Prágai Magyar Hirlap, 1928. március (7. évfolyam, 51-77 / 1678-1704. szám)

1928-03-11 / 60. (1687.) szám

<pRgrgzaMAG^ARfíIRItaí> 1958 máreius 11, vasárnap. VASÁRNAPI JEGYZETEK írja SCHÖPFLIN ALADÁR- ÚRI MURI ­Tudják már, hogy Móricz Zsigmond regó- ayének alakjai, akiket a P. M. H. közönség® jól ismer, megjelentek a színpadon és ugyan­csak megszerettették magukat a színházba járó közönséggel. A regény, mint mindenki elismeri, aki olvasta, Móricz Zsigmond legki­tűnőbb regényének egyike s most a belőle készült színdarabról is kiderült, hogy a Sári biró óta legnagyobb sikerű színdarabja lesz. Nem akarok szabályszerű színházi kriti­kát Írni az „Úri muri“-ról, ezzel egy kicsit el is késtem volna, csak néhány megjegyzést tenni vele kapcsolatban, néhány feltűnő je­lenségről, amely az előadás és a siker kap­csán felmerült bennem. A magyar közönségben van bizonyos tü­relmetlenség és sértődő érzékegység, ha a sa­ját dolgairól van szó. Nem szereti, ha az Írók kritizálják, ha rámutatnak olyan hibákra és bajokra, melyeket bőven lehet felfedezni élet­módjában, társadalmi életében, gondolkodás- módjában. Különösen élénk ez az érzékeny­ség, ha a vidéki életről van szó. A városi ma- gyár emberben van bizonyos furcsa kegyelet a vidékkel és főleg a faluval szemben. Azért mondom furcsának, mert egy ellenmondás van benne. A városi ember tulajdonképpen nem szereti a falut, mint az élet színhelyét, legfeljebb csak mint kiránduló helyet, ahol kellemes változatossággal el lehet tölteni egy pár napot. Nagyon kevés városi embert, pél­dául hivatalnokot lehetne találni, akd örülne, ha áthelyeznék falura 8 ott kellene elitöltenle életét. Viszont azonban valami idealizáló sze­retettel gondol a falura, gondolataiban csak a jót és szépet szereti benne látni s bosszan­kodik, ha arra figyelmeztetik, hogy ennek a képnek van visszája is, hogy falun is vannak bajok, hibák, bűnök, amelyekkel foglalkozni kell, ügy érzi ezt a figyelmeztetést, mint va­lami képromb olást, amely össze akar törni egy kedves képet, melyet szivében őriz. Ez így van regényben is, de szándarab­ban sokszorosan van igy, mert itt hozzájárul még az emberek szóraíkozAsvágya is, mulatni akarnak a színházban, nem pedig gondolko­dóba esni. Azt szeretik tehát, ha az életüket mennél kedvesebb, szeretetreméltóbb színben tünteti fel a színdarab, a hibákat legfeljebb atyafiságos tréfával üti el. Ha az iró a sze­mébe mondja az igazat, akkor hamar megha­ragszik. Ezt érzik az Írók Is és miután elvégre senki sem ir olyan színdarabot, melynek si­kertelensége előre gyanús, amelyről fel kell tételezni, hogy megosztja és elkedvetleníti a közönséget, lehetőleg kerülik a magyar élet kritikáját, csak a kedves, kedélyes oldalait mutogatják és csak a szeretetreméltó alakjait viszik színpadra. Ha pedig mégse lehet elke­rülni némi bajoknak a megmutatását, szelí­den humorizálnak róluk. Ez a regényíróknál is megvan. Az egy Mikszáth merte és tudta csak a magyar életet kissé keserűbben bírál­ni, de ő is az anekdotázó humor bájos leple alatt. A többiek még eddig se mentek el, ha a speciálisan magyar életjelenségek 'kritiká­járól volt szó. A regényírás azonban könnyeb­ben felszabadította magát ez alól a közönség­ből kiinduló nyomás alól, mert ha a regény a közönség egyik részének nincs is kedvére, a másik része még mindig szívesen elolvassa. ’A közönség megoszlása kisebb baj a regény­írónak, a drámaírónak katasztrófa, mert ah­hoz, hogy egy darabnak sikere legyen, leg­alább harmincezer ember tetszését kell meg­nyernie. Harmincezer embert pedig nem könnyű rávenni arra, hogy pénzt adjon ki szinházi jegyre. Móricz Zsigmond azonban nem az az em­ber, aki meghunyászkodik a közönség előtt. 0 teljes mértékben ragaszkodik az írónak ahhoz a jogához, hogy az embereknek meg­mondja az igazat. A magyar életet kritikai szemmel nézi, a szeretet és szolidaritás kímé­letlenségével. Testvérnek érzi a magyar em­bereket, akiknek meg kell mondani az ágazat akkor is, ha az kellemetlen Ezért volt annyi baja a magyar világgal, ezért értették any- nyian félre s ezért vádolták meg annyiszor szeretetlenséggel. Nem tagadja meg magát az „Úri muri­ban sem, bizony keményen odamondogat a magyaroknak s nem titkolja, hogy mi nem tetszőik neki életformáikban. A darabnak magva egy boros, cdgiányos nagy mulató jelenet. Ilyet számtalanszor vit- fek már színpadra, de mindig úgy, hogy a* Író is benne volt szimpátiájával a muriban, a mulatók pártján állott s úgy tüntette fel, mint a mulatásnak egy szép, kedves, rokonszenvre méltó módját. Móricz észre meri venni, hogy az ilyen nagy murizások lehetnek kedvesek annak, aki benne van, de hány ember, hány család ment tönkre miattuk, milyen könnyel­mű nemtörődést takarnak és mennyi jobb sorsra méltó érték pusztul el bennük. Észre meri venni azt Is, hogy nem Is mindig jóked­vükben mulatnak igy az emberek, hanem sokkal többször unalmukban vagy elkesere­désükben. A magyar sLrvavigadás ez: a sűrű vér és a sorsával való elégedetlenség szilaj tombolésa. Magyar specialista, sehol másutt meg nem található, szimpatikus és veszedel­mes. Móricz az első magyaT író, aki színpadon rá mert mutatni az árnyékára, aki bele mer­te vinni a magyar keserűséget és a magyar őnibdrálatot. A* „Úri muri" egyéb részeiben, az alföldi magyaT élet többi elemeinek feltárásában is vannak ilyen keserűségek. Ezek miatt aggód­ni kellett, mit fog hozzá szólni a közönség. Fogja-e szeretni életének ezt a kritikai ké­pét? Minden jel arra vall, hogy igen. Az ed­digi előadásokon a közönség nagy, ünneplő szeretettel fogadta az irót és darabját s nincs ok azt hinni, hogy ez a többi előadásokon se Így lesz. Ez azért érdekes, mert mintha elő­jele volna egy hangulatváltozásnak a közön­ségben, mintha kezdene hajlandóság ébredni benne a magyar élet valódi, reális képének elfogadására. Ha ez csakugyan igy van, ak­kor remélhetjük, hogy — amit eddig a közön­............. !11- ■ ", ■' ' Al apítva 1833. Telefon 33. S * *re* porcellán ***> Hy aagykoroekedéae. • i ■ i :: ‘ .M KOSICE, Fő-utca Í9. ' Nagy lákniék Jutányos áruk. sógnek a kritikától való idegenkedése akadá­lyozott — végre elkezdhet kialakulni a spe­ciálisan magyar társadalmi dráma. GENFI NOTESZ — „IZGALMAS ÜLÉS* — Genf, március 7. Ma például a sereg távirat, ami innen szétrepült, „izgalmas ülésről" számolhatott be: a szentgotthárdi gépfegyverek ügyének ez volt az eilső tárgyalási napja a Tanács előtt. Nekünk magyaroknak ez az ülés kétségtele­nül izgalmas. A valóságban egy ilyen izgal­mas ülés egyike az élet kimondottan unal­mas félóráinak. Mellettem például egy kolumbiai újság­író ült, aki állandóan ásitott. Amig Táncos generális és Briand vitatkoztak, addig ez a kolumbiai úgy nézett maga elé a levegőbe, mintha unná egy kissé az egészet Neki mesz- sze van egy kissé Magyarország, ahogy ne­künk messze van egy kissé Kolumbia. A Népszövetség gyönyörű gondolat, de egyelőre, sajnos, nem földi szférák fölött éneklő, kanonizált szentek ülnek a padsorok­ban, hanem renkivül különféle struktúrájú emberek, akik a legjobb igyekezettel ipar­kodnak érdeklődést mutatni olyan kérdések iránt, amihez vérük és szivük szerint semmi közük. Nem szégyenlem bevallani, hogyha egy izgalmas ülésen a Népszövetség egy iz­galmas perui fegyvercsempészés ügyét kez­dené tárgyalni, diszkréten én is ilyen hatal­masakat ásítanék, mint ahogy ezt a kolum­biai kolléga teszi. De a terem tele van, mert ez parádés ülés, ami itt ritka. A Népszövetség nyilvános ülései általában olyan egyhangúak, mint egy ortodox -temetés. Az előadók előre elkészített rapportokat mormognak félhangon, a rappor- tok két nyelven litografált szövegét mindenki a kezében tartja, az elnök, aki csak ritkán be­szél tökéletes franciás ággal, több-kevesebb érdeklődéssel megkérdi, van-e ellenvetés, s aztán kihirdeti, hogy elfogadták a rapportot. Mindez felhangon megy, egészen monotonul. Erre, ha francia volt az előadó, felcsattan az angol tolmács és egy oktávval magasabb hangnemben angolul is elismétli az egész zsoltárt. Mire mindenki bólogat, hogy nagyon szép. Ma délután például az egyhangú mor­mogásbái váratlanul fölzugott Briand bari­tonja, aki bejelentette, hogy egy amerikai 5000 dollárt adott a Szellemi Együttműködés oéljaára, — az angol kántor rögtön fölpattant és elénekelte: „5000 dollár Amerikából" —- s mindenki bólogatott, hogy nagyon szép. A nyilvános ülésen már egy hangosabb szó is esemény. Különben pereg az egész, mint egy hindu imamalom. A Tanácsterem falai üvegből vannak. Nem tudom, ez sziimboluim-e arra, hogy ide az egész világ beláthat, vagy egyszerűen csak igy maradt meg abból az időből, mikor a palota még hotel volt és a tanácsterem télikert. De arra az esetre, ha ezek az üvegfalak finom szimbólumnak készültek, nem árt megjegyez­ni, hogy a tanácsülésre ugyan az egész világ beláthat, de a tanácsüléseken általában na­gyon ritkán történik nyilvánosan valami. Ami Géniben igazán történik, az min­denhol készül: sörházakban, hotelszobákban, hallókban, s a Palota csöndes és magányos szobáiban a titkos üléseken, mindenhol, csak nem a nyilvános ülésen. Ami plémum elé ke­rül, az máT olyan megrágott, kész, elintézett, óvatos és tökéletes véglegesség, hogy legtöbb­ször kár miatta bemenni az ülésterembe. Utánoyeml* tilos A genfi tanácsüléseknek két ember ad egy kis életet és hangot. Az egyik Briand, a másik Titulescu. Briand néha, egészen váratlanul, meg­szólal, s improvizál egy kis finom izgalmat, mintha unná magát, mintha a hangjait próbál­ná, az erejét mutogatná, játszatja egy kissé a tömeg előtt az izmait, nyújtózkodik, ugrásra készül. Persze soha nem ugrik. Briand ugrani csak titkos üléseken szokott, de ott is centimé­terrel kiméri előre a távot. Gyakran vissza­esett már igy is, Cannesban egyszer tulug- rotta a célt. Ha megszólal, mindenesetre min­dig mond valamit, aminek egyéni szine van, ami él egy kissé. A táviratok már szétvitték ennek az izgalmas ülésnek, a szentgotthárdi első vitának minden részletét, azt is, amit Táncos mondott, azt is, amit Briand, fölös­leges lenne a diskusszió részleteit itt elismé­telni. Csak egy mondatot, Briand egy mon­datát legyen szabad följegyezni, ami hozzátar­tozik ennek az embernek a portréjához. Mellékmondat volt. A két preoiz kérdés után, amit Briand a tábornokhoz intézett: kéri a vagonok eredeti fuvarlevelének bemutatását és kéri az indo­kok felsorolását, amik a magyar kormányt » gépfegyverek megsemmisítésére késztették. Briand elégedetlen volt a válasszal, amit a tá­bornok a második kérdésre adott. A pillanat kritikus volt. Ekkor Scialoja, az olasz dele­gátus, halkan közbeszólt, s körmönfontan megjegyezte, hogy talán nem egészen helyén­való ilyen kérdésekkel elébehajlani a szent­gotthárdi affér megvizsgálására kiküldött há­romtagú bizottság jelentésének ... A hosszú mondat után Scialoja elhallgatott és Briand nézett maga elé a levegőbe. Csönd volt. Aztán Briand fölemelte a kezét a levegő­be s egy könnyű mozdulattal ezt mondta: „Kérem a nagyon tiszteletreméltó Tanács tagjait, szíveskedjenek elhánni, hogy én nem ezért kérdezgetek itt, mintha a vitatkozás ál­talában valami különös gyönyörűségemre szolgálna . . . És, lehelletkönnyü gúnnyal, jött a mel­lékmondat — ... vagy mintha különös becsvágy ösztökélne, hogy a nyilvánosság előtt szere­peljek . . Ilyesmi ebben a teremben már izgalom. A1 szavak úsznak a levegőben, Briand bátra­dul, s végtelen közönnyel kinéz az üvegfalon át a park felé. Aki szembenin a Tanáccsal, az a tavat látja az üvegfalon át, és ha jó az idő, láthatja a Mont Blancot. Az atmoszféra a teremben legtöbbször olyan halk és szenvedélyt el en, mint ez a tó. De néha elég egy kavics és rög­tön hullámverés indul, s egy halk kis vihar gyűrűzik Tanács és Terem között. Mindig csak pillanatokra. A nyilvános ülés nem isme­ri a katasztrófái is vihart. Az alacsony pódiumon, a vőrösfüggönyös háttér előtt, a félvilág minden állítólagos ha­talmának nagyon tiszteletreméltó reprezen- táknsai ülnek. A középen az alkalmi elnök, imost az indiánus Urratia, jobbra Braind és Stresemann, Scialoja, balra Eric Drumond, a Népszövetség főtitkára, aztán Chamberlain, a balján Adatéi, a japán. A nagyhatalmak, az DÉL Elmúlt a nyár? Én nem hiszem. Virágfürtöket hajt szivem. Ha délszakon nincs soha tél. Mért ne lenne szivembe* Dél? Se árnyékok, se fellegek, Én maradok. Én nem megyek. Almaimmal játszik a szél, A szivem is pálmalevél. Falu Tamás. állandó tanácstagok helye a tanácsasztalnál változatlan. A választott tanácstagok a patkó- alakit asztal két végében helyezkednek el, egy kierarohia szabályai szerint, amit lóugrással is nehéz lenne kiszámítani. A lengyel delegátus, Zaleski mellett ül Titulescu. Azt mondják, megvan ötven éves. Tíz lépés távolból úgy hat, mint egy fiatal, harminoeisztendős kínai. Csak egészen közel­ről látja az ember, hogy ez a különös, sárga, ferde-szemvágásu, nyugtalanító és sima arc telistele van apró pókhálókkal. A homloka, az arca végtelen finom ráncokkal megásott. A kezed betegesen fehérek és nyugtalanok. Az egész vékony, magas, ideges figuia állandó mozgásban van, fészkelődik, valami beteges türelmetlenséggel keresi a helyét, minden pillanatban félni lehet, hogy valami bajt csinál. ? Most beteg, 'didereg, télikabátban ül a túlfűtött teremben, görbén összeburkolja magát a bundájában, porokat szed elő egy ezüstszelenoéből, vizet iszik, állandóan ma­gához inti a titkárját, veszekedik vele, min ha oda se figyelne az ülésre, vicceket mesél a szomszédjának, nevetgél, ő a közbeszóló, a gyermekszáj, s a hangja néha egészen külö­nös oktávokat vesz, gixereket csinál, a hang­ja vékony, sikitó, néha szinte feminin. Ezen a különös, nyugtalanító hangon ad­ta elő a szentgotthárdi affért. Ha behunyta az eniber a szemét, pillanatokra azt hitte, hogy egy nő beszél itt, vagy egy gyermek. Szinte meglepő, mennyire mérsékelt és fe­gyelmezett mindaz, amit ez a mértéktelen és lendületes kedély előad. Mintha fogná magát, á passzionátust lefogja benne a diplomata. Délután láttam, ahogy megfogta Cham­berlaint, szószerint és két kézzel lefogta Chamberlainnek, aki maga a monokli s a for­ma, mindkét karját, s beszélt bele az arcá­ba, hosszan, vékony, magas hangon, azzal a torz és hideg mosollyal. Chamberlainnek egy arcizma nem mozdult, csak kissé hátra- najtotta a fejét. Aztán Chamberlain végigment a folyosón és meglátta Apponyit, aki csendesen és ma­gányosan ült egy sarokban, s a „Journal de Genévet" olvasta. Rögtön hozzáment, üdvö­zölte azzal a merev mosollyal, leült melléje és hosszan beszélgetni kezdett vele. Másnap tárgyalják az optánspört, ami­nek Chamberlain az előadója. Mindenki kettejüket nézte, Nagybritaunia külügyminiszterét és Apponyit, aki, újsággal és pápaszemimel a kezében, nyugodtan és alaposan magyarázni kezdett neki valamit. Valószínűleg a másik oldalát annak, amit öt perccel elébb Titulescu előadhatott. ^ Briand, aki a tanácsasztalnál maradt, ak­korákat ásít, ahogy csak egy francia tud, ha rendkívül unja magát. Az izgalmas ülést elnapolják másnapra, i Márai Sándor. Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! j}» Vazda bútorgyára, Praha ¥111., Podlipného 917.

Next

/
Thumbnails
Contents