Prágai Magyar Hirlap, 1928. január (7. évfolyam, 1-25 / 1628-1652. szám)
1928-01-07 / 5. (1632.) szám
A SZÁZÉVES EMBER Voronoff professzor, a Párisban székelő Orosz csodadoklor évek óta fiatalítja az embereket. A bibliai kort harminc esztendővel okarja megtoldani, amihez joga van, mert teológiai szempontból Matuzsálemre hivatkozhat, a tudomány szempontjából pedig rámutathat a majom mirigyeire, amelyek szerinte visszahozzák a fiatalságot és meghazudtolják o német dal szentimentalizmusál, amely szerint gyönyörű dolog a fiatalság és soha sem tér többé vissza. Szávai arról van szó, hogy igenis a majom visszahozza a fiatalságot testben és lélekben egyaránt és mig a múlt szár tad végén Haeckel és materialista társai még azt tani tolták, hogy az ember a majomból fejlődött emberré, addig most az sül ki, hogy a majom megfiatalítja az embert. Az uj MatUr tsálem száz esztendős lesz, vagy, ahogy Vo- ronoffék mondják, már ma is a legnagyobb könnyedséggel éri el ezt a tekintélyes élethatárt. Magam még nem beszéltem egy megfiatalítottál, — azaz eggyel már beszéltem egyszer Berlinben, de azt csak később árulom el . . . Voronoff professzor újabb könyvet adott ki, amelyben elmeséli, hogy egy hetvenéves mérnököt és egy halvánké téves lelkészt operált meg újabban. Mindketten már igen gyengék voltak és szellemileg sem tudtak lépést tartani a világgal. Voronoff professzor őszinte embernek látszik, mert azt is elárulja, hogy a két aggastyán megfiatalodása után tényleg fiatal lett, csakhogy — a szószék embere csodálatosképpen mérnöki csökönyösséggel és matematikai pontossággal a világ dolgai iránt kezdett érdeklődni (Voronoff az olvasóra bízza, hogy ezt a körülményt saját magúnak megmagyarázza) és a mérnök nagyon istenes életbe kezdett, aszkéta lett. Mi ez? Ez a megfiatalítás és a százéves ember uj problémája. Előlegezzük a tudós profesz- szornak, hogy a megromlott testi gépezetet megjavítja. Ne mosolyogjunk a százéves emberen és vegyük befejezett ténynek. A szenzációsan uj nem is ez, (bárminő szenzáció is legyen) hanem az, hogy a megfiatalított természet kineveti, kivicceli az embert, felcseréli a jellemeket, a tulajdonságokat, az érzéseket, az akaratot, a tudást: a világszemléletet. Ez már komoly dolog, mert megszakad az egyéni élet folytonossága és kitűnik, hogy az emberek közti válaszfalak egyszeriben leomlanak és az egyikből a másik, a másikból az egyik lesz. Nagyszerű! Hihetetlen, mert ez — világbékét jelentene, ha konzelcvensen here sztütviszik. Soha ember az embert úgy meg nem értette, mint a megfiatalítottak! Az egyik nem vethetne a másiknak a szemére semmit, mert első fiatalságában ugyanazon ment volna keresztül, mint amin most, második fiatalságában a másik. A szerepek végeláthatatlan cseréje teljes kiegyensúlyozáshoz vezetne és megkezdődne az az aranykor, amelyről a latin költő regél. Voronoff professzor a legkomolyabban állítja, hogy az a kor még az ö életében tényleg meg fog kezdődni. Majmok kellenek az emberiségnek, más semmi! Sajnos, igen sok az eszkimó és kevés a majom. Ezerötszáz millió ember él a földön és sokkal kevesebb majom. Nem mindenki van ab■*■ bon az anyagi helyzetben, hogy öregkorára egy majmot biztosítson magának és a majommirigy ma drágább, mint a legfinomabb ínyencségekkel telerakott asztal. Ha tehát Voronoff igazat mond, akkor is csak a felső tizezerek vehetik meg maguknak a végérvényes fiatalságot, de már ez is teljes felfordulást idézne elő. Egyelőre még kevés adat áll rendelekzésünkre, mert Voronoff Mentőn környékén, tehát a Riviérán, ahol az arany eddig csak a legszebb asszonyokat tenyésztette, csak most kezdte meg a majmok nagybani tenyésztését. Közeleg az idő, amikor az amerikai milliárdos ragyogó jachtján nem azért hajózik a föld legszebb helyére, mert ott keresi azt az asszonyt, ki ezer szint ad színtelen trösztéleiének, hanem azért, hogy diadalmenetben hazahozza azt a legszebb majom,példányt, amely fiatallá teszi, olyan fiatallá, hogy trösztjét odavágja és — a Riviérára utazzon, mert ott vár rá az az álomasszony, aki ezer szint ad színtelen . . . ésigytovább. A körforgás netovábbja! Mivel azonban ennek az ideje nem következett el és én csak egy megfiatalított emberrel beszéltem., ne beszéljünk elkövetkezendő dolgokról. A jelen igy festett: a megfiatalított berlini ember a kályha melleti ült. A kályha ontotta a meleget, pedig augusztus volt. A fiatalember dider- gelt. Krédésemre, hogy szolgál második fiatalsága, egy darabig magábamélyedten hallgatott. „Nézze", mondotta azután „velem az történi, hogy az operáció után tényleg tizennyolcéves lettem újra. Erre aztán úgy kezdetem élni, mintha tizennyolcéves lennék. Három hónapig tartott a dolog. Egyszerre azután minden szervem úgyszólván máról-holnapra felmondta a szolgálatot, aggastyán lettem ismét. Alig tudtam magam Voronoffhoz Pántba vonszolni. A professzor megvizsgált, komoly arcot vágott és a végén azt mondta, hogy még nem volt páciens, aki őt igy, de ennyire félreértette volna". Az öreg megint hallgatott, amíg orkánszerüen köhögött. Végre megnyugodott, tekintete az enyémbe fúródott és igy fejezte be: „így még nem értette félre senki! Már tudniillik, hogy egy tizennyolcra visszafiatalított azt hitte wlna, hogy tényleg — tizennyolc. A megfiataliiott hatáanas-hetvenes . . . mondjuk, ha betegeskedett, a megfiatalítás olyan, mint a jókarban lévő-----------hatvanas-hetvenes. Egy hetvenes pedig, tette hozzá igazi bölcsességgel, nem élhet úgy, mint egy tizennyolcéves. Nincs az a majom, aki ezt garantálni merné. np. Egy francia tudós kellemetlen jóslata az emberiség tragikus sorsáról Óvakodjunk 2139-től — Akkor tényleg mindnyájan bolondok leszünk Párás, január 4. (A Prágai Magyar Hírlap munika'Lársálól.) Voltaik miaudig rosszmájú emberek, akiknek különleges gyönyörűséget okoz, ha embertársaikat állandóan azzal rémi tbe tik, hogy ennek a gyönyörűséges szép világnak hamarosan vége szakad. Ezeket a rosszmájú embereiket a tudósok sorában találhatjuk. Mióta az angol Malthus vagy félszázaddal ezelőtt kiszámította, hogy az emberiséget a szaporodás következtében az éJihalál veszedelme fenyegeti, azóta se szeri, se száma azoknak a tudósoknak, akik ilyen jóslatokat követnek eL Többen például kiszámították, hogy az emberiség meglévő szénkészlete csak száz esztendőre elegendő és ha a ezéniogyasziás a mostanihoz hasonló arányú lesz, vagy az ipár fejlődésével még fokozódik, akkor száz év múlva a fekete gyémánt ritkább lesz a földön, mint az igazi gyémánt, hiányozni fog ez a hatalmas energiakészletünk és borzalmas katasztrófa következőik az emberiségre. Igaz, hogy ezzel a jóslattal szemben optimista tudósok arra mutatnak reá, hogy a szén egyrészt nem fog kifogyni, mert eddig kiaknázatlan területeken, mint például Kínában is, még mérhetetlen széntelepek rejtőznek, másrészt, ha a szén ki Is fogyna, egyéb energiaforrásokkal lehetne helyettesíteni. Itt van például a napsugarak energiája, amelyet a technikai tudomány egész bizonyosan rövid időn belül fel tud fogni és értékesíteni. Itt van a trópusi tengervizek felületi és mélységi víztömegein ok héméreóklet- különbeége, amely szintén értékesíthető energia- forrás. A széljárás is kifogyhatatlan euargiameny- nyiséget szolgáltathat és igy tovább és igy tovább. A tudósok egy más csoportja azzal rémíti az emberiségért, hogy túlnépesedés előtt állunk és a maliiméi tan a maga ridegségében újra érvényesül a szociológia mezején. A számítások szerint, ha az emberiség a mostani arányokban szaporodik, száz esztendő máivá már nem 1660 millió ember, hanem éppen a duplája fog kínlódni ezen a földiekén. Már pedig a mostani 1060 milliónak sincs kielégítő mértékben kenyere, mi lesz akkor, ha éppen két- szerennyien leszünk. Igaz, hogy a tudósok számítása szerint az összes értékesíthető földterületek megművelésével földgömbünk 8000 millió embert Pária, december 26. — Karácsony délutánján. kínomban és tájékozatlanságomban ‘elmentem a Latfayette-áruház/ba, abban a reményben, hogy ott majd találok valami díszműárut, egy barométert, vagy egy elektromos rákpucotót, amivel meg lehet ajándékozná kedves rokonaimat és ismerőseimet, akik ebben az órában ugyancsak hasonló gondokkal ugyancsak az áruházakat járták, ahogy ez már el van nemidiefltve. Miikor a nagy áruházba beértem, rögtön tudtam, hogy én itt képtelen vagyok választani, e azt fogom megvenni, amit elém raknak, — mert zsená- roz majd, hogy az elárusító foglalkozik velem, hogy mögöttem még többen várnak, s hogy egyáltalán sietni kell, s végeredményben teljesen mindegy, hogy mit veszek, mert az részben úgyse lesz jó, részben teljesen . fölösleges lesz, részben legokosabb minél hamarabb túlesni rajba. Bementem a liftbe, ami megíáillott a harmadik emeleten s a chasseur ezt kiáltotta: „Játékok." — Játékok? ' — gondoltaim. Ez nem rossz. Rögtön kiszálltam és elindultam megnézni a játékokat. A játékosztáilybain ebben az órában már teljes üzemben volt a karácsonyi vásár. Amerre néztem, mindenfelé feiremqjózseí- kabátois és becsületrende-s francia apákat láttam, akik cólbaiiőtbek, labdát dobiak egy is képes eltartani, de mi történik akkor, ha ezt a 6zámot elérjük, sőt meg is haladjuk? Beteljesedik aa Ábrahám kívánsága: Meg fogunk sokasodni és gyarapodni, minit a tenger fövenye. Ugyan ez a veszedelem a tudósok számítása szerint a fehér embereket már kevésbé fogja érdekelni, mert a fajok harcában a fehér ember a maga csekélyebb ellent- áilőképességével alá kerül a színes fajtáknak és amikor a túlnépesedés bekövetkezik, az a kevés fehérbőrű ember, aki még mutatóban megmarad, legfeljebb, mint excentrikus ritkaság, biológiai kertekben nyer elhelyezést és akkor táp’álkozásá- nak a kérdése is elintéződik, mert úgy fogják etetni, mint ma Jónást az állatlcertben. Nem volt elég ez a sok sötét, pesszimista jóslat, most egy francia tudós professzor fest ijesztő rémképeket a falra a jövő fejlődéséről. Teljes tudományos komolysággal irt egy nagy tanulmányt, amelyben kimutatja, hogy aa elkövetkező háromszáz év folytamén aa emberiség teljes egészében megőrül. A professzor ur gondos statisztikáit állít össze, amelynek adatait természetesen nem ellenőrizhetjük, amelyben megállapítja, hogy az utolsó 75 évben az őrültség] esetek száma jelentékeny mértékben növekedett. 1851-ben 535 egészséges emberre jutott egy őrült, 1867-ben már 312-re és a múlt esztendőben éppen 150 emberre. Ha ez a statisztikai arány a jövőben is megmarad, akkor egész pontosan ki lehet számítani, hogy 2139- beo aa utolsó eszes európai ember * aa őrültek házába kerül, vagy talán ő lesz az egyetlen ember, aki az őrültek házába kerül, mint épeszű kivétel, akit a szabadon járó bolondok az egészségesek intézetének nevezett halandóik házába csuknak. Borzalmas kilátások. Képzeljük el, folyton embertársaink sarkára fogunk lépni, mindnyájan négerek, vagy kínaiak leszünk és mert, mint négerek a meleget szereljük, kétszeresen fogunk fázni, miután a szénkiészlet kifogy. Ezenkívül még mindnyájunknak egy kis weokeróra fog zajongani a fejében. Csak az a véleményünk, hogy ebben az utóbbi vonatkozásban talán nem is kell 2139-ig várni. Az egész világ már most, 1928 küszöbén meglehetősen bolond. oroszlántoj nyitott szájába, m elárusítóval a földiön térdepelitek és vasutakat húztak tol, rontottak <ells könyökig tolgyürt tkaibátujjakkal spiritusszal fűthető hadihaj ókat próbáltak ki egy lavórban, bábszínházak marionettjeit ■húzták tod a kezükre és sebtiben előadásokat rögtönöztek az eiárusttó-kiisasszonynak, aki mindezt már ismertbe, és megadással guggolt az apák mellett a földön, s igazította nekik a kis vonat váltóit. Egy ilyen kiisaisz- szony sokmindeut láthat, s ha van szeme, értékes emberiismerebekne tehet szert egy- egy karácsonyi vásár tartama alatt. Az a postai főtanácsos, aki egy emeltettél Itejebb, a dűszimiüáruoszlályban, komolyan és méltóságteljesen, fitymálva és sok Ízléssel válogat a bronz-hamutartók között, a játékosztályon rögtön leveti a télakabátját, leguggol, vasut- kázák, célbaltő és *édórás fáradsággal], összerak a „Mecarno" című játékszer alkatrészeiből egy Eiflfel-tornyot, mielőtt megveszt. Egy anya tűinél me, egy pedagógus fegyeiimezett- ségie és egy pszichológus elintézése lakik ezekben a kisasszonyokban, akik a játék- osztályt vezetik egy nagy áruházban. Minden ember, aki ide szakállasán és nagyképűen belép, azomnal négy éves lesz, s szagol és vigyorog és hümmög és kTákog és szimatol 'és keresi azt a kis gőzgépet, aminek igazi gő zsúpja van, s amit nem kapott meg annakidején soha. Én is rögtön felhúztam és kipróbáltam mindent. Én egy vasutat szeretteim volna. Egy eliég nagyot, mondjuk táz- métenes pályával, váltóval, őrházaai és nagyvárosi pályaudvarral, teljes szerelvényt, étkező- és hálókocsival, amibem kiis villany- ’lámpa világit. Elég dirága az ilyesmi, négyezer frank. Az idén már nem futotta... Miután egy negyedórát eljátszottam vele, >a kisasszony udvariasam figyelmeztetett, hogy többen várnak. Egy őrnagy állott mögöttem a feleségével, rögtön átaditam nekik a helyemet, s az őrnagy .mindjárt másképp helyezte eil a bakterházat, és átállította a váltót. Aztán megvettem magamnak, két emelettel lejjebb, Maróéi Proust összes müveit karácsonyra, mert az ember gyáva. Amit évek óta nem 'láttam, s amit most tüzetesen megnéztem a párisi kirakatokban, az a díszműáru. Erről a szakmáról nem tudataim eddig sokat, halott Paris állítólag a hazája. Láttam vagy száz .kirakatot és megdöbbentem. Mi ez? Nyilvánvaló, hogy mindezt veszik, sőt csak ezt veszik, s főként azéirt veszik, mert olyan, amilyen. Díszműáru, az a bőr, a poreellán, üveg, réz, fa, bronz keveréke. Csupa nemes anyag, gyönyörű dolgokat lehetne produkálni vele. Az eredmény, ami ez elemek keveréséből összeáll, nagyon érdekes. 1927 évvel ezelőtt ezen az estén, mondjuk Rómában, a legegyszerűbb patri- edusnő is megdöbbenve utasította volna azt az ízléstelenséget vissza, ami ma Paris kirakataiban hever. Ezek a hamutartók, ezek a Psychék, ezek a karperécék, ezek a kefetartók, ezek a stilizált szivarvágók, ez az egész szervezett és rettenetes giccs, amit ma automatikusan belénknyomnak, ez soha, semmilyen társadalomban, semmilyen korban, soha nem volt még ilyen lélektelen, ilyen sivár, ennyire ízléstelen. A bieder- aneyer bibelot-á heroikus műremekek egy 1927-es normál-virágvázához képest. Nézd végig 1927-ben Párásban a Faubouirg-Saint- Honoré kirakatait, s megérted a dadaistákat, akik azt mondják, hogy inkább akasszunk fel a szobánkban a falra két herlnget, Tri- stan Tzara fényképét, egy narancsot és egy néger fésűt, ami legalább mulatságos, mint ennek a civilizációnak képzőművészeti produktumait, ami fölött 1830 óta édeleg néhány generáció lelke. Soha még világizlés igénytelenebb és türelmesebb nem volt a miniden napi élet tárgyainak stílusával szemben. Ezt az aranyéira dákkal préselt bőr- ketotartót be kellene állítani a Louvre-ba: szépérzékét és stílusát érettebben már nem fejezheti ki ez a kor. Mindezt a sok újdonságot kitalálják var lohol, s bizonyára hozzáértő emberek találják ki, akik egy életen át foglalkoztak diszr imüáruvai, tanultak hozzá, ismerik a tömeg- izflést, az igényeket, s talán nem is egészen személyes kedvük és ízlésük szerint való, hogy azt és ngy csinálják, amit csinálnak. Ebben a francia díszműáruban, up to date, van valami kémikus nosztalgia, megtalálni az átmenetet a nagy tradíciók és a Laíayette- áruhóz üzleti kalkulációja között. Például ez a stilizált Louiis XIV. karosszék kigyóibőr- áihuzattal egészeu eredeti: külön jó benne a fcigyóbőir is, és jó a Louis XIV, is. Elz az 1830-as váza Lindbexgh-fényképével még sokkal szerencsésebb, s bizonyára örömét szerez öregnek és fiatalnak. Itt nem két stílus keresi egymást, hanem egy sietős kor egyszerűen ráragasztja a maga gesztusát arra, amit szépnek talál egy régebbi stílusban. Az eljárás egyszerű 'és az eredmény frappáns. A játékosztály, az még igen... A gyo- refemek talán még nem lehet azt az izlés- tellenséget beadni, amit felnőttkorában már boldogan vásárol meg. PÁRISI NAPLÓ írja: MÁRAI SÁNDOR 4 1928 január 6, péntek.
