Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)
1928-03-13 / 61. (1688.) szám
4 <PIW^tMAfi6ARHlRI>g& 1028 raárdhis 18, IteM. T Védjük meg a községi képviselő- testületekben a magyar nyelv jogait A községi képviselőtestületek magyar tagjainak figyelmébe Már kezdik! Már megint kell róluk írni azzal az őrzendő ismétléssel, amelyet nem lehet soha megunni. Megunhatja-e a fa, mikor látja, hogy ágai uj rügyeket hajtanak? Vagy megunhatja-e a szomorú avar, mikor a hóvirágok bájos roham- csapatkái kezdik átverni vénhedt. ráncos bőrét? Lehet ilyenkor szó nélkül hagyni, hogy már megindult a kő-, üveg- és csont-börze, a golyók börzéje, minden száraz és golyózásra alkalmas ntcasarkon, faltövén, meg utkanyarodónál? Már kezdik. A kis slapíosok, a harmoniká- san lelógó harisnyákat huzigálok, a zsebkendő helyett szipogást használók, a sapkát keresztben hordó kis nebulók, megannyi Jackie Coogamk. Már söprik a veszedelmes golyó előtt az utat, a fejükről lekapott sapkával, ha nagyon szenvedélyes a játszma és kritikus a helyzet: még le is hajolnak, le a főidig és úgy fújják meg a golyó útját, hogy csak messze guruljon s arasznyira ne érié azt a nagyon kedves, szivárvanycsikos üveggolyót. Azok az araszok! Mikor két ilyen csöpp kéz egymás mellé erőlködik, terpeszkedik a földön, egy jó férfitenyér mind a kettőt, még hármat is betakarna egyszerre. Azok a viták, hogy kinek van igaza, kinek az arasza hiteles! Kinek az uj- jaí nyúlnak jobban. Azok a döntőbírók a kis páváskodó fölényükkel: Barátom, barátom a Janinak van igaza, barátom, akármitakarc, neki van igaza! ő jól mérte. Nem jól mérte. De igen. De nem. Én tudom. Mit tudod? Buta vagy. Te vggy buta. Te, ha megfoglak? Nolássuk! No, no te híres, velem akarc? No, íaián megijedek, mi. No? Mi? Tőled, te? — És ezt már úgy lihegik egymás orra alá, szoros közelből az előbb még araszmérő kis kezek most kemény ökölbe szo- rulva, ni, mintha ezek is csak valami vidám rügyek lennének, valami szép zöld levél pattan ki belőlük? Vagy nehány kék-zöld folt az ütésük nyomán. Ja, ez már ilyenkor igy dukál! Az Isten tudná, miféle összebeszélés ez, milyen országos jeladás, de egyszer csak elkezdik. Az északi falak tövén még hó vacog, a kecsi- utak ezer barázdáján ezer kis patak int sár- medrekben, alig vau száraz kuckó, de ők meglelik s ott folyik a játék. És ez az időszak valahogy mindég egybeesik azzal, mikor az ember más jeleket is lát maga körül. Hogy messzire ne menjek, itt a Premontrei Rendház kiskertjében, &l építésével egyidős, Mária Terézia Nagyasszonyunk uralkodása idején ültetett vén juharfa mellett szerénykedik egy sombokor. Nyáron csupa merő kaláris bagyókkal aggatja teli magát Télen oly árra-szomers, siralom ránézni, ahogy a százados fatörzs mellé bnjik oltalomért. Most meg? Kezd ficánkolni. Jó szelekben egy ringatja az ágait, mintha titkos táncot járna s a rügyei — a siető kis bolondok — már majd kibukkannak a nagy igyekezettől Hirtelen nagyon sürgős lett nekik, hogy a belül már késs bimbóikat kimntogassák és aranysárga pompával Ölelgessék körül as öreg juharfát. Netene. csacsi gyülekezet, talán hamar lesz? Én nem győzök mindegybekre egy-egy mikul:-mákszem kis abroncsot tenni, hogy ki ne tudjatok nyílni, mig a lesben álló fagyok el nem múltak. Aztán ha elhamarkodjátok a dolgot, nyáron nem lesz ám kaláris-íityegő minden ágra! Ám ti lássátok! No aztán mindjárt csak pár lépéssel arrébb a vén kapitány hordó, — „aki“ azért viseli e büszke címet, mert rendőrkapiíányi rendeletre tartódik és őriztetik benne békanyálas víz nead- jisten tüzek esetére, — aki, mondom, éktelen kövér jégtuskót hordott e télen a gyomrában, most nagy kedélyesen hasra dőlt, hogy a nem kívánatos tehertől megszabaduljon. A jégtuskó összesoreadozoít benne, már csak úgy kotyog a nagy hordói ürességben, mint a harangban az ütője, és gyáva vizerecske képében vérzik el a most hihetetlenül iszákos földön. Süt a nap. igen alkalmatos jó melege van, aztán mégis havazik közbe. Nevetni kell rajta s deresedé fejjel is elkapdosni pár ilyen sikertelen hópelyhet, meg ráfujni. röptében: mit akarsz, híres? Amelyik leesik a földre, kis fekete pöttyé olvad. Ez a föld tavaszi szeplője talán. Gyorsan múló s utána még szebb lesz. Csillagos ég van, mondjuk, aztán csak nagy kövér cseppekben kezd dobolni a kalapunkon a meleg eső. Hát ez honnan? Szél hozza. Bolondos, tréfás szél. Néha majd eldönt, aztán egyszerre mintha lenyelték volna: nincs sehol. Valami kedves, titokzatos betegség ez. Ragály. A gyerekeken tör ki legkorábban. — ettől van a golyózás. Egyszer csak rajtunk is kitör. És semmi sem jó. Valamit tenni kéne? Tűrhetetlen szükségét érzem, hogy elmenjek a kertészhez megnézni, nincs-e már ibolyája? Hát csakugyan, már van! Vettem egy kis csokorral. Belefurom az orromat, úgy teleszivom magam az illatával, mintha a lábujjaim hegyéig csak csupa tüdő volnék. így. Köszönöm. Most már jobban érzem magam. Tvn. — Tisztuütás a lévai Iparos Olvasókör- jen. Lévai tudósítónk jelenti: Az Iparos Olvasókör most tartotta meg rendes évi közgyűlését, melyen Frass József elnök meleg lángon emlékezett meg a kör elhunyt disz minőikének, Kersék János költő érdemeiről. \ jelentések és számadások letárgyalása után i közgyűlés megadta a felment vényt, majd n-egejtették a tiszitujitást. Elnökké újból Frass Józsefet választották, alelnöki Vida Jónás, pénztáros Balogh Lajos. Adj ajándékul havonta egyszer egy iiÁkfihÁdtn a nrácai majzvor menzán! Prága/március 12. (E. S. 0.) A sslovenszkói és ruszlnsz tói ellenzéki pártok központi irodája közli: A magyar nemzeti párt és az országos keresztényszocialista párt tudomást szerezve arról hogy a kormány egyes túlbuzgó közegei a magyar községek képviselőtestületeit/arra akarják rávenni, hogy a magyar nyelv jogait feladva, községük ügykezelési nyelvéül'az állam hivatalos nyelvét állapítsák meg, áddéki szerveiket arra utasították, hogy a magyar (lakosságot anyanyelvének tartozó kötelességére figyelmeztessék és a községi képviselőtestület ügykezelési nyelvére vonatkozó törvényes rendelkezésekről kioktassák. E rendelkezéseket a nyelvtörvény végrehajtási rendeletének (1926. február 8-án 17. sz. a. kelt kormányrendelet) Í0. §-a tartalmazza. A rendelet értelmében v a községi képviselőtestület minden községben, ahol a magyarság a lakosság húsz százalékát, azaz egy ötödét alkotja, a magyar nyelvet a község tárgyalási nyelvéül szabadon megállapíthatja. A magyar képviselőtestületi tagoknak tehát mindenütt, ahol a magyarság száma a lakosság egy ötödét eléri, amennyiben ez eddig még nem történt volna meg, mielőbb oly értelmű indítványt kell a képviselőtestület elé terjeszteniük, hogy a község kizárólagos vagy egyik ügykezelési nyelveként a magyar nyelv fogadtassák el. A rendelet értelmében ugyanis ott, ahol a cseh vagy szlovák lakosság száma nagyobb, mint ama kisebbségé, amelynek nyelvét a képviselő- testület ügykezelési nyelveként elfogadta, az állam hivatalos nyelve automatikusan a község másik ügykezelési nyelvévé válik. Ott pedig, ahol a képviselőtestület már előbb is igy határozott, a magyar képviselőtestületi tagok elemi kötelesége, hogy minden támadást, amely a magyar nyelv most ismertetett jogainak ki- semmizésére irányul, a legerélyesebben visszaverjenek. Figyelmeztetnünk kell a közönséget arra is, hogy a nyelvrendelet értelmében minden községben, ahol a magyarság a lakosságnak legalább a felét teszi ki, a magyar nyelv föltétlenül egyik tárgyalási ayelve a községnek, lehat a tárgyalási nyelv részére fentartott előjogok akkor is megilletik, ha a képviselőtestület valamely okból netalán úgy határozott volna, hogy a község tárgyalási nyelve csak az állam hivatalos nyelve legyen. A községi képviselőtestület magyar tagjai és általában a község magyar lakosai ne mulasszák el, hogy ily esetekben a magyar nyelvet megillető jogokat érvényesítsék. A községi képviselőtestület ama határozata, amellyel az ügykezelés nyelvéül a magyar nyelv állapíttatott meg, nyolc napon belül bejelentendő a járási hivatalnál, mert különben hatályát veszti. A birák és hiróhelyettesek gondosan ügyeljenek e rendelkezés megtartására. Kisebbségi jogainkért vívott küzdelmünk eredményre csak akkor vezethet, ha a magyar községek lelkiismeretesen őrködnek 'ama jogok felett, amelyek anyanyelvűnket a törvény alapján megilletik. A nyelvhasználati jogokkal összefüggő minden ügyben készséggel szolgálnak felvilágosítással a országos keresztényszocialista párt és a magyar nemzeti párt titkárságai, úgyszintén az ellenzéki pártok központi irodája (Prága I., Kaprová 14). most nem egy politikai ágens beszél, akinek a sikerrel szándékai és tervei vannak, — itt nem sikertőkét gyűjt valaki, nem hazakiabál, ez az ember már nem akar se otthon, se máshol elismerést. Csak az ügy igazát akarja, aminek védelmezője. A nyoJcvanhároméves Apponyi szuggesztivitá- fáttak titka ez a föPéUenüi meggyőző, emsnálő let sztultság minden emberi szenvedélytől, érdeke tői, A dolgok fölött beszél, a szőuoíC sikert redukálja a tartalomra, már nem tarja érdemesnek, hogy apró rakétákkal keressen közeledést a publikummal És ez a pátriárka egy pillanatra nem használja ki ezt a nagy fölényt, amit kora és egyénisége biztosit neki: nem kér pardont és kíméletet, hanem nyugodtan, jéghidegen, soha egy pillanatig nem térve el a tárgytól, megzetve minden frázist, ad elő, mindenre kitér, semmit nem nagyol el, szakszerű és világos marad. Semmi szenvedély a hangjában, semmi személyeskedés. Néha, egy mozdulattal, rendkívül elegánsan utasítja vissza Titulescunak egy közbeszólását, körülbelül úgy, ahogy egy felnőtt elhesseget egy neveletlen gje- reket. Titulescu egyik közbeszólására egyszerűen felnézett és ennyit mondott: „Nem fontos." Ezt senki nem tudja utánacsinálni. ügy beszél, ahogy egy épitész épít, téglát téglára rak, nyugodtan, megrendithetetlenül, a végén lezárja az egészet, páthosz nélkül, egy egyszerű mozdulattal. Az épület készen van, aki ezt a beszédet hallotta, az tisztán látja maga előtt az optánspör egész helyzetét, eredetét, kilátásait* nem lehet tévedés. A Tanács informálva van, ob- jektiven és világosan. Egyetlen egyszer személyes ebben a beszédben, s az is elegáns, diszkrét és emberi, — mikor, a beszéd vége felé, ezt mondja: „Most már rövid leszek, s kérem az elnézésüket, mert kétségtelenül érzem már a boromat...* 1" — mintha azt mondaná az izgága Titulescunak: „bocsásson meg, hogy nem harangozok és rakétázok, mint ön, bocsásson, meg, hogy lemondok a szellemeskedésről, de én ezt már megengedhetem magamnak". Megengedheti magának, s a sikere mély és őszinte. Halálos csöndben hallgatják végig, úgy a tanácsasztalnál, mint a teremben. A hosszú beszéd tartama alatt egy ember nem hagyta el a termet. Briand és Chamberlain szinte mozdulatlanul hallgatták végig. Mikor végzett, egy perc szünet. Aztán az elnök megadja a szót Titulescunak. Aki Titulescunak az optánspörben tartott mai két beszédét végighallgatta, annak föltétlenül az volt a meggyőződése, hogy ez az ember hisztérikus. Valami különös szerepet választott magának, ő a tanács bohóca. Nem veszi észre, hegy nem a rendkívül szerény kvalitású viccein nevetnek, hanem rajta, a viselkedésén. Ez a mongolarcu, fer- deszemti bojár visít, az öklét rázza, az asztalt csapkodja, könyvekkel hadonászik, az egész teremhez beszél, koncokat dob a karzatnak, előadás közben a szomszédjaihoz fordul, személyeskedik s gyakran olyan tapintatlan, ami már a neveletlenség határát súrolja. Briand, aki tegnap beszélt a tanács szerenitásáról, kerekrenyitott szemekkel bámulja ezt a beteg embert, Chamberlain úgy néz reá, mint aki fél, hogy valami baja esik. A román kamarában talán beveszik mindezt. A népszövetségben nem. Ez a negyvennégyéves ember úgy beszél Ap- ponyival, ahogy nemcsak Apponyival, de az egész népszövetségben soha senki nem engedheti meg magának egy állam reprezentánsával szemben 6zt a modort. Idegenkedés, megdöbbenés, zavar kiséri minden mondatát. Néha minden ok nélkül, úgy ordít, a legszemérmetlenebb hordó-állitásokat olyan modorban adja elő, ahogy zugügyvédek, nem diplomaták is óvakodnak egy tanács előtt beszélni. Hordó-hangja van, hordó-érveket hoz föl, például óriási effektussal, ilyeneket: „Az én viselkedésem lényege az, hogy én meghajtok a népszövetség előtt, de az öné, gróf Apponyi, az, hogy obstruál a népszövetség ellen." Ezzel végzi a beszédjét. Szünet közben, a legnyájasabb mongol-mosolyával, odament Apponyihoz, a kezét nyújtotta, s valami tréfás bocsánatkérést mormogott. Apponyi szótlanul és nyugodtan végignézte, aztán, egy féltrófás, nagyon egyszerű mozdulattal eltolta magától. Vigyorogva ballagott tovább, és az ujjával fenyegette Apponyit, aki reá se nézett, hanem kezdte összehajtogatni az írásait s reszkető kezekkel egyenként visszarakott mindent a sárga kofferbe. Márai Sándor. — Rendőrkézre került a morvaországi gorilla-ember. Orlaiíból jelentik: A Kamin- Ostrau közötti országúton hónapok óta egy titokzatos ember tartotta rettegésben a járókelőket. Az idegen, akit a nép „gorilládnak nevezett el, lesben állt az országúton, ráíá- madt fiatal leányokra és asszonyokra és késsel megsebesítette őket. Legutóbb egy sikertelen kísérlet után a járókelők elfogták a bestiális embert, aki kihallgatása alkalmával elmondta, hogy beteges szenvedélye hajtotta a bűncselekmények elkövetésére. Azt áIli tóttá magáról, hogy mérnöki diplomája van és Or- lauban mint mérnök áll alkalmazásban. A letartóztatott embert a törvényszék fogházába szállították. xx 100 oldalon, csodás illusztrációkkal tarkítva, finom kiállításban, kötve jelent meg a Tapsifüles nyuszika és egyéb csodatörténetek, ára csak 12 korona. Megrendelhető lapunk köpyyosztályában. GENFI N — APPONYI BESZÉL — Géni, március 8. Délelőtt és délután az optánspör. Aki be tud jutni az üvegházba, az mind ott nyüzsög. Apponyi beszél Ha valaki igazi képet akar Apponyi egyedülálló, páratlan külföldi tekintélyéről, annak látnia kell őt a Népszövetség előtt. Ebben a teremben, ahol a világ öeazes nagyfejüinek legváiogatottabb képviselői foglalhatnak csak helyet, úgy tisztelik Apponyit, mint, bátran i« lehet Írni, senki mást az összes delegátusok között. A többieknek tekintélyük van. Apponyit tisztelik. Briandnak óriási a tekintélye, Chamberlain megközelíthetetlen tud maradni még a genfi nagyon intim atmoszférában is, Stresemannt nagy- rabecsülik és komolyan értékelik a véleményét. Apponyi helyzete valami más, valami egészen egyedülálló. Apponyit tisztelik. Reggel féltizenegykor, mikor Urrutia megnyitotta az ülést, Apponyi már ott ült a tanácsasztal mögött, a fal mellett, a tanácstagok delegáltjai között. Az ölében egy sárga kis kézikoffert tartott, gondosan, öreguras aggódással és gyámoltalansággal — nem aktatáskát, hanem kézikoffer!. Ebben a kézikofferben, amit később magával vitt a tanácsasztalhoz is, a jegyzeteit cipelte, egy kis okmánytárat, az optánspör minden dokumentumát, brosúrákat. A táskát nem adta ki a kezéből, csöndesen. mozdulatlanul és figyelmesen ült, nem beszélt senkihez. Vallcó, a magyar miniszter föl se ment a pódiumra, az egész tárgyalást állva hallgatta végig az újságírók között, keresztbefont karokkal, kissé előrehajolva állt órákon át, az egyik kezét a füléhez illesztette, hogy egy szót se veszítsen el. Az egész magyar kolónia igy állt a teremben, ezzel az izgatott füleléssel, a követség, az újságírók, a kissé számos delegáltak. A különben mindig köhécselő, suttogó, elég fegyelmezetlen teremben, ahol Urrutia nem is tart különösebb rendet, olyan csönd volt, mintha valami világszerte fontos, elsőrendű nagy problémát készülnének most itt megbeszélni, nem is az optánspört, ami itt végeredményben nem egyébb, mint két kisebb nemzet differenciáinak egyik részletkérdése. Ez a uagy, szokatlan, ünnepélyes csönd Apponyinak szólt, az ő személyének. Mindenki a tanácsasztalnál ül már, a nagyhatalmak képviselői, pontosak Briand, Chamberlain, Stresemann, pontos az aggastyán Apponyi, talán ő a legpontosabb. A tanács együtt van, csak egy tagja hiányzik. A Benjámin hiányzik, az izgága, a elown, az örökké rendbontó: Titulescu. Jő félórát késik. Már félős, hogy el se jön, s nem lehet napirendre tűzni az optánskérdést. Urrutia megnyitja a* ülést, e emlékezteti a tanácsot arra, hogy Spanyolország és Brazília kilépésének határideje a. legközelebbi ülésszak alatt lejár, javaslatot tesz, hogy intézzen a Népszövetség egy utolsó meghívást a két hatalomhoz. Amíg a tanács tagjai ehez hozzászólnak, jóval tizenegy után, megérkezik Titulescu, nagy robajjal, kísérettel, barna bundájában, teljes színházi apparátusával, s széles mozdulataival elfoglalja a helyét a tanácsasztalnál Zaleski mellett. A Urai tenor megérkezett, az előadást elkezdik. ütinayomi* tilos I Chamberlain, az előadó, felolvassa az optánspör rapportját. Apponyi felkel a helyéről, a kézikoffert gondosan a hóna alá veszi, nagyon hajlotton és lassú lépésekkel a tanácsasztalhoz megy s körülményesen elfoglalja a helyét Finnország képviselője mellett. Finnország képviselője egy fiatal ember, aki félig fölemelkedik a helyéről és udvarias meghajlással üdvözli a szomszédját. Apponyi felnyitja a kézikoffert és előkeresi az iratait, a pápaszemét. A keze reszket, egy nyolcvanhárom esztendős ember reszkető mozdulataival rakosgat az asztalon. Közben Chamberlain végzett a rövid rapport- tal, s Urrutia, akinek nincsen nagy gyakorlata az elnöklésben, s gyakran osinál apró protokoll- botlásokat, megadja a szót Titulescunak s aztán felszólítja „Magyarország képviselőjét, hogy foglaljon a tanácsasztalnál helyet". Apponyi akkor már vagy tiz perce a helyén ül, mert a protokoll szerint már Chamberlain rapportja előtt kellett helyet foglalnia. A terem vihog. Urrutia észreveszi a tévedését és bocsánatot kér. A tanácstagok között derültség. Szerény eszközökkel is igen nagy humorhatásokat lehet ebben a teremben elérni. Titulescu pár szóban bejelenti, hogy az op- tánskéxdésben a tanács utolsó megbeszélései óta nem tudott a magyar kormánytényezőkkel újabb megegyezésre jutni. Ez minden. A bejelentés olyan rövid, hogy nem nyílik közben semmi alkalma szónoki effektusra. A bejelentés rövidsége mindenkit meglep. Apponyi hátradől a karosszékben, összekulcsolja az ujjait, várja, hogy az elnök megadja a szót. Aztán beszélni kezd. A hangja rekedt és nagyon csöndes. A „csengő bariton", az már a múlté. Kezdetben alig lehet érteni, amit mond, bár, ismétlem, a teremben egészen szokatlan, kivételes a csönd. Rekedten beszél nagyon lassan. Később tisztul valamit a hangja, de mindvégig rendkívül csöndes marad. A terem lassan átmelegedik. Briand egy pillanatra nem veszi le Apponyiról a szemét, minden tanácstag előrehajoltan, igen nagy figyelemmel hallgatja. A figurában, ebben a nyolcvanhároméves emberben, aki itt csöndes, határozott, egyenletes, kristálytiszta logikájú mondatokban védelmezi az idegenben a hazája ügyét, — a nagyon előkelő fizikumban, fajta, származás, gondolkodás és kor vésőitől kimivelt fejben, a hajlott, és minden törődöttsége mellett is élőkelö alakban van valami olyan különös, aminek ebben a teremben is csak ritkán akad párja. Amig beszél, mindenkinek éreznie kell, hogy itt valaki fölszólal, támad és védelmez, követel és igazol, valaki aki teljesen letisztult szenvedélyektől és hiúságtól érdekektől és becsvágytól. Ez az ember már nem akar a maga számára semmit, még személyes sikert sem. Mindenkinek éreznie kell, hogy ez az ember már nem akar semmi egyebet, csak az igazságot, egy igazságot a sok közül, amiről meggyőződött, amiben hisz, aminek egy nagyon hosszú élet utolsó aktivitásává' még rendelkezésére állott. Mindenkinek éreznie kell, hogy a világpolitikának ebben a nagy börzéjében, ami ez a terem,
