gyorsán váltogatta csupasz lábait a hóban s feSzrelenül szipákolt az angol pipán. — Mán nem is megyek többet vissza, hiába várnak. Mudrony József méltatlankodva kérdezte: — Csak úgy felmondás nélkül? — Hát igen, — mentegetőzött Feczkó. — Ha vernek... Az öreg ott állatta tovább is a hőiében, mert alaptermészete, volt, hogy szeretett mindenkit fcl- firtatni, különösen pedig az ilyan gyanús külsejű fickókat. Szeretett tájékozva lenni emberekről1 és dolgokról: — Oszt hová való vagy? — Ide fel, Kozma mellé, egv majorba, — mu­tatott a pipájával észak felé, majd újból szájába kapta vissza a kurta pipaszárat. — Ott szagait- va­lamikor az anyám. — S az apád? — érdeklődött a nemzetségfa iránt Mudrony. Feczkó Jancsi nem mutatott különösebb titko­lózást, csak szomorúnak maradt változatlanul: — Apám nekem nem vót. — Szóval zabi vagy! — kiáltott fel némi kár- örömimel. — No, jól nézünk ki, mondhatom! De még voltak kérdései: — Osz-t hová indultál ? — Ide, a szomszéd faluba, a Soltész tekintetes úrhoz. Ott talán beszegődök. — Nono, — csóválta a fejét Mudrony József és sodort egyet a bajuszán. — Soltész ur igen meg­válogatja az embereit s nem fogad meg akármi­lyen csavargót••• Feczkó Jancsi, lábait kapkodván, lehorgasz- totta a. fejét s nem szólt semmit. Most már végleg szomorú lett. — Oszt hol akarsz aludni máma? — Még nem tudorai, — búslakodott Feczkó Jancsi s a magányos házra tekintett föl. — Nem akadna egy .kis lyuk a padláson? — Hogy felgyújtsd a házat, mi? — kiáltott fel gúnyosan az öreg.—Majd kapsz mindjárt vagy két pofont, csak ne koiródj iramét a fenébe! Mars, araiig szemmel1 tudlak tartani! Feczkó Jancsi elindult hát, egyre-másra kap­kodván lábait a hőiéiben s a pipát,' mivel kiszívta már, az inge gallérjába dugta. Akkor hirtelen utá­na szólt még az öreg: . — Nagy csiszlik lehetsz le, pajtás! — Igenis, — vak kan tolt. vissza kappanhang­ján Feczkó Jancsi s megállt. Ám ugyanakkor neki is vágott ismét, ijesztő lábkapkodással, mielőtt megkapott vöt na vágj- kettőt azokból a megígért pofonokból. S ment-ment gyorsan távolodva s egyre in­kább belemerülve az előrohanó homályba. A falu­ban lehetett már, a kis görögkaíolikus templom körül valahol, amikor elnyelte a setét. Akkor már zengett a dargói szél s nyöszörög­tek benne az utmenti fák. Mudrony fuvaros Féokó Jancsi után nézett még^egyszer, de most semmit nem látott belőle, odaszólt Sanyinak: — Gyerünk a házba, fiam. Harapós éccaka lesz... Befelé indultak a lakásnak, mely az egyetlen volt ily magányosságban az országút szélén. A ház előtt, az árok tetejében, egy kajla akác dűlt el ferdén. Az utcára nézett ki a pitvarajtó, amely mélyen alatta feküdt az udvar szintjének s ebben a pitvarban lett volna a konyha is, de régi volt már a tűzhely hamuja. Legalább esztendeje nem raktak tüzet rajta. Mert tavaly január óta, hogy meghalt a Sanyi édesanyja, asszony nélkül volt a ház. A pitvarból egyetlen mélyenfekvő szoba nyilt, ez volt tulajdonképpen az egész lakóház. Két ágy állt a két ellentétes sarokban s ha csak Nadzon kovács felesége, úgyis mint komaasszony nem nézett át reggelenkint, hogy megvesse őket, napokig* kicsüngött a szalma a' lepedő alól, kü­lönösen a sarokrészén. Az első ágynál kopoí'as almárium, oldalt fenyőasztál, melyről reges-régen lepattogott a festék, akörül két karosláda. A szobá­ban föl lehetett fedezni még egy zöldes ládikát is, amely nagy emlékeket képviselt: a Mudrony József katonaládikája volt abból az időből, ami­kor mint főhajt-tüzér császári prófunton élt vala­melyik pesti kaszárnyában. Víg élet volt az, tagad­hatatlanul s Mud -ony József csak olyankor korno- rodolt el pillanatra, ha a kantinban ült volna történeíésen s eszébe jutott távoli faluja, meg egy fehérarcu kislány, már mint a későbbi felesége, aki halott volt már ebben az időben. Mudrony József olyankor, a kantinban búslakodván, ki­eresztette hangját egy hazavágyakozó dalban s mindjárt megkönnyebbült tőle. Volt azonfelül egy boglyaskemence is a ház­ban s e boglyastemencén hosszú teleken át ott melengette magát a vén obsitos, névszerint Pety- kó Mihály. Most is, hogy beléptek volna kelten, a pléb- vitéz ott kuporgott a melegedőn. Mudrony József j rászólt: — Van-e szívása a pipának, Mihály bácsi? A rozsdás ember s régi gyalogos a lom­bardiai világból, nagyot csapott a térdére s szájá­ból kikapta a száratlan cseréppipát: — Hej, eszem az eszedet, jobb volt régen! Mindennap egy pacska dohányt faszoltunk... De mondd mára testvér, — s az öreg Mudronyra for­dította üregben fénylő szemeit, — él-e még Fe­renc József? — Él, él, — nyugtatta meg a gazda. — És­pedig Becs városában. — Csakis! — ütött a térdére másodszor is Petykó Mihály. — Hej, de jól mondtad! Odabent erősen sötétedett s Mudrony gazda gyufa után kutatott a homályban, hogy meggyujt- sa az asztal felett függő petróleumlámpát. Az ajtó felé eső részben gyönge fényt árasztott a bog­lyaskemencében szundikáló parázs. Mudrony Sanyi a szélső karosládára eresz­kedett le óvatosan s mialatt apja a lámpával baj­lódott, szótlanul maradt. A kemence melegedőjén pedig serényen szortyogtatta pipáját Petykó Mi­hály ... Akkorára kigyult a lámpa s szurtos fénybe vonta a négy puszta falat. S az erőlködő világnál I láthatóvá vált a Petykó Mihály földi-alakja is. Ott ült a vén katona a melegedőn, lelógatva két ócska bakancsba bujtatott lábát. Öt magát csak a teméntelen ránc tartotta össze, szétmállott katonasipkáját pedig csak a beleivódott hajzsir. Ez a koszos kék sipka hivalkodva volt rácsapva most is a fejebubjára. Félig kihullt bajusza cin- cérmódra volt felkunkoritva s orra vége ráesett a hegyes állára, mivel foga alig négy-öt volt már Mihály bácsinak s az is lyukas és bagólétől pá­colt. Két hamis szem pislákolt a szeme két üre­gében ... Ahogy felcsillant a lámpa s Petykó Mihály észrevette a szótlanul üldögélő Sányit, felsipitott rozsdás hangján: — Katonaöcsém, mit csináljunk most? — Tessék már elmondani egyszer, hogy tet­szett ela,dni a szlovákoknak a szürke lovat? Petykó Mihály egyet csapott a térdére s i kacagni kezdett, de úgy, hogy megrázkódott bele, szájából kilátszott a két-három lyukas foga: — Basszorkányos, de túljártam az eszükön, igaz is, hogy akkor még jobban mozgott az eszem! No, majd elmesélem eccer, katonaöcsém, ha jobb kedvem tanál akadni! Mudrony József, miután készen lelt a lámpá­val, a kanócot lesrófolta kissé, hogy ne füstöljön s kifelé indult: — Mindjárt itt leszek, csak átszólok Nadzon- né komaasszonynak á vacsora végett s hajitok valamit a két ló elé, mert azok se ettek még. Maguk csak beszélgessenek addig, Mihály bácsi! Kiment. A bádogvitéz szótlanul kezdte szortyogtátni a szutykos pipát. Sanyi pedig a lámpa fényét nézte, így ültek ketten a kietlen estében. Sokáig-sokáig. Régi lakó volt a háznál Petykó Mihály. De hogy miféle cimen, senki nem tudta a világon. Ő maga sem. Ám Petykó Mihályt épp ez a körülmény érdekelte legkevésbé az összes földi dolgok tömkelegében. Potyaélete beleveszelt az emlékezetelőtti időkbe. Mudrony Sanyi annyit tudott róla mindössze, hogy amikor először ’átta fiucska-korában, édes­anyja, nagybátyjánál tartózkodott Óaranyban. De hogy mikor került oda és miért tartották el, sen­ki nem tudott rá felvilágosítást adni. Mihály bácsi már Garanyban is a melegedőn ült, egyetlen nevezetessége az lévén, hogy nagyokat mond koronkint, meg hogy egyszer csúnyán rászedte embertársait, Ujhely fölött valami faluban. Állí­tólag. Mert ezt sem hitték el az obsitosnak föltét­lenül. A szürke ló esete lett volna ez, a szürke lovat Lombardiában kötötték volna a nyakába, amikor keserves tizenkét esztendő után leszerelt s a ló révén csapta be azután oly rutul a falusia­kat. Ez azonban nem volt bizonyos. Abban az idő­ben, amikor Mudrony Sanyi eszmélni kezdett a világra, Petykó Mihály régesrég a boglyaskemen­ce melegedőjéről lógatta már levéknyult láb­szárait Garanyban. Még nótája is volt az öregnek, de ezt csak kivételes alkalmakkor hallhatták tőle: í búcsún vagy keresztelőn. A széles rokonság férfi­tagjai összeverődvén ilyenkor, inni kezdtek feszt s két-három korty pálinkával megkínálták Mihály bácsit is. És Mihály bácsi aszalt tagjait kitüzesit- vén az itóka, egyszerre csak balról-jobbra csapta át biggvedt sipkáját, pléh-hangját meg kieresztette reszkető-gyengében: Mán ezután arra veszem az utat, Merre az a két fényes csillag mutat... Vörös lett az arca, könny gyűlt a szemébe s egyet kiáltott: — Sejhaj! És akkor rávágta a két végső sort is: Két fényes csillag mutatja a hazámat. Három évig nem láttam a babámat ....... A rokonság férfitagjai az asztal körül ültek ilyenkor s tenyerükbe bocsátott fejjel szótlankod- tak maguk elé. Egytől-egyig szivenütötte őket a múlt. Mert valamikor, hetvenkedő katonaéletük­ben őket is marta a hazavágyakozás. Fájdalom, az a szép világ nem fog visszatérni többet, keserű szívvel érezték valamennyien. S néztek maguk elé és hallgattak azontúl. Ám az aranyéletnek is vége lett egyszer Garanyban. Mert váratlanul kidőlt a sorból a családfő, Sanyi édesanyjának nagybátyja, név­szerint Balogh .András, aki gazda volt valamelyik grófnál. Almássynak,hívták talán. Özvegye meg- szükitett kommencióra szorult, fiai megházasod­tak, leányai férjhezmentek s Petykó Mihály obsi­tos egyszerre azon kapta magát, hogy mindenki elhagyta. Hogy mi történt azután, nem tudta Sanyi. Annyira emlékezett csak, hogy egy hideg őszi napon messziről érkezett furmányos szekér állt meg a házuk előtt és amire kitekintettek vol­na a tenyérnyi ablakon, a szekérből már le is csúszott Mihály bácsi, fején a vedlett katónasipká- val, egyébként minden podgyász nélkül s recseg­ve kiáltott rá a szekeresre: — Mehetsz! Aztán fürgécskén indult meg az ajtónak, ke­zet csapott az eléjesietett Mudronnyal, egy máso­dikat kiáltván: — Meggyűltem! Belépett a házba, szóra sem méltatta a Sanyi-------------------------------------------m5-53­HAMBORO-AMKRSKA LINK ENGERENfClI UTAK a világ összes kikötőibe Rendszeres személy és áruszállítás Tengeri üdülő és kéfufazások Utak a Földközi tengeren és Kehire Uíak az északi országokba Világkörüli uíak llfak Nyugat Indiába Információi és prospektusokat bérmentve küld a HAMBURG-AMERIKA LINK isi. vezérképviselete Praha II, Hybernská tO

Next

/
Thumbnails
Contents