Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)

1927-10-09 / 231. (1565.) szám

^I^CaX/V\AC*ARHrRMS 1937 ofctóbe<r 9, vasárnap. PÁRISI NAPLÓ írja: JURÁI SÁNDOR- PLETYKA ­Alig, hogy visszaérkeztem Párisba, rög­tön fülemhez jutott Siic ur esete, ki vidéki ki­rándulásai alkalmával röviden és óvatosan Monsieur Leon-nak mutatkozik be s Dijonban egy paraohutistáVai szokott vaesorázni. „Jó pofa" — mondta barátom, az öreg orvos, aki­vel első délután már találkoztam. — „Kép­zelje el" — modta tovább — „szegény felesé­gének beadja, hogy szövetmintákat keres a Jura apó gyáraiban s közben egy kis autóval minden héten leránul Dijonba és felvidítja a parachutistáit“. A doktort főleg az háborította fel, hogy á hölgy foglalkozására nézve „pa- ráchutiste." „Ha a szóbanforgő hölgy virág­árusnő, vagy divatszalonbuiiajdonosnő, vagy kabarémüvésznő lenne Dijonban, szóval be­csületes és tisztességes foglalkozása lenne, bi­zonyosra vészéig; hogy öreg barátom nem ta­lálna semmi különöset León kirándulásain; de azt, hogy „parachustiste", fölhábörodástól rezgő szakállal említette. Engem is fölizgatott a dolog, mert egyrészt hallatlan, hogy Süc csalja a feleségét, másrészt a „parachutisme" mögött első pillanatban magam is valami óriá­si, még soha nem sejtett illetlenséget remél­tem — raífiüált, ádáz és gonosz kéjmüvésze- tet, ’ ogy a hátam is ludbőrzött bele. S mikor búcsúra, óvatosan és gyanakodva, mégis ke­rülgetni kezdtem, hogy mit tud tulajdonkép­pen a parachutiste — a doktor fölháborodva magyarázta el, hogy a parachutiste egy olyan nő, akinek az a foglalkozása, hogy filmgyárak és tudományos kísérletek céljaira időnként ' 500 frankért egy ejtőernyővel leveti magát ‘ egy repülőgépből. Mikor ezt meghallottam, el­látottam a szájamat. Az utca sarkán álltunk, il ahol találkoztunk s mindketten levegő után * kapkodtunk; a doktor diadalmasan s én ma­gam elhüive és megrettenve az emberi rom- J lottság fölött, mert ez már igazán disznóság, * hogy León ilyen extra dolgokat talál ki magá- j nak, mint egy nő, aki ejtőernyővel szokott a ‘ földreszállani; másrészt, személyes szempont- * ból, egy kissé megijedtem, mert a kéjencek fantáziája, ugylátszik, nem ismer hátárt, s az L ember képtelen velük lépést tartani. A dók- ■ tor ígért is még sebtében ujab'b részleteket, de aztán sietve búcsúzott, mert, mint két szóban elmondta, madame G.-hez kell sietnie, akinek az esetét Itt most nem adhatja teljes részle­tességgel elő, csak annyit említ, hogy mada­me G.-nek tíz hónap előtt egy napon volt az ezüstlakodalma a leánya esküvőjével s esküvő után úgy a fiatal, mint az öreg pár nászúira v utazott s a nászúiról, képzeljem, mindkét pár édes titkokkal tért haza, — na, szóval, a két asszony, mama és leánya, mikor elérkezett c az idő, közös szobát béreltek a klinikán, hogy n spóroljanak s mi lett a nagy spórolás követ- n kezménye? a két baba, az unoka s az ezüst- gyerrnek, egyidőbeu, ugyan egy órában meg is a érkeztek, de a bába a nagy izgalomban össze- n fektette őket s most nem lehet tudni, melyik is az unoka és melyik az ezüst-gyermek? — s a az após és a vő, illetve nagyapa és apa kétség- a beesése nem ismer határt — na — hát ehhez r* mit szólok? De ezt részletesen már csak lég- v közelebb mondhatja el, mert most igazán U sietnie kell. Fejcsóválva ballagtam tovább, egészen b megzavarodva és lesújtva a hírektől, hogy* n ezek a franciák mire képesek? s különben is, s: alig teszi ki az ember a lábát néhány hétre a >rr városból, már mindenféle történik. Az aperi­tif lokálban a tulajdonos ugrálva közeledett fe­lém s már messziről kiáltotta, hogy tud egy nagyon jő dolgot Poin cáréról, akinek egy isme­rőse két hete itt lakik a quartierban, s a n múltkor az állami autó defektet kapott a ház előtt; de ezt sajnos nem mondhatta el végig, b mert államtitok. Különben is utálom a plety- M kát. Ez az, ami utálatos vidéken és kisváros- h bán, a pletyka, az egymást-szaglászás, ez az b elviselhetetlen; mindig ezt szerettem Paris- v« bán, hogy világváros, ahol senki nem törődik r< a szomszédja ügyével, ahol az ember jöhet- r< mehet kedve szerint, senki nem néz a másik is fazekába. Persze, az ismerősei iránt itt is ér- deklődik az ember; megtudtam még aznap e délután, hogy a szép, fiatal, kövér D.-né © Lourdes-ba utazott, legalább is ezt adta elő rítt Parisban, t~ csak, sajnos, a Riviérán ír betör bek a boteteobájáíba és elrabolták az ai éjjeli szekrényéről a spanyol követségi titkár a pénztárcáját 'és egy ipipaszurkálót, s ez benne li volt a Kapókban ás. Ennek több okiból nagyon te örültem, és elégedetten dörzsöltem a kezei­- iinet, máikor a lóveraenyúap szerkesztője tépett x a helyiségbe és szórakozottan odavetette: i „Láttam magát két hete a Gaiby Morlaix 5 unokahugávial Suresnesibem egy bád. alatt.- figyelmeztetem, hogy a lány nagybátyja k- velünk volt és nagyon nelbezteilt, ajánlom, ■ hogy hanyagolja el egyideig náluk a péntek t esti. fogadásokat." Alig maradt időm föl- l iháborodo ttan után akiál tárni, hogy két hete ■ még nem ás voltam Párisiban, s nem ismerem Gaby Morlaix-t, mikor már továbbsietett; énről az emberről küllőmben is az a gyamom, hogy pletykálná szokott, állandóan a „Gri de Paris", az „Aux éooutes", a „Carávari" és a „Cyrano" illusztrált füzeteit cipeli, a zsebé­ben — eze-k. iá folyóiratok, amiknek semmi meim szent, mindent tudnak, száz frankot •fizetnek egy jó borsos kis hírért és első szó­tól az utolsóig minden pletyka bennük. Szóval, hogy visszatérjek a kisvárosra, nincs utálatosabb, mint a pletyka, — s ez a kitűnő ebben a világvárosban, hogy itt az ember nyugodtan elmehet az ismerőseivel délután sétálni, vágj’ teát inni, nem kell félmi, hogy mindjárt valami kegyetlen plety­ka kerekedik belőle. No igen, hiszen azok az utcák, ahol jár az ember, többnyire tele van­nak agyar okkal, mert kissé sokan vagyunk már itten és az ember lát és hall egyetmást, — de, mondom, egy ilyen világvárosban az éppen a finom és kellemes, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozik, és a névtelen leveleket soha máskép nem árják, mint kez­dőbetűkkel, s a telefonba halkan is lehet be­szélni, ami már nagy előny. Tagadhatatlan, hogy azért itt és ott akad Páriában is egy- egy pletyka — a boulievardom például hat­emeletes palotákban, óriási rotációs gépeken, imilMó példányszámiban egyes nagy napilapok alig nyomtatnak egyebet; s az illusztrált i hetilapokban is előfordul itt-ott, minden : héten, az első tizennyolc oldalon, hogy közé- • letá férfiakról és hölgyekről megírnak egyet- ! Alapítva 1833> Telefon 33. \J S > élmzmÜ , /ta uvegt porcellán nagykereskedése. * KOS1CE, Fo-ntca 19* Hagy választék. Jutányos árak. mást; de maiadig csak finoman és burkoltan, például soha nem írják azt, hogy Poinearé, vagy Briamd, vagy Mástinguett, hanem ágy: P.nc.ré, Br..and, M.s.t.n.g.ett stb,, — részben, hogy pletyka ne legyen belőle, részben, hogy nteheaébb legyen kitalálni. Hát ez persze a világváros előnye a kis­város fölött — a szűk keblű, irigy, csúf, kicsinyes pletyka helyét a világvárosban az ■emelkedett látókörű, szabadelvű, fölényesem megértő és udvarias „mondáimé hírszolgálat" foglatja el — az emberek iparkodnak meg­érteni egymást, jól és alaposan, lehetőleg úgy, hogy mindent alaposam tudnak egymás­ról. Én is tudok itt az utcámban már egyet mást, a múltkor is a patikus... de nem, nem mondom el. Nem mondom el, mert soha nem lehet tudni, mi lesz belőle; a pletyka mindig így kezdődik, egy utcában, egy patikus lányá­val, vagy egy ajaocioi ügyvéd fiával, akiről később a legnagyobb pletyteos — a történe­lem — nemi átallja kiírni, hogy fölvette a N.p.l.ou nevet és viszonya volt egy opera- énekesnővel akkor, mikor már egy o.sztr.k fhg.nö volt a felesége, — s később becsukták Sz.t. H.'l.m.-ra, Erről annak idején sokat be­széltek bizonyos mtoákban Parisban. Igen, ma is akadnak Párisbam elvétve ilyen történetek, s ezért jó vigyázni a nyelvünkre, — mert amiből Pesten gyakran csak pofon lesz, abból Párisban gyakran lett már történelmeim. Csibék a szemétőombon irta: móRicz zsismono Sietve főjjegyzem, hogy el ne felejtsem, mert nagyon édes. Egy külvárosi iskola tanítónője meséli: — Nagyon szeretem az én maszatos kis csibéimet. Első elemit tanítok kint a munkás- negyedben. Persze az az első dolgom, hogy megmosdatom őket. (Vallóiban ez a kultúra első föladata. Sőt az egyetemen is mosdókat kellene berendez­ni. Én azonban nem emlékszem húsz évnyi iskolai pályám alatt, hogy egyetlenegyszer is alkalmam lett volna kezet mosni. A kréta és a spongya savanyú szaga még most is az or­romban van. Mikor haza értem, már asztalon volt a leves és bizony csak ebéd után mos­tam le az ujjúimról.) — ök is nagyon szeretnek, — meséül a tamtónénd, — ha tízóraija nincs valamelyik­nek, a többi ad neki egy-egy harapást. Egy­szer odajön hozzám egy kis gyerek a azt mondja: — Magárnak nincs tizórajáija? —- Nincs fiam. — Harapjon egyet S oly komolyan nézett rám a csflfogó nagy szemeivel, hogy majdnem rábeszélt. (Ezt is helyeselném. Minden iskolában be kellene rendezni egy tízóraizó helyiséget. Mingyárt máskép menne a tanulás. Az isko­la egy félelmes és rideg vár, közelebb kell hozni az élethez . . . Hogy olyan tömeg nö­vendéket ellátni nehéz volna? Én a magaui részéről le is mondanék a kaszárnya-iskolák­ról. Több tanerőt és kevesebb tanítványt egy iskoláiba . . . Mért lehetetlen? Az embernek semmije a földön, csak a jövő generáció. És el is fog jönni az idő, amikor nem fog spórol­ni a. tanítón az emberiség.) —• De a külváros élete félelmes, mikor megjelenik az iskolában. Mikor ’bemyulitk az ablakon és feliélek zik a tan teremben. A mi­nap mesét mondtam arról, hogy nem szabad hazudni. Mert aiki egyszer hazudik, annak többet ueim hisznek. Hirtelen, feláll egy szö­jszi fiúcska, egy vasúti munkásnak a gyereke s feilkiált: — Richtig! Az én apám is hazud. — Pszt l — ne beszélj Így az apáidról, fiam. — De. Mindig azt mondja, hogy karam­bol van, pedig a Juli nénibe jár. Nem bírtam a nevetést visszatartani, s milyen furcsa, a kicsinyek nem nevettek Csak mikor azt láttáik, hogy én nevetek, ak­kor vették észre, hogy itt nevetni lehet. A kis fiút megintettem, hogy ne avat­kozzon a nagyok dolgába és hogy a szülőket tisztelni kel. — De igazán hazud, a mamám már pengő-táblát is vett, mert a fizetését igáié­ba zudja. Elfordultam a térkép felé, hogy ne lás­sák a nevetésemet. Mit csináljak ezzel a hat­éves kicsiséggel, nem tudja, mit beszél. Van egy másik édes kis fin is, akivel hasonló esetem volt. Sirt, mikor behozták és én vigasztalná próbáltam. — Hogy hívnak, kis fiam? — Tót Jani. — Hány éves vagy? ­— Hat leszek. — És kinek a fia vagy? — Apukának átélt oda a törvényszék, de anyuska nem ad. (Erről eszembe jut, hogy azt, aki ilyene­ket ledr, a törvényszék jogosan elítélheti. De én azt hiszem, azzal nem javul meg a világ, ha az írók elhallgatnak Vizsgáltja meg a tör­vényszék az életet és gyógyítsa meg azokat az erkölcsi s társadalmi hibákat, amelyeket az életben fölfedeznek az írók. Mert azzal nem lesz szebb a csúnya, ha a tükröt össze­töri. A betegség sem mulák el, ha mestersé­gesen leszorítják a lázat. Meg kell szüntetind a betegség okát.) —• Hogy fejlődjön egészséges nemzet azokból a csibékből, akik olyan szemétdom­bon tanulnak meg kaparni, mint az ő életük? jj Ángyéiba öngyilkos lesz ' Derűre hirtelen szakadt le kétségbeesés, b Tegnap még lármás, vig volt a vi'ág, ahogy a y kukoricát törték a határban, dalolt még talán a sasmadár is, nap ragyogott őszi fénnyel. Angyél- i- ka vígan hajladozott a földeken, nő'aszóval csap­ig kodta a nagy kosárba az izes kukoricát, és a z foszfora gondolt titokban. Szép volt a világ. Este, lámpagyujtáskor még egymásra pillantottak Andrissal; Andrissal, aki szivart szívott a többi Iegények mellett és szótalan volt nagyon. Lefekvés előtt azt mondja az Angyélka apja: ? — Nem szeretem azt az Andrist. Angyélka kuszmogott. Az apja esmeg szólt: t — Ne lássalak többé ve'e. 1 Angyéika szó! sem vissza. Az apja felbátoro- 1 dott: — Mái’iaugyse, pofon vágnálak. ’ Angyélka kék szeméből könny hullott. Pa- * raszikönny, úri könny, csak egy az, ha szeretőt 1 sirat. Nem felelt vissza, csak az anyja méltat- - lankodoft: 1 — Ugyan no! Még agyon is ütné! Keserves este volt, keserves lefekvés. Másnap szürke ég boru’t rá a vasárnapra. Bánatos volt minden. Angyélka majd a szivét L imádkozta ki Szent Annának a kicsi oltáron, alig akart helyet adni Mari néni vén térgyeinek, 1 aki bizony már csak esőért meg jó termésért kö- , nyörög'e az egek urát. í — Gyere ki délután, — döfte meg a templom- [ ajtóban Angyólkát Andris, aki pirossapkás tűz­oltó ruhájában ugyan peckesen állt a templom pitara mellett. i Délután a községháza eresze alatt állottak a lányok. Nem lett volna jó vasárnap, szép dél­után, ha ki nem fordultak volna egy-kéf sikitás- ra. A legények a másik eresz alatt szivaroztak. Olyik a korcsma felé indult. Andris álldogált íegidébb. Aztán fogja magit, szem're a sapkát, s a vékonyan cseppenő esőben át a lányok olda­lára. Néz a többi, figyel. Jelent ez már valamit Csikós Bözsi meglassítja Angyólkát, ez pirul. Andris áll, áll, nagyvégre kinyögi: — Hogy vagy, Ángyéi? Ángyéi már fe'elne. Arca mosolygó alma, szeme kékje boldog. Nevetni nem illik, nem va­ló, ha az ember foga ki van, megszólják érte. Ezérthát nagy komolyan emeli keszkenőjét a szá­jához. Azfán hirtelen kapja le, arca rémül, lép hátra kettőt, de késő. A pofon már csattant. Ángyéi szép piros képin olt az apja tenyere nyoma. No, a hóhér! Ángyéi siíko’t. Rebben a többi is. Andris dühösen néz a harcias öregre. Mérges képpel szól: — Ejnye, hogy meri! — Memmondtara! — döngeti a földet az apja. Aki ebből nem ért, beteg. Andris nem be­teg, hát érti a pofontot. No, majd máskor. Hanem Ángyéi elment. Bőgö't, siki'ott, szé­gyent kiabált, meg: nem éli túl. Szógyelte a po­fontot. Bizony, szégyelhette is. Andris be a korcsmába. A lányok vihogná­nak is, nem is. Állanak megilletődőtten. Végre Csikós Bözsi: — Hol van Ángyéi? Hát nincs. Nocsak, keressük. Mennek u‘ána. Sehol. Végre, uranusten bocsásd meg, rátalál­nak a községháza üres fészeribe. De akkor már a földön hentereg, huri erősen, bőg, hörög s ugyan rángat nyakán egy piros fejkendőt. Nya­kára kötte, összecsomózta 9 most két kézivel rángatja, húzza a nyakán. Mindjárt megfőj'ja magát —- Engedjetek! — lihegi — Mehhalok! Huri, ri, szive dobog, tán szája is habzik, xnajd elájul. No, fene szerelem, istentelen pofa! Lefejtik róla a kendőt. Piros esik a nyakán. Katyí nenő ecettel dörzsöli. Nagysokára kérdi aggódva: — Hát, ha meghalni akartál, mér nem men­té! az erdőbe? Ott nyugodtan, csendesen fojt­hattad vőna meg magad! Angyélka halkan pÖ3Zög a kendő mögül: — Igen, de esett ám az eső!... Szombathy Viktor. „ - ­XX A Kis Pythagoras megható történetét kicsi­nyek és nagyok örömmel olvassák. Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! F. Vazda Puterswára, Praita Vili.. Pmfiipaélio 997. %

Next

/
Thumbnails
Contents