Prágai Magyar Hirlap, 1928. január (7. évfolyam, 1-25 / 1628-1652. szám)

1928-01-08 / 6. (1633.) szám

'PKAtiAl-i v IAUYARMIKIjAE

itoso jaaiuÁr ö, vttoaJiiap.

Változott vagy fejlődött-e a nő az utolsó huszonöt évben?

Két nagynevű asszony nyilatkozata, amelyből kitűnik, hogy a fejlődés csak változás és hogy az óceánt átrepülő nő sem repülte át dédanyáink világát

Prága, január 7.

Változott-e az aeszonytipu® a legutóbbi 25 eez- «end'öbeu ? A buibiieg és az óceáurepülés egy nagy átalakulás tetőfokát jelenti-e? Mi a változás eredménye: fejlődés-e, vagy visszafejlődés?

Ezt a néhány kérdést vetették most fel világszerte és az asszonyi nem reprezentánsai válaszoltak. Marié von Bunsen, Viecountess Astor, német, angol, olasz női kiválóságok szólaltak meg és tömör sorokba foglalták Ítéletüket saját nemükről. A kérdés aktuális volt. A felelete összefoglalása még aktuálisabb. Kiderült, hogy az asszonyi nem az utolsó 25 évben nagyot változott, de semmit sem fejlődött) mert amióta a világ áll, csak két poláris irány felé történik ez a változás és a bubifejes nő megint elérkezett — a másik véglethez.

A reprezentáns válaszok közül kettőt emelünk ki: Bunsen asszony és viscountess Astor válaszát.

Mit mond a viscountess?

Az angol alsókézban mondotta, hogy az uj angol nőt addig nem fogják megérteni, amig csak a külsőségeket nézik: a bubifejet, a rövid szoknyát, azt, hogy kísérő nélkül a barba jár és az ehhez hasonló jelentéktelen dolgokat. Ez mind összevéve semmi A germán é6 egyben protestáns országok asszonyai a kereszténységben a női nem felszabadulását látják. Ezit a szabadságot hosszú harcok árán vívták ki maguknak. A világháborúban az angol és a német asszony odahaza a férfi helyét töltötte be majdnem minden téren. A háború végezetével nem lehetett egyszerre kitenni a szűrét és igy a férfi komoly vetélylársa még ma is. A gazdasági önállóság természetesen a jellembeli önállóságot hozta magával, amely minden térre, az élet minden momentumára kiterjed- A férfi kénytelen volt a nőt bajtársnak elismerni: a közös munkában és a közös — háztartásban. A négertánczenés kor átmeneti volt és ma az angol asszony nemcsak a feminizmus, hanem a politika és a tudomány minden ága iránt érdeklődik épp oly komolyan, mint a férfi „Hercegnő és szakácsnő, vagy szobalány ugyanazt a kalapot hordja ma és -mindkettő lábán selyemharisnya van", mondja lady Astor. A lányok ma dolgoznak és nem élnek szüleik zsebpénzéből. Ebben azonban az a szép, hogy szabadságukkal nem élnek vissza, mert a munka boldoggá teszi őket. Az asszony ma függetlenebb a férfitől és hogy tud dolgozni, azt megmutatta az angol parlamentben, áhol, mióta asszonyok is Ülnek a képviselői szó-í kekben, frissebb a levegő és szociálisabb a törvény- hozás.

Marié von Bunsen a német nőkről

„Mikor a múltkor azt meséltem, fiatal lányok társaságában, hogy az én fiatalkoromban a kérő előbb a szülőkkel beszélt és csak azután a lánnyal, az egész lánykoszoru hahotába tört ki. Hihetetlen kémikusnak és valószínűtlennek találták a dolgot. Ijedten néztem meg magam egy tükörben, látni akartam, hogy élek-e még, — annyira idegennek tűntem fel hirtelen önmagam előtt. Megnyugodtam és újból beszédbe elegyedtem velük. Mi is az a nagyon és rendkívül uj? Azt mondták, nézzem meg az én szoknyámat: lánykoromban még a cipőm orrát is eltakarta. Erre odamentem egy régi kazettához, amelyből dédanyám képe került elő. Báli ruhában volt — bizony az akkori párisi ruha épp oly mélyen kivágott volt, mint a mai Fogadkoztak, hogy ez csalás és hogy a bubifej — — — De a rizsporozott paróka olyan nagyon hasonlított a bubifejhez! És a nagy francia forradalom egy divatszeszélye egyenesen a férfiasra vágott haj volt. Maradt a döntő érv: a mai nő függetlenebb a férfitől. Dolgozik, maga keresi meg a kenyerét. Jó, mondtam, de akkor megint csak függ — kenyéradó gazdájától. Nincs különbség a kettő közt: a férfitől függ a modem nő is, tőle függtem én is, már tudniillik a férjemtől, ami talán még jobb is. A férfi pedig épp ezért a nőtől függ: a függő viszony kettős. Hol marad a fejlődés? Nem nevettek. Győző maradtam. És most én kérdem: van-e fejlődés?"

Viscountess Astor szerint van, Marié von Bunsen szerint nincs. Pedig van és nincs. Fejlődés nincs, változás van. A két nem egymáshoz való viszonya a felületen, ahol minden kis babocskát észlelhetünk, megváltozott. Odalenn a mélyben, ahol a természet öröktől fogva szövi ésszel felfoghatat- üan misztériumait, maradt minden a régiben. Ez a változás, amellyel ma olyan nagyra vannak, tizenöt-busz óv elkeseredett küzdelmének eredménye, közelebbről nézve azt mutatja, hogy semmi sem változott Az asszonyok haragudni fognak ezért a megállapításért, amely küzdelmük, szívós akaratuk eredményét tagadja. És mégis igy van. Tagadva a fejlődést, érdemes egy sorban rámutatni a férfi és a nő ternriszertmegállapitotta viszonyára, hogy a tagadás mellé az állítás, a bizonyítás is kerüljön. Közbeszurom ezeket a sorokat.

* * * *

— Nézze csak, kedvesem — mondotta Valliére hercegnője urának —, milyen ferdén viseli kardját az oldalán. Bezzeg Ridbelieu herceg olyan egyenesen hordja a kardot, mintha hozzánőtt volna! Tanulhatna tőle!

— Drágám! — felelt a herceg és egy darabig mélyen az asszony szemébe nézett, azután igy fejezte be a mondatot: — Amit itt most megállapított, csak azt mutatja, hogy már félév óta vagyunk házasok!

— Drágáim! — mondhatnám én is az asszonyoknak, akik elégedetlenek a megállapításommal , ha már félév óta tart a házasság, akkor elmúlt a szerelem és kezdődik a kritika. Richelieu az a férfi, aki nem férj. Az egész földön. És minden időben. Időnként történik mindkét részről a rá- eszmélés arra, hogy a házasság nem szerelem.

A két nem erre rá szokott jönni és ha addig közeledtek egymáshoz, távolodni kezdenek egymástól. Nem tudják, hogy ez a távolodás a közeledés uj formája, a természet milliónyi játékos formáinak egyike. A XlX-ik század végéig a ,polaritás" elve volt a mérték, azaz a két nem mindegyike azt kereste a másikban, ami tőle elütött. A huszadik században „relativitás" elve győzedelmeskedik, azaz a két nem azt hiszi, hogy viszonylag és adottságok mellett különbözik egymástő1!, de ezek a különbségek viszonylagosak és ezért, ha akarjuk, eltüntethetők. A XlX-ik század agyonbecézett nője a XX-ik század elején azt mondta a férfinak, hogy a kardot ferdén hordozza. Ezt ők, a nők is meg tudják csinálni. A férfi pedig ebből megtudta, hogy agyonbecézte a nőt, azaz, hogy már — hat hónapos házasok. Megkezdődött az eltávolodás —: az uj közele. dés. A nő férfiasra vágatta a haját; egyedül megy a barba; rövid szoknyát, sőt nadrág-szoknyát hord;

átröpüli az Óceánt-----------annyira eltávolodott az

őt becéző férfitől, hogy ma már ő is — férfi. Azaz, olyan közel jutott hozzá, mint eddig még soha. Az ellentétek vonzzák egymást és nincs nagyobb ellentét, mint a férfi-férfi és a női-férfi közt. Ezért, ma

Telelőn 33.

Alapítva 1833.

US*

díszmfi

fivegr, porcellán nagykereskedése. «

KOSICE, FS-utca 19.

Nagy választék. Jutányos árak.

a viszony újra fordult egyet és a vonzás ebben a pillanatban a legellenállhatatlanaibb. Az újabb fordulatnál a férfin lesz a sor, hogy megállapítsa, miszerint a nő nem hordja szépen és egyenesen a kardot. De ez csak később fog elkövetkezni: a huszonegyedik században, vagy-------holnaputánHo

lnaputánig nyugodtan várhatunk. A huszonegyedik századot pedig aligha éljük meg. Mára nézve azonban megállapíthatjuk, hogy nem paradoxon, ha azt mondjuk, hogy a változás, amely tényleg bekövetkezett, nem fejlődés. A mai nők két nagy reprezentánsának, Marié von Runsennek és viscountess Aetornak tehát egyaránt igaza van: állításaik nem képeznek ellentmondást, csak a szövegezés helytelen. Mert:

— Most már nem mondhatják nekünk: hosszú haj, rövid ész! — diadalmaskodott az első bubifej.

— Mindenkor mélyen meghajoltunk a hosszú haj előtt! — felelte a férfi.

— Sérteget?

— Dehogy! Most a rövid haj előtt fogunk épp oly mélyen meghajolni.

* * *

Változott-e az asszonytipus az utóbbi 25 esztendőben?

Valiiéra herceg csak hat hónapról tudNeubauer Pál.

NRPLÓm

Irta: KRRINTHY FR16YE5

Ujéuröl, a hazugságról, miegymásról —

1927 december 31Alkalom.

Az ember alkalmakat keres, hogy kiélje, kicselekedje, kiörülje és kiszenvedje a belé- szorult mindenféle indulatot — ennyi az egész. Évforduló, újév, Szilveszter, születésnap, vasárnap, emlékünnep, halotti tor: csupa titulus bibendi és titulus vivendi. Ezek a csomópontok az egyformán szaladó időben, mindnyájan igen jól tudjuk, nem jelentenek valóságos határokat, illetve nem különböznek a többi naptól és pillanattól. Az idő nem áll meg attól, ha megállítjuk az órát — mennybolt óriási látványos cifferblattján azért csak tovább szalad Nap és Hold. Nagymutató és Kismutató, senki még őket megállani nem látta. De hát menjünk bele, hogy újév van, hogy ez egy kiemelkedő, magasabb pont, ahonnan messzebb lehet látni múltba és jövőbe — hiszen mindig erről van szó: emlékezni és jósolui. Menjünk bele, használjuk fel az alkalmat — emlékezzünk százmilliomodszor a változhatatlan tegnapra és jósoljuk meg százmilliomodszor azt a holnapot, amit nincs erőnk és kedvünk megcsinálni — lévén jósolni sokkal kényelmesebb és egyszerűbb, mint cselekedni. Rendes ember, finom ember, úriember nem avatkozik bele a Gondviselés dolgába — ő tanult tudományt és mindenféle okosságot és ha ő látja, hogy a torony teteje ingadozik, akkor ő, a nehézkedési erő törvényét ismervén, szépen megjósolja, hogy a torony le fog szakadni, esetleg annak a másik, nem eléggé rendes és okos embernek a fejére, aki abban a pillanatban éppen arra sétál.

Van szerencsém tehát az ezerkilencszáz- huszonnyolcas esztendőre megjósolni, hogy minden nagyon szép és kívánatos lesz: a bárány nem fogja megenni a farkast, ha illedelmesen viselkedik.

De a költőt hagyjuk békén, szegényt, e szent ünnepen.

A költőnek nincs ünnepe, mivelhogy neki nincsen hétköznapja. Mivelhogy ^ neki egyetlen ünnepe van csak, de ez születésétől halála pillanatáig tart — úgy hívják ezt az ünnepet: jelen pillanata. Egyetlen alkalom az ő számára — ezenkívül nincs alkalom több a világon. De micsoda alkalom. Úristen 1 Ha csak egy pillanatig éreztétek volna, soha nem volna kedvetek, szükségetek többé vasárnapot, évfordulót ünnepelni! Pillanat, most, örök évforduló, évezredforduló, ami soha többé vissza nem tér — minő csodás alkalom,

lent — máskorra halasztottam, időszerűtlennek éreztem elmondani és a helyzet sem volt alkalmas. Eltűnődtem ezen a dolgon — valóbba hazug volnék? Igaz, hogy nem elégedtem meg a puszta hallgatással, néhány ártatlan, de mégis csak valótlan állítással próbáltam elütni a dolgot, időt nyerni.

De a lelkem mélyén meg volt a szándék, hogy mihelyt hely és idő alkalmas lesz, mihelyt számiiliatok rá, hogy az elmondott észrevételt úgy és annak érti, aki hallja, ahogy s aminek gondol tam, haladéktalanul elmondom

Nem hiszem, hogy messzebb lehet menni az őszinteségben. Az őszinteségnek feltételei vannak, nemcsak annak a személyében, aki vall, hanem annak a személyében is, akinek vallunk. Az igazi igazság szempontjából nemesebb, szebb dolog ártatlanul hazudni, mint abban a biztos tudatban lenni őszintének, hogy abból, amit mondtam, éppen a valóság fordítottját fogja felfogni a tótágast álló, hibás lelkiállapotban leledző gyóntató.

Férfihiba: összetéveszteni az őszinteséget az igazsággal.

Női bűn: összetéveszteni az őszinteséget az exhibicionizmussal.

A férfinak, aki hazugnak nevezett, vervén a mellét, hogy ő bizony kimondja áperíe, amit gondol, az elbizakodottságán mosolyogtam, ugyan honnan veszi a bátorságot feltenni, hogy igazat gondolt?

A nőnek, aki képmutatással vádolt, egyszerűen azt feleltem: Asszonyom, meztelenül kiszaladni az utcára, nem okvetlenül nemes őszinteség, leszakitása konvenciók hazug láncainak, — lehet az egészen konvenciónál* szemérmetesség is. Ami a képmutatást illeti, engedje meg, ahhoz mégis csak különlegesebb alkalmat várok a mostaninál, hogy egyebemet is mutassam, mint a képemet.

★

Találkoztam a Röntgen-szemű emberrel, a vesékbe nézővel, aki előtt nincs titok. A mélybelátóval, aki a felület mögé fúrja nil- lantását és szemedbe mondja, amit magad se tudtál, vagy letagadtál magadnak, mások elől mindenesetre rejtegettél. Hogy a lapockacsontod' elferdült, hogy a medencecsontod nem valami sikkes, hogy szélesen és utálatosan vigyorog két állkapcsod és szemüreged hátsó nyilasán át meglátni a mögötted kujtor- gó ki sért etet.

Eleinte nagyon imponált, hideg borsódzott végig hátamon, ahosry a Láthatatlan látható lett kék fényben viliódzó lemezén mélységes szemének — fokozta a hatást az elsötétített szoba, titokzatosan villogó műszerekEz régen volt. Ma már nem vagyok oda annyira, ha a csontvázamat látom — megszoktam, hogy a nagy kaszás nem kívülről fenyeget, hanem ott lakik, kényelmesen, bennem, türelmesen várakozva estig, amikor majd szépen magamtól levetkőzöm — lehúzom egybeszabott bőrbekecsemet, üstököm szőrmekalapját, bőrbekecsem zsiros bélését, izmaim ingét, idegeim finom óraláncát hogy aztán ő is lefekhessék. A Rfentgen-szemü ember se babonáz meg többé — rájöttem némi fogyatékosságára, ami nem kisebb, talán nagyobb, mint. az enyém. Lehet, hogy az én szemem tökéletlen, amiért nem látok a mélybe,

— de neki, — csodálkozva jöttem rá idővel

— szembaja van, ami talán nagyobb hiba a tökéletlenségnél. Hiába néztem rá legkedvesebb mosolyommal, ő csak csontok vigyorgását látta —- belelátott a vesémbe, de nem vette észre a télikabátomat. A láthatatlan láthatóvá lett számára, de eltűnt a látható — megtanult olvasni sötétben, de a napvilág elveszett látóköréből.

A Ivét titkai---Egyelőre a

z élet van, a létnek ez a kis része éppen elég látni- és felfognivailő, egy életre: nyilván oly célból, hogy lássam és felfogjam. Ha számomra is van még, előtte és utána, valamiféle lét — ott. ráérek, megfelelő eszközök birtokában felfogni és megérteni, ami előtte és utána és körülötte van- *

A kormány pálca pedig mindig annál legyen, aki lia üt is vele, legalább oda üt, ahova néz.

szivdobogtató kaland a nagy utón, ismeretlen tájak felé! Itt álltam a múlt partján, a hegy peremén, szakadék szélén — állni a parton, egy lépés még — aztán az ismeretlen óceán, levegő, tenger. Ezt érezhette Kolum- bus Kristóf, állván az Atlanti tenger partján, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul-e, vagy közvetlenül a csillagos egekbe bomlik?

Mögötte elhagyott vidékek. Jól emlékezik. „Járt a gyermekvágy forrásvidékén — a csalódás hideg patakján keresztülgázolt, sötét alagutján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vitték". De mindez mögötte van, meg nem változtathatom A mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyílt szájjal, felemelt kézzel állva meredtek a figurák. Egy kéz, ami felé nyúlt, egy szó, amit elkapott a ház tetejéről zuhanó kő, ami elől félreugrott. Mindez megállt, megmerevedett a levegőben.

De ami előtte áll — azt még el nem határozta senki és semmi. Abba még beleszólhat, ott még dolga van, ott nem parancsol se bölcs belátás, se okos tudomány — ott még senki se járt, síneket senki se rakott le, vonalakat senkit se húzott, házat senki se épített, ott nincs enyém és tied, ott nincsenek akták és bizonyítványok, bélyegek és pecsétek, ott sorsa nincs bent lajstromokban, mert az az ország még senkié, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás között a hatalmasok. Mert ennek az országnak utaira táblákat és kerítéseket nem raktak, utalt senki nem ismeri — ott az utak talán — felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek — ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán fent van, ami itt lent, ott talán nem a földre esik az eleresztett kő. Senki se merje mondani, hogy ott is a földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott fehéret és feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban még vannak esélyei. Ami ott van, ahhoz hozzányúlhat., megváltoztathatja, helyéről eltolhatja. Intésére ott visz- szafordulhat, ami elindult s megindulhat, ami helyben áll. Mert bit lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag utitársunk, a százszor megláncolt, százszor megcsufolt képzelet.

*

Valaki hazugnak és képmutatónak nevezett, mert bizonyos észrevételemet bizonyos dologról nem akkor mondtam el, amikor tör-*

Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! I

| Vanda bútorgyára. Praha vm.. PodlipwaHo 997.