Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)

1927-12-25 / 293. (1623.) szám

26 NÉVJEGY Én X T. vagyok, kérem szépen. És szikár, értelmes, szomorú ember, A vágyam? Rengeteg pénz. És a célom? Kevés, de jó íu5 és a messzi tenger. Barátkozom sok finom úri könyvvel és sokszor, főleg éccaka, úgy látom: Mégiscsak egy két isteni vers, festmény az igazi és hűséges barátom. Szivem mélyéből gyűlölöm a tökét s a kamatoktól éppenugy fuldoklóm, Hisz gondolom a kettő összeillik, mint például a mennyem és a poklain. Ha véletlenül szembejövök pappal, megszoktam állani s nem is olyan ritkán Rágódni kezdek ott helyben, a földön az égi, messzi, furcsa dolgok titkán. Az Úristentől borzasztóm félek, pectig tán nincs is jóformán rossz tettem, Egy bizonyos: nem volt okos megoldás e rongy világra embernek születnem. A Nyomor nyilván nagyobb, mint a Jólét, ám sokszor számat csodálkozva tatom: Hogy gazdagot egy szegény fel nem tarthat, mint óriás, nagy hágót a kis zátony Az expresst és az auiót úgy imádom! S a sofför mellett úgy szeretek ülni, S ha kóbor kutyát szoktak elgázolni, oly könnyen tudok elérzékenyülni. Az élményem: a háború. Az szörnyű. S tudnom, a világ hirtelen letörne Ha ránkrohanna egy iszonyú percben uj átokként a Föld legvadabb szörnye. És mégse hiszek az örökbékében. Egyáltalán:' van értelme? vagy nincsen? Egy édes percért úgyis odaadnám — feltéve hogyha lenne-minden kincsem. Ha elviszik az életem, csak tessék! Ám vigyék mosolygós szomorúságom, Az élelem ián rendezetlen váltó e rövidlejdratu bús világon. A csillagok se nagyon imponálnak, a Hold valaha sokkal inkább tetszett Azt hittem: valami művész az Isten s a világ egy elég tűrhető metszet. A jövőm se érdekel s bátran mondom: minden ragyogás úgyis olyan talmi És nem győzöm eléggé hangsúlyozni: mily szörnyű, hogy egyszer meg is kell halni. Egy két szép emlékben mégis volt részem: de ezt a titkot csak magamnak tartom Ha kikiáltom, sose lenne nyugtom, bárhol is legyek, tengeren vagy parton. A szivem is fájl, mondJiatom elégszer, de csak egyetlenegyszer fájt a lelkem: Oly busán álltam egy fa mellett éppen s meri senkim se volt, halkan megöleltem! Sebesi Ernő. sírást csapott, olyan szikrázó szemmel éJesretfent karmokkal ment neki a két férfinak, hogy azok jónak látták visszavonulást fájni. — Korán kezdied ed, fiam — fedte az öreg ÍAdámot —. még nem érett a helyzet. Meg keld várni, amíg megnyugszanak az idegei egy kiesé. Kapókig nem is esett szó a dologról, csak él­tek egymás mellett, unottan, tehetetlenül. Ha a bányász nem lett volna köztük, az egyszerű, de mindenre kész, éhen haltak volna. Feltant a kis társadalomnak, hogy a negyedik ember, a János, el-eltünik egy pár órára minden­nap. Valami titkos útja lehet, de hogy mi, nem sejtették. Az öreg azt tanácsolta, lessék meg. GoM- hand ur nem tartotta úriemberekhez méltónak ezt cseléd után való leskelödést, egyenesen kérdőre akarta vonni, hogy miért mulasztja el a köteles­ségét. Éva védelmébe vette: — Azt szeretném tudni, miért cseléd a János? Nem éppen olyan egyenjogú tagja-e a társaságnak, mimt akármelyikünk? — Nem — felelte Goldhand ur —, mert 5 dol­gozik reánk! — Akkor meg éppen ő a főszemélyiség, mert nélküle meg sem tudnánk élni. És egyáltalában, ha ő nincs, mi is együtt rothadnánk a többiekkel! — De mégis. Csak nem lehet egyenrangú egy ikulturemberrel egy műveletlen paraszt, aki még irni-olivasni sem tud, akinek nincs egy tisztességes, g'őlszalbott ruhája? — És magának mi haszna a kulturemberségé- bői? Kinek akar irni? Kitől akar olvasni? És ma­ga kinek a ruhájában jár? Nem a meggyilkolt mér­nöktől rabolta el a rajta valóját? És mi lenne, ha véletlenül a mérnök kövér ember lett volna, mint egy kályha és hat láb magas? Hogy festene abban az uraságoktól levetett öltözetben? — Kezdek féltékeny lenni arra a parasztra! Évike olyan tűzzel védi, mintha érdekelve volna nála! Ostoba! — kiáltott Éva « hogy jelezze a vita végét, kiment a konyhába. Vacsorát csinálni, mert János megint a titkos útját járta. Ott kínló­dott a tűzrakással, fújta erősen a pislogó tüzet, amint Jánostól látta, hogy szinte beleszédült. És jött a János. Piszkosan, sárosán. Borzasztóan el- szégyelte magát, ki akart futod. — Ne menjen, János, beszélnivalóm van va- gával. — Csak megmosdani engedjen, kisasszony, azonnal jövök. — Nem, nem! Nem félek ón attól a piszoktól, hiszen azzal találkoztam legelőször, mikor föliá* madtam erre az uj életre. Az igazi piszok a finom emberek tisztasága alatt ól. — Ja, akkor sürgős volt... Istenem, be meg­ijedt az én szőrös szivem is, mikor ott láttam ha­lódva — egek Ura —, majdnem mezítelenül a fű­ben! — Elpirult még az arcára tapadt sárré’teg alatt is. — Engedjen megmosdani, kisasszony, ha Ádám ur meglát igy, nagyon összeszid. — Mit fél maga attól az embertől? — Hát... ő az ur... én meg a szolga. — Miért? — Mert ő ur, én meg paraszt, — Maga is igy beszél? Miért? Mi a különbség maguk között? — Nézzen már rám. ilyen 'ruha. — János, be mer maga menni a városba? — Be én. — Nem fél a halottaktól? — Láttam én a harctéren eleget. Azok is bü- j diösek voltak, ezek is. Megszoktuk ott azt, kérem, j meg aztán az ilyen bányászlfajta ember nem igen í szokott a parfümhöz. — Akkor bemegy, feltör egy ruhakereskedést i és kiválasztja a legszebb ruhát. Kimoeakszik ga­vallérnak, érti? — De hiszen ez lopás lenne!-- Ugyan, hiszen lopni csak valakitől lőhet. Aminek nincs gazdája, az mindenkié! — Hát én nem bánom- A kisasszony kódúiért lopok is, ha kell! Lehozom a csillagot az égből, — csak azt tessen megmondani, mire jó az? — Mert azt akarom, hogy maga legyen itt az ur, ha csak a ruha teszi az embert. — De mit szól majd az Ádám ur? — Szereti maga azt az embert? ' — Szereti a fene, aki megegye. — Akkor miért ismeri el urának? Fizeti ma­gát? Nem. Mit parancsoltat magánat tőle? — A kisasszonyhoz tartozó, hát azért tűrtem neki. — Hozzám nem tartozik. Csak menjen, én megfőzöm a vacsorát. Addigra itthon legyen. Az­tán, ha kérdőre akarják vonni, hogy merre jár mindennap. Csak mondja meg. Ne féljen, én is ott . lessek. János szöfogadőan elment. Éva ott foglalatoskodott az egyszerű vacsora körül — melyhez a hozzávalót mindig elő tudta teremteni János valahonnan —, mikor kijött Ádám ur is. — Mit főz, Évike? Hol van az a komisz pa­raszt! Lássa, milyen szemtelen, hagyja itt kínlódni a föld királynőjét... Mit főz? — Savanyu krumplit. —- Hej, ha egy kié pecsenye is kerülhetne hozzá! — Annak is maga az oka, hogy nincs, kulíur- ember ur!... Miért nem gyártott „valódi, csalha­tatlan Góldhand-tfóle gázmaözkát" a teheneknek é« borjuknak! Lássa, nemcsak tömeggyilkos, de osto­ba is volt. Ez az elkényeztetett, társadalomiba épí­tett ember, hiába nevezte ki a papa a megtestesült praktikumnak, tehetetlenebb, mint egy hörcsög — volt, mert az is készített magának ennivalót télire. Aki egy uj Noé szerepére vállalkozik, annak nem szabad megfeledkeznie a bárkáról!... Menjen in­nen, mert odakozmál a krumplim! Mire készen lett a vacsora, megjelent János. Simára megborotválva, tisztán, elegánsan, lakkci- pőben. Goldband urat majd a guta ütötte az irigy­ségből'. Még tartotta a frontot, dühösen rászólt; —- Hói csavarogtál megint? A kisasszonynak kellett főznie. — Ha nincs az ur megelégedve a szolgálatom­mal. keressen más inast. Én megélek a magam emberségéből is. — Csak mondja el, János, hol járt, nem mint­ha számadással tartoznék nekünk, de én is szeret­ném tudni, — biztatta Éva. — Nem bánom, a kisasszony kedviért elmon­dom, ha kinevet is. Mondtam, hogy lent az ötödik szinten, ahol kocsis voltam, van két árva vak ló. ; Sajnáltam a két szegény párát, megdöglik, ha nem letetem. Hát bizony ón, mit tagadjam, naponta le- í járok hozzájuk. Az elején egy kicsit veszedelmes j volt az elhagyott bányában, de már kireparáltafn a ! bajt. Medvakargatom őket, megetetem, megitatom I őket... ma azért maradtam tovább, mert a kanca í megceikózott. Micsoda gyönyörű kis csŐdör!... Már ki is okumláltam, hogy lehessen felhozni a sze­gény párákat. Holnap megindítom a gépet:, bera­kom egyenkint őket a kasba ... nem leszünk oly igen egyedül... mi emberek a földön. Évát könnyekig meghatotta az egyszerű ember jő szive. Sző nélkül fölállt az asztaltól, kezet nyúj­tott Jánosnak s igy szólt az apjához: — Apám, ez az ember méltó hozzá, hogy az uj emberiség ősapja legyen! Jobb indulás ez még, mint az első is volt, mert ennek szive van! Az — e megvetően rámutatott Goldband urra — millió­kat gyilkolt egy nőstény kedvűért, ez önzetlenük egy pár vak lovat is sajnál elpusztulni. Az életét is kockára teszi értük! A meglepetéstől szóhoz sem jutó ember bol­dog szédülettel követte a leányt a szobájába ... A tavaszi reggel, mintha ünnepelni aikarná az uj ember-tavaszt, ragyogó napfénnyel ébresztette föl a kis társadalmat. Virágillat ömlött be az abla­kon, mámoros, szerelmes lehellét. Mégis híjjá volt a tavaszi hangulat tökéletességének, néma volt a természet, madárdal nem csattogott a rügyet pat- tantó bokrok közt. De mi az? A nem használt telefondrótra egy ; fecskepár száll s vidám csicsergéssel köszönti, a reggelt. A fiatalok boldog örömmel hallgatják a ■ nem várt éneket. Csak Renard ur gyűl iszonyatos haragra s ma­gában dohogja: — Hazugság! Nem igaz! Ezek mümadarak. Nem lehet semmi élet a földön. A fiatal asszony ssivre- pesve fut az apja szobájába: — Hallod, hallod, papa! Fecske! Minket jött köszöntem! Oh, milyen boldog vagyok! — Hallgass, te szerencsétlen. Az a dal az apád halála! — De miért? Nem értein! , — Nem érted? Az azt jelenti, hogy tévedtem a számításaimban. Hogy annak a sarlatán yepsey- nek van igaza! A Rénard-omikron nem borította el mindenütt a földet, csak súrolta, nem pusztult Id' az ember, csak itt. Minden, minden veszve van. — De hisz ez jő, ti, kulturemberek visszame­hettek a többiek közé, úgy is csak kínszenvedés volt nektek a paradicsoma élet. Goldband ur türelmetlenül sürgette őket: — Gyerünk, gyerünk! Ha kell, gyalog! Vissza az emberek közé! — Ohó, kedves — szólt gyűlölettel Éva , ne siessen, meri a civilizáció nemcsak támogatja a magában tehetetlen ólétdarabot, az embert, de ki is közösíti magából azt, aki nem oda való. Én. le­szek az el®ő, aki rávallok, hogy maga volt a mil­liók gyilkosa. Goldhand rémülten meredj Évára, szó nélkül kifordult az ajtón s mint az uj teremtés Káinja, az erdőbe szökött. Mi lett belőle, sohasem tudják meg. Az események rohanva kergették egymáej. Eddig eszükbe sem jutott a rádió, hiszen azt hit­ték, nincs honnan hiút venni. Éva — paeszionáfus rádiózó — egymás után fogja a világ megmaradt részének állomásait. Türelmetlenül várják, hogy értük jöjjön az élet. Az öreg szerette volna össze­törni a gépet: —- Olyan ez, mintha a síiket emberrel beszél­nék. Én hallom, de neki nem tudok semmit mon­dani. Csak János lett egyre busább, hallgatva nézte a másik kettő örömes izgalmát. Feltűnj ez Évának is, megkérdezte: — Mi bánt, szivem ? — Én nem tudok örülni annak, hogy vissza­megyünk az emberek közé... A régi világ folyta­tódik. Megint meglesz a különbség ember és em­ber közt. Megint urak lesznek maguk! — már te­gezni sem merte, amire pedig negynehezen rávette Éva — áe én János. Névtelen János. Paraszt. És... és minket neon adott össze pap... maga is gyalá­zatba kerül. Oh, mert az ember, arnig maga van, azt hiszi, szépet tett, jót tett s mire az emberek közé kerül, látja, hogy csúnyát lett, rosszat tett. Éva vigasztalőan, teljes odaadással ölelte át az urát­— Ne félj te, János. Ember János, igaz-ember János, je mentetted meg az életemet, neked tarto­zom vele. Én nem megyek az emberek közé soha többé, mert szeretlek. És ha idejönnek ők mi kö­zénk, nem lesznek több és más. mint ez a* erdő itt körülöttünk. Mi tőlünk el nem veszi azt, amibe be­leéltük magunkat, a paradicsomot.. És mikor a kihalj, viruló táj fölött először ber­regett el a várva-várt repülőgép, hárman integettek neki, kitörő örömmel a villa virágos erkélyéről... fl CSODALATOS BOR Irta: Schalkház Sára I. Az asztal körüli csapa mosolygó ember ült. Arcukon derűs boldogság ragyogott, szemük orö- mös fénnyel világított s beszélgetésük halk, züm­mögő zsivaja olyan volt, miüt nagy boldogságot harmőnikusan ögszecsenditő, gyönyörű zene. Mind örüljek, mind derült lélekkel, könnyű szívvel osztoztak a vőlegény ós menyasszony bol­dogságában. Két tiszta, fiatal szív boldog menyegzője volt— Sokan ültek az asztal körül, rokonok, jóbará­tok és vendégek. Ott ült a názáreti Jézus is né­hány tanítványával és anyja Mária, akinek arcáról síelid derű sugárzott. A szolgák körül-körülijárták az asztalt és meg­töltötték az üresedő poharakat. És folyt a beszélgetés, fel-feltört a nagy zsi­vajban egy-két jóízű, tiszta nevetés. Senkinek sem volt gondja, senki sem volt rosszkedvű, mindenkinek szive nagy-nagy szereiéi­ben dobbant össze. A vőlegény kézenfógta menyasszonyát és Jé­zus ed'é lépett: — Uram — kérte nagy tisztelettel —, mondí nekünk valamit... Áldj meg minket! Jézus szelíd szeme békésen pihent rajtuk: — Várjatok türelmesen, — mondta halkan. A vőlegény engedelmesen tért vissza helyére. A szolgák egyike most a vőlegényhez lépett és néhány lialk, izgatott szót súgott fülébe. A vőlegény arcát ijedtség árnyékolta be és ki­sietett a szolgával. Aztán egy másik szolga a vőlegény atyját szó­lította kd. Az előcsarnokban izgatottan tárgyaltaik és sie- ! tőé, gyors szavakat váltottak. Mária fiára nézett: — Nincs boruk, — mondta halkan, egyszerűen. Hangjából kérés csendült, de szeme bizalommá’ hittel telten ragyogott Fiára. Jézus szelíden, megnyugtatóan bólintott. Aztán felállt és kiment az előcsarnokba. Mária ujámament és a szolgákhoz fordult: — Amit mond nektek, azt cselekednétek. A szolgák készségesen siettek a Názáreti felé. Jézus komolyan állt. — Töltsétek meg e kő vedreket vizád, — mondta később. A szolgák mélyen elcsodálkoztak, de Jézus sze­líd, csendes hangjában volt valami, ami gyors te­vésre noszogatta őket. Siettek eleget tenni a parancsnak. Hat hatalmas kőveder állt sorban, színig fekve vízzel. Jézus a kővedrekhez lépett. A szolgák kíváncsian s valami ismeretlen szo­rongással álltak, bámultak a Názáretire. Jézus az ég felé fordított tenyérrel kitárta kan­jait a kövednek felett: Alakja mintha megmagaso­dott volna, szeméiben különös, hatalmas erejű tűz villant, arca átszellemülten ragyogott. Aztán egy lassú mozdulattal a kővedrek felé fordította tenye­rét. Ajkai némán mozduljak... ... A kővedrek peremén mintha meglocesant volna a víz... Jézus a szolgáikhoz fordult és nyugodt, egysze­rű hangon igy szólt: — Merítsetek belőle ós vigyétek a násznagy­nak. Az egyik szolga, aki a bámulattól és csodál­kozástól meredten állt, hirtelen lehajolt, merített és sietve vitte a násznagynak. A násznagy épp egy vidám történetet mesélt szomszédjának, szórakozottan emelte ajkához a po­harat fi oda sem figyelve ivott. De alighogy torkábaszaladt az ital, meglepet­ten kapta el szájától a poharat, nevető arcára hir­telen nagy komolyság szállott s egész teetén-leiikén végigszaladt egy nagy, felretténő csodálkozás: itt valami történj! A vőlegény szeme kérdőn meredt a násznagy arcára. A násznagy ismét ivott. Komolyan, szinté tisz­telettel.. Aztán a vőlegényhez fordult: — Minden ember először jó bort ad s o?ak a végén azj, ami alábbravaló, — mondta csodálkoz­va. — Te pedig mindeddig tartogattad a jó bort. A vőlegény szeme égni kezdett s egy rajongó mozdulattal mutatott kifelé, ahol a Názáreti állt­— ő — tördelte halkan —, Ő... a názáreti Jézus!... A tanítványok kisietlek: — Mester! Jótjus békésen mosolygott. S mikor a vőlegény ismét előlépett menyasszo­nyával, hogy megköszönje jóságát, áldón emelte meg kezét: — Tiszta sziveteket és szivetek egymás iránti szeret étét áldja meg az Atya, — kezdte csendesen, 1927 december 25, vasürnap. I C2sel%0zB.O'vr4ÍLla: 1 Banka Cesbostovensk^ch Légii Alaptőke: 70,000.000 Ki. 4 kirendeltség Prágában és 11 fiók Cseh- és Morvaországban, Távirati cím: „LEGIOBANKA*. I Tartalékalapok: 40,2^.0.000 Ke. SsIOVeESSXKBn Pe«tBcarB»a<Sfe6 RWSI Fiók oki Berehovo (Beregszász), Bratislava, Nővé mesto n. Vahom, Piestany, Poprád, Zvolen. AiUliáli intézetek: Chust, Hronsky Sv. Km, Kezmarok, Komarno, Krompacby, Lucnnec, Michalovce, Mukacevo, Oslany, Párkán, Rrm. Sxobota, Róznáva, Spisská Növá Vés, Spisské Podhradie, 1 (Ipolyság), Tecevo, Tomal’a, Trebisov, Vráble, Zlaté Moravce, „eliezovce és Zilina, jg Idénybeli váltóüzleteki Spisské Vlachy, Sahy Poprad-állomás, Lubochna, Sliac-furdS, Stary Smokovec, Strbské Pleso és Tatranská Lomnica. Külföldi a!fUtált Intézetek AUSZTRIÁBAN: Svoboda és társa bankháza, betét} társ., Wien L, Schottenring 18., JUGOSZLÁVIÁBAN: Kotnercijalna Banka d. d. Zágráb és Ljubljana., A BALTI ÁLLAMOKBAN: Latvijas Privatbanka, Riga i í

Next

/
Thumbnails
Contents