Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)
1928-03-04 / 54. (1681.) szám
1928 máreitts 4, A HIT LÉGIÓJA Ma :GYŐRY DEZSŐ — Megújhodás a népben — "r~~ Néha níár nem tudok aludni Oktalan Idegesség száguld szét a íagjaiinbatr_ és felveri a fejem nyugalmát. Mert nem a fejemből jön., máshonnan, nem tudom megmondani: a régiek azt mondták volna: a szivem tájékáról. De ez nem egészen igaz. A szivemnek még biztos több köze van az egészhez, de még sein onnan indul, talán csak először ott ér belém. A szivem az antenna, a végtelen iirben robogó hullámrezgések rezegtetnek, most egész pontosan érzem már, hogy ez az oka ennek a nyugtalanságnak. Szeretnék megkérdezni másokat ts. Ér- ztfc-e ők is? Érzik-e már ők is? Néha egy vers, néha egy tanulmány, néha csak egy- egy zavarosnak tetsző mondat teszi, nem lehet jobban megmagyarázni: nem maga a vers, az írás, vagy a kiütköző szó, ami még az öntadatlanság friss szagától szagos, nem, ezek mögött van valami, van valaki, aki épp ezzel az erővel ruházza fel őket. A hullámok mögött a leadó, ami kiküldi őket. A faj és szelleme. egyetemességének közös ön tudatosságával és a magyar népiélek közös muitméhében fölszivott fátummal azt kerülgetik, amit mi is hiszünk és próbálunk szavakba öltöztetni: hisznek a magyarság európai missziójában, hisznek a faj belső lelki újjászületésében, a magyar lélek reneszánszában, a népi őserőben, hisznek a Géniusz akaratában és ebben a hitben érzik rendeltetésük parancsát, arni már tudatosul, mint göb köré a kristály, hogy ujab bkristályokkal övezze körül magát és kezdik sejteni, hogy merre mutat a magyar káosz kivezető útja: ha a reneszánszot megcsinálja, a magyar lélekre Európa bámul és Európa vár. A légió újabb kohorszokkal bővült, azaz hogy újabb kohorszait most vettem csak észre. Parisból vagy tíz iró, festő és ugyanannyi költő cgyivásu müveit gyűjtögeti kötetekbe Ajtai Miklós ár.: Szanaszétről került tehetségek, főleg sok erdélyi. Szinte egy évben születtek. mint a többi. Már többször eszembe jutott az ezerayolcszáztiz—huszas és az czernyolcszázhetvenöt—nyolcvanötös évtized. Akkor is seregszám öltött testet a magyar Géniusz, mint egy modem Proteusz, hogy különféle alakban kísérelje meg megváltó szándékát a kiválasztottakban. A népből kiválasztottakban, a Petőfikben, a Móri- ezokban. Uj sugárnyalábok futnak be a szent tűzijátékba, amiről még csak kevesen tudják, hogy nem játék, de őserejii természeti tüneménye a magyar világnak s ujult izgalommal ölelkezik'össze a hitük a miénkkel: „Akik benne élnek, akik benne születtek, akik részesei a magyar lelkiállapotnak, azok tudják, egy organikus ismerettel tudják: az Isten uj reflexei a magyar testben érlelődnek. Az Isten uj gesztusra készülődik: s a kinem- mondott mondatok, a belülről halmozódó melódiák, az évezred óta rétegeződő lelki ásványok, mindörökkön felraktározoít napfények és boruk mithoszi köszénfaja, — mi, — anyagunk mélyén megrendülünk. Arni oly soká mint tiszta intenzitás várta a teret és időt, hogy isteni mozdulattá ébredjen: most szétvillan. Ez a ma cselekvése. Ez erőfeszítéseink értelme. De nem is a mi erőfeszítésünké: az ember, aki kimond bennünket: a faj, amely bennünk nagy útra készülődik.” Az uj magyar szemlélet és művészet földszagu lesz. Milyen könnyű látni a látóknak, hallani a hallóknak. Rokon színeket és rokon melódiát. A magyar fiatalság belső nyugtalanságát az útra készülő népi Géniusz szellcmkezének motozása okozza: már egész könnyen reagálunk. A magyar Géniusz, az isteni Szellem egyik nagyon szép formája, bennünk már működik. Nagy nyugtalanságunk az' időket érzi. Ez a láthatatlan gárda: a hit légiója már gyülekezik s nemsokára kész lesz. Akkor majd valamelyikünkben kimondja a varázsszót: mai hitünkét s uj melódiáit. Ilyenkor hiába fekszem hányát hiába dugom be a fülem a párnával, nem lehet szabadulni Gyakran sétálok a szobában, úgy. hogy rohanásnak is beillene. Az én világomban szétszáguldó erők dörömbölnek rajtam, még nem tudom felismerni őket, még tán ők sem ösmerik a varázsszót, még tán nincs is ilyen szavunk, de ha dörömbölnek, már megtaláltak és bebocsátást követelnek belém és én is tudom, hogy vannak, itt vannak, észre kell vennem őket, néha egész megbetegitenek. Szent vajúdás ez; valami roppant akarat * megkeshedt Európa fölött fiatal magyarok testét-]elkét zaklatja már, ide-oda cikkázik és láthatatlan lelki drótokat húz egyiktől a másikig, akik még sose láttuk egymást és mégis egymás akaratát akarjuk. Néha vakító sugarakkal íveli össze a messzeség szétszórott- jaíí, egész tűzijáték az ég és sisteregnek a lelkek: csodálatos, hogy itt is, ott is, amott .is, mennyien vagyunk már egymáshoz hasonlók. A ma .gyár Géniusz uj felki hódításra készülődik. NRPLÓm írja: KRRINTHY fRIBYES legyzetek Tolsztoj olvasása közben Szabó Dezső vallotta meg nagyon szépen, hogy mikor Erdélyből nagy diákként felindult Pestre, Jókai mesehősei kísérték útjában, meg az édesanya csókja és lelkében egy alaktalan szent akarat Ián volt: meg fogom váltani a fajtámat! A fiatalságnak, a megérkezett idők parancsával terhes mélyü ifjúságnak, megváltó akaratát alaktalanságában is megfogalmazott életcélját és ideálját senki még bátrabban: liraiabban ki nem vallotta. Egy fél emberöltő telt el, ma már megnőtt az indulás, a megváltó akarat és dom- borubb részletekkel bontakozik ki a forma: lelkekben és szavakban. A magyar lélek a népi őserő barázdáin akar újjászületni Először csak a megváltó akaratban hittünk: magában a hitben. Most már nemcsak a hitben tudunk hinni: már életet hiszünk, jövőt, elkövetkező korokat, elkövetkező eseményekkel, mcgiíjult lelket és erősebb testet. A hit hívői légióba gyűltek: láthatatlan gárda táboroz az európai ég alatt és a botorkáló fiatal szikrák egyszer csak egymásra találnak: nagy magyar pásztortüz fog fellobogni az éjben, amit a sok földről összeálló szikrák gyújtanak magasra: a népiélek tüze. Forrásban fürdött szemlélet és a rögből kelt művészet lángja. A népi megújhodás szikrái szanaszét ragyognak. Az ittenieket ismerem és hiszek bennük. Egy részük már kiment korlátokon kívülre, ezeknek a fényét tisztán felismerem és bennem magasan ég az itthoniaké. Móricz Zsigmond hirt hozott egy másik táborról is, amelyikről keveset tudtunk és azt mondta szavai úgy csendültek a fülünkbe, mint ama ősmagyarokat kereső Julián baráté — hogy „ott is sokan élnek és azok is testvéreitek.” Erdély felől szintén csendül a dal: egész olyan, mint az ősi. s arról beszél, hogy voltak századok, mikor mellén feküdt az egész világ, mikor még maroknyi volt és gyermek, és hogy ott „ma is egy mélyebb látású, egy valóságosabb, belsőbb értékelcsü világszemlélet, egy tökéletesebb vallás lakik, amelyet jaj hányszor s mennyire — még inkább kellene szembe feszíteni a rohanó időnek, — mert a megrokkant Európában Erdély az utolsó emlékezése az ember ifjúságának, ő a gyermeki bizodalom, a hinni tudás, kacagás, bátorság, tetterő, jóakarat, minden, ami az emberiség arcáról rég lekopott: Erdély Európa orgonájának vox htimanája.” Néha még messzebbről jönnek rokonhul- Jármi hangfoszlányok. Milyen könnyű megismerni őket a szavuk zenéjéről, a gondolatuk sziliéről, a hitük rokonságáról: más szavakkal, más érvekkel, de közös okból és közös céllal, a születés J92S március eleje. Háború és Béke, Karenina Anna... Nincs kétség benne, ez a regényírás klasszikus értelemben vett tökélye: ezt jobban nem lehet csinálni. Egyrészt a külső valóságnak. mozgásnak és cselekvésnek és helyzeteknek. és állapotoknak olyan éles és színes és plasztikus tükörképe, amihez képest a tulajdon szemünkkel látott valóságos élet, hétköznapi hangulatban, homályosnak és szétfo- lyónak tűnik. Ez élesség és életteljesség minőségének és fokának jellemzésére hasonlatot már a technika legújabb eredményei adhatnak csak: ma már vannak olyan fényérzékeny lemezek, amik az emberi szemnél százszor hivebben és mélyeben és többet „látnak” meg a valóságból. (Persze, ez a hasonlat is gyönge és egyoldalú — de mit lehet tenni? Amikor az iró „megjelenítő erejé“-ről van szó, lévén a megjelenítés hatása elsősorban képszerű valami, hozzászoktunk ahhoz, hogy hasonlatainkat a képzőművészetből vegyük kölcsön, festőiségről,. plaszticitásról beszéljünk. Ebből jön ki aztán a sok zavar, határ villongás a művészetek között Azonban nem lehet ezen segíteni — az irvaalkotás, mint már többször, nekirugaszkodva, megpróbáltam eldadogni, több, mint művészet, muzsika, retorika, költészet, filozófia összessége lévén, egészében fölötte áll mindeme művészeteknél, külön-külön, tökéletesebbet, összefogóbbat akar mindegyiknél — s mivel magában foglalja ilyenformán a tulajdonön- rnagát ellenőrző kritika művészetét is, tulajdonképpen fölötte áll a kritikának: innen a zavar. Bármelyik művészetről van szó, a kritika, a valósággal hasonlítván össze a müvet. mértéket és hasonlatokat kölcsön vehet más művészetekből, a valóságnak egy részével, egy kategóriájával lévén csak dolga, azzal, amit fül, szem, vagy szív, vagy értelem fedez fel belőle. Az irvaalkotás azonban fül is, meg szem is, meg értelein is egyszerre és együtt, még hozzá mindezeket ellenőrző kritika is — röviden az egész ember. Az iró művészetét csak egy magasabb művészethez lehetne hasonlítani, de magasabb művészet nincsen, hacsak! __Hacsak az nem, mely a valósá g világát teremtette. Hiába mondom hát, hogy Tolstoj figurái olyan klasszikusan élnek, mint, mondjuk, Leonardo da Vinci figurái. A festészet és szobrászat figuráiról, ha nézem őket, elsősorban a valódi, élő ember jut eszembe, másodsorban az époszokból. legendákból, regényekből ismert ember — az eposzban vavv regényben szereplő figura azonban csak a valódi modelre emlékeztet, mint legközelebbi, egyetlen és közvetlen mértékre. Festészettől, muzsikától, filozófiától, költészettől indulva a valóság felé az éposz és regény az utolsó állomás: azontúl már csak a meztelen valóság van. Egy festő Napóleonja hasonlíthat és emlékeztethet Nagy Sándorra, vagy Julius Caesarra. — vagy egy állatra, vagy egy istenre, vagy egy virágra — az iró Napóleonja csak a valódi Napóleonhoz hasonlíthat. különben tossz a mű. Mert fület és szemet és szivet és értelmet lehet az egész emberhez mérni, de jslz egész ember legfeljebb istenhez mérhető, ha van.) Ami pedig a tolstoji figuráik belső valóságát illeti, aminek lélektan és filozófia volna összehasonlítható kritikája... Egy kis lelki kalandomat mondom el, olvasás közben adódottak. annak igazolására, hogy a lélektan és filozófia mérónja éppen úgy félre billen Tolstoj lelki éleseuérzésének szinte rejtelmes mélysége fölött, mint ahogy félrebillen a külső valóságot ellenőrző kritika mérónja Tolstoj élesenlátása előtt. A Karenina Anna cimíi regény nem tudom hányadik oldalán Annrrát egy régi, a regényben nem jelentékeny szerepet játszó barátnője látogatja meg. Anna már elvált férjétől, Vronszkijjal él együtt. Kedvesen, vidáman, kicsit mégis kényszeredetten beszélgetnek. A barátnőnek feltűnik, hogy Anna egy uj szokást vett fel amit eddig nem tapasztalt nála, —. néha, mosolygásközben, furcsán, idegesen hunyorít az egyik szemével Olvasásközben, ezt minden jó olvasó tudja. csak tudatos figyelműnk és kritikánk koncentrálódik az olvasmányra — íéltudatos képzeteink szabadon csaponganak közben, kényiik-kedvük szerint társulnak egymással, logikátlanul, ahogy szubjektív élményeink, emlékeink véletlene összedobálja őket. Én se tűnődtem hát, hanem, mint jelentéktelen és érdektelen asszociációt, egyszerűen tudomásul vettem, hogy ennél a sornál, mikor a barátnő észreveszi Annának furcsa hunyor- gatását, egy bizonyos mondat jutott eszembe, amit a terjedelmes regény elején bizonyos Levitte mondott a bátyjának, a parasztok helyzetéről Oroszországban. És természetesen el is felejtettem volna rögtön ezt a logikátlan képzettársulást, ha átfordítva a következő oldalra, akkorra megdöbbenésemre, hogy felkiáltottam olvasás közben, nem kapom a következő passzust: ... ennél a mondatnál Anna megint elmosolyodott, mosoly közben hunyorítva egyik szemével. Barátnőjének ismét feltűnt ez a hunyorgás és maga sem tudta miért, erről a li-unyorgásról Levme jutott eszébe s az a beszélgetés, amit a bátyjával folytatott az ő estélyükön ... (a parasztok helyzetéről stb.) E csodálatos kaland jelentőségét éppen olyan nehéz megmagyarázni, mint amilyen könnyű megérteni. Az orosz írók általában gyakran dolgoznak hőseik belső gondolatbeli történéseinek leírása közben úgynevezett „szabad képzettársulások” ábrázolásával: természetessé, közvetlenné teszik ezzel a leírást, valószínűvé és valószerűvé, hiszen ezeket minden olvasó, magából, jól ismeri. Ezek a képzettársulások a könyvben is éppoly logikátlanok és ellenőrizhetetlenek, mint a valóságban, hiszen nem az a céljuk, hogy valami igazságot, vagy törvényt fedezzenek fel éppen csak utalni akarnak az emberi képzelet jellemző csapon- gására. Itt is más történt. Anna barátnőjének eszébe jut valamiről valami, a két dolog között semmi összefüggés nincs („maga se tudja, miért jutott eszébe ...“), az iró tovább megy. De az olvasó döbbenve megáll. Ez a logikátlan képzettársulás a két dolog közt, egy percoel előbb, mint a regényfigurával, tehát független a regényfigurától, vele is megtörtént A képzettársulás tehát mégse véletlen. És nem önkényes ötlete az Írónak. Anna Imnyorgása és az Anna által nem ismert, más világban élő Levine-nek bátyjával a parasztkérdésről szóló beszélgetése közt összefüggés van: a két jelenségnek valami közös gyökere van, valami titkos jelentőség köti őket össze — valami ismeretlen lelki vagy erkölcsi törvényességnek kétféle meznyilatkozása utal az együvétartozásra. De mi ez a titkos gyökér, ez a közös jelentőség, ez a törvény? Anna barátnője nem tudja. Én se tudom. Tudja-e vájjon az iró? Nem valószínű. Kérlelhetetlenül lelkiismeretes hőseivel, és olvasójával éppen úgy, mint önmagával szemben szinte gyötrődve őszinte íróról lévén szó: ha tudná, meg is Írná — olcsó, szemfényvesztő hatás pillanatra se csábi tóttá Tol s tojt. 0 csak tükröt ad — hű tüRrét az ábrázolt léleknek, amit tulajdon leikéből konstruált meg. S ha a tükörképen íme. ott találunk egy fényfoltocskát, valahol, a képzetek labirintusában. amiről kiderül, hogy valami ismeretlen, de nyilván létező fényforrás vetítette oda — ugyanazzal a bámulattal ismerjük el vele szemben való tökéletlenségünket, mint mikor a csillagos eget fotőgrafáló fény- érzékeny lemezen felfedezünk, halvány pontocska formájában, a távoli csillag képét, amit szabad szemmel nem vettünk észre, A műszer, utóbb, igazolja a fényérzékeny lemezt, hogy nem „művészi ábra” volt a pontocska, hanem rejtelmes távolbalátás — a távcső majd felfedezi a láthatatlan csillagot. Valamikori két-háromszáz év múlva a ma még tökéletlen lélektan is igazolni fogja talán Tolstoj tökéletes művészetét. Van vagy ötszáz figurája, az élet panoptikumának. egész műsora felvonul. Érdekes, most veszem észre: ennyi figura közt egyetlen írót se találok. Művész akad egy-kettő, (a Kreutzer-szonáta zongoristája stb.) — önmagát solia nem keverte bele regényeibe. Nem is lehetett. — hiszen az ötszáz figura úgy született meg, hogy önmagát törte ötszáz részre. Az ötszáz figura együttvéve: ez ő, az iró. ■©Hetvenéves korában megtagadta a regétjeit. Ötszáz sors börtönét irta meg, — azután a Megváltás problémája döbbeni belé — hogy lehetne utat találni, kifelé, a Sors börtönéből? Senki nem látta úgy a valóságot, mint ő. Végre elfáradt — ennyi valóság után. A kormányt is az áldozatokat vádolják az erdélyi dlákzavarsások rendezői Kolozsvár, március 3. A kolozsvári hadbíróság megfogyatkozott érdeklődés mellett folytatta a nagyváradi diákzavargások bűn- perének tárgyalását. Tanúként hallgatták ki többek között Réz Andrást, a nagyváradi Park-szálló portását, aki elmondta, hogy december 5-én délután 3 órakor egy harminc főből álló diákcsoport vonult a portásfülke elé és beverte az ablakokat. A személyzet ijedten menekült a pincehelyiségekbe s egyedül a szálló tulajdonosa, Weislovits Emil mert szembeszállni a rombolókkal. A tanú úgy tudja, hogy Weislovits védekezés közben se- besitette meg a diákokat. Utána a bíróság kihallgatta Lórin Popescut, az országos diák- szövetség elnökét, aki azt igyekezett bizonyítani, hogy a zsidók provokálták a diákságot. Véleménye szerint a legnagyob felelősség a belügyminisztert terheli, aki a diákszövetség távirati felszólítására setu tette meg az óvintézkedéseket. A délutáni tárgyaláson még tizenkét tanút hallgatott ki a bíróság, köztük Sauumarinean hirlapirót, aki Kellcr amerikai kapitányt, a vérengzések egyik áldozatát vallomásában az/ial gyanúsította meg. hogy szánt-szándékkal rendezte meg saját megveretéset. A tanú határozottan állítja, hogy Kellcr kapitányt bizonyos érdekeltségek százezer dollárul vesztegették meg, hogy ezt a kínos jelenetet megrendezze és ezzel diszkreditálja Romániát. A bíróság ezután a tárgyalás folytatását másnapra halasztotta. — A bécsi sakkverseny ötödik fordulója. Becsből jelentik: A bécsi sakkverseny tegnapi ötödik fordulóján Spiólmaim Kmoch ellen, Réthy Takács ellen, Beütuni Glass ellen és Tartakower Müller ellen nyert. A Wotf— Dőry-játszma döntetlen lett. A Bec-ker—Licitté üstéin és Igei—Grünfeld-játszmáik függőben maradtak. 8
