Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)
1928-03-18 / 66. (1693.) szám
1928 március 18, vasárnap. Josephine táncol írta: Kaczér Illés Amikor először láttam táncolni, szagos felhőcske ereszkedett a színpadról a nézőtérre. Furcsa keveréke őserdőszagnak, cukornádföldek párájának s a newyorki és chicagói néger-gettók bűzének. Én még nem szagoltam afrikai őserdőt, oukornádültetvé- nyen se voltam soka s a néger-gettót is csak hallomásból ismerem, de ez a Baker, vagy ahogy a párisink oly családiasán mondják: Josephine, testének egy-két mozdulatával mindezt az egzotikumot a szaglószervem felé vonultatta. Most utólag gondolkodom rajta, nagy táncosnő-e ez a Josephine Baker, megérdemli-e, hogy a kor Elsler Fannyja legyen vagy csak azért olyan népszerű, mert táncban, muzsikában néger a divat s ő tipikus néger egyéniség? Egy bizonyos, amit csinál, négerül csinálja. Az a kis amerikai kultúra, amely sötét és buja afrikai ősiségiét átfutja, csak felületes máz, amely alól valami szagos és rekkenő flui- dum árad: a trópus tékozló élete. A meztelensége teszi-e s a bőrének napégette színe? Más táncosnő is odaállt már a párisi közönség éllé meztelenül, talán még ld'hiváb- ban, mint ez a sötétbőrü Afrodite. És néha előfordul, hogy Baker olyan éles reflektorok alatt táncol, hogy a bőre már nem is fekete, de rózsás, szinte hajnalló, mint a fehér gyerekeké. Ez a fekete nő szereti ilyen fényekkel fehérre füröszteni magát, d© még igy is, fehéren, furcsa és zabolátlan feketének hat. * Amerikában szégyen és bűn négernek lenni és ő gyapjas haját is fésűkkel, kefékkel és kenőcsökkel kényszeríti simára. S jellegzetes etonfrizurája a homlokába simított fürtöcskóvel olyan, mint az olvasztott z-ománc. Az egész nő, ahogy a színpadon mozog, azt az illúziót adja, mintha viaszból volna vagy égetett poroeliánból. A francia revük meztelen női közül nemegy tökéletesebb szépség, legalábbis klasszikus értelemben. De Baker a maga szépségét diktálja ideálnak s egy kicsit áttöri a szabályt. (Ahogy Gauguin tette tahiti-i figuráival: ezeréves klassziciiásokat tolt félre s uj emberszépség számára vonta szét a függönyöket.) A vonalai szinte fulfinomak, a nyaka, a dereka,- a lába, a két karja csupa nyulánk- ság, csak a melle dusabb a régi tenyérnyi méretnél. De ez se áll neki rosszul. Egyébként könnyű és légies karcsúságát nősté- nyibbé teszi. Mert amikor Baker táncol, nem a nő táncol, nemis a meztelen táncosnő mutogatja magát, hanem a nőstény. Az afrikai asszony, aki ezer éveken keresztül volt meztelen. S akire néhány évszázad emigrációja rákén ysz-eritette a ruhát és a fehér erkölcsöket. Most m indakettőt leveti és vonaglik, ugrál, rázza magát, tombol: végre igazi mivoltában megmutatkozik. * Nála a meztelenség éipp ezért természetesebb és erkölcsösebb. Hogy banánövet aggat maga elé vagy struoctollal begyesiti farkcsontját? Ebben sincs számító raífiné- ria. Vagy ha raffinéria van is, ez a fekete nők ősi fogása. A stílusa, és ez tipikus nála, hogy a farával és a combjaival táncol. Ez adja a fő-hangsúlyt. A láb és a kéz szabálya a saviózó, kaszáló és i.kszes mozdulatok. Kinyiinak és becsukódnak, mint az ollók. A nyalánkságát nem nagyon fitogtatja. Nem lebeg, nem ágaskodik és nem igyekszik a magasságok felé. Guggolva táncol, térdeit egymáshoz verdesve, görnyedve és neki- neki iramodva. Elterpesztett kétk ezé vei mintha a bozótot nyitogatná és háritgatná maga előtt. A neandervölgyi ember s a majom mozdulata ez. De ahogy Baker csinálja, kecses esetlenség telve friss-vidám jókedvvel. * A táncai nem nagyjgényüek, de groteszkek, bohőkásak, mulattatok. És távoliak. A nézőt lekötik. Lekötik, mert feloldják. Baker művészete épp az, hogy szuggerálja Afrikát. S egykicsit a nézőt is mintha afrikaivá tenné. Az emberek a belsejükben veletáncolnak s ez a tánc gondatlanság, fesz élytelenség, naptüz, levegő, szabadság. Életöröm. A humora már kevert, az elnyomott rabszolga is benne van, de ez a kis nemesítés nem akadály, hogy ez a Baker minden érzékével bele ne sodródjon abba, amit csinál. Nagy szájának egy-egy pirosfehér vigyora, szemének négerkarakter- babaszerü villog tatás a és ide-odaforgatása, egy-egy sikoltás, dallamos kiáltás vágy arti-1 kuláiatlan hang, amellyel a zenekar egy-egy furcsa instrumentumára felel, mintha az őserdő különös hangjaira feleselne: ez itt a ' tipikus Josephine Baker. Még danolni is szokott, különös, vékony négerszopránnal. Jelentéktelen hangocska, de úgy folyik ki ebből a táncoló négernőből, mint egy mohó erecske Uganda forró gránitszikláiból. * Nem ad többet és nemis akar többet adni, mint amennyi. Talán nemis különösebb egyéniség, csak néger százszázalékosan, mint egy néger hangszer vagy egy néger táncmuzsika. A hangszer és a muzsika csak népszerűsíti a négert, ez a husvérbői való tánczeneinsírumentum megszeretteti. A szép Josephinbe mindenki szerelmes s a néger Vénusz testén keresztül a fehér ember a feketével ölelkezik. POEZ1E Kis bölcsőd mellett álldogáltam, Arefintorokkal, móka-hanggal kicsaltam angyal-nevetésed. Sirás, mosolygás. Ennyi voltál. Két ős-gyökér talaj-törése. Később. A térdem lett lovacskád, vagy tarkóm. És evikipuszit cuppantottál, jó csattanósaí s úgy selypítetted: „bátyi, bátyi", mig képeskönyved mutogattad. Kis Képeskönyv. Karácsonyesti. Pár állat képe volt a Könyvben: a Tyúk, a Macska és a Bodri. Aztán: Anyus, Apus s a Bácsi. Képeskönyv voltál. Semmi más. Aztán kezdtéí kigömbölyödni. Titkos delej lettél a szemnek. Ha szembejöttél, elpirultál. S karácsouyesti albumodra ez volt ráírva: Poezie. A rózsaszínű bőrkötésen két nefelejcs: a két szemed s egy piros folt: szép eper-ajkad. Ábránddal, verssel teleirva. Ez voltál akkor: Poezie. Külsőd ma is halk, illedelmes s rózsáliik rólad: Po9zie. — Ki tudja mit irt már az Élet a hófehér lapokra? Rajtad a szüzek Iiát-pecsctü titka. Ki feltöri a hét pecsétet, tán boldogságot keres benned, talán gyönyört, tán anyaságot, tán borzadalmas asszony-örvényt. Titok vagy. Kezdek félni tőled. Mécs László. NRPLÚm Írja: KRRINTHY PRIBYES RZ URIEmBERRŐL — 1928y március 17. Valami párbajhistóriával kapcsolatban mondta ki valaki ezt a szót ma: úriember. A párbajról is volt szó, általában — a társaság két részre bomlott azonnal, az „okosok" habozás nélkül eldarálták a két sablont, hogy a párbaj nevetséges esökevénye a középkornak, anakronizmus. A másik párt gúnyosan mosolygott, végre kereken kijelentette, hatá- rozatiiag, hogy. párbajellenesek egyszerűen gyávák és nem férfiak és nincs becsületük, mert igenis, a becsületet védő modern törvények képtelenek elégtételt adni finomabb és érzékenyebb becsület sérelmeikért: ezt csak vérrel lehet lemosni. Hazafeléménél, kettesben maradtunk a párbaj hősével, aki a vita folyamán hallgatott, vállát vonogatta. Kérlek, mondta és hirtelen megállt én úgy veszem észre, ezek mind szamarakat beszéltek. Hogy párbajozni, általában és minden esetben, ostobaság és barbárság — ez éppen agy nem igaz, mint hogy nem igaz, hogy az ember azért párbajozik, hogy a becsületét rendbehozza. Nézd, itt van ez az ón párbajom. Jól sikerült, ugy-e, ő engem megsértett, pimaszkodott, erre párbajoztunk, én kicsit felhasitottam a bőrét, erre ő is bocsánatot kért, én is, nagyon jóban váltunk el. Na már most, ha visszagondolok az egészre — ez volt az, ami miatt történt, érted — ez, hogy most sokkal jobba vagyunk, mint azelőtt.. Szó sincs itt az én becsületemről. Mondok valamit — akár hiszed, akár nem. Az ő becsülete miatt párbajoztam, nem a magamé miatt. Nekem ez a Sándor, akivel párbajoztam, már régen tetszett, nagyon derék, tisztességes, értékes embernek tartottam mindig, per distance, pedig szerettem volna a barátaim közé számítani. De ő valahogy mindig bizalmatlan volt velem — éreztem, hogy hamis képe van rólam, azért nem •szeret. Ez bosszantott, feszélyezett és ingerült voltam a társaságában. Én provokáltam ki 'belőle a sértést. Párbajozni akartam vele. Ha valaki megakadályozta volna a párbajt, valamelyik párbajellenes, modern barátod, a sértést egyikünk se tudta volna elfelejteni — egy életen át gyűlöltük volna egymást. Szerencsére nem sikerült megakadályozni. Ott j aztán, a vívóteremben, (kitárva egymás előtt meztelen mellünket, őszintén egymás szemébe nézhettünk, két ember. Az első bevágásom után láttam, hogy elmosolyodott — tetszett neki, hogy határozottan mérges vagyok rá. ö engem affektált és nagyképü, hazug embernek képzelt (te tudod, nem vagyok az), most láttam, hegy megváltoztatta a véleményét. Kíváncsian nézett rám, ingerkedett, jobb vívó lévén — a vége az lett, hogy elnézett egy dupla vágást, jól felhasitottam a képét. Kicsit bosszankodott, de már nem rám, hanem a saját ügyetlenségére — ő maga nyújtotta a kezét, miközben bevarrták. Meghívott a birtokára, ezt nem is mondtam el ezeknek. Tudód, kérlek, meggyőződésem, hogy mi mind a ketten finomérzésü és jó, de kicsit szemérmes, tartózkodó emberek vagyunk, ebben kicsit hasonlítunk is és éppen ezért nem értettük meg egymást évekig, holott közöis eszményekért harcolunk. A párbaj lehetővé tette, hogy megértsük egymást és kibéküljünk. Azt hiszem, ez a modern párbaj tulajdonképpeni célja. Két úriember, akik valami félreértés folytán haragszanak egymásra, béke jobbot nyújt, a kardon keresztül. Kölcsönösen elismerik egymásról, azzal, hogy kiállnak egymásnak, hogy méltónak tartják egymást erre a megtiszteltetésre. Ő sértve érzi magát — ón hajlandó vagyok testi épségemet, esetleg életemet kockáztatni, hogy a sértettség fájdalmas érzése elmúljon a leikéből. Én sértve érzem magam — ö is hajlandó erre. Nem furcsa ? Most veszem észre, tulajdonképpen nem a magam — az ő becsületéért párbajoztam. Embertársamnak ennél önfeláldozóbb nagyrabecsülését igazán nehéz elképzelni — mennyire becsüljük egymást. Az életünket kockáztatjuk egymás becsületéért! Természetes, hogy ezután ki kell békülni — a test kiontott véro behegesztette a lélek sebét, amit sértett hiúság lékelt belé. Azt pedig igazán nem kell magyarázni, hogy milyen jó üzletet csinál, aki lelki sebet testi sebre vált be — nagyon jól tudjuk, mennyivel hamarabb gyógyul az utóbbi. Nem tudom, tréfa volt-e, vagy se, amit ez az ur mondat. De valahogy, mintha egy árnyalattal mégis visszavüágitott volna az uriemberség fogalmának eredetére. (Soha még ilyen zavaros, százféle ellenkező értelmű nem volt ez a fogalom, mint napjainkban.) Az uriemiberség forrására mutatott vissza, a lovagiasságra — az úriember családfájának egyik előkelő, régi (ha nem is a legrégibb) ősét idézte: a lovagot, A középkor nemes lovagját, aki mindig más becsületéért harcolt, soha nem a magáé miatt — üzvegyek, árvák és szegények védelmében. És ezzel az uriem- berség, a lovagság (chevalier, oabelleros, gavallér) fogalmának első feltételét jelölte meg — úriember csak önzetlen, alázatos lélek lehet — aki a sértékeny és érzékeny önérzet patyoíatkeszksndőjének dölyfös lobogtatásá- ban érzi, az már karikatúráját, elcsenevésze- dett korcs-utódját ismerte csak az úriembernek. A párbajhőst, aki „becsületére kényes", összetévesztette Mancba nemes lovagjával — pedig csak a hiú, szamár Sauolm Pauza ő, aki felvette ura vórtezetét. * Nehéz is őket megkülönböztetni — vannak korok, amikor ruhát cserélnek Don Quijote, a rajongó s gyakorlatias érzékű fegy- vehordozója. Don Quijote az Sanclio Panza és Sanoho Panza az Don Quijote: igy haladnak végig a történelmen. Honnan ismered hát meg az urat? * A magyar példasző módot ad rá, megjelölvén a választóvizet, melyből 'sértetlenül kerül ki a nemesfém. Az ur a pokolban is ur — próbáld ki hát balsorsban, nyomorban a két figurát. Sanoho Panza üvödteni és nyávogni, vagy legjobb esetben háromkodni kezd, mihelyt a lányok felcsapnak körülötte: Mumus Scaevola összeszoritott foggal tartja közöttük kinyújtott karját. Az ur a pokolban is ur. — ur volt Szókratész és ur volt Gonfu- cius és Buddha s a Názáreti is és mindazok, akikről tudjuk, hogy megjárták a szenvedések poklát s kikerültek belőle, sértetlenül. * Honnan ismered meg? Az ideális úriember két dologból van összelőve: ur és ember. Nietzsche hérosza nem az: hatalmának teljében csak ur, de nem ember — a lemondás hősei emberek, de nem urakUr és ember. Erő és hatalom, az egyik feltétel — vissza nem élni vele, jóra használni, a másik. Az uralkodó lehet úriember, a zsarnok soha. * És azonkívül: az úriember férfi is. Ez már keményebb próba. Egy évszázadon át szenvelgett lovagi ruhában Sanoho Panza, a gáláns férfi — szerelmi alamizsnát kunyoráló szolgálóiét: íme az uirember egyik karikatúrája. A másik Nietz- soheé — ha nőhöz mégy, korbácsot vigyél magaddal. Egyik se bizonyult úriembernek, a szerelem poklában. Aminthogy nem úriember az a figura, akit minap láttunk egy vígjáték hőseként, ki a gőgös nőt azzal bünteti meg, hogy egy éjszakát, kell vele töltenie — ellenben úriember a Schiller lovagja, áld felhozza ugyan a kesztyűt az oroszláuok közül, de nem fogadja el jutalomnak azt, aki ilyet merészelt kívánni tőle. * • Mert ami a szerelmet illeti, — mint az úri emberség egyik mért ókét . . . itt egy kis baj van. Aki nem férfi, nem leket úriember. Viszont nem lehet úriember, aki csak férfi, semmi más. Mert: úriember volt-e például Don Juan? ő talán az volt — csak az a baj, hogy nem urinőlckel volt dolga— különben neon derült volna ki róla, hogy Don Juan. Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legofesébban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! SF. Vaztfa bútorgyára, Prafta ¥111., Podlipného Mié % Alapítva 1833. Telelőn 33. \J S > ^ <• diszmtt üveg, porcelláa nagykereskedése. • KOSICE, FS-ütca 19* * j Nagy választék. Jutányos árak. 4
