Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)
1927-12-25 / 293. (1623.) szám
26 NÉVJEGY Én X T. vagyok, kérem szépen. És szikár, értelmes, szomorú ember, A vágyam? Rengeteg pénz. És a célom? Kevés, de jó íu5 és a messzi tenger. Barátkozom sok finom úri könyvvel és sokszor, főleg éccaka, úgy látom: Mégiscsak egy két isteni vers, festmény az igazi és hűséges barátom. Szivem mélyéből gyűlölöm a tökét s a kamatoktól éppenugy fuldoklóm, Hisz gondolom a kettő összeillik, mint például a mennyem és a poklain. Ha véletlenül szembejövök pappal, megszoktam állani s nem is olyan ritkán Rágódni kezdek ott helyben, a földön az égi, messzi, furcsa dolgok titkán. Az Úristentől borzasztóm félek, pectig tán nincs is jóformán rossz tettem, Egy bizonyos: nem volt okos megoldás e rongy világra embernek születnem. A Nyomor nyilván nagyobb, mint a Jólét, ám sokszor számat csodálkozva tatom: Hogy gazdagot egy szegény fel nem tarthat, mint óriás, nagy hágót a kis zátony Az expresst és az auiót úgy imádom! S a sofför mellett úgy szeretek ülni, S ha kóbor kutyát szoktak elgázolni, oly könnyen tudok elérzékenyülni. Az élményem: a háború. Az szörnyű. S tudnom, a világ hirtelen letörne Ha ránkrohanna egy iszonyú percben uj átokként a Föld legvadabb szörnye. És mégse hiszek az örökbékében. Egyáltalán:' van értelme? vagy nincsen? Egy édes percért úgyis odaadnám — feltéve hogyha lenne-minden kincsem. Ha elviszik az életem, csak tessék! Ám vigyék mosolygós szomorúságom, Az élelem ián rendezetlen váltó e rövidlejdratu bús világon. A csillagok se nagyon imponálnak, a Hold valaha sokkal inkább tetszett Azt hittem: valami művész az Isten s a világ egy elég tűrhető metszet. A jövőm se érdekel s bátran mondom: minden ragyogás úgyis olyan talmi És nem győzöm eléggé hangsúlyozni: mily szörnyű, hogy egyszer meg is kell halni. Egy két szép emlékben mégis volt részem: de ezt a titkot csak magamnak tartom Ha kikiáltom, sose lenne nyugtom, bárhol is legyek, tengeren vagy parton. A szivem is fájl, mondJiatom elégszer, de csak egyetlenegyszer fájt a lelkem: Oly busán álltam egy fa mellett éppen s meri senkim se volt, halkan megöleltem! Sebesi Ernő. sírást csapott, olyan szikrázó szemmel éJesretfent karmokkal ment neki a két férfinak, hogy azok jónak látták visszavonulást fájni. — Korán kezdied ed, fiam — fedte az öreg ÍAdámot —. még nem érett a helyzet. Meg keld várni, amíg megnyugszanak az idegei egy kiesé. Kapókig nem is esett szó a dologról, csak éltek egymás mellett, unottan, tehetetlenül. Ha a bányász nem lett volna köztük, az egyszerű, de mindenre kész, éhen haltak volna. Feltant a kis társadalomnak, hogy a negyedik ember, a János, el-eltünik egy pár órára mindennap. Valami titkos útja lehet, de hogy mi, nem sejtették. Az öreg azt tanácsolta, lessék meg. GoM- hand ur nem tartotta úriemberekhez méltónak ezt cseléd után való leskelödést, egyenesen kérdőre akarta vonni, hogy miért mulasztja el a kötelességét. Éva védelmébe vette: — Azt szeretném tudni, miért cseléd a János? Nem éppen olyan egyenjogú tagja-e a társaságnak, mimt akármelyikünk? — Nem — felelte Goldhand ur —, mert 5 dolgozik reánk! — Akkor meg éppen ő a főszemélyiség, mert nélküle meg sem tudnánk élni. És egyáltalában, ha ő nincs, mi is együtt rothadnánk a többiekkel! — De mégis. Csak nem lehet egyenrangú egy ikulturemberrel egy műveletlen paraszt, aki még irni-olivasni sem tud, akinek nincs egy tisztességes, g'őlszalbott ruhája? — És magának mi haszna a kulturemberségé- bői? Kinek akar irni? Kitől akar olvasni? És maga kinek a ruhájában jár? Nem a meggyilkolt mérnöktől rabolta el a rajta valóját? És mi lenne, ha véletlenül a mérnök kövér ember lett volna, mint egy kályha és hat láb magas? Hogy festene abban az uraságoktól levetett öltözetben? — Kezdek féltékeny lenni arra a parasztra! Évike olyan tűzzel védi, mintha érdekelve volna nála! Ostoba! — kiáltott Éva « hogy jelezze a vita végét, kiment a konyhába. Vacsorát csinálni, mert János megint a titkos útját járta. Ott kínlódott a tűzrakással, fújta erősen a pislogó tüzet, amint Jánostól látta, hogy szinte beleszédült. És jött a János. Piszkosan, sárosán. Borzasztóan el- szégyelte magát, ki akart futod. — Ne menjen, János, beszélnivalóm van va- gával. — Csak megmosdani engedjen, kisasszony, azonnal jövök. — Nem, nem! Nem félek ón attól a piszoktól, hiszen azzal találkoztam legelőször, mikor föliá* madtam erre az uj életre. Az igazi piszok a finom emberek tisztasága alatt ól. — Ja, akkor sürgős volt... Istenem, be megijedt az én szőrös szivem is, mikor ott láttam halódva — egek Ura —, majdnem mezítelenül a fűben! — Elpirult még az arcára tapadt sárré’teg alatt is. — Engedjen megmosdani, kisasszony, ha Ádám ur meglát igy, nagyon összeszid. — Mit fél maga attól az embertől? — Hát... ő az ur... én meg a szolga. — Miért? — Mert ő ur, én meg paraszt, — Maga is igy beszél? Miért? Mi a különbség maguk között? — Nézzen már rám. ilyen 'ruha. — János, be mer maga menni a városba? — Be én. — Nem fél a halottaktól? — Láttam én a harctéren eleget. Azok is bü- j diösek voltak, ezek is. Megszoktuk ott azt, kérem, j meg aztán az ilyen bányászlfajta ember nem igen í szokott a parfümhöz. — Akkor bemegy, feltör egy ruhakereskedést i és kiválasztja a legszebb ruhát. Kimoeakszik gavallérnak, érti? — De hiszen ez lopás lenne!-- Ugyan, hiszen lopni csak valakitől lőhet. Aminek nincs gazdája, az mindenkié! — Hát én nem bánom- A kisasszony kódúiért lopok is, ha kell! Lehozom a csillagot az égből, — csak azt tessen megmondani, mire jó az? — Mert azt akarom, hogy maga legyen itt az ur, ha csak a ruha teszi az embert. — De mit szól majd az Ádám ur? — Szereti maga azt az embert? ' — Szereti a fene, aki megegye. — Akkor miért ismeri el urának? Fizeti magát? Nem. Mit parancsoltat magánat tőle? — A kisasszonyhoz tartozó, hát azért tűrtem neki. — Hozzám nem tartozik. Csak menjen, én megfőzöm a vacsorát. Addigra itthon legyen. Aztán, ha kérdőre akarják vonni, hogy merre jár mindennap. Csak mondja meg. Ne féljen, én is ott . lessek. János szöfogadőan elment. Éva ott foglalatoskodott az egyszerű vacsora körül — melyhez a hozzávalót mindig elő tudta teremteni János valahonnan —, mikor kijött Ádám ur is. — Mit főz, Évike? Hol van az a komisz paraszt! Lássa, milyen szemtelen, hagyja itt kínlódni a föld királynőjét... Mit főz? — Savanyu krumplit. —- Hej, ha egy kié pecsenye is kerülhetne hozzá! — Annak is maga az oka, hogy nincs, kulíur- ember ur!... Miért nem gyártott „valódi, csalhatatlan Góldhand-tfóle gázmaözkát" a teheneknek é« borjuknak! Lássa, nemcsak tömeggyilkos, de ostoba is volt. Ez az elkényeztetett, társadalomiba épített ember, hiába nevezte ki a papa a megtestesült praktikumnak, tehetetlenebb, mint egy hörcsög — volt, mert az is készített magának ennivalót télire. Aki egy uj Noé szerepére vállalkozik, annak nem szabad megfeledkeznie a bárkáról!... Menjen innen, mert odakozmál a krumplim! Mire készen lett a vacsora, megjelent János. Simára megborotválva, tisztán, elegánsan, lakkci- pőben. Goldband urat majd a guta ütötte az irigységből'. Még tartotta a frontot, dühösen rászólt; —- Hói csavarogtál megint? A kisasszonynak kellett főznie. — Ha nincs az ur megelégedve a szolgálatommal. keressen más inast. Én megélek a magam emberségéből is. — Csak mondja el, János, hol járt, nem mintha számadással tartoznék nekünk, de én is szeretném tudni, — biztatta Éva. — Nem bánom, a kisasszony kedviért elmondom, ha kinevet is. Mondtam, hogy lent az ötödik szinten, ahol kocsis voltam, van két árva vak ló. ; Sajnáltam a két szegény párát, megdöglik, ha nem letetem. Hát bizony ón, mit tagadjam, naponta le- í járok hozzájuk. Az elején egy kicsit veszedelmes j volt az elhagyott bányában, de már kireparáltafn a ! bajt. Medvakargatom őket, megetetem, megitatom I őket... ma azért maradtam tovább, mert a kanca í megceikózott. Micsoda gyönyörű kis csŐdör!... Már ki is okumláltam, hogy lehessen felhozni a szegény párákat. Holnap megindítom a gépet:, berakom egyenkint őket a kasba ... nem leszünk oly igen egyedül... mi emberek a földön. Évát könnyekig meghatotta az egyszerű ember jő szive. Sző nélkül fölállt az asztaltól, kezet nyújtott Jánosnak s igy szólt az apjához: — Apám, ez az ember méltó hozzá, hogy az uj emberiség ősapja legyen! Jobb indulás ez még, mint az első is volt, mert ennek szive van! Az — e megvetően rámutatott Goldband urra — milliókat gyilkolt egy nőstény kedvűért, ez önzetlenük egy pár vak lovat is sajnál elpusztulni. Az életét is kockára teszi értük! A meglepetéstől szóhoz sem jutó ember boldog szédülettel követte a leányt a szobájába ... A tavaszi reggel, mintha ünnepelni aikarná az uj ember-tavaszt, ragyogó napfénnyel ébresztette föl a kis társadalmat. Virágillat ömlött be az ablakon, mámoros, szerelmes lehellét. Mégis híjjá volt a tavaszi hangulat tökéletességének, néma volt a természet, madárdal nem csattogott a rügyet pat- tantó bokrok közt. De mi az? A nem használt telefondrótra egy ; fecskepár száll s vidám csicsergéssel köszönti, a reggelt. A fiatalok boldog örömmel hallgatják a ■ nem várt éneket. Csak Renard ur gyűl iszonyatos haragra s magában dohogja: — Hazugság! Nem igaz! Ezek mümadarak. Nem lehet semmi élet a földön. A fiatal asszony ssivre- pesve fut az apja szobájába: — Hallod, hallod, papa! Fecske! Minket jött köszöntem! Oh, milyen boldog vagyok! — Hallgass, te szerencsétlen. Az a dal az apád halála! — De miért? Nem értein! , — Nem érted? Az azt jelenti, hogy tévedtem a számításaimban. Hogy annak a sarlatán yepsey- nek van igaza! A Rénard-omikron nem borította el mindenütt a földet, csak súrolta, nem pusztult Id' az ember, csak itt. Minden, minden veszve van. — De hisz ez jő, ti, kulturemberek visszamehettek a többiek közé, úgy is csak kínszenvedés volt nektek a paradicsoma élet. Goldband ur türelmetlenül sürgette őket: — Gyerünk, gyerünk! Ha kell, gyalog! Vissza az emberek közé! — Ohó, kedves — szólt gyűlölettel Éva , ne siessen, meri a civilizáció nemcsak támogatja a magában tehetetlen ólétdarabot, az embert, de ki is közösíti magából azt, aki nem oda való. Én. leszek az el®ő, aki rávallok, hogy maga volt a milliók gyilkosa. Goldhand rémülten meredj Évára, szó nélkül kifordult az ajtón s mint az uj teremtés Káinja, az erdőbe szökött. Mi lett belőle, sohasem tudják meg. Az események rohanva kergették egymáej. Eddig eszükbe sem jutott a rádió, hiszen azt hitték, nincs honnan hiút venni. Éva — paeszionáfus rádiózó — egymás után fogja a világ megmaradt részének állomásait. Türelmetlenül várják, hogy értük jöjjön az élet. Az öreg szerette volna összetörni a gépet: —- Olyan ez, mintha a síiket emberrel beszélnék. Én hallom, de neki nem tudok semmit mondani. Csak János lett egyre busább, hallgatva nézte a másik kettő örömes izgalmát. Feltűnj ez Évának is, megkérdezte: — Mi bánt, szivem ? — Én nem tudok örülni annak, hogy visszamegyünk az emberek közé... A régi világ folytatódik. Megint meglesz a különbség ember és ember közt. Megint urak lesznek maguk! — már tegezni sem merte, amire pedig negynehezen rávette Éva — áe én János. Névtelen János. Paraszt. És... és minket neon adott össze pap... maga is gyalázatba kerül. Oh, mert az ember, arnig maga van, azt hiszi, szépet tett, jót tett s mire az emberek közé kerül, látja, hogy csúnyát lett, rosszat tett. Éva vigasztalőan, teljes odaadással ölelte át az urát— Ne félj te, János. Ember János, igaz-ember János, je mentetted meg az életemet, neked tartozom vele. Én nem megyek az emberek közé soha többé, mert szeretlek. És ha idejönnek ők mi közénk, nem lesznek több és más. mint ez a* erdő itt körülöttünk. Mi tőlünk el nem veszi azt, amibe beleéltük magunkat, a paradicsomot.. És mikor a kihalj, viruló táj fölött először berregett el a várva-várt repülőgép, hárman integettek neki, kitörő örömmel a villa virágos erkélyéről... fl CSODALATOS BOR Irta: Schalkház Sára I. Az asztal körüli csapa mosolygó ember ült. Arcukon derűs boldogság ragyogott, szemük orö- mös fénnyel világított s beszélgetésük halk, zümmögő zsivaja olyan volt, miüt nagy boldogságot harmőnikusan ögszecsenditő, gyönyörű zene. Mind örüljek, mind derült lélekkel, könnyű szívvel osztoztak a vőlegény ós menyasszony boldogságában. Két tiszta, fiatal szív boldog menyegzője volt— Sokan ültek az asztal körül, rokonok, jóbarátok és vendégek. Ott ült a názáreti Jézus is néhány tanítványával és anyja Mária, akinek arcáról síelid derű sugárzott. A szolgák körül-körülijárták az asztalt és megtöltötték az üresedő poharakat. És folyt a beszélgetés, fel-feltört a nagy zsivajban egy-két jóízű, tiszta nevetés. Senkinek sem volt gondja, senki sem volt rosszkedvű, mindenkinek szive nagy-nagy szereiéiben dobbant össze. A vőlegény kézenfógta menyasszonyát és Jézus ed'é lépett: — Uram — kérte nagy tisztelettel —, mondí nekünk valamit... Áldj meg minket! Jézus szelíd szeme békésen pihent rajtuk: — Várjatok türelmesen, — mondta halkan. A vőlegény engedelmesen tért vissza helyére. A szolgák egyike most a vőlegényhez lépett és néhány lialk, izgatott szót súgott fülébe. A vőlegény arcát ijedtség árnyékolta be és kisietett a szolgával. Aztán egy másik szolga a vőlegény atyját szólította kd. Az előcsarnokban izgatottan tárgyaltaik és sie- ! tőé, gyors szavakat váltottak. Mária fiára nézett: — Nincs boruk, — mondta halkan, egyszerűen. Hangjából kérés csendült, de szeme bizalommá’ hittel telten ragyogott Fiára. Jézus szelíden, megnyugtatóan bólintott. Aztán felállt és kiment az előcsarnokba. Mária ujámament és a szolgákhoz fordult: — Amit mond nektek, azt cselekednétek. A szolgák készségesen siettek a Názáreti felé. Jézus komolyan állt. — Töltsétek meg e kő vedreket vizád, — mondta később. A szolgák mélyen elcsodálkoztak, de Jézus szelíd, csendes hangjában volt valami, ami gyors tevésre noszogatta őket. Siettek eleget tenni a parancsnak. Hat hatalmas kőveder állt sorban, színig fekve vízzel. Jézus a kővedrekhez lépett. A szolgák kíváncsian s valami ismeretlen szorongással álltak, bámultak a Názáretire. Jézus az ég felé fordított tenyérrel kitárta kanjait a kövednek felett: Alakja mintha megmagasodott volna, szeméiben különös, hatalmas erejű tűz villant, arca átszellemülten ragyogott. Aztán egy lassú mozdulattal a kővedrek felé fordította tenyerét. Ajkai némán mozduljak... ... A kővedrek peremén mintha meglocesant volna a víz... Jézus a szolgáikhoz fordult és nyugodt, egyszerű hangon igy szólt: — Merítsetek belőle ós vigyétek a násznagynak. Az egyik szolga, aki a bámulattól és csodálkozástól meredten állt, hirtelen lehajolt, merített és sietve vitte a násznagynak. A násznagy épp egy vidám történetet mesélt szomszédjának, szórakozottan emelte ajkához a poharat fi oda sem figyelve ivott. De alighogy torkábaszaladt az ital, meglepetten kapta el szájától a poharat, nevető arcára hirtelen nagy komolyság szállott s egész teetén-leiikén végigszaladt egy nagy, felretténő csodálkozás: itt valami történj! A vőlegény szeme kérdőn meredt a násznagy arcára. A násznagy ismét ivott. Komolyan, szinté tisztelettel.. Aztán a vőlegényhez fordult: — Minden ember először jó bort ad s o?ak a végén azj, ami alábbravaló, — mondta csodálkozva. — Te pedig mindeddig tartogattad a jó bort. A vőlegény szeme égni kezdett s egy rajongó mozdulattal mutatott kifelé, ahol a Názáreti állt— ő — tördelte halkan —, Ő... a názáreti Jézus!... A tanítványok kisietlek: — Mester! Jótjus békésen mosolygott. S mikor a vőlegény ismét előlépett menyasszonyával, hogy megköszönje jóságát, áldón emelte meg kezét: — Tiszta sziveteket és szivetek egymás iránti szeret étét áldja meg az Atya, — kezdte csendesen, 1927 december 25, vasürnap. I C2sel%0zB.O'vr4ÍLla: 1 Banka Cesbostovensk^ch Légii Alaptőke: 70,000.000 Ki. 4 kirendeltség Prágában és 11 fiók Cseh- és Morvaországban, Távirati cím: „LEGIOBANKA*. I Tartalékalapok: 40,2^.0.000 Ke. SsIOVeESSXKBn Pe«tBcarB»a<Sfe6 RWSI Fiók oki Berehovo (Beregszász), Bratislava, Nővé mesto n. Vahom, Piestany, Poprád, Zvolen. AiUliáli intézetek: Chust, Hronsky Sv. Km, Kezmarok, Komarno, Krompacby, Lucnnec, Michalovce, Mukacevo, Oslany, Párkán, Rrm. Sxobota, Róznáva, Spisská Növá Vés, Spisské Podhradie, 1 (Ipolyság), Tecevo, Tomal’a, Trebisov, Vráble, Zlaté Moravce, „eliezovce és Zilina, jg Idénybeli váltóüzleteki Spisské Vlachy, Sahy Poprad-állomás, Lubochna, Sliac-furdS, Stary Smokovec, Strbské Pleso és Tatranská Lomnica. Külföldi a!fUtált Intézetek AUSZTRIÁBAN: Svoboda és társa bankháza, betét} társ., Wien L, Schottenring 18., JUGOSZLÁVIÁBAN: Kotnercijalna Banka d. d. Zágráb és Ljubljana., A BALTI ÁLLAMOKBAN: Latvijas Privatbanka, Riga i í